Vörös László, a szegedi Tiszatáj folyóirat egykori főszerkesztője Szigorúan ellenőrzött mondatok címmel A főszerkesztői értekezletek történetéből 1975–1986 alcímmel kommentált dokumentumkötetet állított össze a jelzett évtized magyar irodalmának, irodalompolitikájának egy szegmenséről. „Szorongva gyülekeztünk nagyjából kéthavonta a pártközpont komor épületének VII. emeleti nagytermében mi, a kulturális sajtó főszerkesztői, hogy végighallgassuk az éppen időszerű útbaigazítást, agyunkba véssük az elhangzó intelmeket, és bűnbánó arcot vágva elkönyveljük az esedékes bírálatokat, melyekben mindig volt részünk” – így kezdődik a könyv, s kissé alább Monostori Imrét idézi: „Főszerkesztő társaim jól tudják, hogy a kulturális lapok vezetőit a pártközpontban időről időre rendszeresen »eligazították«, nemegyszer megalázó procedúrák keretében olvasván rá a bűnösebb főszerkesztőkre az adott időszakban elkövetett »közléspolitikai« vétségeket… A főszerkesztők többnyire lógó orral, a mielőbbi friss levegőre vágyva siettek ki az épületből egy-egy tetemrehívás után. Aztán persze minden maradt a régiben: a »közléspolitikai« hibák száma egyáltalán nem csökkent.” Vörös László a maga korrekt hivatalnoki és konfliktuskerülő habitusával annyit tett, hogy szép csöndben végigülte ezeket a fejmosásokat, közben jegyzetelt, hogy múljék az idő, meg hogy otthoni kollégáinak precízen be tudjon számolni. Titokban talán abban reménykedett, hogy valamikor, egy nagyon bizonytalan jövőben valakiket érdekelni fog ez a történet, s a helyben lejegyzett írás hitelesebb, mint a fakuló, szelektív emlékezet. (1975 és 1986 között alighanem csak a párt legeslegfőbb funkcionáriusai sejtették, hogy összeomolhat a rendszer, gondolni kellene a jövőre is, eufemisztikusan szóval: a paradigmaváltásra.) S most, két-három évtized múltán, jegyzeteit fölhasználva, hogy eltüntessen az emlékezet fehér foltjaiból valamennyit, szerkesztett egy roppant tanulságos szöveggyűjteményt.
     A kádári-aczéli szocializmus a kultúrát stratégiai területnek tekintette, összegzi Vörös László, ezért egyebek mellett létrehozott egy „gazdag és jól fölépített” irodalmi folyóiratstruktúrát, melynek anyagilag biztosította a működését, ugyanakkor szoros „irányító, ellenőrző és beavatkozó” ténykedéssel felügyelte azt. E felügyelet legfontosabb terepgyakorlatai az említett főszerkesztői értekezletek voltak. Légkörüket érzékeltetve Monostori Imre „lógó orrú” főszerkesztőket, megaláztatást említ, Vörös László meg azt írja enyhe frivolsággal, hogy: „Nekem a kezdeti időkben a torkomban dobogott a szívem, amikor a Tiszatáj pellengérre állíttatott, de később úgy megszoktam ezt, hogy a szemem se rebbent – azt persze nem mondhatom, hogy kellemesen éreztem magam” (kiem. P.Gy.).
    A létezett szocialista demokrácia cenzúrájának fénykoráról tényszerűen viszonylag sokat tudunk. Domokos Mátyás korelemző emlékezései a könyvkiadás abszurditásaiból szemelgettek részletezően, Gyuris György a Tiszatáj, Monostori Imre az Új Forrás, Tüskés Tibor a Jelenkor történetét dolgozta fel korábban önálló kötetben. Vörös László könyve pedig szinkron és diakrón módon nyújt szemléletes betekintést ama érzékeny kor irodalompolitikai gyakorlatába, mely a paradoxonok és az abszurditások talajából növekedett félelmetessé (félelmet keltővé).
     Amit szigorúan a tények szintjén Vörös László korrekten dokumentál, az tulajdonképpen az irodalomtörténet-írásra, meg az ideológiatörténetre, meg a politikatörténetre tartozik. Önmagukban ezek a történetek, hogy a főszerkesztő személyében melyik lapot mikor, miért, hogyan regulázott meg a főhatalom, s hogy egy-egy írásnak, egy-egy író megnyilatkozásának pártkritikai fogadtatása, vagy bizonyos témák ignorált területté való nyilvánítása részleteiben hogyan történt, ahhoz jó segítséget nyújtanak Vörös László és az említett szerzők dokumentumkötetei, tanulmányai. Főiskolások, egyetemisták, meg civil érdeklődők kortörténeti bevezetőként olvashatják, szakkutatók hiteles forrásként használhatják, vagy vitathatják egyes pontjait. A folyóiratok ugyanis a párthatalom és a szakma közvetlen ütközőpontjai voltak, ezért itt mutatkozott meg a legpregnánsabban a hatalom működésének napi technikája. Mondom, a korról elég sokat tudunk, Vörös László csak megerősíti, részletezően illusztrálja, hogy a mindennapok szintjén hogyan zajlott az Ige testté válása.
     Valamennyi paradoxont könyve legutolsó fejezetének (Elvi irodalompolitika – alulnézetből) némely konklúziójában látok mindössze. Azt írja például Vörös László, hogy Kádár 1956 utáni megbékélést sürgető politikájának irodalompolitikai vetülete volt Aczél „három T”-je. Egyetértően idézi Agárdi Pétert, aki szerint „a művelődéspolitikában jóval tovább, a kereteket feszegető mértékig mert elmenni a magyar vezetés, mint a többi szocialista országban” – holott Vörös László másutt, konkrét események kapcsán pontosabban fogalmaz, s többször is megállapítja, hogy a hazai vezetés „az események mögött kullogott” – különösen a nyolcvanas években –, s amikor nyitott, az szinte mindig lépéshátrányban történt kényszernyitás volt (pl. erdélyi magyarság kérdése). „Ugyancsak teljesen összecseng az álláspontunk a 80-as évek közepének keményebb kezű művészetpolitikájáról szólva – írja, s idézi Agárdit –: »Az 1984 végétől 1987-ig érvényesülő kultúrpolitikát az Aczél Györggyel szemben kiharcolt, gyakran neodogmatikus konzervatív és népnemzeti húrokat pengető kurzus vezényli. Ez az adminisztratív eszközök divatját felmelegítő, az agitációs és propagandamódszereket a kulturális életbe átemelő, a már fokozatosan intézményesülő pluralista nyilvánosságot megrendszabályozni akaró politikuscsoport mondatta ki s hajtotta végre például a Tiszatáj c. folyóirat felfüggesztését, egyes egyetemeken a ‘rendcsinálást’, Csurka István időleges szilenciumát, az Írószövetség 1986 végi közgyűlésének befolyásolását és a feloszlatást is kilátásba helyező hatalmi provokálását stb.«” – Vörös László is jelzi a „neodogmatikusok” radikális előretörését, az azonban kétséges, hogy a „népnemzeti kurzus” képviselőiről, személy szerint Pozsgay Imréről is hasonlóan lesújtó lett volna a véleménye (látni fogjuk: nem volt az), és az sem bizonyos, hogy Aczél ekkorra már annyira kiszorult volna a hatalomból, hogy tőle függetlenül (vagy akarata ellenére) „keményedett” volna be ekkorra a kultúrpolitika. Mindezektől eltekintve Vörös László könyve korrekt keresztmetszetet nyújt az évtized megtörtént eseményeiről, könyve, mint az állatorvosi példa ló, szemléletesen mutatja be, miként is működött ama „hattyúnyakú görény” (Illyés) 1976 és 1986 között.
     A Szigorúan ellenőrzött mondatok kötetről, mint cenzúratörténeti szemelvénygyűjteményről, mint irodalom és politika számos groteszk és abszurd jellemzőjét megörökítő dokumentumkötetről ma már, ennyi esztendő múltán azt kellene mondanom, hogy voltaképpen szakemberek olvasmánya, bibliofilek vadászterülete… kellene legyen.

Vörös László leírja, dokumentálja az eseményeket, s tájékoztató céllal kommentálja azokat. Amennyire lehetséges, ragaszkodik a tényekhez (hogy érthető legyen a nem beavatott olvasónak is, több részletet, szövegkörnyezetet felidéz). A személyeskedést, az általánosítást kerüli. Például nem komonistázik. Nem is nagyon komonistázhat, a főszerkesztők ugyanis, két személy kivételével valamennyien tagjai voltak az MSZMP-nek. Vörös László azt írja, a párthatalom levonta ötvenhat konzekvenciáját: miközben változatlanul abszolút bizalmatlansággal tekintett a magyar irodalomra, már nem tehette meg – ezt érvénytelenítette a Rákosi-kor –, hogy szakmailag totálisan inkorrekt embereket ültessen a főszerkesztői székekbe, a szakmailag elfogadottra viszont nem mindig (és egyre kevésbé) tudta rákényszeríteni az elvárásait. Így azonban az történt meg, amitől leginkább rettegett: az agyonellenőrzött ország civil társadalma először, és hosszú ideig egyedül az irodalomban (az irodalmi folyóiratokban) kezdte megfogalmazni önazonosságát és a rendszer kritikáját.
     A kor abnormalitását jellemzi, hogy az ország legfőbb hatalmi centruma, a pártközpont azzal foglalkozott, mit írnak az írók, és mit merészelnek megjelentetni a (többségükben párttag, tehát elméletileg párthű) főszerkesztők. (Holott tudjuk, működött az írók öncenzúrája is, tehát ami megíródott és eljutott a tényleges közlési szándékhoz, az néhány előzetes ’belső’ szűrőn már keresztülment – lásd Domokos Mátyás Leltárhiány című esszéjét.) A párthatalom, az apparátus ugyanis – a létezett szocialista demokrácia egyik paradoxona – ab ovo megbízhatatlannak tekintette a főszerkesztőket, függetlenül attól, hogy azok tagjai voltak-e a pártnak, s ekként kötötte-e őket – legalább valamennyire – a pártfegyelem vagy sem. Fogalmilag nagyon nehéz leírni, ki kivel állt szemben. Legalábbis, a vízválasztó, a láthatatlan, de nagyon is érzékelhető demarkációs vonal nem a kommunistaság, vagy a párttagság, hanem valami más volt. (A korabeli ember is különbséget tett aközött, hogy hithű kommunista valaki vagy csak érdekember – emlékezetem szerint a hithűeket hangyányit jobban becsülte –, a párt meg különbséget tett megbízható és megbízhatatlan elvtársak között; utóbbiak voltak többen.) Talán úgy fogalmazhatnék, hogy azok álltak az egyik oldalon, akik a hatalom fönntartásában, a másikon azok, akik az ország, a nemzet ügyében voltak érdekeltek. Vörös László könyvéből nevesítve is kiderül, hogy egyik oldalon Aczél György és holdudvara, Tóth Dezső, Knopp András, Agárdi Péter, Köpeczi Béla, Berecz János az emblematikus figurák, a másikon a nem párttag és párttag és/vagy kommunista főszerkesztők, meg a mögöttük fölsorakozó magyar irodalom meghatározó része – ekkor még, az alapkérdéseket illetően tényleges vagy látszólagos egységben. A szerző önmagát reformista szocialistának mondja, s amint szerkesztői gyakorlatából is kiviláglott, nemzeti ügyben is elkötelezett volt. (Egy később, átmenetileg meghúzható erővonal szerint a Pozsgay Imre nevével jelezhető népi-nemzeti szocialisták közé sorolható leginkább.) Külön kasztot képezett ebben a boszorkányos hierarchiában a regnáló hatalomhoz (elv?)hű párttag írók csoportja, mint szellemi karhatalom – erről is beszél Vörös László.
     Ebben a fölállásban a főszerkesztők kettős funkcióval bírtak: egyrészt irodalmi főszerkesztőként, másrészt irodalompolitikusként funkcionáltak. Mint irodalompolitikusok, számos esetben visszavonultak, megalkudtak a további megjelenhetőség érdekében, illetve megtanultak együtt élni a bizalmatlansággal, a gyanakvással, és a finomabb, durvább megalázással. A főszerkesztőket csak annyiban tekintette partnernek az apparátus, amennyiben hatalma fönntartását lojalitásukkal biztosíthatta; például cinkos összekacsintásra próbálta rávenni őket: minket is megrónak odaföntről (Moszkvából, meg a jóisten az égből), egy hajóban utazunk, legyetek belátással. Igen egyenlőtlen feltételek között, igen szűk határok között, de mégiscsak alkudozás folyt a párthatalom és a főszerkesztők között, ám a főszerkesztőknek mindig szem előtt kellett tartaniuk, hogy viszonyuk soha nem a párbeszéden, mindig a függőségen alapul, hogy alattvalók, bármikor megfenyíthetők, lecserélhetők. Az apparátus meg alapvetően a botrányt akarta elkerülni: nálunk rend és fegyelem van, kézben tartjuk a rakoncátlanokat. A hetvenes években a jelszó az volt: „csak a fű se rezdüljön” – írja Vörös László. De olykor mégiscsak megrezdült a fű – ezt jelzik a megbélyegzések többféle változatai, meg az ellenállási gócok preventív likvidálásai: enyhébb-durvább ledorongolások, egy-egy írás kiollózása a kész lapból, elkészült lapszám bezúzása, súlyosabb esetben személycsere, illetve menetrendszerűen írói „szilenciumok” szankcionálása.
     „…a közvélemény-formáló értelmiség számára gyakorlatilag kettős kulturális hatalom – egy politikai és egy (Csoóri Sándor szavával) »erkölcsi« hatalom intézményesült” – idézi Vörös László Agárdi Pétert, Aczél meghosszabbított jobbkezét. Azaz a főhatalom képviselői is pontosan tudatában voltak annak, hogy sajnálatos módon az apparátus tartósan nem birtokolja a közvéleményformáló értelmiség erkölcsi támogatását. Ezért többé-kevésbé világosan artikulálta a politikai hatalom, hogy általában meddig terjed a tűrőképessége (toleranciája), hol vannak a tabuhatárok. Vörös László áttekinti a különböző években született állásfoglalásokat is (1964, ’65, ’66, ’72, ’84), s ezek, meg személyes tapasztalata alapján azt állapítja meg, hogy a hatalom fokozatosan lazított a srófon, ami az egyik pártdokumentumban még evidenciális követelmény volt, a következőben már csak elvárás stb., azaz egy kicsit mindig nagyobb lett a szabadság. (Csakhogy furcsa módon a nyolcvanas évek közepére a hatalom ismét bekeményített – ekkor menesztették a Tiszatáj stábját is, a párttag főszerkesztőt két szintén párttag szerkesztőtársával együtt.) Néhány kényes téma tabutilalma azonban nem oldatott föl az enyhülés során sem. A leggyakoribb abszolút tabuk ezek voltak: a marxizmus hegemóniáját nem lehet megkérdőjelezni, a párt vezető szerepét nem lehet megkérdőjelezni, a Szovjetuniót nem szabad bírálni, ötvenhatot nem szabad érinteni, a határon túli magyarság kérdését nem szabad érinteni. Ezek a kérdések a félgyarmati sorban függő magyarországi társadalom legalapvetőbb kérdései voltak.
     Vörös László precízen beszámol arról, hogy ezek a kényes témák fokozatosan hogyan szivárogtak be mégis az irodalmi folyóiratokba, s hogy ezt a folyamatot az apparátus a joviális atyai hangtól a hisztérikus fenyegetésen, pöffeszkedő kioktatáson át a tettekig mi módon reagálta le. Külön alfejezetben foglalkozik a „keményebb” és külön a „puhább” rendszerbírálattal valamint a korszak irodalmi vitáival. Amit a szerző itt leír, abban tulajdonképpen sok szenzáció, meghökkentő nincsen azok számára, akik a korban éltek; azok ugyanis, ha nem is a tények részletező szintjén, de a mechanizmus működését zsigereikben megélve pontosan tudták, mi hogyan történhetett. Érdekesebb az Értekezletről értekezletre című fejezet. Itt Vörös László azokról az elvi meg aktuális politikai helyzetet elemző tájékoztatókról – „fejtágításokról” – számol be, amelyeken részben mint sima főszerkesztő (főszerkesztői tájékoztató), részben mint párttag (pártaktíva, kommunista aktíva) vett részt. Ez a kétféle értekezletesdi ugyanis önmagában is szimbolikusan jeleníti meg a kor karikatúrába illő totális skizofréniáját. Összesen két főszerkesztő nem volt tagja az MSZMP-nek – ám a főszerkesztőknek tartott értekezleteken a párttagok is ab ovo a vádlottak padján ültek (valamilyen közléspolitikai hibát mindegyik lap elkövetett előbb-utóbb), ám amikor a pártaktíva ülésén vettek részt, birtokon belülre kerültek, s itt már elvtársként, elméletileg mellérendelt viszonyban hallgatták akár ugyanannak a főelvtársnak a bizalmi beszámolóját, aki előtte ledorongolta őket. A közvélemény úgy tudta, a párttagoknak, pláne a fontosabb pozícióban lévőknek általában sok mindent elmondtak ezeken a titok övezte aktívákon (pl. előbb tudták pár nappal, hogy áremelés lesz). Vörös László viszont azt írja, hogy az első valóban komoly, hiteles és életszerűen problémaérzékeny előadást Pozsgay Imre tartotta az 1980. március 3-i főszerkesztői értekezleten: „Új fejezetet nyitott ez az értekezlet azzal is, hogy az előadói beszéd végighallgatása után nem tolongtunk nyomban a kijárathoz, hanem néhány [sic!] hozzászólás is volt” –, jegyzi meg. Azaz ’75 és 80 között ugyanazt az egyenszöveget kapták, mint más halandó. „Ahogy rosszabbodott a helyzet és az írók-szerkesztők hangulata, úgy lettek egyre gyakoribbak és alaposabbak az értekezleteken [ti. a kommunista aktíva értekezleteken] a magas szintű tájékoztatók és elemzések. […] Ekkor már egyenrangú társnak tartottak minket, megosztották velünk az őszintén föltárt gondokat” – összegzi Vörös László. Érdekességeket azért találunk, pl. Berecz Jánostól 1985-ben ezt jegyezte le: „A gazdaságban rossz a helyzet, okát nem ismerjük; a mezőgazdaságban igen, az ösztönzők is rosszak” (kiem. P.Gy.), stb.

„A személyi kultusz éveire vonatkoztatva joggal tehetjük föl a kérdést: ki félt jobban? A hatalom az írótól vagy az író a hatalomtól? Alighanem az a helyes válasz, hogy a maga módján mind a kettő nagyon félt” – írja a szerző, s okkal állapítja meg, hogy a hetvenes-nyolcvanas években már jóval ellentmondásosabban működött a hatalom, ezeknek az éveknek a félelmei nem hasonlíthatók az ötvenes évek félelmeihez. Azonban az ébredező civil szféra alapvetően most is félelemben élt. Ezt a félelmet azonban egy dokumentum jellegű kötet – műfajánál fogva – nem képes megjeleníteni (ennek lélektanát a rendszerváltozás után a szépírók írhatták volna meg), de pár apró momentumból képet kaphatunk erről a light-osabb félelemről is – előre bocsátva, hogy nagyon nehéz elképzelni a korabeli szorongást, mai olvasatban a fenyegető szavaknak már csak szánalmas súlytalanságát és komolytalanságát hallja meg az utókor, és inkább röhögni volna kedve.
     Emeljük ki például ezt a mondatot a szövegkörnyezetből: „A marxizmus hegemóniáját nem lehet megkérdőjelezni” – hangzik el a megfellebbezhetetlen parancs, amelyet természetesen dermedt csönd követ, s nem az a természetes kérdés, hogy: ugyan miért nem? (Aztán mégiscsak meg lehetett kérdőjelezni, legfőbb korifeusai előbb tagadták meg, mint a megregulázottak.) Vagy nézzük a Tiszatáj 81-es lengyel számát: megjelent néhány vers, írás; egy körömfeketényi demokráciát tartalmazó országban azt mondanánk: ez a legkevesebb. Vörös László azonban büszke arra, hogy meg mertek szólalni, és igaza van, és ezt a hallatlan bátorságot őszintén akceptálták és megköszönték a lengyel írók. (Emlékezzünk, az országlakó ekkortájt azon heherészett, mit eszik a lengyel – „két kenyérjegy között egy húsjegyet”, nagyjából tényleg azt ette.) Olykor együgyű praktikákhoz folyamodtak a főszerkesztők: a „rázósabb” írásokat például a szeptemberi számokra tartogatták, nyáron ugyanis az őrt álló figyelem is lankadt. S bár léteztek a szólásszabadság határát nagyjából meghatározó pártdokumentumok, rendszerint a pártvezetés pillanatnyi, igen hektikus hangulata – és nyilván a hatalmi hierarchia pillanatnyi állása – döntött egy-egy írás sorsáról. A szerző például nagyon csodálkozott, hogy Csoóri Sándor egyik írásából nem lett botrány, máskor meg hiába olvasott át többször is valamely renitensnek minősített szöveget, sehogy nem jött rá, mi lehetett abban a „nem marxista”. Ismét máskor megkérdezték a főszerkesztők, ez vagy az a szerző vagy téma éppen közölhető-e (szabad-e közölni?) stb.
     Demokratának lenni annyi, mint nem félni – Bibó István elhíresült mondatát próbálom pontosítani, valahogy így: demokráciában élni annyi, mint nem félni. Nem félni a következetes kritikai megfogalmazásától, mert nem csap le érte bunkó. Ahogy az ország (tudott róla, vagy sem), a főszerkesztők is félelemben éltek, mert bizony-bizony le-lecsapott a bunkó. Megszoktam, hogy pellengérre kerülünk, írja Vörös László, holott nyilván nem szokta meg. De megtanultak együtt élni ezzel a rendkívül finom koreográfia szerint működő, állandó mozgásban lévő, a szellemi életre polipként rátekeredő, bénító cenzúrahálózattal. Tulajdonképpen megváltoztathatatlannak, mintegy sorsvégzetnek tekintették az abnormalitást, a megalázást, de önbecsülésük és elemi igazságérzetük, és igen, az országért érzett felelősségük miatt a fenyegetés burkán keletkezett aprócska repedéseket megpróbálták újra és újra apránként tágítani. Ez volt a főszerkesztők szabadságharca, polgári engedetlenségi mozgalma.
     A kötetet olvasva számomra egyértelmű, hogy a főszerkesztők irodalompolitikusként nagyon sokat tettek és vállaltak. Tisztelettel elismerem, hogy eléggé egységes volt a fellépés a szakma oldaláról, s mintegy hallgatólagosan, legalább fő vonalakban szolidárisak voltak egymás iránt. Úgy sejtem, nagyon nehezen földolgozható életüknek ez a szakasza (nekik is és nekünk is), hiszen – bibói demokrataként – számos esetben az asztalt kellett volna földönteni, ehelyett a fogukat szívták vagy morgolódva meghátráltak. De nyugodt lehet a lelkiismeretük, ha politikusként az adott viszonyok között csak azokat a kompromisszumokat kötötték meg, amelyek önazonosságuk föladása, durva megsértése nélkül még megköthetők voltak. És ne feledjük, ha karóba nem is húztak ekkor már (J.A.), azért a bőrüket (egzisztenciájukat) vitték a vásárra. 
     A kérdésre, hogy vajon elmentek-e minden esetben a legvégső pontig, a gumifalak szakadásának kezdetéig, adhatunk ilyen-olyan spekulatív válaszokat, az látszik bizonyosnak, hogy általában, illetve az idő haladtával egyre inkább elmentek addig a pontig, ameddig a magyarországi társadalomnak és az írói hátországnak a szolidaritását, erkölcsi támogatását még maguk mögött érezték. Sőt, olykor merészen tovább is léptek, mint az ominózus Nagy Gáspár-versek közlése esetében. Ekkor például az írótársadalom egy része már fölmondta a szolidaritást, Nagy Gáspár (és a főszerkesztők) mögül szépen kihátrált az erkölcsi támogatás egy része („minek játssza a hőst, minek bosszantja a szendergő oroszlánt”). Személyes érve persze mindenkinek megvolt arra, hogy akkor és ott miért azt mondta, cselekedte, amit – ezek az indokok emberileg, egyenként nyilván megérthetők, de van, ami túlmutat a személyesen.
     Vörös László könyvét olvasgatva tagadhatatlan, valamilyen zavar, kényszeredettség érzés munkál az olvasóban; az olvasó érzi, hogy a könyv körül valami nincs rendben. Az olvasó talán még problematikusnak is érzi a könyvet. Vörös László könyve ugyanis, habár csak tényeket szándékszik rigorózus hitelességgel dokumentálni, néhány kínos jelenségre is fölhívja a figyelmet. Például fölmerül az olvasóban a kérdés: hogyan történhetett meg, hogy okos, művelt, becsületes, józan gondolkodású emberek (a szellemi elit megbecsült tagjai) eltűrték azt az arcátlan pimaszságot, hogy demagóg apparatcsikok éveken át, következmények nélkül basamód kioktassák, fenyegessék, egzecírozzák őket. Hogyan történhetett meg, hogy miközben nagyszerű és bátor művek születtek a magyar irodalomban, az írótársadalom együttesen – hogy is mondjam: nem lázadt föl… jobban? A kérdés persze merőben spekulatív – a föntebb említett félelem és megfélemlítettség vagy egyszerűen a pragmatikus én fölülírta az emberben (a magyarországi társadalomban) a bibói demokratát.
     Távol álljon tőlem, hogy olyasmit kérjek számon a főszerkesztőktől, amit magam nem tettem volna meg. Mélységesen igaztalan lennék, ha azokon a férfiakon verném el a port most, akik – ebben bizonyos vagyok – sokkal bátrabban, következtesebben álltak helyt ott és akkor, ahogy én álltam volna helyt. Ezért hát illő tisztelet illesse őket. De nem könnyű bevallani, hogy degenerált, pitiáner, alantas és romlott világban éltünk, ebben szocializálódtunk, ebben éltük le életünk legaktívabb éveit, s hogy ebben a degenerált világban magunk is torzultunk, degenerálódtunk. Hogy minden egyes megaláztatás, visszafojtott megszólalás a szuverenitásunkból vett el valamennyit, miközben egy-egy merészebb fordulat parányit azért le is bontott a betonfalakból (tágította a gumifalat). És erre – megalázók és megalázottak – együttesen nem lehetünk nagyon büszkék.

Figyelemre méltó, hogy a személyi kultusz, a sematizmus, a dogmatizmus éveinek agitpropos irodalmáról tárgyszerűen, sőt felszabadult iróniával tudunk beszélni, holott badarságokban sokkal inkább bővelkedett az a kor. Nem azért, mert az idő távoli múltba helyezte az ötvenes éveket, hanem alapvetően azért, mert a Rákosi-kort lezárta ötvenhat –, megtévedtünk, és megfélemlíttettünk, de le- és elszámoltunk a hazugságokkal, a forradalomban pedig erkölcsileg legitimálódtunk, sőt megerősödtünk. Így, ezáltal, a magyar irodalom az ötvenhatos szerepvállalásával tiszta lapot szerkesztett önmagának. Az apparátus, a kádári hatalom kiszolgálója viszont, a rendszer születésének „sajátos erkölcsi helyzete” következtében mindvégig zsákban táncolt.
     Vörös László szélmentén megemlíti, hogy ötvenhat után egyfajta hallgatólagos kiegyezés történt az írók és a hatalom között (illetve, tágabban a magyarországi társadalom és a párthatalom között). Kérdés azonban, nevezhetjük-e (bár csak hallgatólagos) kiegyezésnek, valódi konszenzusnak a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek viszonyait. Még egy hallgatólagos konszenzus is két fél hallgatólagos egyességét feltételezi, amelyben hallgatólagosan rögzítve van, mi a közös és kölcsönös kompromisszum tartalma és hol vannak annak határai. Az írók és a főhatalom közti feltételezett „hallgatólagos kiegyezés” fogalmát azonban pontosan azok a párthatározatok, állásfoglalások cáfolják, amelyeket Vörös László is áttekint, amelyekben a párthatalom a miheztartása végett megfogalmazta a maga követelményeit, leírta, hogy mit vár el íróktól, művészektől, értelmiségtől – ez utóbbiakra annyi tartozott volna mindössze, hogy alkalmazkodjanak és engedelmeskedjenek. Bár az erőviszonyok minden pillanatban változhattak, sohasem két fél kölcsönös megegyezésével jelölődtek ki az új határok; a főhatalom nem valóságos konszenzusra akart jutni – nem a civil társadalommal (lásd föntebb a legfőbb tabukat, amelyek a magyarországi társadalom legfontosabb kérdései voltak) –, hanem senkivel, akit a láthatatlan demarkációs vonal tőle elválasztott, lett légyen párttag, vagy érzelmeiben, eszméiben őszintén szocialista vagy netán kommunista; az országot feudális kényúrként magánbirtoknak tekintette, egyszerűen nagyobb súrlódások nélkül, kizárólagosan akarta uralni („csak a levél se rezdüljön”). Persze, közben lazult a gyeplő, a sróf, a keményen megtorolt forradalom és szabadságharc részben megfélemlített, részben megjuhászkodott népe pedig azt kapta ajándékba, hogy a kemény diktatúrát fölváltotta a (hatalom üzemeltetése szempontjából is pragmatikusabb) puha diktatúra.
     Elfeledhető, de meg nem másítható tény, hogy a forradalmat leverő Kádár-rendszer szakrális bűnben fogant és született meg, és ez a takargatott bűn végigkísérte a rendszer egész regnálását (akasztottak százainak hullájára, bebörtönzöttek tízezreire, több millió ember megfélemlítésére épült, meg arra, hogy kétszázezer honfitársunk elmenekült az országból, Magyarországot pedig félgyarmati sorba süllyesztették vissza). A sors kegyetlen fintora (Kelet-Európa víg/végjátéki abszurdja), hogy miközben az ország jelentős része számára sört és virslit osztogató jóságos Mikulássá sikerült maszkírozni Kádárt, sikerült feledtetni árulását és bosszúhadjáratát, a szakrális bűn valóságos súlya eközben magában Kádárban – valószínűleg mindvégig – ott munkált, s e bűnnek a tudata a nevezetes 1989. áprilisi, már zavart elméjű felszólalásában elvtársai és alattvalói legnagyobb megrökönyödésére, váratlanul, előzmények nélkül kirobbant belőle. Csak így válik érthetővé a Nagy Gáspár-féle affér, hogy 1986-ban a pártfőtitkár (egy a 20. századi világtörténelemben is számon tartott személyiség), az ország legelső embere egy irodalmi folyóiratban megjelent vers értelmezésével faramuciskodik, miközben, ahogy Vörös László írja fejezetcímében, az ország útja immáron a Sodródás a végkifejlet felé – igazi veszélyérzet nélkül. Lehetséges, hogy a főtitkár jobban tisztában volt az ötvenhatot követő tettének tragikus súlyával, jobban tisztában volt saját szerepével, s azzal, hogy a nevével fémjelzett hatalom három évtized múltán is illegitim, mint az ország, amely uralma alatt jelentős részben pragmatikus gondolkodóvá és pragmatikus fogyasztóvá avanzsált?

Vörös László az 1975 és 86 közötti időszak eseményeit rögzíti, s ahogy összegzésében megállapítja, ezen évtized alatt valamelyest fokozatosan enyhült a hatalom szorítása. Azt is írja, hogy a nyolcvanas években a kommunista aktívákon már „őszintén” tájékoztatták őket a problémákról, s aztán, hogy a nyolcvanas évek közepére a főhatalom, ahelyett, hogy a szovjet példát követve az erőteljes reformok útjára lépett volna, hisztérikussá vált és megmerevedett.
     De vajon csakugyan őszintén beszéltek a kommunista aktívákon a főelvtársak az al-elvtársakkal? Vörös László többször följegyzi, hogy a tájékoztatókon rendre szóba került, gondok, súlyos gondok vannak a gazdaságban, de nem történik utalás arra, hogy valójában már 1979-re megbukott a szocialista modell, az ország katasztrofálisan eladósodott, végzetes adósságcsapdába, a szakadék szélére került, s egyetlen jegyzetében sem említi, hogy bárki is vázolta volna, hogy Magyarország 1982-es Valutaalapba történő belépése voltaképpen mit is jelent. Hogy e lépéssel a gazdacsere, a rejtett, titkos rendszerváltás valójában már elkezdődött (és az évized végére le is zajlott, miként némely értelmező állítja, a szabad választások csupán a mutatványos bódék szerepét töltötték be)! Érezhetően a nyolcvanas években Vörös László is nyugtalanabb, cselekvőkészebb, bátrabb, mint az előző években. Az ország visszafojtottan forrong, valami van a levegőben, az évtized elején három megvénült szovjet pártfőtitkár is gyorsan kihal egymás után, színre lép Gorbacsov, Lengyelország tartósan ellenszegül – nálunk pedig a reformista erők lefojtása, visszaszorítása történik. Vörös Lászlót és két párttag szerkesztőtársát akkor váltják le, amikor már minden eresztékében recseg-ropog a rendszer meg a birodalom, de csak egyetlen pontot lát maga előtt az apparátus: a hatalmat bármi áron meg kell tartani, ha kell, a rendszert is meg kell változtatni. Isten tudja, hol járt már az eszük, amikor leváltották a (fő)szerkesztőket, kioktatták 86-ban az Írószövetséget – talán magáncégüket szervezgették, kimenekített pénzeiket gardírozták. Lazán meglépni készültek a hátsó ajtón, de még visszakiabáltak: ti azért csak maradjatok meg Kádár hű népének, jó kommunistának. Vajon mikortól tudták már, hogy ez a szocializmusos meg társadalmi igazságosságos dolog innentől egészen biztosan kamu, hogy gyermetegség valamiféle harmadik útban, reformszocializmusban gondolkodni?
     Szegény, szegény párttag és nem párttag főszerkesztők – mit sem sejtetve kínlódtak, alkudoztak, szégyenkeztek és bátorkodtak, mintha minden a „legnagyobb rendben, a régi kerékvágásban” működne még ekkor is.

Vörös László könyve arról az időszakról szól, amikor én még csak távolról körözgetve, igen lassan közelítve figyelgettem a kortárs magyar irodalmat. Már volt egy-két személyes ismerősöm, de inkább csak a nagy-nagy tiszteletre meg bizalomra emlékszem, amit a magyar irodalom és a magyar írók iránt éreztem. Fontos volt minden pillanat, ami akkoriban történt, fontos minden folyóiratszám. Nosztalgiával gondolok vissza erre a bornírt, beteg időszakra, a „hattyúnyakú görény” regnálására mégis, mert ekkor még egyértelműek voltak a frontvonalak, az értékek, és egy darabig még a célok is: az oroszok menjenek ki, legyen közvetlen képviseleten és megegyezésen nyugvó demokrácia, valamiféle harmadik út, nagyon megszelídített kapitalizmus, afféle dán/svéd modell, erős szociális hálóval.
     A rendszerváltás után hirtelen megnyíltak a nyilvánosságot elzáró zsilipek – de nem áradás zúdult ránk a kibeszéletlen, visszafojtott közelmúltról, csak gyér erecskék csordogálása indult meg. Vártuk például a fiókban maradt életműveket – a Hamvas Béláé kivételével nem voltak fiókban maradt életművek. Ami megszületett, előbb-utóbb, csonkítva bár, többé-kevésbé a maga idejében megjelent. Nem indult el a múltfeltárásnak az az elementáris áradata, amely számba véve a bűnöket és mulasztásokat, valóban lezárta volna a Kádár-kort. Domokos Mátyás Leltárhiánya, az említett folyóiratok történeti földolgozásai s aztán még valamennyi könyv, tanulmány jelentősége persze vitathatatlan, de ezek egyedi esetek, s minél később kerül rájuk sor, a valós sebekért egyre kevésbé nyújtanak legalább érzelmi jóvátételt.
     Hullák talán nincsenek a szekrényben, de valami roppant nehezen viselhető szag mégiscsak terjeng. Feszeng a lelkiismeret, nincs lezárva a múlt, a rendszervál(tozta)tással semmi nem lett lezárva. Feledhető, de nem másítható, hogy az ötvenhatos megtorlás után meghasonlás nélkül már nem lehetett belépni Kádár pártjába, bárha kizárólag a kényszeres alku részének tekintette is valaki a pártban vállalt – meglehet formális – szerepét. Mindazonáltal pontosan kiderül Vörös László könyvéből is, hogy természetesen szó sincs arról a fejét rapszodikusan felütő nézet igazáról, mely szerint mindenki egyformán lett volna korrupt és erkölcstelen, ezért hát bűnök és bűnösök sincsenek. És kiderül az is, hogy nem lehet azonos platformra vonni a nemzet, a társadalom iránt elkötelezett párttag (sőt: kommunista érzelmű!) főszerkesztőket azokkal az apparátusbeli keményvonalas legényekkel, akik rendre, a legutolsó pillanatig megleckéztették amazokat.
     Ám úgy tűnik, minél inkább közeledünk a jelen felé, a már említett furcsa feszélyezettség, zavar csak növekszik. Rendre fölmerül a kérdés: minek bolygatni a múltat? Minek a sebeket fölvakarni? Ma, jó másfél évtizeddel a rendszerváltozás után végül is kik és mit akarnának? Pellengérre állítani az apparátust, megszégyeníteni a besúgókat? Nincs elég indulat, marakodás a magyarországi társadalomban és az irodalmi életben e nélkül is? Nyilvánvaló, Vörös László nem írhatta volna meg könyvét ötven vagy száz év múlva, amikor már semmilyen személyes érzékenységet nem sért. Kötetének megjelenését azonban ma sem követték messze hangzó, akárcsak cáfoló, tiltakozó visszhangok. Látszólag semennyire nem érdekli a jelent, miféle maszatosságokkal, göbökkel tarkított a félmúlt. Ami jelentheti azt is, hogy teljesen mindegy, mi hogyan történt, hozott-e áldozatot valaki vagy sem, mindegy, melyik oldalon állt, hogy hitványul vagy tiszteletre méltóan viselkedett-e, idő multával csak a mű (meg az ország általános kondíciója) számít. A művek, meg az ország története szempontjából biztosan így van, és mégis, mindig az egyetlen személyek egyetlen személyes pillanatainak erkölcsi bátorságán dőlt és dől el a „haza és nagyvilág” sorsa.
     Miközben a Szigorúan ellenőrzött mondatok értelmezésével próbálkozom, azt tapasztalom, magam is egyre távolabb sodródom attól a kortól, s egyre távolabb attól a megrendülésemtől, ami Vörös László könyvének megjelenésekor, első olvasásakor még bennem volt. Minden nappal úgy érzem, ahelyett, hogy tisztulna, inkább zavarosabb, maszatosabb lesz a jelennel együtt a múltkép is. Minden újabb nap újabb botrányt hoz, ami fölülírja a tegnapi napot, minden nappal távolabb kerülünk attól a vágyott pillanattól, hogy a kizökkent idő valaha is a helyére kerülhet. Az az értelmezői mező (nyilvános társadalmi beszéd), amely a Vörös László könyvének imaginárius idejében még létezett, ma már nem létezik. Nemcsak rendszer- meg kormányváltások jöttek-mentek, kommunikációs katasztrófa is zajlott az elmúlt másfél évtizedben. Miközben nem érdekes, hogy amazok mit mondanak, lassan az sem érdekes már, hogy emezek mit mondanak. Bármennyire is fájdalmas kimondani, magától az igazságtól, az igazság metafizikai vágyától kerülünk egyre távolabb.
     Valamikor, valahogyan az ember, a társadalom, a nép, a nemzet elszámol a múltjával. A tagadás, a felejtés, a maszatolás is elszámolás – legföljebb rossz lesz a társadalom lelkiismerete, rossz kedvű lesz az ország, alantas indulatú az egyes ember. Vörös László kellemetlen, kényelmetlen könyve újabb derűs pont – most már mindörökre – szellemi életünk amnéziás egén. (Tiszatáj Könyvek, 2004)