A szépség egy kastélypark szökőkútja, amiből Callas hangja csobog elő, esténként a medencébe dobott, zöld rézpénz vagyok, nappal irodád zárt ajtaja előtt hallom a hangodat ahogy telefonálsz, beszéded szenvtelen csobogását, ami meredek szurdokokkal csipkézi hétköznapjaimat, artikulálatlanul, ha hozzám szólsz sem értem amit mondasz, elmosódnak szavaid, mint egy operaáriában, és csak a dallam kéje jár át, mikor a monitort mint egy tábortüzet üljük körül, mesédből, a hétköznapok eposzából nem értem a cselekményt és a jellemeket, belül vagy koponyám falán, és én mint egy trójai harcos a faló lábához, szeretném válladra hajtani fejemet, beszéded ritmusától részegen.