November 4-én, vasárnap reggel a rádió bejelentette, hogy Kádár János vezetésével megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, és szocialista vívmányok védelmére – a Varsói Szerződés értelmében –, katonai segítséget kért a Szovjetuniótól. Mint utólag kiderült, Nagy Imrét és Maléter ezredest letartóztatták. A magyar rádiók egész éjszaka sugározták a szabadságharcosok segítségkérését a nyugati hatalmak felé a szovjet invázió ellen. Természetesen, hiába. Kettesy, debreceni szemészprofesszor egész éjszaka három nyelven olvasott be ilyen értelmű szöveget a debreceni illegális rádióadón.
     A tatabányai kórház főorvosai, mint egyébként is már évek óta, ezen a vasárnap délelőttön is a kórházban tartózkodtak, viziteltek az osztályukon, majd az igazgatói irodában gyűltek össze a történtek megvitatására. Kabdebó igazgató, pontosan nem is indokolva elhatározását, a kórház hatalmas óvóhelyét használható állapotba hozatta, oda hordatta le a kórház gyógyszer- és kötszer tartalékát és vöröskeresztes karszalagot osztatott ki a dolgozók között.
     A fenti intézkedésekkel egy időben fél-készenléti állapotot rendelt el. Ez utóbbi előrelátó intézkedés volt, mert délfelé egy lőszeres kocsi robbanása következtében több sebesültet szállítottak a kórházba. Ezzel kapcsolatban nekem is akadt munkám.
     Feltehetően az történt, hogy amikor a szovjet alakulatok megérkeztek Tatabányára és a volt ÁVH-s laktanya előtt egy lőszeres kocsiról rakodtak le ott Alsógallán, a Gerecse oldaláról, az oda húzódott szabadságharcosok belelőttek a kocsiba. Az felrobbant, a főként kézigránátból álló rakomány repeszei a közelben álló civilek közül is néhányat, de több szovjet katonát is megsebesítettek. Nekem két szovjet katonát kellett szemsérüléssel ellátnom, az egyiknek a szemét is el kellett távolítani. A szovjet orvossal történt konzílium után kerülhetett sor a műtétre. A szovjet katonaorvos végig ott állt mellettem a műtét alatt.
     Mindenesetre november 4-e fordulópont lett a kórház életében is. Az a nyugodt légkör, az a zavartalan gyógyítómunka – amelyet például igazolt az is, hogy október 31-én még szürkehályog műtétet végeztem – ezen a napon megszűnt. Elsősorban a Kabdebó igazgató és Kisbán sebészfőorvos közötti ellentét aktivizálódása miatt. Köztük az első nyílt konfrontáció két sebesült kapcsán jelentkezett. November 4-én a kormány felszólította a felkelőket, hogy szüntessék be a harcot és szolgáltassák be a fegyvereiket; ebben az esetben nem lesz bántódásuk. A felhívásnak sokan eleget tettek, és csak kevesen voltak, akik inkább az erdőkben bújkáltak. Így tulajdonképpen amnesztiában részesült az a néhány sebesült is, akik még november 4-e előtt a környékbeli összetűzések folytán megsebesülve kerültek be a sebészeti osztályra. Amikor azután Kabdebó igazgató ellenvetés nélkül vette tudomásul, hogy két sebesültet a szovjet katonák elszállítottak az osztályról, nagy felháborodás támadt a kórházban, amit elsősorban Kisbán főorvos szított a nemzetközi jogra és az igazgató gerinctelenségére hivatkozva.
     A sebészeti műtő különösen sok problémát okozott ezekben a napokban. Műtősnőként ott dolgozott annak a röntgentechnikusnak a felesége, aki egyetlen fegyveres résztvevője volt a kórház dolgozói közül az eseményeknek. Férjének gyűlölete és engesztelhetetlensége a szovjet hatalommal szemben őt is egészségügyi dolgozóhoz méltatlan magatartásra késztette. Az egyik alkalommal, amikor egy szovjet sérült került a műtőasztalra, ingerülten szólt a környezete felé: Mit vacakoltok vele, egy kis benzint a vénába, aztán kész! Legalább ennyivel is kevesebb lesz belőlük! Ez a magatartás nyilván eljutott a szovjetek fülébe is, mert ettől az időtől kezdve, ha szovjet katona került a sebészeti osztályra sürgős ellátásra, a kórház udvarán mindig megjelent egy páncélautó, és a gépfegyver mögött ott ült a kezelő –, a fegyver csöve a műtő ablakára volt irányítva. Az ellátás után a legsúlyosabb sérültet is azonnal elszállították a kórházból.
     Kabdebó igazgató a napok folyamán egyre nehezebb helyzetbe került, két tűz közé szorult. Ujváry főorvos mint a munkástanács elnöke kifogásolta, hogy a megegyezés ellenére az újjá alakult párt, az MSZMP a kórházon belül is folytatta tagtoborzását, Babocsai párttitkár pedig az ellenforradalmárokkal való szimpátiával vádolta az igazgatót, annál is inkább, mivel az nem lépett vissza a pártba. Végül is senki sem bízott már a kórház igazgatójában, aminek jó példája volt a következő eset.
     Ezekben a napokban a Budapestről nyugat felé húzódó, de Tatabányáról is kiszorult szabadságharcosok a Gerecsén, a Turul emlékmű mögötti erdőben húzták meg magukat. Éjszakánként néha lövéseket lehetett hallani abból az irányból. Az egyik délután egy fiatal nő keresett meg engem a kórházban, elmondta, hogy Ujváry főorvos irányította hozzám, mint igazgatóhelyetteshez. A Turul mögötti erdőből jött, ahol néhány sebesült szabadságharcost ápol, akit nem mernek a sebészetre behozni, de elfogyott a kötszerük és a gyógyszerük. Az igazgatóhoz nem mernek fordulni. Felkérésemre Onody Ferenc, a kórház gyógyszerésze – akiről tudtam, hogy szimpatizál a szabadságharcosokkal –, készségesen és bőven ellátta a fiatal nőt a kért gyógyszerrel és kötszerrel.

Az új kormány teljes erővel kezdett hozzá a helyzet normalizálásához, a belpolitikai stabilitás megteremtéséhez. Visszaállították a tanácsok jogkörét, létrehozták a „forradalmi karhatalmat” és rendeletileg szabályozták a munkástanácsok tevékenységét. A régi pártfunkcionáriusok eltűntek, hogy a hírek szerint az ország távoli részében álljanak munkába ismét. Szovjet csapatok szállták meg a nagyobb városokat, így a Tatabányára érkezettek parancsnoksága a megyei pártbizottság épületének a földszintjét foglalta el Volkov ezredes parancsnoksága alatt. Az emeleti helyiségekben ismét megkezdte tevékenységét a megyei pártbizottság.
     A következő hetekben az üzemekben és intézményekben, így a megyei kórházban is, az újjászervezett pártbizottságok és munkástanácsok néztek farkasszemet; nehéz helyzetbe hozva az igazgatókat. Ebben az időben a munkástanácsok súlya igen nagy volt, Tatabányán például egészen november közepéig fent tudták tartani a bányászok sztrájkját. Ez annál könnyebben ment, mivel a dolgozók a sztrájk alatt is változatlanul megkapták a fizetésüket. A kórház, a folyamatos működés mellett, november 1-je és 10-e között a dolgozóinak dupla fizetést adott, amely különbözet visszafizetése, a konszolidáció után, sok vitára adott alkalmat.
     Nekem külön problémát jelentett ebben az időben az egészségügyi szakszervezet helyzete.¹ A szakszervezetek a párttól való függetlenség jeleként mind felvették a „független” jelzőt, de természetesen az új párt és a munkástanácsok is igyekeztek támogatásukat megnyerni. Az utóbbiak néhol nem is eredménytelenül, és új választásokat inspirálva, bizonyos szindikalista jelleget igyekeztek az alapszabályba beépíteni. A megyei kórházban, de a mellettem dolgozó megyei titkárnő is az új választások mellett kardoskodtak. Mint a területi bizottság elnöke, én elleneztem az új választásokat, a munkástanácsokkal való közösködést. Nem bíztam abban, hogy a munkástanácsok, a forradalom megmaradt eredményei, hosszú életűek lesznek, és nem követi olyan retorzió, amely a szakszervezeti életben is komoly megrázkódtatást jelent majd a választások semmissé nyilvánításával. Az új választásokat arra hivatkozva utasítottam el, hogy annak kiírására csak a szakszervezet Központi Vezetősége jogosult, amely pedig ebben az ügyben még nem nyilatkozott.
     A kettős hatalom Tatabánya város életében is konfliktusokat idézett elő. A „forradalmi karhatalom”, a „pufajkások” tartották fenn a rendet. Sötétedés után kijárási tilalom volt érvényben. A munkástanácsok viszont tiltakoztak a karhatalmisták, a kommunisták felfegyverzése ellen. Ennek eredményeként került sor december 7-én, a kórház közelében lévő városi pártbizottság előtt egy komolyabb összetűzésre.²
     Azon a napon, rendelés után hazafelé indultam. Ott kellett elhaladnom a városi pártbizottság épülete előtt. Távolabb az épülettől, az utca túlsó oldalán, a villák kerítésén kiváncsiskodó tömeget találtam, köztük a kórház két vezető gazdasági emberét is. A pártbizottság bezárt kapuja előtt egy szovjet páncélos állt, körülötte néhány nemzetiszínű karszalagos férfi. Az épületben bent – amint az ott álldogálóktól hallottam – felfegyverzett kommunisták tartózkodtak, s köztük és a munkástanácsok megbízottjai között arról folyt a vita, hogy a szabadságharcosok leadták a fegyverüket a beszolgáltatási rendelet értelmében, most a kommunisták is adják le.
     Én tovább haladtam, és már a vasúti aluljáró felé közeledtem, amikor a pártbizottság felől tompa dörrenést hallottam. Másnap a kórházi szemtanúktól hallottam, hogy a szovjet harckocsi adott le figyelmeztető lövést, amikor a kívül állók beverték a pártbizottság ablakait. Sötétedés után még sűrűsödő, távoli fegyverlövések hallatszottak, azután csend lett. Másnap tudtam meg, hogy nem sikerült a kommunistákat lefegyverezni, a szovjet katonák és a karhatalmisták megvédték őket, de sérülések is történtek.

December közepén azután Kabdebó igazgató a megyei tanács elnökének engedélyével két hónapi szabadságra ment: nem bírta tovább a két oldalról érvényesülő nyomást. Idegei felmondták a szolgálatot, így én, mint igazgatóhelyettes vettem át a kórház vezetését. A kezdet nem volt valami bíztató. Amikor Kabdebó igazgató megkezdte szabadságát, azonnal főorvosi értekezletet hívtam össze, hogy megbeszéljük a további észszerű teendőket. Délután kettőre hívtam össze a főorvosokat, de egy órakor a kórház portájára hívtak, ahol egy szovjet kapitány várt rám. A kíséretében lévő tolmács közölte, hogy Volkov ezredes, a város katonai parancsnoka kíván velem beszélni, szálljak be a kocsiba és menjek velük.
     A megyei pártbizottság földszintjén, a bejárattól balra volt a városparancsnok irodája. A tolmács, akit érdekes módon Tolmácsinak hívtak, velem jött az irodába. Volkov ezredes, egy középkorú, komor arcú szovjet tiszt, néhány kérdést tett fel nekem, és ezek az első pillanatban is ellenséges, rosszindulatúnak tűntek.
     Az első kérdés az volt, hogy a munkástanács miért távolította el Kabdebó igazgatót, és miért engem neveztek ki helyette? Azután, van-e tudomásom arról, hogy a kórház mentőautói fegyvert szállítanak a vöröskereszt védelme alatt az ellenforradalmároknak? Továbbá, mit kerestem én december 7-én a kórház dolgozóival együtt a városi pártbizottság előtt? Végezetül, mi a véleményem arról, hogy a kórház dolgozói a műtőben benzint akartak a szovjet sebesültnek adni?
     Az első kérdés után világos lett előttem, hogy a szovjet ezredesnek rosszindulatú informátorai vannak, vagy olyanok, akik nem ismerik a kórházi viszonyokat. Felmérhetetlen szerencsém volt, hogy a tolmács, az öreg Tolmácsi régi tatabányai bányász volt, aki ismert engem is, de a kórház viszonyait is. Segítőkészen fogalmazta meg velem együtt és fordította a válaszomat.
     Válaszaim egyre jobban megnyugtatták Volkov ezredest. Tudomásul vette, hogy Kabdebó igazgatót senki sem váltotta le, a megyei tanács engedélyével ment szabadságra, és én mint már két éve az igazgatóhelyettes vettem át két hónapra a kórház vezetését. Belátta, hogy mivel a mentőszolgálat nem tartozik a kórházhoz, független országos szervezet, én nem tudok és nem vállalhatok felelősséget a ténykedésükért. Szó nélkül elfogadta, hogy december 7-én én csak útban hazafelé haladtam el a városi pártbizottság épülete előtt, de a kórház dolgozói sem vettek részt szervezetten a demonstrációban. Végezetül elégtétellel vette tudomásul, hogy a műtőben történteket én is mélységesen elítélem, a műtősnő és férje már nem dolgoznak a kórházban, mindketten Budapestre távoztak.
     Jóval két óra után értem vissza a kórházba, és az igazgatói irodában a főorvosok már izgatottan vártak rám. A titkártól értesültek a távollétem okáról. A főorvosok között már ott volt Klébert doktor is, aki az eltávozott Pallay főorvos helyett vette át a megyei fősztomatológusi állást.³ A megbeszélés rövid ideig tartott. Az elmúlt órák eseményei mindenki előtt világossá tették, hogy éberen figyelik a kórház életét, és az innen kikerülő információk nem jóindulatúak. Egyetlen helyes magatartás tehát az, hogy a főorvosok csak a betegekkel foglalkozzanak, kerüljék a félreérthető szituációkat. Igyekezzenek a munkafegyelmet megszilárdítani és beosztottjaikat a felelősségteljes munkára bírni.
     Ujváry főorvos hozzászólásában háborgott a szovjet városparancsnok magatartása ellen és kétségbevonta, hogy van-e joga beavatkozni a kórház belügyeibe. Erre a naiv megnyilvánulásra nem volt mit válaszolni. Klébert doktor szótlanul, láthatóan megtörve hallgatott. A levegőben lógott, hogy előbb-utóbb őt is felelősségre vonják.
     A kórházigazgatás szempontjából nekem könnyebb volt a dolgom, mint Kabdebó igazgatónak. Én Újváry főorvossal, de Babocsai párttitkárral is jó kapcsolatban voltam. Bennem mindketten megbíztak. Mindkettőt meggyőztem, hogy észrevételeiket, kívánságaikat maximálisan respektálom. Ujváry főorvos tudta, hogy érzéseivel, indulataival végül is egyetértek, Babocsai párttitkár pedig tudta, hogy mindig a realitás talaján állok.
     Ugyanakkor a betegellátás helyzete egyre nehezebb lett. Megnövekedtek az igények a kórházi ellátás iránt, sokan ott akartak menedéket találni; előjöttek a hónapok óta elhanyagolt betegségek, de az országosan is egyre növekvő félelem és stresszhatások eredményeként növekedtek a neurotikus kórformák. Soha olyan nagy tömegben nem kezeltünk heveny zöldhályogos esetet, mint azokban a napokban. A fiukért és férjükért aggódó idősebb nők szinte befolyásolhatatlanul magas szem belsőnyomással jelentkeztek, vagy szállították be a mentők, és sok esetben elkerülhetetlen volt a műtét.
     A fokozott igények mellett nagy mértékben csökkent az orvosok, főként a fiatal kórházi orvosok száma. A végzés után két évig minden orvosnak kötelező volt a minisztérium által, az országos igényeknek megfelelően, előírt helyen dolgozni –, ami az esetek zömében nem egyezett az illető elképzelésével. A tatabányai kórházhoz irányított orvosok zöme budapesti volt, akik a zavaros napokban, bejelentés nélkül elhagyták munkahelyüket, betegeiket. De a körzeti ellátásból is tűntek el orvosok. A kórházban a röntgen főorvos helye maradt üresen, mert Rósa főorvos az antiszemitizmustól és pogromtól félve – mint néhány bányamérnök is – családjával együtt nyugatra távozott.
     Néhány, munkahelyét elhagyó fiatal orvos arcát néhány nap múlva sikerült újból megpillantani. A tatabányai középső állomáson, lakásunktól nem messze, esténként tekintélyes számú érdeklődő gyűlt össze, amikor a győri személyvonat áthaladt. Kiváncsian szemlélték az átutazókat, köztük a kórház egykori dolgozóit is. Köztudott volt, hogy a „disszidens” vonat, néha megállás nélkül, robogott át a hegyeshalmi állomáson Ausztria felé. Csak szomorúsággal tölthette el az ember, hogy az országban bekövetkezett rombolás, sebesülés és halál után, még így is szegényedik az ország. Bár tudtuk, hogy a disszidensek döntő százalékát az „ubi bene, ibi partria” elv vezeti.
     Változások történetek ezekben a napokban a megyei egészségügyi vezetők vonatkozásában is. A megelőző években kissé megbántva vették tudomásul a megye egészségügyi helyzete iránt érdeklődést mutatók, hogy a vezető beosztásokba egymás után hozza az egészségügyi kormányzat Komárom megyébe az ország más részeiből a „kiváló káder”-eket; ezzel kinyilvánítva, hogy a megyeiek alkalmatlanok ezekre a posztokra. Így egy fiatal orvos került az Alföldről a megyei főorvosi beosztásba is, aki azonban az októberi események kapcsán hamar bebizonyította, hogy a forradalom eszméivel ért egyet. Őt ezekben a napokban eltanácsolták, és helyére egy idősebb, Komárom megyei orvos került, aki a két háború között hivatásos katonaorvos, tehát „horthysta tiszt” volt. A másik „kiváló káder”, akit a tatabányai rendelőintézet élére hoztak idegenből, pornográf hangszalagjait és könyveit visszahagyva távozott nyugatra, és helyére a rendelőintézet régi, megbízható felülvizsgáló főorvosa került. De nyugatra távozott a kisbéri kórházból is az idegenből hozott, „kiváló káder”-ként ismert sebész főorvos, és ugyanezt tette a szőnyi gyermekgyógyász főorvos is. Így csökkent Magyarországon és növekedett nyugaton a kommunista, „kiváló” magyar orvosok száma.
     Kabdebó igazgató szabadságával kapcsolatban azonban hamarosan megindultak a találgatások. Voltak, akik úgy tudták, hogy valóban a munkástanács keze volt a dologban, s már nem is jön vissza. Az utódként egyre határozottabban Ujváry főorvost emlegették. Egy alkalommal az utcán találkoztam Ujváry főorvos feleségével. Mivel egyfelé vezetett az utunk, együtt mentünk. Hamarosan a férje igazgatósága került szóba, úgy tűnt, a családban is téma volt. Most Ujváryné komoly megfontoltsággal közölte, hogy férje azt szeretné, ha én lennék továbbra is a helyettes igazgató. Csodálattal töltött el, hogy mindketten milyen távol éltek a realitásoktól!

A rám szakadt kórházigazgatóság mellett hamarosan újabb teher is nehezedett rám. Az egészségügyi szakszervezet területi bizottságának titkárnője, egyik napról a másikra Budapestre távozott, ápolónőként helyezkedett el. Így én egyedül maradtam a szakszervezeti munkában is, amelyben a helyzet egyre nehezebbé vált: a munkástanácsok új szakszervezeti választásokat követeltek. Ennek kapcsán akartak beépülni a szakszervezetbe. Az egészségügyi szakszervezet budapesti központja egyelőre magára hagyta a vidéki szerveket. Az első direktívákat csak december második felében kaptuk. Akkor hívták össze először a megyék területi bizottságainak vezetőit. A Nádor utcában Szabó Zoltán doktor, az elnök tájékoztatott bennünket a szakszervezet helyzetéről. Ő is megerősítette véleményemet: új választásokat egyelőre nem kell tartani; a kiesett tagok helyére újakat kell kooptálni az üzemi és területi bizottságokba; a munkástanácsok befolyásának ellen kell állni.
     Sem Szabó Zoltán, sem a Komárom megyei szakszervezeti vezetők nem foglaltak állást a szakszervezet és párt viszonyáról. Voltak, akik teljesen független szakszervezetet képzeltek el, ugyanakkor egyre határozottabban megfogalmazódott – magánbeszélgetésekben – a párt irányító szerepének fontossága a szakszervezeti mozgalomban. A munkástanácsok természetesen hevesen tiltakoztak a nézet ellen, és helyenként új, szindikalista alapszabálytervezetek készültek, mint például az esztergomi kórházban. 1957. január 8-án Esztergomba a szakszervezet és munkástanács együttes ülésére hívtak meg.
     A gyűlés előtt megkíséreltem a bőrgyógyász főorvossal, a munkástanács elnökével, értelmesen beszélni. Kifejtettem, miszerint – véleményem szerint – az októberi napok eredményei, köztük a munkástanácsok élettere sem lesznek hosszú életűek. A megerősödött párt és államhatalom minden eredményt vissza fog vonni, minden igérete ellenére. A szakszervezetek és a munkástanács „házasság” a párt fokozódó szakszervezeti befolyása folytán illuzórikussá válik, és a „házasság”-ot szorgalmazók és megvalósítók kellemetlen helyzetbe kerülhetnek. Nem tudtunk szót érteni.
     A kórház előadótermében csakhamar forró hangulat alakult ki, amikor kiderült, hogy én nem értek egyet sem a munkástanács jelenlétével, sem az új alapszabálytervezettel, amely nem veszi figyelembe a társadalmi helyzetet. Egyébként is kitartottam álláspontom mellett, hogy új választásokra csak a Központi Vezetőség határozata alapján kerülhet sor; a munkástanácsokkal való egyesülést, az új alapszabályokat pedig csak a Szakszervezetek Országos Tanácsa tárgyalhatja és fogadhatja el. A hozzászólók közül különös agresszivitásával az egyik segédorvos tűnt ki. Végül is a gyűlés érdemi eredmény nélkül fejeződött be.
     Az ország belső rendjének és politikai helyzetének konszolidációja még hónapokig a bizonytalanság tüneteit viselte magán. Nem tűnt el az emberek emlékezetéből, hogy októberben szinte órák alatt omlott össze a politikai hatalom és a látszategyensúly. Ebből adódóan a politikai hatalom képviselői érzékenyen reagáltak minden rendbontás, felkelés gyanújára is. A talán minden reális alapot, elhatározást nélkülöző MUK, Márciusban Újra Kezdjük jelszóra elsősorban a karhatalmisták és pufajkások reagáltak túlérzékenyen. A régi tatabányai Muck-család egyik tagja csak utólag értette meg, hogy Tatabánya és Vértesszőlős közötti országúti ellenőrzés alkalmával a karhatalmisták, nevének hallatára miért estek neki gumibotjaikkal. De jellemző volt azokban a hónapokban az is, hogy csak pártberkekben nevezték az októberi felkelést ellenforradalomnak, azok, akik nem akartak érzékenységet sérteni, „októberi sajnálatos esemény”-nek nevezték és beszéd közben OSE-nek rövidítették.
     Mindenesetre 1956. december második felében megindult a forradalom/ellenforradalom vezetőinek „számbavétele”. Klébert doktort és társait december 24-re virradó éjszaka vitték el. Amikor mint kórházigazgató, felvilágosítást kértem a megyei rendőrfőkapitánytól, azzal nyugtatott meg, hogy: „Felesége sütheti a húst, karácsonyi gyertyagyújtásra otthon lesz, csak kihallgatják.” De mégsem lett otthon. A hónapok múlva megtartott tárgyaláson őt is felelőssé tették a tatabányai eseményekért, mint „polgári származású” orvost és 14 évi börtönre ítélték.
 

Jegyzetek

1 1956. március 15-én az egészségügyi szakszervezet Komárom megyei területi bizottságának elnökévé választottak.
2 Az eset az Igazságügyi Minisztérium 1993-ban kiadott Sortüzek – 1956 című kiadványának 24. oldalán mint a tatabányai sortűz szerepel.
3 Klébert Márton dr. fogász főorvos 1956. október 26-án kapcsolódott be a város forradalmi megmozdulásába.
 

* Részlet a szerző Ahogyan én láttam című visszaemlékezéséből.