A március 15-i ünnepségen negyven percet álltam melletted, mint a mondák sziklává változott hősei, szerettem volna, ha úgy áll meg az idő, hogy észrevétlenül múlnak el évezredek, és a szocreál kultúrház tetejéről, mint egy kozmikus barokk kupoláról cseppenként hull ránk az öröklét, s torzó testünkből valódi cseppkőszobrot formál, hogy belekövüljön az időbe véget nem érő, folyton épülő pillanatként ahogyan oldalról lopva rádpillantok, ahogyan te ezt szemed sarkából látod, feszülten figyelsz a rendbontókra, idegszálaink lüktetnek kabátunk összeérő szegélyében.