Új Forrás - 2006. 10. sz.

HALMAI TAMÁS

Költészet és kegyelem*
Pálos Rozita és Holló András verseiről

Mányoki Endrének

Aki az irodalmi kánonok alig megfogható létmódját próbálja jobban érteni, csakhamar a kollektív kulturális memória terhelhetőségének kérdésével találja magát szemközt. Azzal tudniillik, hogy bár a klasszicizálódó szerzők, életművek és művek sora elvileg a mindenkori jelen esztétikai értékválasztásai szerint alakul (vagy inkább alakítja magát), a minőségi szempontot óhatatlanul írja rendre felül a mennyiségi kényszer. Bármennyi jelentős művet nevezünk is meg s jelölünk ki kanonikus rangúként – akármennyi alkotást a(z olvasó) közösség emlékezete nyilvánvalóan képtelen az élő irodalmi tudatban megőrizni. Rendhagyó igazolás gyanánt elég, ha csak az irodalmi érettségi tételsor vázát képező anyagra gondolunk: az aktuális jelentől mind távolabb kerülő századok mind kevesebb (magyar) szerzőt és szöveget bocsátanak diák és tanár rendelkezésére. A 15. századból jóformán csak Janus Pannonius, a 16.-ból kiemelten csak Balassi, a 17.-ből Zrínyi s a 18-19. század fordulójáról is csupán Csokonai és Berzsenyi (esetleg még Kazinczy) szerepel a választható tételek között. A 19. század már nagyobb merítést tesz lehetővé (illetve kényszerít ki): Katona, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, Madách, Mikszáth (s talán Vajda) művei jönnek számításba; míg a 20. század tétellé emelhető teljesítményei szinte végnélkül sorolhatók – Adytól Varróig, Móricztól Bartisig. Mindez egyrészt arra mutat, hogy az időnek (az irodalomtörténeti folytonosságnak) szükségszerűen esnek áldozatul a maguk kora s a közvetlen utókor látószögében fontosnak ítélt produktumok. Másrészt azt is láthatóvá teszi: a kortárs irodalmi kultúra beláthatatlan gazdagsága, kritikai reflexiókkal mérsékelten felügyelhető bősége gyakran elfed, háttérbe szorít, a felejtés számára készít elő olyan értékeket is, melyek pedig maguk is hozzájárulnak a sokféleség gazdagságához, a többértékűség bőségéhez…
     Pálos Rozita (1926–1985) és Holló András (1953–1992) költészete a recepció által kevéssé méltányolt teljesítmények közé tartozik. Kanonikus helyüket nehéz volna nevesítenünk; elszórt megjegyzések, alkalmi laudációk, eseti emlékezések figyelmeztetnek csak arra: e két – hasonló világképpel, látásmóddal és versnyelvtannal leírható – életműnek nemcsak olvasói vannak, de annak esélye sem veszett el teljesen, hogy az olvasók száma gyarapodjék. Mindazonáltal a ma meghatározónak látszó lírapoétikai modellektől Pálos és Holló versei kétségtelenül igen távol állnak: sem az alulretorizált és depoetizált nyelv költői igénye, sem a túlkomponáló intertextualitás esztétikája nem jellemzi őket; de a képviseleti elvű, közösségi hanghordozású verstípus eseteire sem adnak kifejezett példákat. A vallomásos alanyiság alig reflektált beszédmódja s az ahhoz kapcsolt, részint metafizikus, részint mitopoétikus kérdésirányok nyíltsága nem is teszi valószínűvé, hogy e versekkel komolyabban számot vetne a jelen s a közeljövő kritikai befogadása.
     Éppen ezért érdemes számot vetni velük – hátha, észrevétlenül, magunk is tárgyává válhatunk a számvetésnek.
     „A szövegek utolérik az embert, ha hagyja.” (Varga Mátyás) Hagyni, hogy utolérjenek: ki ne volna képes ennyit megtenni?

I. Egy király közeledik

Pálos Rozita viszonylag későn elindult s igazán talán ki sem teljesedhetett pályája mindössze három kötetben¹ összegezhető költői termést hozott. „[A] fák és az angyalok nyelvét szorgalmasan kibetűző” költő, a „fénykalandora” (Vasadi Péter kifejezései) azon alkotók közé tartozik, akiknek minden műve, bármi legyen is a konkrét tárgyuk, ugyanarról s lényegében ugyanúgy beszél. Pálos Rozita verseiben ez a vissza-visszatérő téma, ez a hol nyíltan megjelenő, hol rejtekezve megszólaló motívum az irgalom, a kegyelem – s a szelíd vágy az irgalom és a kegyelem után. Természetszerűleg vonzva a rokon irányú témákat, toposzokat, motívumokat: az idő, az elmúlás, a halál képzetkörét, a szenvedés és a gondviselés kibékítésre váró ellentétét, az emlékezés és felejtés közé zárt szerelmi érzület egyszerűséget célzó bonyolultságát – s legfőképpen: a gyermeki és a teremtményi szeretet létszemlélet-formáló értékteljességét.
Szép vonása Pálos költészetének, hogy a hanghordozás kitartott egyneműsége formai sokszínűséggel, műfaji változatossággal társul. E kísérletező kíváncsiság azonban csak alaktani értelemben jellegadó sajátosság itt: a metafizikai távlatokat megkísértő, a transzcendencia létmódját firtató, a keresztény világképet lirizáló versek többsége, ha a kétely és az önvád elemét hordozza is, mindvégig ontikus biztonságról és teologikus bizonyosságról igyekszik számot adni. Az „időtlen tavaszban járatos” boldogság (Üdvözlégy tavasz) transzcendált közérzetét poetizálva.
A személytelenné ritkán váló, de akkor az általánosítás erejére bátran hagyatkozó beszédmód e művekben bölcseleti érvénnyel bomlik ki. Egyszer a párhuzamos szerkesztés módszerével (s a hármas számszimbolika archaikus alakzatával) nyomatékosítva a hiány elfedte rend sejtelmét:

Jóval jellemzőbb, persze, az önreflexív szólamban kiteljesített vallomásosság intenciója; az önértelmezés szándékát létértelmező igénnyel tágítva ki, a saját helyzet mindenkori köztességének (mert időbeliségének) lebírhatatlan tapasztalatával nézve szembe:

Az alábbi kétsoros szintén a versbeszéd fölfokozott személyességével hívja fel magára figyelmet. Itt a szerelmen túli léthelyzet a magány, a kiszolgáltatottság és a várakozás már-már eszkatologikus állapotaként mutat vissza az önazonos formában újra nem alkotható, közös értékvalóság nagyszerűségére – s a másiktól (a másságtól) függő saját én törékeny egzisztenciájára:

A természeti képek finom archaizmusa, a helyenkénti (nép)dalszerűség Pálosnál érzékenyen egészül ki a kultúrtörténeti allúziók és parafrázisok lírai eseteivel. Példaként e komoly játékként művelt költői gyakorlatra a Szulamit című darab zárlatát idézzük, mely az ószövetségi szöveg emlékezetét szerelem és szentség egymásra utalt minőségének újólagos fölismerésével hívja életre:

Jellemző módon a mesterkéltség nélkül működtetett, egzotikus műformákat is határozott teologizáló hajlam hatja át. Az alábbi tankákban hit és művészet indexeivel egyszerre látva el a kultúrában (a szeretet kultúrájában) otthont remélő ember létállapotát:

A következő haikuban pedig a föltétlen bizalomra épített gondolkodás eredőit összegezve, axiomatikus pontossággal:

A gyakran a központozást is elhagyó, elvont-filozofikus versnyelv olykor váratlan fordulatot ír le, s az aránylagos nagykompozíció keretei között a személyesség intim összetevőit hozza játékba. Az egyik legszebb példában, melyet érdemes teljes egészében ideemelnünk, élet és halál közegét, élők és holtak világát köti össze az emlékezés idősíkokat összezavaró logikája – hogy a végre megtalált, de eredeti mivoltában már el nem érhető léttel szembesülve megrendítő művészi szabatossággal közvetítse a bizonyosan közvetíthetetlen megrendülést. A vers egy hétköznapi helyzetkép gyanútlan fölvázolásától a görög tragédiák fenséges dikcióját megidéző imakezdeményig ível:

A művészet – metanyelv, melynek segítségével az emberek kapcsolatra törekszenek egymással: hírt adnak magukról, és átveszik mások tapasztalatát. És megint csak nem valamilyen gyakorlati haszonért, hanem a szeretet eszméjének megvalósítása nevében, melynek értelme a pragmatizmusnak ellentmondó áldozathozatalban van” – állítja egy Andrej Tarkovszkij-esszé. Mintha csak „a szenvedők tekintélyével szembeni engedelmesség” (Johann Baptist Metz) működne bennük közre, s mintha az alázat és odaadás nyelvi magatartása eredményezné: Pálos Rozita művei – a nem tagadható esztétikai egyenetlenség mellett is – e „metanyelvet” bontakoztatják ki, s valóban az „áldozathozatal” jellegét öltik. Innen tekintve az Optimizmus című vers sorai nem csupán a derűlátás lelki-szellemi szükségét hangoztatják, de egyenesen a derűt látó figyelem képességét kölcsönzik a teljes életműnek – s ígérik az olvasónak is:

II. Súlypont-találás a semmiben²

Alig néhány karcsú kötet (líra és kisprózák)³: ennyi Holló András nyomtatott irodalmi hagyatéka. A Holló-versek olvasóit mindazonáltal mégis egy széles műfaji s hangnemi skálájú költészet sajátosan „öntörvényű” világa ragadhatja magával.
     Szonettek és haikuk, prózaversek és népdal-imitációk éppúgy szerves részei e lírának, ahogy jellegadó erővel formálják arculatát távol-keleti gondolat- és képkincsvonatkozások s szürreális képlelemények, mesemotivikával élő versek vagy természetmisztikát festőek, vallásos áhítatúak – miközben, két beszédes címet idézve, hol A Rilke-kaptatón kapaszkodik a költemény (és olvasója), hol pedig Kafka kér szót versben szólalni föl.
     A műfaji és hangnemi összetettséget alighanem az e költészetet „mozgató” kérdésvilág összetettsége magyarázza s indokolja. A jelenkori irodalom(tudomány) dilemmái (nyelv és szubjektum viszonyának problematizálhatósága, történő hagyomány és személyes identitás viszonylogikája, a szerzőség kérdése stb.) kívül maradnak ugyan e – vállaltan „időszerűtlen” (Holló) – líra látókörén, ez a, kis túlzással, akár „az utolsó magyar romantikus költő” (Monostori Imre) teljesítményeként is értékelhető poézis azonban messze nem érdektelen problémákkal szembesül és szembesít így sem.
     „Az ontológiai, metafizikai problémák egyszerűsíthetetlensége miatti idegesség”, melyet Holló egy esszévázlatában⁴ mint Pilinszky János alkati-szemléleti sajátját nevezi meg, maguknak a Holló-verseknek is „alakító elvéül” tűnik föl: „a dolgok képtelenségre alapozódó sorsára való rádöbbenés”-t – versei és vallomásai is erről tanúskodnak – maga Holló sem kerülte, kerülhette el.
     S bár Kosztolányi igen hathatósan (mintegy teljes írásművészetével) érvelt amellett, hogy „a halál az egyetlen múzsa”, Holló András költészete mintha azt példázná, hogy a magány legalábbis a második a múzsák sorában. „Az embert a magány készíti föl arra, hogy a teremtéssel baráti viszonyt kezdeményezhessen” – vigasztalja magát (Új mesterek keresése, Mire tanít egy csillag?).
     A földi, reális elhagyatottság csakhamar attributív erejű, metafizikai magánnyá súlyosul. Számos vers beszél erről.

Itt a léthelyzet eredendően dilemmatikus voltát a beszélő tragiko-groteszk hangnemben intonálja. Másutt mintha egy keresztényi hangoltságú szenvedés- és vereségértelmezés logikája kínálna utakat:

Időnként pedig maga a költőszerep az, ami kivételes kompetenciák birtokosaként mutatja föl viselőjét:

Ez a döntően a mitopoézis nyelvét beszélő költészet épp e pontokon hajlamos „túlszaladni” önnön határain. A lényegében nem is annyira civilizáció-, mint inkább létkritikai attitűd a sértettség és a vád kétes hangján szólal meg ilyenkor:

Az áldozati tónus jóval személyesebb s bizonyosan „elfogadhatóbb” is egy, az áldozatszerepet saját választású, mert kontaktusteremtő értelmű létformaként föltüntető darabban:

A morális dimenziók fölnyithatósága egészen más módon válik kérdéssé akkor, amikor önreflexívvé alakul a versbeszéd:

E szakasz ropant intenzitását, olvasatunkban, az adja, hogy a poétikumot – mint a világ, a létezés képtelenségére értett „megoldást” – fölkínáló szemlélet egy poétikailag éppen hogy esendő (mert rontott ritmikájú, keresett rímelésű s erősen spontán-köznyelvi fogalmazású) konstrukcióban ad hírt magáról. (A Holló-életműre rendkívüli módon jellemző esztétikai egyenetlenség, a bonyolultan poetizált és tüntetőleg „naivlírikus” szöveghelyek szép esetlegességű egymást-váltása már-már szöveg- s kötetszervező „elvként” érzékelhető. Így szerveződik, így szervezi magát szét ez a líra s ez a kötet is. Szétszerveződés, sajnos.)
A művészet megváltó erejébe vetett bizalmat a létezők értéktagolatlan rendjébe illeszkedésének hite teszi teljessé. Az ellentmondásokkal terhes bölcseleti és hitrendszerekben csalódni kényszerült, s így „a teremtés árva dolgait” (Új mesterek keresése, Prológus) tanítómestereiül fogadó egzisztencia több módon, több szinten keresi egy autentikus(nak sejtett) lét spirituális vonzású megvalósulásformáit.
Először úgy, hogy a méltó dologi lét lehetőségét a személyes megéltség feltételéhez köti:

A következő szinten a szeretet-viszony valóságosságának a hitigazság „logikáját” igazoló volta nyer poétikai megerősítést:

Az így megnyílt (megnyitott) „metafizikai horizont” hozzáférhetősége végül egyértelműen a másokhoz (a mássághoz) való viszony függvényeként válik értelmezetté:

Vallomás, panasz, könyörgés, illetve gyónás, áldozás s fohász: a Holló-líra talán legfontosabb megszólalásformái, beszédgesztusai ezek. Ama költő lírájáéi tehát, aki – miként az ő olvasatában a rajongott Pilinszky – „verset írt, mert nem tehette meg azt, hogy a holdat leemelje az égről úgy, mint a polcról egy csupor mézet”.
„Én, metafizikus létköltő, mire számíthatok?” – fogalmazódik meg a kérdés a Lázadás és megbékélés című kötet Farkasordító magány címet viselő versében. Erre a kérdésre, úgy hisszük, az élő irodalom maga adta meg (s adja folyamatosan) a választ. Holló Andrásnak a „békesség nyelvén” (Mihályi Lilla) megszólaló művei s az a „talán túlzottan is költői látásmód” (Jász Attila), mely e művekben megjeleníti magát, bajosan fér össze az éppen érvényes irodalmi kánonok ízlésvilágával és értékszempontjaival. A kánonon kívüli irodalmi (szöveg)valóságban barangolni: talán éppen ez, az ismeretlen vonzása, a kaland lehetősége csábíthat többeket, többünket Holló-versek olvasására. Míg ismerős nem lesz, ami idegen volt, és beszédes, ami néma.

„Mit jelent olvasni? Ami viszi és vezeti az olvasást; az összeszedettség [die Sammlung]. Mire szed össze? Arra, ami írva van, amit az írás mond. A voltaképpeni olvasás [Das eigentliche Lesen] arra való összeszedettség, ami – anélkül, hogy tudnánk róla –, a lényegünket már igénybe vette, akár megfelelünk neki, akár kudarcot vallunk. // Az igazi olvasás nélkül nem láthatjuk azt, ami ránk pillant, és nem nézhetjük azt, ami látszik és fénylik.” Martin Heidegger Mit jelent olvasni? című lírai jegyzete fogalmaz így (Keresztury Dezső fordításában).
     Pálos Rozita és Holló András költészete, amelynek hihetőleg nemcsak kedves tárgya, de titkos alakítója is a kegyelem (vagy amit a „kegyelem” metaforával jelölhetünk), egyelőre csak várja, hogy az „igazi olvasás” ideje számára elérkezzék. Meglehet, hiába. De mintha a hiábavalóság is része volna e szövegek létének: a két költő verseinek sorsa, akármint alakul is, árulkodó lesz – föltéve, hogy lesz, aki egyáltalán ügyet vet rá.
     „Minden lény hangtalanul kiált azért, hogy másként olvassák” – írja egy helyütt Simone Weil. Nincs szükség különösebben elszabadult képzeletre, sem trópusok öncélú játékára ahhoz, hogy belássuk: ebben az értelemben minden könyv, minden vers és minden egyes verssor is „kiált”. Hogy másként olvassák. Hogy olvassák. Hogy legyen.
     Hogy legyünk, másként, akárhogyan, végre.

P. S. Miközben e sorokat írta, a szerző szobájában Palestrina zenéje szólt, ugyanaz a lemez, számolatlan újrajátszásban, tovább nem fokozható intenzitással. A Kyriétől az Agnus Deiig szerkesztett misekompozíció, mint valami aprólékos műgonddal fölhúzott építmény, végtelen lakályossággal kínált otthont, műhelyt, menedéket a szövegekben is csak otthont, műhelyt és menedéket keresőnek. Salvator musicae – a (templomi) zene megmentője, mondta Palestrináról a hálás utókor. A hála – az idő (és az időtlenség) titkos útjait bejáró – most újra alakot kell, hogy öltsön. E szöveget legalább olyan mértékben írta a 16. századi római mester, mint az, akinek neve – kényszerűségből, hivalkodásból – fölé került. Hódolat Palestrinának. És köszönet a verseknek.

1 Úton (versek, 1975); Irgalmas szelek (versek, 1984); Hazatérés (válogatott versek, 1987 [posztumusz]).
2 E szövegrész a szerző korábbi recenzióján alapul: Holló András: Egyre messzebb = Jelenkor, 1998/9, 973-975. old.
3 Préselt lepke (versek, 1987); Iszapfalvi legendák (elbeszélések, 1988); Előszüret (esszék, versek, 1990); Lázadás és megbékélés (kisregény, versek, 1993); Egyre messzebb (válogatott versek, 1997 [posztumusz]).
4 A lehető legrövidebb eredő = Új Forrás, 1997/4, 2-17. old.