A Philip Glass-konstans II.
(Adalék az Einstein on the Beach című operához)
 

Egy, kettő, a három, a négy, egy hírbemondó
monoton hangján, ahogy kitárja a szél a partitúrát.
Hogy egy, hogy kettő, négy,
hogy hét, hogy nyolc és végül kilenc,
hosszan kitartva tíz és egy, és kettő,
és három, négy, lassú öt, gyors hat,
a hang magánya a kottapapíron,
a hang öngyilkossága az önmeghatározásban,
csak öt, csak hat, csak hét, csak nyolc,
és vissza, és lapozz, és olvasd.
Kész a kudarc, csak szám és hang, és
öt után a hat, a hét a nyolc, a kilenc és a lassú tíz.

Akár a homok, mely átfolyta magát az időn,
és áramlik egy most táguló tér felé
az egy, a kettő, a három áramlása
a homokóra alsó traktusába, aztán a zene, a ritmus,
a tonális egység
vihara visszakavar mindent a felső tartományba,
még a fordulat, a nyolc, a lassú kilenc, a lassú tíz előtt.