Magam és magam közé
 

A kutya szájában tartja a csontot,
A veréb a havon áll. Egy túli
Időből borostyán kígyózik a versbe.
A tér szeme, ahogy elmúlik a pillanattal.
Az arcom redőit, árkait
Tengerfenékről irányító csillag,
Mosoly, minek nincs kezdete, sem folytatása,
Levél, mi úgy igaz, hogy
Se a szín, se a fonák.
És ha mégis, mindezek ellenére,
Még akkor sem biztos.
Úgy valóság, hogy nincs jelentése.
Mintha egy kéz ereszkedne alá a magasból,
Hogy kiemeljen a versből magam és magam közé.