A Philip Glass-konstans III.
(A Satyagraha című opera hallgatásakor)
 

Még az érdekelne, Mr. Glass,
hogyan hurkolja át úgy a hangot,
hogy az aktus után is önmaga marad,
sőt, szinte szétosztja,
megtöbbszörözi magát
egyetlen hibernált pillanaton belül?

Vagy inkább az, miképpen lehet
kilőni oly pontosan, olyan profi módon
hatástalanítani egy szó
előre meghatározott betűit, hogy értelme
ne csorbuljon,
de egyre-másra világosodjon, s ne hiányként
érzékelje a hiányt?

Igaz, igaz, talán nem is kell hozzá a szó,
hogy szószerű legyen a hangzás,
vagy szószerinti a szótlanság,
hogy valami forogjon,
hogy valami lassan, mintha nyárson, éneklő tűzön,
megforduljon a szóban.