Egy író emlékére
 

1.

Patinás toronydísz,
a csodás termek hajóznak
A napos utcán fekete limuzin, rajta
a háromszögletű zászló nem lobog, nem konyul.
Rembrandt utolsó útján elhúzza a vörös függönyt.
Az emberek nem értik, de megszokták.
A legelő otthonos, mint a vízre írás és a fehér dáliagallér.
Csatornák alatt leideni mézes-mazsolás.
Sebald kilép a mosdóból, végre megtudom, mire gondol.


2.

Sebald az örökkévalóságról ír,
a pokolról olvas és behajózik Innsbruck felé.
Van olyan, akinek ez az otthona
Akkor is az övé, ha nem akarja.
Így járom körbe én is a dolgokat,
alig érintve, idegenül és bennfentesen.
A virágok sárgák, az arcok párosával rendeződnek:
az arc mindig egy másik párja.
Különböző nemek nincsenek.
A világ sárga mező,
betűző nap.