Folyton csak a hosszú hajú lányra gondolok, akinek az arca fehér félhold, mint az asszonyoké a kódexek miniatúráin, középkori várúrnő, mégsem akarom, hogy több legyen, mint kallódó pergamenlap az életemben, hiszen te vagy napjaimon a vízjel, szavad a hajtómű lágy duruzsolása mikor a csillagokba tartok, per aspera ad astra, a csillagokon át a rögökbe, míg halott gépezetté degradál agyam, szétguruló fogaskerekekre hullik életem gondosan építgetett értelme, mint Coppélius mester élethű babája.