Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2006. 10. sz.
 
 
MADÁCSY PIROSKA
 

Találkozások – Illyés és Kosztolányi


Mindig érdekelt e két író kapcsolata. Barátságuk nem mondható szokványosnak. Sokkal több, mélyebb és titokzatosabb volt ez a szellemi összetartozás. Valahol, az esszék vallomásai a magyar nyelvről, a költői hitvallásról, az identitásról összefűzik őket: a költő felel kérdéseinkre.
     Ami igazi bizonyíték, az a tíz, síron túli Kosztolányi könyv összeállítása és kiadása, amelyet Illyés Gyula rendezett sajtó alá 1940 és 1947 között. Az összegyűjtött esszék koszorúk Kosztolányi emlékműve előtt! A címek sokat mondóak: I. Erős várunk a nyelv – szimfónia a nyelvről, nyelvvédő, nyelvművelő céllal. II. „Lenni vagy nem lenni” – esszék magyar klasszikusokról. III. Kortársak – az irodalomtörténész szemével. IV. Lángelmék – a külföldi írókról írt tanulmányok. V. Ábécé – az „írástudó” aprólékos fejtegetései a művészetről. VI. Ember és világ – a hírlapíró Kosztolányi a két háború között – a kor lelkületéről és szelleméről. VII. Elsüllyedt Európa – útirajzok – a múlt újrateremtése. VIII. Ákom-bákom – Kosztolányi széljegyzetei – naplótöredékek (Illyés is szerette ezt a műfajt). IX. Felebarátaim: az élet tételei újságcikk formájában. Regényportrék – mese nélkül, a hős maga az író, aki életét ábrázolja. X. Napjaim múlása – ami kimaradt a többi kötetből –, mutatja az író fejlődését, művészi, emberi magatartását. E tíz kötet mégis egységet alkot két költő-író együtt gondolkodásáról, a nyelv és a lélek összhangjában. Ezek a központi témák Illyést is egész életében foglalkoztatják. És a bevezetésekben, a tíz Kosztolányiról szóló Illyés esszében teljesedik ki ez az intellektuális találkozás. A hagyaték rábízott anyagában Illyés mindig az író kiteljesedését, vallomásainak összefüggéseit nézi. Számára nem az időrendiség érdekes, hanem az, ahogyan „ez a mélységszomjas, de fényimádó költő újra és újra nekilátott, hogy kibontsa a nyelv szépségébe burkolódzott lényeget: az irodalom értelmét és titkát”.1
     Vajon hogyan ismerték meg egymást? Illyés így emlékezik: „Személyes, közvetlen, szorosabb találkozásom nem volt eddig Kosztolányival.” (Tehát 1934-ig.) „Igaz, nagyra becsültem, nem is kell mondanom. Akkor még szokás volt, hogy a fiatal költők elküldték köteteiket azoknak az idősebb íróknak, akiket különösen megbecsültek. Így küldtem én el neki első könyvemet…”2 Az író már harmadnap köszönő levelet ír, jellegzetes zöld tintával, zöld pecséttel…, s a folytatás: a Kosztolányi Dezsőnek ajánlott Illyés-írás – Nép és költészet, egy kis verstan (Magyar Hírlap), mely válasz vagy vitairat a Vojtina új levele egy fiatal költőhöz című Kosztolányi- cikkre.3 A két tanulmányt olvasva két egymást próbálgató párbajhős küzdelmére gondolhatunk, akik a költészet védelmében fognak kardot, s szenvedélyes fellángolásukban nem veszik észre: a „kard-ki” helyett a „kard-le” lenne a leghasznosabb. Mert véleményük nem is annyira különböző… Ugyanis az igazi egyszerűség és természetesség mindkettőjükben megvan, a sűrítő és alkotó erő belső szenvedélyből fakad. Nem csoda, hogy Illyés megsértődik az ilyen megjegyzésektől, hogy az „egyszerű, a népies – modoros és unalmas”, versformája laza mint egy „gatya”. De Illyés válasza sem nevezhető lovagiasnak, hiszen szerinte Kosztolányi párizsi formája már „avítt, melegházi költészet, s a mestert alig lehet megkülönböztetni a kontártól”. S a „gatyások” mindig belelátnak az úri „kártyákba”, s az annak idején annyit ócsárolt Petőfi nevében vagdalkozik a rímről, amelynek csengését-bongását a vers összhangzása a maga helyén dönti el. A Magyar Hírlap olvasói valószínűleg inkább a tapasztalt, elegáns tollú Kosztolányinak adtak igazat, mint a kevésbé ismert, fiatal, érdes hangvételű Illyésnek. Maga Kosztolányi sem vesz „revansot”, Füst Milán beszéli le róla. A konfliktus persze az induláshoz köthető. Honnan jöttek? Illyés, a „puszták népé”-nek fia, nagyon alulról, nagyon szegényen, nagyon egyedül indul! S minden költői megnyilvánulásával, minden rezdülésével azt a magyar nyelvet és környezetet képviseli, melyet az anyatejjel szívott magába. Még csiszolnia kell tollát! Kosztolányi a kisvárosi, polgári Szabadka világából kelt útra, családfája sokszínű, ősi dicsőségű, aztán ízig-vérig a fővároshoz tartozik, elegáns, játékos, akrobatikus „irodalmi író” (Ady). Nem csoda, hogy nem értik egymást.
     Mégis, mi történt a fentebb említett vita után? Sajnos, bár Kosztolányi megbocsátja a meglehetősen heves ifjúi visszavágást, már túl kevés az idő a mélyebb barátságra. Kosztolányi betegsége elhatalmasodik, és 1936-ban érte szól a „Halotti beszéd”. Ami összefogja őket – az élet a halál után, valamiféle különös véletlen – sorsszerűség vagy valószínűség. Kosztolányiné Illyést kéri fel az esszék rendezésére és kiadására – a Nyugat Kiadónál. És Illyés – jóvátesz mindent! Az Ábécé bevezetésében követi meg Kosztolányit az egykori nagy „összecsapásért”, nem akarta ő hányavetien kioktatni az írástudó Kosztolányit, s mindig bánta. E munka most az engesztelő kézfogás. Talán a Magyar Csillag megindítása a Nyugat megszűnése után ad erre jogot, de ez még nem bizonyíték. Inkább Illyés megbízhatósága, műveltsége és hozzáértése.
     Csak látszólag különböznek! A felületes, bohém, könnyed világfi, egyesek szerint csak a szépségért rajongó Kosztolányi, aki igazából szenvedélyes és igazságért kiáltó, mélyen az emberiségért, a magyarságért érző, küzdő ember és a puritán, mindenért aggódó, pontos, precíz – valójában az igazságtalanság miatt háborgó és a 20. századi bűnöket elítélő, erkölcsi felháborodását soha el nem titkoló Illyés. Talán ők maguk sem tudják, mégis hasonlítanak, vagy a különbözőségek is összekapcsolják őket. Esszéiket olvasva, felsorolhatunk néhányat. A francia szellem és a francia irodalom, a francia nyelv tudása: „Kitől tanultál meg ilyen jól magyarul?” – kérdezi Kosztolányi Illyést. – Jules Renard-tól – én is. A világosság – mondja Renard – „az író udvariassága”5; a világ iránti kíváncsiság – egymás megismerésének igénye; világos, szellemes, gondolkodó stílus – az esszé műfaja az igazi, a regény felbomlik, inkább naplójegyzetekre vagy novellákra; harc az anyanyelvért – amely egyben politikai állásfoglalása marad Illyésnek; 20. századiság – háborúk között élni és fennmaradni; a támadások tükrében is hűnek maradni elveinkhez; a magyarság és európaiság tudatos átélése, a határon túli magyarok védelme – ez az író feladata.
     A mozaikok tehát összeállnak vagy láncszerűen egymásba kapcsolódnak. (Természetesen lehetetlen a teljesség igényével szólni egyetlen tanulmány keretében a fentiekről, ezért az elemzés a befogadó oldaláról mai szemmel, csak szubjektív, vázlatos, néhány szempontú megközelítés lehet.)
     A francia irodalom szeretete és mély átélése Kosztolányi esetében ismert. A Lángelmék című kötetbe Illyés Gyula hat nagy franciáról szóló tanulmányát illeszti (pl. Racine-ról, Maupassant-ról, Anatole France-ról), de nemcsak őket ismerte. Rengeteget fordított – írja Illyés az Idegen költők bevezetésében – Villontól Paul Valéryig, Hugótól Baudelaire-ig, vagy Balzactól Henri Barbusse-ig. Fordításai szinte az egész francia irodalmat átölelik, minden korszakát, annak műfaji sokrétűségét, bizonyítva, hogy valóban élvezettel „táncolt gúzsbakötve”. Többször járt Franciaországban, ahogyan Illyés Gyula is. Ahová nem jutott el a valóságban, oda így jutott el: fordításai varázsszőnyegén. Francia nyelvű levelezését vizsgálva, írói kapcsolatait is megismerhetjük: George Duhamel, Jules Romains, François Mauriac, François Gachot, Aurélien Sauvageot. De tudjuk, a „viszonzás” meglehetősen sovány – Kosztolányi hiába várta regényei francia fordításainak megjelenését, erre csak halála után, 1944-ben kerülhetett sor a párizsi Sorlot kiadónál. Ez az időpont azonban nem volt kedvező regénysikerekre!
     Kosztolányi maga is vall leveleiben a francia nyelv és irodalomhoz, kultúrához való kötődéséről. „A francia irodalmat nagyon régi és mély kapcsolat fűzi a magyarhoz. Mindig Párizs volt a nagy szerelmünk, mi irodalmárok Párizst imádtuk[…]. Azon a véleményen vagyok, hogy azok, akik franciául tanulnak, ezáltal nemcsak kifinomultabban tudnak megnyilatkozni, de elmélyültebbek is lesznek…”7. Illyés is így érez. Naplójegyzeteiben – ha valamit mélyebben akar hangsúlyozni vagy árnyalni, francia írót idéz, vagy franciául szólal meg. S így többet elárul önmagáról is…8 Hogy mindig van benne, mint Kosztolányiban is, valami hiányérzet, vagy kisebbrendűség – a nagy nemzetek kisugárzó kultúráját befogadó kisebb nemzet fiának tisztelete. Pedig Illyés francia barátai nagyra értékelik a költőt – Gachot és Eluard, vagy Jean Rousselot, Jean Follain, Pierre Emmanuel, André Frénaud, Jean de Beer, Alain Bouquet stb.9 Hogy azután a francia sajtó Illyés image-áról ne is beszéljünk.10 De Illyés Párizs-élménye is más, nemcsak szellemi kaland.
      Kosztolányi Párizsba és máshová is könnyedén, nehézségek nélkül eljut, s ott látni akar, tapasztalni, szellemileg gazdagodni, de inkább játékból, szenvedélyből. A csodát hajszolja, emlékeket gyűjt. „A múlttá vált jelen a jövőben” – élményét keresi az európai városokban11. Illyés a falvakban érzi otthon magát – ez hitvallása. Illyés Párizs élménye keservesebb, mélyrehatolóbb, hiszen az 1921-es elutazásnak nem Párizs a végcélja. De Párizsban kell maradnia és dolgoznia 1926-ig, mert pénz nélkül onnan mozdulni sem tud.12 S így jut el baloldali gondolkodókhoz, avantgarde mozgalmakhoz, pl. Achille Dauphin Meunierhez, aki barátja lesz.13 Neki is vannak a francia nyelvvel korai találkozásai, s később francia szakra iratkozik be az egyetemen. A franciát második anyanyelvének tekinti (mint Sauvageot a magyart), melyben megvan a „la nudité de la vérité”.14 A Hunok Párizsban Párizsa pedig a szabadság városa lesz, ahová Illyés költészetet és – főleg – életet tanulni érkezett.
     Kosztolányiról szólva Illyés sokszor felülvizsgálja korábbi nézeteit. Így a fordító Kosztolányit is, aki már nem „gyors”, „könnyűkezű”, vagy „rögtönző” és „önkényes”, hanem tudatosan másfajta, mint Babits vagy Tóth Árpád. Ő „benyomást kapott” egy versről, s ezt a benyomást foglalta versbe. „Magába fogadta az idegen vers magját s azt szökkentette szárba. A lényegre tört ő is akár nagy társai, csak más módon…”15 És Illyés Kosztolányitól a francia nyelvű mondatokra vonatkozó fordítási koncepciókat idézi – hiszen ezzel mélyen azonosulni tud. Szegedy-Maszák Mihály szerint Illyés francia irodalomszemlélete Babitshoz kissé közeli, „értékmegőrző”, hézagpótló, ugyanakkor persze sajátosan elfogult is. Középkor-értelmezése fontosabb, mint a romantika közvetítése.16 De nem ugyanez a szerepe Kosztolányinak is? A lángelméket keresi, utolérné őket, hogy átadja és megőrizze a sötétben tapogatózó utókornak világító, sziporkázó szellemüket. Igényes, fáradhatatlan olvasóknak néha türelmetlen vezető és magyarázó, írja róla Illyés.17 És átfogóan sajátos értékközvetítő, bár megjegyzi, „az irodalomnak is inkább van szüksége bálványokra, mint értékekre és igazságokra”18. Érdekes, hogy erről maga Illyés szól, amikor Kosztolányi, Babits, ill. Ady viszonyának újraértelmezését próbálja adni a Dér Endrével való beszélgetésében.
     „Amit Ady mondott a magyarságról és a háborúról, Kosztolányi is pontosan azt vallotta. Babits is azt mondta, mindnyájan azt mondjuk[…] amit mondott Berzsenyi, Kölcsey, Zrínyi. Ebbe az örökségrendbe Kosztolányi éppúgy beletartozik, mint Juhász Gyula, Móricz és a többiek. Legfeljebb ki-ki a maga módján vállalta…”19 Amit Babits kifogásolt Kosztolányiban, a bonyolult formák, a tökéletes rím, színészieskedés, Babitsnál is megvolt, amit Kosztolányi mint esztétikus kifogásolt Adyban: a profétikus hajlam, a szorongás, benne volt Kosztolányiban is. A politikai érzékenység is, talán más műfajokban, de majd megleli hangját. A tehetség mindenkinél megoszlik – szögezi le Illyés.
     S amit a legfontosabbnak érez Kosztolányi kapcsán, ez a nyelvészeti munkássága, a vitairatai, az esszéi, melyeket ő maga gyűjtött egy csokorba Erős várunk a nyelv címmel. S talán így került igazán közel egymáshoz a két író – Illyés, kinek ars poeticája a magyarság, a magyar nyelv védelme és Kosztolányi, aki „tapasztalat árán ébredt rá, mi az irodalom igénye a nyelv gyakorlóival szemben: hogy mit kell tudnia egy írónak. Így válik aztán lelkes hazafivá. Hogyha egykor valaki ki fogja deríteni, ki nagyobb magyar: Ady-e, aki jósolt vagy Kosztolányi, aki helyben, rögtön végezte dolgát, a nyelvészetből átmenve arra, ami a magyarságnak ma majdnem a fönntartó-kerete, egyszóval az anyanyelvnek az ápolására és tökélyre vívására, rá fog jönni, hogy ő ebben már végül volt olyan kard ki kard magyar, mint amilyen kuruc Ady volt…” – állítja Illyés.20 (Valószínűleg az Ady–Kosztolányi közötti konfliktus súlyát próbálta ezekkel a megjegyzésekkel enyhíteni). S sajnálja nagyon, hogy erről nem beszélt Kosztolányival. Csak a posztumusz kiadású kötetek kapcsán fedezi fel – a nyelvészeti cikkekből összeálló kötet (melyet Kosztolányi maga is tervezett) igazi nemzeti ellenállás könyve lehetett a két háború között. És csak akkor? Ki mondhatja, hogy az Antoine Meillet-hez intézett nyílt levél, Kosztolányi szenvedélyes vitairata kultúránkról, nyelvünkről, irodalmunkról, annak helyéről Európában nem lehetett volna-e Illyés életének végén, az 1970-es-80-as években nemzeti szózat, s nem lehetne ma is, a 21. században – változatlan körülmények és visszahúzó erők között – írói, nemzeti állásfoglalás? A probléma csak az, hogy ki olvassa? Kosztolányi is, mint Illyés a magyarság önbecsülését kívánta visszaszerezni esszéiben, kis cikkeiben, vitáiban a „magyar nyelv káprázatos kezelésével”. Számára a nyelv a lélektől elválaszthatatlan, a nemzet élő emlékezete, ugyanakkor az egész világot kifejező, gondolkodó rendszer. Minden nyelv egyenlő, egyik sem alábbvaló a másiknál, egymás nyelveinek megismerése tágítja ki horizontunkat és még jobban elmélyíti az anyanyelv életmentő csodáját.21 Amikor Illyés mindezt megérzi és megérti Kosztolányiban, akkor tud igazából azonosulni vele. Bár nyelvszemlélete korántsem olyan romantikus, mint Kosztolányié, gondolkodásában a magyar nyelv ősi, népi tisztaságának védelme az identitástudat erősítését jelenti. Kosztolányinál a szavak élőlények, mint Victor Hugónál, Vörösmartynál, Illyésnek „kézzelfogható hiteles szerszámok”, amelyekkel beszélgetni lehet: a „szómúzeum” életre kel az író segítségével.22 Így a nyelvről való eszmefuttatásaikban, esszészerű elemzéseikben sokszor a legmélyebb vallomásaikra lelhetünk. Kosztolányi, mint Illyés is, szereti a széljegyzeteket, a bonyolult olvasmányokhoz írt magyarázatokat – egy-egy megfigyelés, gondolat vagy álom – ebből lesz a naplójegyzet, a napló. „Az értő néha az ilyet tartja a legtöbbre”.23 Ezekből a rejtett üzenetekből derül ki, mennyit támadták őket! Kosztolányit is, Babitsot is, de „végül győzni fog a mű” – jelenti ki Illyés, akit ugyanennyit bántottak életében – s halála után. És miért? Kosztolányit éppen úgy, mint Illyést – jellemezte az elvhűség. Világképük ugyanaz marad műveik teljességében az elsüllyedt Európáról és a háborúk közti Európáról, a 20. század zűrzavaráról szólva. Illyés hisz abban, hogy az értékek valahol előjönnek, előbb vagy utóbb. Egy ideig az etikai értékelés eltolódik az esztétikai értékelés irányába, majd az egész megfordul újra, mikor az értékválság elmélyül. De lehet a kettőt különválasztani? Hiszen az igazi szépség, a mű akkor érint meg bennünket igazán, ha nemcsak elkápráztat, de mélyen elgondolkodtat.
     Illyés még, mint Kosztolányi is, hisz az irodalom szerepében, mely meg tudja teremteni Európában a magyarság nyelvi szellemének humanista egységét, hogy visszaszerezhesse önbecsülését ennek a népnek. Meggyőződése, hogy „az utánunk jövő nemzedékek ezen fognak vizsgázni, meg tudnak-e ennek felelni: vagyis adnak-e megint valami tartalmat annak, hogy valaki a magyar nyelv közösségébe tartozik. Hogy magyarnak lenni nemcsak szólam…”24
     Utolsó üzenetei ugyanakkor pesszimistábbak – mind naplójegyzeteiben, mind nyilatkozataiban. Ahhoz az írói „jövőképhez” csatlakozik, ahová ő maga Kosztolányit is sorolta, Zrínyi, Kölcsey, Ady – kritikus-profétikus írói magatartásához. A nemzet élő lelkiismereteként megállapítja: a magyar gyenge nemzeti tudatú nép, elgyermektelenedés, elmagányosodás vár rá, fiatalokra, öregekre.25
     Talán a nyelvész-stiliszta, műfordító író, Aurélien Sauvageot26 Illyést és Kosztolányit összekapcsoló gondolataival tudnánk feloldani a fenti önkritika keserűségét. Tudjuk, Antoine Meillet (Sauvageot nyelvész mestere) azt kívánta az egységes európai szellem érdekében, hogy a kis népek nyelvei eltűnjenek. Sauvageot leszögezi, Kosztolányinak volt igaza, mikor vitairatában szenvedélyesen támadta Meillet-t: „egy népnek joga van megőrizni egyéniségét, személyiségét, s ezt csak úgy tudja megtenni, ha megőrzi saját nyelvét”.27 Kosztolányi éppúgy, mint Illyés, csiszolta ezt a nyelvet, hiszen a nyelv egyenlő a nemzettel. Álláspontjuk európai és nemzeti. Ennek tudatában akartak rendet teremteni ebben a felfordult világban – a szellem, az anyanyelv, a nemzeti identitás elismerésének rendjét, amely az ember humanitását jelenti. Háborúk közt, háborúk után, zsarnokságtól szenvedve, de szabad lélekkel, a halált is legyőzve.
 

Meghalt
S te megmaradtál.
Különbnek lenni tenmagadnál.
(Illyés)

Jegyzetek

1 Illyés előszava, Kosztolányi: „Lenni vagy nem lenni”. Nyugat Kiadó.
2 Illyés Gyula: Interjú Dér Zoltánnal, Bp. 1974. dec. 5. In: Illyés archívum. Interjúk.
3 Kosztolányi írása. Pesti Hírlap, 1934. márc. 11. Illyés válasza. Magyar Hírlap Vasárnapja, 1934. ápr. 11.
4 Lásd: Illyés: Válasz Kosztolányinak. Kézírásos fogalmazvány részletének fotokópiája. In: Illyés Archívum 47.-es doboz. A kézirat sűrű javítgatási elárulják az író feszült lelkiállapotát.
5 V. ö.: Illyés bevezetése. 7. l. In: Kosztolányi: Erős várunk a nyelv. Nyugat, 1940.
6 Lásd bővebben: Madácsy Piroska: Kosztolányi D. francia kapcsolataihoz, ItK, 1985/4-5. 533-545. p.
7 Kosztolányi Dezső hagyatéka. MTA, Bp. Ms 4621/175. Francia nyelvű fogalmazvány. Ezekben a vallomásokban mindig udvarias, a másik felet talán túlságosan magasra értékeli.
8 Lásd bővebben: Madácsy Piroska: Kosztolányi francia íróbarátai Budapesten. In: Francia szellem a Nyugat körül, 263. l.
9 Mindezt bizonyítja az Illyés archívum gazdag dokumentumanyaga. 89. doboz.
10 Természetesen erről is külön tanulmányban kell még elemzést készíteni.
11 Útinapló. Kosztolányi: Napjaim múlása, 191. l.
12 Illyés Gyula: Hunok Párizsban, 1946. Szépirodalmi, Bp. 1970. 214. l.
13 Achille Dauphin-Meunier-vel Kosztolányi is levelezett, akinek magyar felesége, Elisabeth Kovács fordítja le a Véres Nérót, Kosztolányi Dezső, Levelek-Naplók, Réz Pál, Osiris, Bp. 1996. 996. l.
14 Minden jót – az utókornak. Illyés: Iránytűvel II. Szépirodalmi, Bp. 1975. 624.
15 Illyés: Kosztolányi, a versfordító. In: Idegen költők, Bp., Révai, 1947.
16 V. ö.: Szegedy-Maszák Mihály: Illyés és a francia irodalom. In: Irodalomtörténet, 2002. 3-19. l.
17 Illyés – előszó. In: Kosztolányi: Lángelmék, Nyugat Kiadó, 6.l.
18 A költő utolsó szava, 1933. aug. 20. In: Kosztolányi: Napjaim múlása, 190. l. Nyugat, Bp. 1947.
19 Illyés Kosztolányiról. Riport Dér Endrével. Illyés Archívum. Interjúk 8. l. 
20 Interjú Dér Endrével, 14. l.
21 V. ö.: Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi nyelvszemlélete. In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, Anonymus, 1998. 259-270. l.
22 Illyés Gyula: Szerszámaink, a szavak (1964) Szómúzeum és a megújítása (1964) 673. l. In: Iránytűvel I. 683. l. Szépirodalmi, Bp. 1975. 
23 Illyés bevezetése – Kosztolányi: Ákom-bákom, Nyugat.
24 I. m. Interjú 21. l.
25 Illyés: Kézfogások. Válaszok Ördögh Csillának. 1982. febr. In: Illyés Archívum. Interjúk.
26 Sauvageot készítette az első rendkívül gazdag és az irodalmi nyelvben ma is nélkülözhetetlen francia-magyar és magyar-francia nagyszótárt (1932-1937) Klebelsberg kultuszminiszter támogatásával. E szótár újra kiadására sajnos csak most, 2006-ban került sor. Ezzel kapcsolatban mélyen felháborított a Magyar Televízió egyik kereskedelmi csatornáján elhangzott beszélgetés, amikor a riporter „gagyi” szótárnak és nyelvvizsgára való felkészülésre alkalmatlannak tartotta Sauvageot szótárát, csak azért, mert nem található meg benne az „űrhajó” vagy a „számítógép” kifejezés. Első megjelenését is tévesen, 1920-ra datálta. Nem éppen művelt, nyelvőrző magatartásra utaló mondatok!
27 A Puszták népe Párizsban. Fodor Ilona riportja Sauvageot-val, Budapest, 1974. szept. 13. Elhangzott 1984. máj. 5. In: Illyés archívum. Interjúk.