– Kire tetszik várni?
     – A vejem feleségére.
     – A lányára vár, anyuka, a lányodra várunk.
     – Én az anyukámra várok. Ide ment be a Sparba, kólát kértem tőle, hideget, nagyon szomjas vagyok órák óta ebben a melegben. Jó hideget, és hiába várom. Soká jön, már jönnie kellene. A lánya szintén a Sparban van?
     – Nem, a… Hova is ment?
     – A DM-be fogkrémért…
     – Mindig kólát iszom, elég baj, nem jó, tele van mindenféle édességgel, adalékokkal, a fognak se használ, hizlal. A néni szereti a kólát? Ha újra kezdhetném, sose innék, de gyerekkoromban rászoktatott az anyukám. De meleg van, szinte izzadok, alig bírom. Ugye, micsoda hőség, pedig mekkora áruház, négy emelet. Hiába, karácsony van, az a sok vásárló mind ideárad. Én még meg sem vettem az ajándékot mindenkinek. Jó annak, aki már túl van rajta. Azt sem tudom, hol áll a fejem. Úgyis annyi a dolgom az ünnepektől függetlenül, egész napestig loholok. Ülök az asztalnál óraszám, loholok azzal a rengeteg könyvvel, iszonyú a tanulnivaló. A matematikát nem nagyon szeretem, nincs hozzá logikám, a magyar, a történelem abban ügyes vagyok, a történelem az nagyon megy. Ragadnak belém a számok. A matematikai számok nem, érdekes, a történelmiek, az évszámok rögtön, kapásból.
     – Jaj, annyit beszélek, le is hordana érte az anyukám, de szomjas vagyok, izgulok a kóla miatt, muszáj valahogy kiadni magamból. Nem jön. Anyukám ilyen, meglát valamit, kézbe veszi, nézegeti, forgatja, magához méri, ütögeti, a fény elé tartja, a tenyerébe sprézi, biztos megint olyat vesz, ami nem is kéne, de ő azért is megveszi. Így csapják be ám az embert! Észre tetszett venni?
     – Nem nagyon, én, ami nem muszáj, nem rakom be a kocsiba.
     – Az anyukám berakja. Nézi, nézi, még nem láttam ilyet, de jó, aztán beletömi, viszi a Sparnak megvenni. Olyan globális ez az egész! Ez a globalizációs fogyasztás nagyon nem tetszik nekem időnként. Rájövök, aztán valóságos dühbe tudok tőle gurulni.
     – Egy ilyen kedves lány?
     – Ó, a néni csak azt hiszi, ahogy rám néz, hogy én olyan nyugodt, kellemes nő vagyok, nagyon csúnya sokszor a természetem. Csúnya!
Szégyellem, de van úgy! Most például a szomjúság teszi. Az érettségi meg egyenesen kiborít. Mi lesz velem? A történelem jó, a biológia viszont! Az a tanárnő amiket művel! Mindjárt összeroskadok.
     – Más is leérettségizett.
     – Ugye? A néni kedves, meg tud vigasztalni, kedvet kapok tőle. El tudja terelni a figyelmem az érettségiről. Le fogok érettségizni, felvételizek. Francia szakra fogok jelentkezni, elárulom. A néni volt már Franciaországban? És Párizsban? Tessék elképzelni, én tavaly kint voltam egy hónapot. Annyi sajtot ettem, de annyit! Sokfélét árulnak, tele a bolt, egy egész, úgy lehet benne válogatni, mint a… nem is tudom, de nagyon sokféle van. Egy hónapig én szinte csak sajtot ettem folyton, azt kívántam. Tömtem magamba, pedig nem jó, kikészít, árt a petefészkemnek. Görnyedek tőle, fáj, nem termékenyülök úgy, ahogy kellene. A petefészek a gyöngém.
     – Az elég baj, kislányom, ehhez én nem tudok hozzászólni.
     – Hát ti?! Beszélgettek? Rengetegen voltak. Gyerünk, anyukám. Józsi, nesze, hozd, az én kezem már tele van.
     – A petefészek a gyöngéje.
     – Micsoda?
     – Az a kislány azt mondta, a petefészek a gyöngéje. A sajttól.
     – Normális volt? Egyáltalán hogy keveredtetek össze? Csak úgy?
     – Nem vettem észre, hogy bolond lenne. Sokat beszélt, az az egy. Még hogy a petefészek! Én ezt a szót még ki se mondanám.
     Elindultak: a nyolcvanéves néni, a lánya meg a lányának a férje, és azon tanakodtak, nem értették-e félre, de megerősítették egymásnak, igen, jól hallották, a kislánynak a petefészek a gyöngéje.