Hol a hely, ahol a fátyol csöndben átszakadt, s ahol e szakadáson keresztül a költő versben átszivárgott? Hol a hely, ahol addig csak sejtett tapasztalások szórták rám körkörös rímeik? Hol a hely, ahol a történés nyitogatta a minden egy tudatának virágocskáit, hogy mégis – és szemben a mával – csak azért is, felszabadítson a birtoklás homályos illúziójától?

Emlékszem az újévi káosz kellős közepén adtad oda a kulcsot, alig búcsúztunk, valódi barátok nem szeretnek búcsúzkodni, úgyis mindjárt itt lesz az a majd. Aztán elindultatok – hárman Franciaországba, te meg Finnországba –, mintha olyan messze lenne, mintha oda nem azt vittétek volna, akik itt is vagytok. (Visszatérve mesélted, hogy órákig vártátok, hogy eltűnjenek a felhők, hogy megpillanthasd azt a csak ott, északon látható égi jelet, ahogy a részecskék színes álmaikat rásuttogják a sarki égre. De a felhők nem tűntek el, csak ti fagytatok össze.) Fél év, ennyiről szólt a megállapodás, fél év gondozás és őrzés, fél év egy ember életében semminek tűnhet, pedig egyetlen percben is mennyi pazarlás, vagy épp teljesség fér. Fél év, nem is egészen fél, hiszen január egytől, május utolsó napjáig, a kétezer-hatodik évben, Szeged szélén, Európa és a Balkán tűhegynyi határába beleszúrva, a Szélkakas csárda és a Cserepes-sor piacának és cigánytelepének békés háromszögének közepén ücsörögve. Látszólag valamik között. Valójában benne. Ez a pontos hely? Ez a pontos idő? Ötven versnyi öröklét, néhány epigrammányi csíntalanság, és egy különös epilógus túlpillantva az utolsó estéken, amelyeket itt e poros helyen és pontos időben töltöttem. A háttértörténeten és a diárium ízű dátumokon túl mutat a horizontális és vertikális út, amit – míg én ki sem mozdultam – bejártam, hála és köszönet nektek barátaim, és hála és köszönet neked kedvesem, ki nem hagytál el engem, mikor távoli csillagoknál is messzebbre utaztam egy-egy reggelen.

Vajon én voltam-e a költő, aki ezeket a verseket írta? Én voltam-e a kisház lakó? Én voltam-e a kiskert halk gondozója?

Olvastam és tanultam. Ez mind benne van, s talán még jelölte is önmagát, ha Biblia, a Védák vagy a latinok ragyogtak át soraimon. Nincs értelme külön kiemelnem őket, s alighanem nem is ez a legfontosabb. Ám mégis, ezek és az itt nem említettek mind együtt írták velem ezt a könyvet. Külön tapasztalás, külön korokban lét, mégis közös konklúzió. Mint az utolsó éjszaka hallucinációja, hogy állok egy végtelen mélységbe nyúló kúp csúcsában, belülről nézem a kúp palástját, s látom, mint épületeknél felújításkor – fel van állványozva – látom minél lentebb pillantok, annál több rétegben sorakoznak az állványok, s egy-egy ilyen rétegre jelek, betűk, szavak és mondatok, képek sokasága van szőve. Látom, közvetlen közelemben az elmúlt század szavait, s ahogy kicsit fülelek, még hallom is, ahogy valaki mondja, s látom a kötéseket a rétegek között, ahogy egyre mélyebbre haladva más-más nyelvek és történetek szövik a kúp palástjának rétegeit. Csak alig kellett kihajolnom, hogy ismerős lenyomatot észrevegyek: amott Dante kéznyoma, alig odébb Vergilius vékony hangja, hogy csak párat említsek. S a legkülönösebb rész – az utolsó estén, melyet a kisházban töltöttem – mégis csak ekkor következett be – ahogy megláttam Egyiptom feledhetetlen jeleit, s ahogy mindezek oly közel voltak, hiszen lefelé a palást és rétegei még hosszan – elmondhatatlanul hosszan folytatódtak. Milyen nyelvek? Hány és hány beszélő? És a borzongás ekkor deres mosolygással csókot lehelt rám. Istenem – ez mind én vagyok! Láttam magam kívülről, ahogy a kúp csúcsában állok, s láttam magam, ahogy tűvel és cérnával, a kezemmel ereimet használva, szövöm a kúpot, és a kúp tágul, a kúp csúcsa forog, és az egész kúp és palástja minden rétege forog, bárhová eljuthatnék, a rétegek között, de én mégis – mozdulatról-mozdulatra fogyatkozva – a kúp palástját szövöm, a magam módján, a magam jeleivel – míg kicsiny réteg nem kezd körvonalazódni, a palást újabb mintát kap, kívülről talán más is látszik. Mielőtt utolsó sorom szőném, még lepillantok. Különös, hogy eddig csak a kúp széle foglalkoztatott, s a kúp mélységes-mélyébe, a középpont szédült pontjába eddig nem pillantottam. A kisházban utolsó éjszakánkon – nagy nyugalomban arra ébredtem, hogy arcom a kúp mélyén nem egy körbe, hanem egyetlen pontba hullott. Megcsókoltam kedvesem.

Énekel-e még úgy az a feketerigó? Fészküket elhagyták-e kicsinyei? Énekelt-e egyáltalán? Valóban azt reggelizetem hónapokig, amit ő csőrével körém szőtt?

Kisházas reggeleimben levélváltás a Tavival és a Remetével. A Tavi sokat sétál és elkezd érteni, alighanem ő talál meg engem, talán hívott is, és én épp arra jártam, vagy meghallottam, mert azon a frekvencián kezdett beszélni. Mit csinálhatott eddig? Tűnődök néha, s látom a családja ragyogását, a zaklatott békét, a kiteljesedés kristályos opcióját, s legkisebb gyermekéből áradó túlvilági harsogást. Mesélik az ötéves kisgyerek odament, a még járni is alig tudó kistestvéréhez, s azt mondta neki: beszélj nekem Istenről már kezdem elfelejteni. Emlékszem szőke öcsém első történeteire, ahogy elkezdte: még lánykoromban... Beszélj nekem Istenről, itt már rég elfeledték. A Tavi tehát ebben sétál, gyermekek tomboló emlékezetében, és onnan levelezett velem, finoman beszélt is talán Istenről, pár mondatban, sokszor el-el pillantva a tó felől, melyben az ég pontos képe, de mégis azért emlékezve a közös titokra, hogy régebbről ismerjük egymást.
     És a Remete? Tollhegyekkel a szívébe szúrva – mindenről tud – egy sötét erdőben sétál, amit fővárosnak csúfolunk, életútja felén, kicsiny dobozba zárja gyakran önmagát, de résnyire a tető lejár, rézsút belátni, pislogás a sötétben, sírdogálás a hontalanságban, ahogy saját hazánk kiveti legjobbjait. Talán azért mert a legjobbak. Mintha a főváros körül lenne a határ, s minden, ami azután van határon-túli, kisebbségi. Pedig. Kelet és Nyugat, Észak és Dél. Határ és határtalan. Mennyire semmi ez. A viszonyítások relatív volta. A tér illúziója. A Remete keserve egyetlen mozdulattal mindezt elsodorja, amikor azt írja: Elbilleg az összes csillagkép – / Marad, ki a tű fokán is átnyom. / Jöjjön, ha fáj, lepkeszárnyon.

Hol van Lydia? Te vagy az kedvesem, kinek arcát ezen a szép napon hulló virágszirmok csobogásában fürösztöm meg? Mondd, tényleg te vagy Lydia – vagy te is én vagyok? Vagy Lydia csak lényed titkos lépcsője volt csupán, hogy arcul csaphasd a világot papnő tudatod felvibráltatásával?

Az a kép, amikor paplanba burkolózva, lila-virágos gumicsizmádban jössz a kerten át felém. Mosolyogsz, vagy sírsz, de azt már tudod biztosan, hogy szabad vagy, hogy kész, nem menekülsz, velem együtt kell kilépned a homályból – eleinte talán tetszett is neked ez a lehetőség a velem való kapcsolatodban, s mostanra már éled, de akkor ott a kisház kertjében, megijedtél. Nem kell félned. Hiszen Lydia is te voltál. S Lydia után már csak te maradtál, akinek elmondhatom mennyire szerelmes vagyok a világba, s a világ minden feminin tartamába. Hűségem a szabadságom, és szerelmem a versekben. Hajtsd le rám fejed. Emlékszel arra a képre…

És hol vannak a Chloék? Hol a szexus ízes szétszóródó álmai? Hová merül a test, ha megkapta jussát, és a szellem és a lélek – Napja és Holdja ragyogásra éhezve bukkan az emberben fel?

És merre a Herceg – aki kínzott és felszabadított? Merre a Herceg, aki palástjában fölém hajol, aki meditációra késztet, és önnön szívét kitépve: angyalt etet? Merre a Herceg – a bennünk élő nemesebb réteg e nemtelenség káoszában? Merre a Herceg és hol a megbocsátás?

S hol vagyok én? Vajon ez mind én voltam? Vagy inkább kíméletlen tükör voltam – s ez mind ti voltatok. Ti voltatok a Herceg, Chloék, és ti voltatok Lydia, ti voltatok a barátaim, s ti voltatok a költő. És e fél éven át vezetett versnapló és versregény – ez mind ti voltatok mindig emberek – tervrajz pontosságú látlelet a kisházból a körötte kavargó forgatagról, a káoszról, és az őrületről, amiben éltek, s amiről – és ez a legszörnyűbb – elhiszitek, hogy a valóság, pedig sok valóság sétál egymás mellett. Ébresszétek föl magatokban a kiskert gondozóját, a kisház lakót, engedjétek, hogy egyetlen fa is erdővé álmodja magát. Figyeljetek a bennetek élő Herceg énekére, szeressétek Lydiátok, vagy csak gyönyörködjetek e versekben, az elmúlás felett aratott szolid diadalban – halálom mosolyog – mely lényegét tekintve nem más, mint az életidő kiszélesítése akkorára, hogy abban már benne van a halál – ez az örökké tartó pillanat, amikor az egy szerelmes lesz a mindenségbe, mert a születés sem volt más, mint a mindenség szerelme az egy iránt.
 

Versek a kisházból

XLIX.
Létfeletti világ

LÉTFELETTI VILÁGszirmok lebegnek a légbe
Feketerigó ének sző hálót közöttük
A bimbók utolsó tavaszi álmodást látnak
A kisház tárt ajtóján lassan átlépek
Csak a változás állandósága hatja át a szívet
Az egyik lebegő szirom díszében a Herceg
A másikon lótuszülésben Lydia csillog
Sziromlépcsőn lassan a fa tetejéhez érek
A kertből a házból a lapról a könyvből a versből
A könyvkertből a versházból a lapról kilépek
S meglátod hogy nincs teteje a fának nincs lépcső
Lydia lótusza nincs szirombarázdába’
Nincs lebegő Herceg teljes pompába’
Nincs külön világ és nincs külön szív
Nincs kisház nincs ajtó nincs honnan-hová
Nincs virág nincs álmodás nincs tavasz
Nincs feketerigó az ének sem rezeg tehát
Csak az van aki lát csak az van aki lát

L.
Lét sava dúlt


– LÉT SAVA DÚLT bennem nemrég
A reggeli napfény még mindig lángba borít
Életem puszta lélegzetvételre visszaszorítom
Nem a bőröm a falam nem a test a hazám
Pipaccsal sebzett búzamezőn almafa mellett
Életnek életével élve Lydia karjába rogyva
Földkása voltam égdara voltam víz és fénytöredék
Eurüdiké tartja Orfeuszt és Orfeusz tartja Eurüdikét
Búzaföld ők ketten pipacség és almafa könnyei is
Halálnak halálát legyőzve a Herceg kertjében ég
Élettel sebzett öröklétben tengődünk mi itt
Remélve túléljük ezt is a fal ledől a kerítés elszakad
Egyetlen ég legét szívva a haza újra összeérAz emlék csendesen lobog az esti holdfénybenNemrég még lét sava dúlt odabenn

EPILÓGUS

Születünk majd

Kék testtel és fénylő szemekkel SZÜLETÜNK MAJD a túlvilágra
Két sebbel és izzó könnyezésben születtünk meg ide
Két sebünk egy ronggyá olvadt tükörképbe szúrva
Kifelé csillogás befelé a fény tipegő csobogásban
Áramló csend ez az élet megfagyott gyászbeszédek
Pendülnek és ritkán temetési ének búg át harmati nászon
Mikor a rossz szerető az élet velünk is végre végzett
Még talán látod átbújni mint szalad a fövenyen sok puha láb
Nem éri sem csillag sem kígyó fénylő tűfogaival a gyep
A temetőkertet is kert veszi körbe és pirlón a levélre
Feszíti magát egy falánk hernyó a holdfény
Nászlámpása egy felhőre szikrát dob
A felhőben ezer csepp fészke ezer könnytojás
És lassan a városra húzott kék lombozatból
Pottyanni vágyik a nehezen összehordott termés
Jobb sors vár rá gondolja a csepp a légből folyadékká
Imádkozta a holdfény és most földdé lesz
Kisházra hullik vagy kiskert ölébe fészkeli csöpp lényegét
Ahogy a fatövében robbanó részletekké lesz
Az ablakon társai önkínzó robogása bent
Hangulatos vasárnap estévé varázsolja a jelent
S Lydia már alszik Pablo Neruda a Dél Keresztjén
Pár versed suttogva olvastam álmodó meztelenségének
Pablo Neruda a Dél Keresztjén a Dél Szigetén körben
A Dél fénylő tengere partokká szelídül mint a tahiti
Nők Gaugen képein festék által vászonba mártva
Két dimenziós simogatás emlékévé enyhülve
Mint Caravaggio Bacchusa beteg gyermek erős
Gyümölcsökkel a kosarában bocsánatért esedez
Megszülettem és nem jövök újra de azt sem teszem
Amit ti mindannyian hogy elhiszitek az őrületet
Íme itt ragadtok a percen kívül nem éritek el
Az idő fenséges és örök közepén a cseppet
Mi a fa tövében fekete földnek suttogja a kék ég
Titkos étvágyát kiengesztelő gyanús receptjét
És az ég inni ad és a föld elveszi és a föld enni ad
És a fa elveszi és a fa virágzik és méh elviszi
És a méh mézet ad és az ember elveszi
És az ember mit ad és az ember mit ad
Egy cseppet adna egyetlen cseppet adna egyetlen
Bebocsátás a mindenségnek lezárt birodalmába
Kinyitom a birodalmam a mindenség ismerősen tér be
Egy cseppet csupán csak egy cseppet van bennem
És én az embert adom azt amit egy ember adhat
Átadom magam és egyetlen méh megragad
A méh a fa virágába szór és a fa virága az ágba
A törzsbe dörgöli a gyökerekig egészen le nyomja
Az élő emlékezetem sáros receptjét
Gyökerei megforgatják és suttogni kezdenek az égre
A pillanat semmiségén átragyogva levelükön át a lég
Hitemen keresztül szorosan megragad
Hogy szülessek újra és akár azt tegyem
Amit színes gyümölcsökért jött kis kosarát elejtve
Egy erős Bacchus holt Caravaggioját karjában tartva
Amit barna bánatukban húsukban fénnyel
Ahogy a festékek színes tengeréhez viszik Gaugent
Álmukban álmoknak képébe temetkező tahiti nők
Egyenesen a Dél Szigetéről a Dél Keresztjén Pablo Neruda bolyg
Versei nélkül csupa tévedés a költő csupa azúrtalan televény
Dél csillagai között fényutak futnak Pablo Neruda is megindul
Hogy Lydia csöndben Holddá válhasson az ágyban
Az ablakban társát vigyázó férfi vonalakká feslik
És a fától elmosódva alakja rongyos részletekké lesz
A kisház és a kiskert is elmosódik talán
Föld marad majd itt lent és Hold leheli rá a fényt
És nyomába szegül nagy erejével a Nap
És kivirulhat az emlék hogy minden egybe ér
Lombok a házak és gyökér a sok vezeték
Fészkek az ágyak az emberek rugós Pandora szelencék
Nyitogatják egymásra a maguk reményét
Mikor a lámpásaikat leoltva függönyök zárja mögött
A holdfényért nyögnek a férfiak
Nem értve sem csillag sem kígyó mesét
Egyik sötétből a másikba fut betonból faragott lábaikkal
A sok rossz szerető virágot ültetne de csak köveket dugdos
És a nők szívében kvarcossá szikrázza magát a sok szerelem
Volt születés volt nász és volt temetés az arc dermedt képen
Ahogy a párja egy köves parton felmorzsolja emlékeit
Megfagyott zene az élet ezért kérlek engem ne erre temessetek
Bennem a ragyogás és ami kívül van az is bennem
Két mandala egy selyemmé lett arcban forog
Két kristállyal és szerelmi ölelésben fogantunk meg ide
Kék testtel és fénylő szemekkel úszunk titkos tengerünkben