Új Forrás - 2006. 10. sz.

URBÁN PÉTER

A vers mint egy „névtelen érzelem” szinonimája
Elemzési szempontok Nemes Nagy Ágnes
Között című verséhez

Nemes Nagy Ágnes költészetének egyik központi darabja a Között, összefoglaló vers. Egyszerre van benne sok olyan motívum, melyekkel külön-külön más helyeken is találkozunk. Ilyen például a cím által is jelölt „között-élmény”. Szinte minden költeményben tetten érhető egyfajta átmeneti állapot, amely Nemes Nagy verseinek sajátos alaphangulatát adja¹ Csak néhány a legjellemzőbb sorok közül: „Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa / akár a test emlékezetbe” (Fák), „S a kettős, egymást tükröző világban / megindulok, mint földmérő az égen” (Kettős világban) „Mesterségem, te gyönyörű, / ki elhiteted: fontos élnem / Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben” (Mesterségemhez), „s oly áttetsző a kő, a vas, / mint egy végső kudarc után” (Ekhnáton az égben). Többször visszaköszönő vonás a lélegzés és az angyalok összekapcsolása (Lélegzet, Paradicsomkert), az égboltot tükröző tó (A kín formái, Kettős világban, A női táj, Szerelmem, viziisten, A tó, Félgömb), a felfelé kanyarodó vágy (Keress hazát, Utazás, Eszmélet), az eget és a földet összekötő fa (Diófa, Jegyzetek a félelemről), a test feltámadása (A tárgy fölött, Lázár, Vihar), a kővé gyűrődés (Harangszó, Balaton, A gejzír, Fenyő) a függőlegesek és vízszintesek (Város, télen, A gejzír, Múzeumi séta), az égő paták (A lovas), a tömbök és a formák (A tárgyak, Az utca arányai, Szobrok). Egy helyre kerülnek itt a költőnő újra és újra visszatérő „tárgyai” (kő, lomb, fa, hegyek, szobrok, tömbök, csont, érc, köröm, pata, porcok, tank, csillagok stb.), melyek a lírai szubjektivitás indirekt hordozóiként kitüntetett szerepet játszanak az egész életműben. A vers központi szerepét igazolja témája (maga a „között-élmény”) is: az égi és földi voltunk kettősségéből adódó „tűrhetetlen feszültség”, a létezése értelmét kereső embernek az a felismerése, hogy testénél fogva a földi világhoz tartozik, anyagból van, így az imént említett tárgyak rokona, táplálkozik, alszik, szaporodik, mint bármely állat, mindaz azonban, ami emberré teszi, lelke, céljai, vágyai, érzelmei, erkölcse, hite, a boldogság iránti igénye, a szépség szeretete, az éghez (a transzcendenshez) köti. A művész (költő), „az érzelmek szakembere”, aki érzékenyebb e kettősségre, a földi élet legnagyobb hangzavarában is meghallja, és kötelességének érzi, hogy közvetítse égi létünk mércéjét. Így merül fel a Közöttben a nyelv, az írás, a költészet problematikája is.
     A befogadás folyamatát irányító tényezők közül jelentős szerep jut a cím szokatlanságának. A között névutó ugyanis szabályosan nem állhatna önállóan, csak valamely alapszófajú szó vagy szavak mellett, jelentést is csupán ezek viszonyában kap. Ez a nyelvérzéket zavaró grammatikai hiány először is kidomborítja a szövegben „az ég s a föld között”, „a nap s az éj között”, a „fent és lent között” és „az ég s az ég között” névutós szerkezeteket, amelyeknek a súlyát a „fent és lent között” kivételével az is alátámasztja, hogy külön sorba íródtak. Ez a kétszeres kiemelés olyan erős, hogy a vers első olvasásra nem is mutat meg sokkal többet magából, hiszen öntudatlanul is csak a hiányérzet feloldására koncentrálunk. A három sor azonban önmagában is elegendő ahhoz, hogy kirajzolja a költemény szerkezeti vázát, illetve tartalmi szempontból is eligazítást adjon.
     A cím eredményezte „nyelvi vákuum” második hatása a szavak jelentésszerkezetében meglévő ’között’ mozzanat felerősödése. Ilyen szó a foszló (ép és foszlott közötti állapot), a pára (víz és levegő között), az angyal (közvetítő Isten és ember között), a völgy (hegyek között alacsonyabban fekvő terület), a porc (csontok közötti rész), a feszít, széthasgat (valamit szétfeszíteni „közöttről” lehet), a vízió (valóság és valótlanság között), a feltámadás (a halál és élet közötti „történés”), a feszültség, a villámcsapás (két pólus között alakul ki), az éj (két nappal közötti időszak) stb. Érdekes adalékként szolgálhat itt egy középiskolai feladat. Tizenöt éves tanítványaimat (egy szófajtani probléma ürügyén) arra kértem, hogy Között címmel írjanak egy rövid verset. A mintegy harminc szövegben feltűnően sok szerepelt Nemes Nagy szavai közül: fekete, fehér, angyal, ég, föld, levegő, fenn, lenn, hegy, völgy, madár, nappal, éjszaka, szárny, sziklák, sivatag, lomb, vágy, perc, foszló, fák. Úgy látszik tehát, hogy a között fogalma természetes módon előhívja a versbeli szavakat, mégpedig egyrészt a fent említett jelentésszerkezetbeli között jegy felismerése miatt, másrészt amiatt, hogy az ellentétpárok (fent és lent, ég és föld, nap és éj, hegy és völgy, fekete és fehér) végpontként kijelölnek egy-egy „között-területet”, és így gyakran halljuk őket a között névutóval együtt.
     Harmadszor a szokatlan címadás előkészíti a látomásszerű, egyre kevésbé kidolgozott képek értelmezését. A cím és főleg annak hiányossága adja azt a sajátos megvilágítást, amelyben látni vagy talán csak sejteni lehet a soha ki nem mondott, ám jól érezhetően, már-már tapinthatóan jelenlevő lírai ént, akit emberi természetének szinte összeegyeztethetetlen kettőssége feszít.
     Végül a cím kiegészítésének igénye oly mértékben jelenvalóvá teszi a között szót, hogy aktiválódik a k-ö-z-ö-t-t hangsort felidéző szavak akusztikai rokonsága: következményű, zökkenései, tömbök, gyűrődött, körvonalig, kő, kővé, követ, kőmivolta, kőlapok, fölött, körme, köröznek, ékezetei². A magam részéről biztos vagyok benne, hogy a hangzásbeli hasonlóság kiaknázása tudatos. A költői szándékot igazolja egyrészt a példák meggyőző száma, másrészt a szövegben tetten érhető egyértelműen akusztikai alapú asszociáció („Között. Kő. Tanknyomok.”, „a víziók, a vízhiányok”), harmadrészt pedig megfontolásra érdemesek az összegyűjtött versek függelékében³ közreadott sorok, melyek eredetileg a Közötthöz íródtak, de végül mégis kimaradtak, illetve módosított formában bekerültek az Eknáton az égben című költeménybe. Ezekben a figyelemreméltó sorokban ismét találunk a koncepcióba illő szavakat (ködök, közöny).
     Amint a versszöveget közelebbről is szemügyre vesszük, nyomban feltűnik, hogy a főmondatokból hiányzik az állítmány, ragozott igével csak elvétve, csupán mellékmondatokban találkozunk. Ez a már-már végletesen nominális szerkesztésmód azonban mégsem szembetűnő, nyelvérzékünk (emiatt) nem tiltakozik. Ennek oka a mondatok összetettségében keresendő. A vers egyszerű mondatainak funkciója annak a megnevezése, amiről – úgy gondoljuk – a következő sorok majd állítanak valamit („A levegő nagy ruhaujjai”, „És lent a súly”, „A sziklák roppanásai”), és ez a címszerűség nem igényel további mondatrészeket. Az összetett mondatok hiányossága viszont azért nem zavaró, mert olyan sok tagmondat halmozódik fel bennük, egymásnak hol alá-, hol mellérendelve, hogy szerkezetük a nyelvérzék számára már áttekinthetetlenné válik. Ugyanazt a „vákuumot”, amelyről a címet vizsgálva már szóltunk, mindössze a „fémmé a követ”, illetve az „amint kioltja s kőmivolta magváig ér” esetében érezzük, hiszen ezek a mondatok nem olyan kötőszóval folytatódnak, mely elodázhatná az állítmány és a kötelező tárgyi vonzat kitételét. Mindent egybevéve tehát a vers egésze tulajdonképpen egy monumentális felsorolás, melynek elemei a következők: a levegő, egy percnyi ég beláthatatlan következményű lombjai, az élő pára fái, a súly, a röghegyek nagy, mozdulatlan zökkenései, a tömbök és a formák, a völgy, a kővé gyűrődött azonosság, a sziklák roppanásai, az éj a sivatagban, a porcok, forgók, kőlapok hasadása és szakadása, a szaggatások, a hasgatások, a víziók, a vízhiányok, a tagolatlan feltámadások, a függőlegesek tűrhetetlen feszültségei, éghajlatok, feltételek, között, kő, tanknyomok, egy sáv fekete nád, a csillagok ékezetei.⁴ A mondatok nyelvtani hiányosságán kívül a másik „kihagyás”, amelyről Nemes Nagy költeményei kapcsán említést kell tennünk, a lírai én ki nem mondottsága. Egyetlen névmás vagy első személyben ragozott ige sem utal arra, aki átéli a „között-lét” feszültségét, aki látja és láttatja a versbeli víziót. A kétségkívül mindent átitató szubjektum tehát indirekt van jelen. Nem a lírai én szólal meg közvetlenül, nem ő mondja el, mit érez, hanem úgy állítja elénk a valóságnak egy darabját, egy „tárgyat”, hogy az képes legyen bennünk felkelteni ugyanazt az érzelmet. A belső tartalmaknak ezt a kifejezésmódját hívják objektív vagy tárgyias lírának.⁵ Innen származik a költőnő tárgyak iránti szeretete, amelyet saját verssoraival szemléltetünk: „Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én szívemben boldogok a tárgyak” (A tárgyak). Egy másik idézetben már a saját érzelmeit a tárgyakba vetítő költő jelenik meg: „Nincs makacsabb, makacsabb, / egy kőbe dobod magadat, / egy tárgyba dobod / eleven nyakadat” (Szobrok). Az objektív kifejezésmód visszaköszönő téma esszéiben, interjúiban is. Például A hegyi költőben, Babitsról szóló vázlatában (akit egyébként az első magyar objektív költőnek tart), a példaképnek tekintett költő életművének nagy szakaszait éppen a tárgyiasság meglétének alapján állapítja meg⁶, de saját költészetével kapcsolatban is többször nyilatkozik a kérdésről (Részletek öregkori arcképhez, Tárgyaim, Egy verseskötet előszava, Ihlet, Írószobám stb.).⁷
     A vers három szerkezeti egységre tagolódik. Ezeket mintegy összefoglalásként vagy utólagos alcímként egy-egy különálló sor zárja.
     Az első szerkezeti egység két egymás mellé helyezett kép kontrasztjával teremti meg a „közöttiség” érzetét, megszólítva a mindnyájunkban elő léttapasztalatot. Az első versszak az ég (a lélek, a szellemi, az anyagtalan) látomásszerű képe. Központi eleme a levegő, amely kitölti a fent és a lent közötti teret. Bár anyag (tehát a földhöz tartozik), emlékeztet az égi dolgokra, hiszen láthatatlan, és a súlytalanság képzete társul hozzá. Ezt a kettősségét a madár és az angyal reprezentálja. A madarat a levegő anyag volta tartja fent „szilárdan”, a levegővételhez pedig (az ember átlagosan hússzor vesz levegőt percenként) az angyalok belélegzése (valami égi) kapcsolódik, és fordítva: tisztelettel és némi irigységgel nézi az ember az égben otthonosan mozgó madarakat, tagadhatatlan, hogy tapad hozzájuk valami a „fentből”, míg a versbeli angyalok mintha a földhöz is tartoznának, hiszen láthatóak, zúzmarásak, nagyok. Így ez a „között-levegő” a két szárnyas lény, a legégibb földi és a legföldibb égi találkozási helye. Az „egy percnyi ég beláthatatlan / következményű lombjai”, a lombokhoz hasonlító, de gyorsan változó felhők által (látható minőségében) tulajdonképpen ismét a levegő neveztetik meg⁸, éppúgy, mint az „élő pára fái” esetében, ahol az ember lehelete válik láthatóvá a hidegben. Különösen szép részlete a nyitóképnek a vágy ábrázolása, amint ez a lenti „lehelet-lomb” törekszik a fenti „felhő-lombok” felé: ahogyan a (bennünk tisztán „égi”) lélek vágyódik „fenti” otthona felé, ahonnan származik. A lélegzés és lehelet azonosítása a lélekkel nagyon mélyen él mindnyájunkban, ezért lehet ez a kép egyszerűsége ellenére is olyan érthető, tiszta. Már a Biblia is úgy képzeli el az ember teremtését, hogy Isten lelket lehel az anyagba⁹, és ez az isteni lehelet (lélek) tesz minket emberré. Ezt az ősi azonosítást rögzíti a nyelvhasználat is, gondoljunk csak a lélegzik és a lélek szó etimológiai rokonságára¹⁰ vagy olyan kifejezésekre, mint a kileheli a lelkét (ismét teljesen anyag lesz, meghal).
     A második versszak a föld (az anyag) képe. Központi eleme a kő, az anyagok anyaga, az élettelenség megtestesítője. Megváltozik a nézőpont, az eddigi „lentről felfelé” pozíciót a „fentről lefelé” váltja fel. A kezdőmondat („És lent a súly”) az első szakasz ünnepélyes és titokzatos nyitásával szemben tömören nevezi meg az anyag legfőbb attribútumát, a súlyt, és érezteti, hogy ez lefelé húz, a földhöz bilincsel mindent. Egy sziklás táj képe rajzolódik ki. Miként az első versszakban a madár előhívta a madártan fogalmát, a látottak itt is felidézik a róluk tanultakat („a földtan szobrai”), azt, ahogyan az ember birtokba veszi, szellemileg leképezi az anyagi világ tárgyait. Amint az első szakaszban a madártanhoz tartozó érvek visszakerül a képbe („az érvek foszló szélein a szárny”), úgy vetíti itt vissza a költő a „figyelem-lazulást” a látványhoz tartozó völgyre („a völgy egy percnyi figyelem-lazulás”). A lényeg azonban a strófa utolsó két sorában található: „meszes csonttól körvonalig / kővé gyűrődött azonosság”. Hiszen végül minden földi azonos, mert mindent ugyanazok az anyagok alkotnak. Materiális szempontból nincs számottevő különbség kő és ember között. A meszes jelző az élőlények szilárd vázát alkotó csont „kőszerű” anyagára emlékeztet, a körvonal szó pedig – mint az ábrázolás minimuma – magára a testre, földi létünk formájára.
     Az ég és föld után, a második szerkezeti egységben, melyet „A nap s az éj között” sor foglal össze, e két pólus egymásra hatásának jelenetei következnek, a „között-lét” feszültségei, természetesen a „tárgyakra” vetítve. Elsőként a napon felforrósodott sziklák roppanásai, amely az egyetlen hanghatás a költeményben. Aztán az eddigieknél sokkal homályosabb képen egy égő patájú állatot látunk. A sziklafal fölött köröző füst visszautal az első szakasz felkanyarodó párájára, ám annak angyali tisztaságát a szennyezett levegő tökéletlensége váltja fel. Ezt a párhuzamot erősíti a párához tartozó fehér és a füsthöz tartozó fekete szín megjelenése is, valamint az, hogy az égő és a véghetetlen¹¹ szó akusztikailag felidézi az ég hangalakját. Erről a felfelé szálló füstről eszünkbe juthat az égiekkel kapcsolatot kereső ember áldozatának füstje, és azt hiszem, ez az értelmezés nem idegen a vers egészétől sem. Ebben a (kissé merész, bár kétségkívül érdekes) bibliai párhuzamban olvasva a verset, az áldozati füst (mint az Ószövetség tökéletlen állatáldozata) részben átértelmezheti az első versszakban megjelenő fa motívumát, hiszen a tökéletes áldozat éppen egy fán, a keresztfán valósult meg, ahol az evangélium szavai szerint Krisztus „kilehelte a lelkét”.¹² Nemes Nagy képei – saját bevallása szerint – sohasem tisztán a fantázia szüleményei, hanem majdnem mindig visszavezethetők egy konkrét látványra.¹³ Az égő paták „forrása” talán az a Kékgolyó utcai kovácsműhely, ahová lejárt lópatkolást nézni.¹⁴ Jellemző a nap két jelentésének egymásra vetítése. Még égitestként olvasztja ki a kőből a fémet, ám az „éj a sivatagban” aktivizálja a ’nappal’ jelentést is. A harmadik versszak során egyre feszültebbé válik a vers, a roppanás, füstölög, szakad, önkívület és villámcsapás szó jelzi ennek a crescendónak ívét.
     A kimondhatatlan, tovább már nem fokozható feszültség végül szétveti a képeket. A harmadik szerkezeti egységben ezeknek a szilánkjait találjuk: nem marad más, csupán a szavak, a szó kimondásának eufóriája. Nem egy kép vagy mondat részeként állnak itt, hanem önmagukért, úgy, mint a vers tökéletlen, de nélkülözhetetlen anyaga. A költeményt záró két szakasz tehát ily módon felveti a költészet problematikáját. Egyrészt a konkrét verset tükrözi, másrészt tematizálja a költő létének örök küzdelmét a nyelvvel. A versre utal vissza az előző kép „darabjainak” főnévi formában történő megismétlése („A szaggatások, hasgatások”), a látomásszerűséget nevezi meg a „víziók”, a sivatagot juttatja eszünkbe a „vízhiányok” és az „éghajlatok”. „A tagolatlan feltámadások” a vers egyik legfigyelemreméltóbb sora. Azáltal, hogy a tagolatlan szó gyakran szerepel földtani kifejezésekben is (tagolatlan part, tagoltan táj),¹⁵ rájátszik a vers egészére (ld. sík, röghegyek, ormok, földtan, völgy, tömbök, formák, sivatag stb.), és így illeszkedik az imént bemutatott sorozatba. A feltámadás (mint új életre ébredés a halál után) tagolatlansága (osztatlansága) azonban arra emlékeztet, hogy a lélekkel a test (a tárgy) is feltámad.¹⁶ Így kerül elő az objektivitásra törekvő költő problémája. A versírás, a vers „működése” ugyanis szintén összefüggésben van egyfajta „feltámadással”. Ezért idézi Nemes Nagy az egyik interjújában Rilkét: „Feladatunk, hogy a világot láthatatlanná (tudattartalommá) tegyük, de olyan erővel, hogy az bennünk mintegy újra feltámadjon.”¹⁷ Az utolsó versszakban, a között szó megjelenése után a felsorolás ismét egy képbe úszik át. Az éjjeli tóban visszatükröződő csillagokat látva (és így valóban „az ég s az ég között” állva) újra átéljük a fent és a lent ősi egységét, amely bennünk, emberekben annak ellenére továbbél, hogy a világ teremtése az ég és föld („a fenti és a lenti vizek”) elválasztásával kezdődött.¹⁸ Ez a kép azonban már a költőlét nehézségének képe is: a művésznek van szeme meglátni az ihlet fényében a tárgyakon az égi jeleket,¹⁹ a „csillagok ékezeteit”, a költő érez ellenállhatatlan késztetést arra, hogy ezt az „égi nyelvet” lefordítsa a földi nyelvre („hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen”²⁰. A nyelv pedig ellenáll a költő ihletmegörökítő szándékának, a szavak elsődleges funkciója ugyanis nem az, hogy irodalmi művek anyaga legyen. A szó mondásának öröme (ld. fent) mellett tehát a költő szembesül a szavak tökéletlenségével is. Ezért a költészet maga is egy „között-állapot”: a hétköznapi jelentéssel bíró szó és a szavakkal kifejezhetetlen érzelmek „párharca”.²¹
     Minél többször szólaltatjuk meg a verset, annál inkább feltárul zeneisége: akusztikai szépsége és ritmikája. Az előbbi, amelyre a között szó hangzásbeli felidézése kapcsán már utaltunk, a hangokkal való bravúros játékból táplálkozik. Jó példa erre az első versszak harmadik sora, melyet a ma szótag háromszoros ismétlése határoz meg: „támaszkodik madár s madártan”, a negyedik, melyet az sz hangok dominálnak: „az érvek foszló szélein a szárny”, a labiodentális réshangokkal teli „az élő pára fái felkanyarodva / akár a vágy a fenti lombba”, illetve szembetűnő a címre is rájátszó ö hangok sokasága a „ha állat járja, körme füstölög, / s köröznek fent a sziklafal fölött” sorokban. A magánhangzók egymásutánját vizsgálva felfigyelhetünk arra, hogy több sornak is jellemző eleme az a és az á hang váltakozása, amelynek az egész költemény sajátos hangzásának kialakításában is jelentős rész jut: „szilárdan támaszkodik”, „madár s madártan”, akár a vágy a fenti lombba”, „ha állat járja”, „az élő pára fái”, „zúzmarás nagy angyalokat”, „sziklahátak”, „aztán az éj”, „feltámadások”. A felvonultatott példák száma persze korántsem alkalmas arra, hogy kirajzolja a vers teljes „akusztikai térképét” (erre itt nem is vállalkozhatunk), célunk csupán az, hogy ráirányítsuk a figyelmet a műnek erre a részben tudatosan kidolgozott, részben pedig nyilván ösztönösen, a szerző „verszenei hallásának” köszönhetően formálódott rétegére.
     A vers zeneiségének másik összetevője a ritmus. A költemény legjellemzőbb verslába a jambus. Az összesen 48 sor közül 28 tisztán jambikus lüktetésű. A legrövidebb sorok mindössze három verslábból állnak („Az ég s a föld között.”), a leghosszabbak a hatodfeles („aztán megint a tömbök és a formák”), a leggyakoribbak pedig az ötödfeles jambikus sorok („s amint hasadnak és szakadnak”), melyből tizenkettőt is találunk. A nem tisztán jambikus sorokba többnyire daktilusok („A levegő nagy ruha ujjai”) és anapesztusok („Amint a nap átlátszó ércei”) vegyülnek. Különleges ritmikai fűszer a pyrrichius és a jambus egybekapcsolódása által keletkezett negyedik paión-kólon: „A levegő nagy ruhaujjai”, „Az érvek foszló szélein a szárny”, „a völgy egy percnyi figyelem-lazulás”, „aztán az éj a sivatagban”, „egy sáv fekete nád a puszta-szélen”, „csillagok ékezetei”.
     A metrum mellett említést érdemel a gondolatritmus is, amelyet egyrészt a kiemelt névutós szerkezetek ismétlődése („Az ég s a föld között”, „A nap s az éj között”, „Az ég s az ég között”), másrészt a mondatszerkezetek hasonlósága ( pl. az amint és az aztán kötőszókkal bevezetett tagmondatoké), harmadrészt egyes szavak visszatérése (fekete, kő, szikla, perc, nagy, szél), végül pedig a többes számú alakok sokasága (ruhaujjai, szélein, lombjai, zökkenései, szobrai, roppanásai, ércei, füstszalagjai, villámcsapásai, feszültségei, jelrendszerei, ékezetei stb.) eredményez.
     A Között tehát egy akusztikailag és ritmikailag alaposan átgondolt szabadvers, amely Nemes Nagy költészetének legfőbb vonásait (a visszatérő „tárgyakat”, a jellemző motívumokat, a mindenütt tetten érhető „között-állapot” érzetét, a sajátos költői nyelvet stb.) mintegy sűrítve, tömören tartalmazza. Így talán kis túlzással kijelenthetjük, hogy a Között az egész költői életmű eszenciája, hiszen egyrészt a verseket olvasva mindenhol ráismerünk vonásaira, másrészt ez a költemény képes egymagában képviselni a költő összes versét. Minek köszönheti ezt a kitüntetett helyet? Elsősorban annak, ahogyan közvetíti „között-létünk” elhallgathatatlan feszültségét, ahogyan emlékeztet égi voltunk kihívására: anélkül, hogy a szavak szintjén bármi is utalna a lírai énre (bár ennek ellenére az a bizonyos „objektív páncél”²² olyan vékony, hogy a szubjektum jelenléte nem lehetne intenzívebb egy ún. alanyi versben sem), anélkül, hogy legalább egyetlen olyan mondata lenne, amelynek (nyelvtani) értelmezéséhez ne hiányozna az elégséges szövegkörnyezet. Persze, mint láttuk, ezek nem is valódi mondatok (mi a mondat?), hanem sokkal inkább egy hatalmas felsorolás elemei, amelyek mondatok illúzióját keltik, ugyanis a mondatokra jellemző központozás által tagolódnak, mellékmondatokkal bővülnek. Ezért van az, hogy a versnek nincsen elmondható, „fogalmi” jelentése. Amikor a bevezetésben mégis kísérletet tettünk ennek összefoglalására („az égi és földi voltunk kettősségéből adódó „tűrhetetlen feszültség”, a létezése értelmét kereső embernek az a felismerése…”), a költeménytől teljesen idegen fogalmakat kellett segítségül hívnunk, hogy közlendőnk értelmezhető legyen. Mert a szöveg egészének ugyanaz a viszonyjelentése van, mint a között névutónak, így Nemes Nagy Ágnes Között c. verse tulajdonképpen a között szó és a „között-lét” (mint „névtelen érzelem”) szinonimája. Csak saját létünk kettősségében „működik”, ahogyan a fáziskereső ceruza sem világít, ha saját testünkkel nem kötjük össze a földdel.

1 Vö.: „S ez jelzi alighanem a legpontosabban – amit tulajdonképpen mindahány versem érint –, hogy „az ég s a föld”, a nap s az éj”, „az ég s az ég” között, feszültségekben élünk, mai emberek. Információk pólusai között, szélsőségek magasfeszültségében. Kötelező választások, lehetőségek és lehetetlenségek között, a jelenségek keresztezési pontján” (Között. Nádor Tamás interjúja Nemes Nagy Ágnessel. In Nemes Nagy Ágnes.: Az élők mértana. Prózai írások II. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 419.).
2 Vegyük észre, hogy ezek a szavak gyakran hangsúlyos, sorkezdő pozícióban állnak.
3 Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei. Osiris Kiadó, Bp., 1997, 244.
4 E sajátos versnyelv megtalálásáról így ír a költő egyik esszéjében: „Vaksin kezdtem tapogatózni eszközök, szavak után; főleg szóközök akadtak a kezembe. Addig-addig, míg így vagy úgy kialakítottam magam számára valamilyen versbeszédet, amelybe a lehető legtöbb kihagyást zsúfoltam bele. Először csak az asszociációt tágítottam, a formát ejtegettem le, aztán – vérszemet kapva – a rációs kapcsolatot tépdestem, kihagytam a szerző személyét, kihagytam az alanyt, kihagytam az állítmányt.” (Nemes Nagy Ágnes: Részletek öregkori arcképhez. Kassákról. In Uő.: Az élők mértana. Prózai írások I. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 68.)
5 Vö. Lengyel Balázs: Között. Nemes Nagy Ágnes versének elemzése. In Uő.: Közelképek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980, 326-327.
6 Vö. „Mint már említettem, ha az én-és-világ viszonya felől közelítünk hozzá, a költő pályavonala a tárgyias lírától az én-lírán át az én-tárgy-líráig vonható meg. […] Elvégre az »objektív lencse« elsőszülöttségi joga kétségkívül Babitsé a magyar irodalomban” (N.N.Á.: A hegyi költő. Vázlat Babits lírájáról. In Uő.: Az élők mértana. Prózai írások I. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 268.)
7 Egy példa: „Azt a név nélküli erőközpontot, ami a vers lényege, sokféle úton-módon lehet megközelíteni. […] A magam részéről a tárgyak útmutatását szeretem követni. Úgy gondolom, a tárgyakban »hír« van, sunt existentiae rerum; ha egy tárgynak a létét, amely megérintett minket, megpróbáljuk úgy, amint van, belezárni a versbe, akkor – talán – belezárhatjuk az egész Ding an sich-világ csücskét is” (N.N.Á.: Egy verseskötet előszava. In Uő.: Az élők mértana. Prózai írások II. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 31.).
8 Vö.: „Ott az erdő. / Darabokban jár a köd. / […] / ahogy kinőnek és ledőlnek / ezek a felhős, hosszú törzsek, / egy másik erdő jár a fák közt, / s egy másik lombot hömpölyögtet” (Ekhnáton az égben).
9 Vö.: Ter 2, 7.
10 Vö.: A költő ezt a rokonságot itt-ott tükrözi a mai helyesírástól való eltéréssel is: pl. „Lélekzeni, lélekzeni” (Jegyzetek a félelemről).
11 Akár az ércei, éj, ér, fehér szavak is.
12 Vö.: Lk 23, 46.
13 Vö.: „Majdnem mindig valóság van a szürreális képeim mögött. Röghöz kötött a fantáziám” (N.N.Á.: Négyen – 1956-ban. In Uő.: Az élők mértana. Prózai írások II. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 177.).
14 Vö.: „A Kékgolyóban közvetlen alattunk egy 18. századi udvar, amelynek négyszögletes U betűjében csakis kisiparosok laktak: a kovács (ezt több ízben megírtam), akihez lejártam lópatkolást nézni (Polgár Ferenc patkoló- és kocsikovács, hirdette a felirat), kárpitos, szenesember” (Uo.174-175).
15 Ezzel eszünkbe juttathatja a feltámad ige hasonló körben használatos jelentéseit is (feltámad a szél, feltámad a tenger stb.).
16 Vö.: „Hiszem a test feltámadását” – idézi a Credót A tárgy fölött c. versében.
17 A létkérdések és a vers. Széll Margit beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel. In. Uő.: Az élők mértana. Prózai írások II. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 414.).
18 Vö.: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. […] Azután újra szólt Isten: „Legyen boltozat a vizek között, s válassza el a vizeket a vizektől” […] Isten elnevezte a boltozatot égnek” (Ter 1,1-2, 6-7).
19 Vö.: „Az ihletben minden tárgynak északi fénye van” (N.N.Á.: Ihlet. In. Uő.: Az élők mértana. Prózai írások II. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 183.).
20 Vö.: N.N.Á.: A névtelenek. In. Uő.: Az élők mértana. Prózai írások I. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 474.).
21 Vö.: „A versírás – nekem – e kettő közötti egyensúlyjáték. Kényes egyensúly: keskeny ösvény két szakadék között. Vagy másképpen: az egyértelmű szó és a tagolatlan közérzet párharca. De folytathatnám tovább a kettősségek felsorolását, ennek a »között« állapotnak a bekerítését, ami számomra a költészet. De hát hogy is ne volna legalább kettősség a költészet, amikor az élet is az? Minden pillanatunk és egész létünk ellentétek keresztezési helye – ahogy a reneszánsz filozófus mondja –, vagy ha tetszik, közlekedési csomópont a tények és eszmék országútján, vagy légikikötő, ég és föld kondenzcsíkos találkozása” (N.N.Á.: „Tünékeny alma”. In. Uő.: Az élők mértana. Prózai írások I. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 22.).
22 Vö.: „A költő tovább nem formálható, nem idomítható feszültségei felbontják az obektivitás páncélját, megrepedezik a versfelület kérge, és kiömlik alóla a szubjektív láva.” (N.N.Á.: A hegyi költő. Vázlat Babits lírájáról. In. Uő.: Az élők mértana. Prózai írások I. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 242.).