A Philip Glass-konstans I.
(Vakti)
 

A sokszorosan üreges testű isten
(régi regék mondják)
végül átszelte az erdőt,
átkelt az Amazonason,
s hagyta, játsszon a szél a testén,
s míg ki-be bújócskázott
a zene, minden mozdulata, bár komikus volt picit,
tiszteletet parancsolt.

Mintha nem lehetne szélből az ember
tüdeje, mája, epéje, veleje is,
mintha
zenétlen nem lehetne valamely szerve,
izma, porca, csontja!

Kell, hogy valami hangfürtbe fogja a húst,
a bőrt, a szőrt és minden hármashangzatot,
melyből összeáll a hallgathatóvá vált, kromatikus jelenlét,
akár a többi, környező csönd látszattömörsége.

A jezsuiták többször is látták,
de elhazudták a látványt, és
furcsa dolgokat tanítottak róla,
hogy az ember olykor orgonasípnak képzeli magát és
hagyja, zenéljen rajta a láthatatlan ujj,
melyhez nem kell, hogy szükségképpen test is tartozzon,
vagy akár egy markánsabb kéz.

Rendszerint vesperáskor kelt át Vakti
az Amazonason,
monoton, kimért zenével telítette őt
a szél, és gömbölyűbb lett,
és kerekebb lett, és szabályosabb,
mint a jezsuiták hazugságai.