Nem vagyok se isten, se ember. Szellem vagyok, aki az idők kezdetén született, Isten dicsőségére, és szolgálatára. Az igazi nevem nem mondhatom meg, mert akkor hatalmat kapnátok felettem. Szólítsatok hát Aquitániainak.
     Hosszú létezésem alatt magamra öltöttem nagyon sok, különböző alakot, de a legtöbbször emberi formában léteztem, legalábbis az alsó világokban. A felső világok létformáiról most nem beszélek, mert azokat fel sem tudnátok fogni jelenlegi állapototokban. Elég legyen most annyi, hogy sok mindent láttam, nagyon sok mindent. Láttam csillagok, hatalmak, birodalmak születését, és halálát. És most is látom, mert mindez most is tart, most van minden, egyszerre, és egymás mellett, egymásban.
     Ne várjátok tőlem, hogy történeteket meséljek nektek, mert nincsenek történetek, csak egyetlen történet van. De mégis, ha azt hiszitek, hogy mulandó, földi életetekben csak egyetlen életet éltek, tévedtek. Tíz- és tízezer életet, tíz- és tízezer sorsot éltek egyszerre, egyazon szellemben, lélekben, és testben, és csak rajtatok múlik, hogy melyiket valósítjátok meg. Olyanok vagytok, mint a gyerekek. Hát ezért szeretlek annyira benneteket.
     Visszatekintve előző megtestesüléseimre, voltam pap, katona, tanító, kereskedő, földműves, és még annyi minden más. Mindig nagyon alaposan megterveztem, hogy hol, mikor, milyen családba születek. Persze, számomra is adott volt a lehetőség, hogy kikerüljek az újraszületések körforgásából. De mégis mindig visszajöttem, önként.
     A sors nem állandó, állandóan változik, ahogy a tudat is. Akkor mégis, mi az én munkám, amit végeznem kell az emberek között? Az, hogy meghatározzam a sorsot. Hogy összeillesszem azt, ami egykor szétesett.
     Láttam az első ember teremtését a vörös agyagból. És láttam minden egyes emberi szellem teremtését, egyenként, külön-külön. Hatalmas szellemi lények vagytok, de ennek nem vagytok tudatában.
     Az idők során olyan hatalomra, és befolyásra tettem szert, amelyre nem vágytam. Ezért visszavonultam önmagamba.

Az esték voltak a legrosszabbak a földön, amikor eluralkodott rajtam a reménytelenség érzése. Elkezdtem figyelni az embereket. Nézzük például B. életét.

Azon az estén, amikor átvette A-tól a könyvet, a söröző teraszán, azt hitte, hogy elkezdődött valami, pedig tulajdonképpen már véget is ért, mielőtt elkezdődhetett volna. A. narancslevet ivott, B. pedig sört. B. mindig sört ivott esténként, ha csak tehette, mert utálta az üdítőket, az ásványvizet pedig nappalra tartogatta. A. az Akasha-krónikáról beszélt, meg kollektív emlékezetről, B. pedig tudta, miről van szó, hiszen elég gyakran használta ezeket a forrásokat.
     Nem tudta, mit vár ettől az estétől, hiszen mindössze egy órájuk volt egymásra, pontosabban A-nak volt csak egy óra szabadideje, B. egész este ráért volna, sőt legszívesebben megmondta volna A-nak, hogy maradjon vele, hiszen úgyis olyan ritkán találkoznak. De nem szólt, mert általában sohasem szólt, ha akart valamit, inkább hallgatott. Miután B. fizetett, elhagyták a sörözőt, és elkísérte A-t az autójához. Még beszélgettek egy kicsit, azután B. udvariasan elköszönt, és távozott, hóna alatt a könyvvel.

Egy másik este egy másik vendéglő előtt haladt el, és felpillantva A-t látta meg a kivilágított ablakban. Egy barátnőjével ült, aki szólhatott neki, mert A. lassan oldalra fordult, kinézett az ablakon, pontosabban lefelé nézett, az utcán lejjebb álló B-re, aki egy időtlen pillanatig úgy érezte, kővé dermed, de aztán mégis ment tovább. Befordult a söröző bejárata felé, de azután mégsem lépett be. Úgy érezte, képtelen lenne egyetlen lépést is tenni befelé, ezért inkább megfordult, és elment.
     Másnap reggel egy zsúfolt vonaton utazott a főváros felé, és próbált nem gondolni az előző estére. Éjszaka szinte semmit nem aludt, ha lehunyta a szemét, állandóan az a jelenet játszódott le a szeme előtt, ahogy A megfordul, és rámosolyog. Elviselhetetlennek érezte, hogy nem tud megszabadulni ettől a képtől, több százszor látta az éjszaka.

Miután délelőtt végzett hivatalos teendőivel, sétálgatott a Várban. Megállt egy távcső előtt, de nem nézett bele, inkább szabad szemmel nézte a panorámát. A folyót, a hidakat, a másik oldalt. Ragyogóan sütött a nap, de viharos szél fújt, ezért felhajtotta a gallérját. –Ugyanitt álltam ’45-ben, egy üteg parancsnokaként, és ugyanígy néztem a várost – gondolta.

Hazafelé a vonaton egy másik kitörölhetetlen kép tolakodott elő, egy kapu, rajta felirattal. Beléptek a kapun, leírhatatlan érzés volt, és az a különös szag. Bejárták a tábor utcáit, a barakkokat. Az volt az érzése, hogy mindjárt szétrobban a feje, a szíve. Hangosan zihált. Arra gondolt, hogyan szökhetne meg úgy, hogy a csoport ne vegye észre. De végig keményen tartotta magát. Aztán, amikor a gázkamrából átmentek a krematóriumba, nem bírta tovább, kitört belőle a sírás. Támolyogva lépett ki a fénybe, maga mögött hagyva – a ki tudja, milyen nemzetiségű – vidáman nevetgélő, a kemencék előtt egymást fényképező turistákat.
     Levette a táskáját a rácsos csomagtartóról, kinyitotta, és kivett belőle egy könyvet. Találomra kinyitotta valahol.

„Nincs a világon olyan nemzedék, amely ne bírna harminchat igaz emberrel. Ezek a Lamed-váv cádikok többnyire maguk sem tudják, hogy kiválasztottak. Vagy tudják, de azzal se mennek sokra, mert akit kiválasztottak, azt kiválasztották. Így van ez. Éppen harminchatan vannak ők, nem többen és nem is kevesebben. Ha csak egy is hiányozna közülük, az emberiség egyetlen jajkiáltással fulladna önnön vétkeibe. A harminchatok az emberiség szívét jelentik, és végtelen edényként fogadják be a világ összes fájdalmát. Tudjátok meg, ott vannak mindenütt. Isten csakis miattuk tartja fönn a világot. Közülük a leginkább sajnálatra méltó teremtmények azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy maguk is a harminchatok közé tartoznak. Nekik a világ elmondhatatlan szenvedés, gyötrelem, pokol. Előfordul, hogy a lelkük megfagy a szenvedéstől. Az andalúziai testvérek például tisztelnek egy könnycsepp alakú sziklát, amit ők egy ilyen öntudatlan Cádik megkövült lelkének tartanak. Ha némelyik öntudatlan Lamed-váv megérkezik a mennyországba, akad közöttük olyan, hogy az Istennek ezer évig kell dörzsölgetni, hogy fölengedjen s készen álljon a mennyország küszöbének átlépésére. És tudjuk, hogy sokan közülük sohasem tudnak megvigasztalódni az emberiség szenvedései miatt, s még Istennek sem sikerül megmelegítenie őket. Ezért azután a Mindenható – áldott legyen az ő neve – olykor-olykor egy perccel előreigazítja az utolsó ítélet óramutatóját.”

Azokban az időkben, amikor Isten teremtette a világot, nagyon sokan vettek részt ebben a hatalmas munkában. Erők, Szellemek, Hatalmasságok. Az egyik legnagyobb szellemet közülük, Q-nak hívták. Ez a Q. hihetetlenül öntelt, és felfuvalkodott volt, még a Mindenhatónál is nagyobbnak képzelte magát. Elhatározta, hogy saját univerzumot teremt magának, és a saját teremtményeivel népesíti be azt. Ezért azután, amikor a kohóból kivették az első, fehéren izzó emberi lelkeket, ő ellopta a mintát, leszállt a földre, és vörösen izzó démonokat kezdett teremteni.

Két héttel karácsony előtt, B. lassan mászott fel a hatalmas őrtorony fából készült létráján. Mikor felért a három-négy emeletnyi magasságba, kinyitotta az ajtót, és belépett a minden oldalról üvegablakokkal határolt térbe. Levette válláról a géppisztolyt, és a falhoz támasztotta, majd cigarettára gyújtott-ami persze szigorúan tilos volt- és kinézett az ablakon. Már jóval a fák lombkoronája felett volt, így láthatta a havas szántóföldeken túli országutat, ahol a sötétben néha egy-egy autó fényszórója mozgott. B. tulajdonképpen szeretett itt lenni, a toronyban – ez az én elefántcsont tornyom – gondolta. Itt legalább volt ideje gondolkodni, és a külvilágtól is majdnem teljesen el tudta szigetelni magát. A laktanya az erdő közepén volt, a legközelebbi lakott település is több kilométerre. Az erdőt átszelő országút volt az egyetlen kapocs a külvilághoz, és a titokban magánál tartott zsebrádió, amin zenét és híreket szokott hallgatni. Itt szinte teljes csend uralkodott, csak néha csörtetett egy kisebb-nagyobb vad, őz, vagy róka errefelé. Óránként egyszer zúgni, recsegni kezdett a vezetékes rádió, amin le kellett jelentkeznie az őrparancsnoknál. B. tudta, hogy ezt a karácsonyt sem fogja otthon tölteni, ahogy az előzőt sem, és már hónapok óta nem volt eltávozáson, és még belátható ideig nem is lesz. A felettesei valamilyen csip-csup vétség miatt nem engedték haza, és az egyetlen szórakozási lehetőség a kantin volt, ahol napi egy üveg sör elfogyasztása volt engedélyezve. Igaz, hogy volt egy televízió is, amin a híradót, és az esti filmet lehetett megnézni, és egy néhány ezer kötetes könyvtár, ami hetente kétszer egy órát tartott nyitva. B. leginkább olvasni szeretett, amíg a többiek biliárdoztak, vagy kártyáztak, ő beült egy sarokba egy könyvvel, egy üveg üdítővel, és egy csomag cigarettával.
     De most a toronyban ült, és nézte a havas tájat. Majd megfordult, leült, és mivel olvasni már sötét volt, ezért kavargó gondolataiba merült.
     Ősszel került új szolgálati helyére, pedig már azt hitte, hogy véget értek az áthelyezgetések. Persze, a hadseregben sohasem lehetett tudni, mit hoz a holnap. Előző helyén, egy kisvárosban, a hírközpontban kapott volna beosztást, már meg is nézte a szigorúan tikos gépet, amivel dolgozott volna, de egy protekciós miatt mégis a tüzérekhez került. Itt, az erdő közepén pedig, minden másnap szolgálatba kellett mennie, és e mellett írnoki teendőket is ellátott. Ide viszont egy focista miatt került, úgy látszik, mindig mások miatt helyezgették ide-oda. Egyszer, egy szombat délután, a barna pokróccal letakart ágyán feküdt, és olvasott. A kályhában pattogott a tűz, a társai vagy aludtak, vagy a kantinban múlatták az időt. Egyszer csak felült az ágyon, a könyv az ágyra esett. Ebben a pillanatban egy távoli könyvtárban, egy lány egy könyvet vett le a polcról : „Ki volt Edgar Allen?” – B. tisztán látta a címét. A lánynak hosszú, barna haja volt, kreol bőre, és mandulavágású szeme. Hosszú, kék ruhát viselt, és B. tudta, hogy a lánynak lábujjhegyre kell állnia, hogy a szájával elérje B. száját. A látomás eltűnt, B. az ágyon heverő könyvre pillantott, a barnás borítón ugyanaz a cím volt: „Ki volt Edgar Allen?”
     A toronyban már majdnem teljes sötétség uralkodott. A szemközti sarokban valamilyen szokatlan fehérség kezdett terjeszkedni, és lassan világítani. A ködből egy emberi alak körvonalai bontakoztak ki. Guggolva jelent meg, majd lassan kiegyenesedve felállt. Tulajdonképpen semmi szokatlan nem volt rajta, fiatalosnak látszó, középkorú férfi volt, fehér nyári öltönyben, és zöld ingben. Fehér bőre és fehér haja világított a sötétben. Csak a szeme volt különös, úgy tűnt, hogy vörösen izzik, mint az őrtorony fűtését biztosító hősugárzó fűtőszála.
     – Szervusz, B. – mondta a látogató.
     – Ismerjük egymást? – kérdezte B.
     – Hát már nem emlékszel rám? Ilyen gyorsan elfelejtettél? Egyébként szólíthatsz nyugodtan Q-nak.
     – És mit kívánsz tőlem?
     – Emlékszel egy bizonyos Pontius Pilátusra?
     – Olvastam róla.
     – Hát persze – mondta gúnyosan Q.
     – Meg Jézusról is olvastál.
     – Természetesen – válaszolta nyugodtan B.
     – És az a bizonyos Centurio?
     – Arról is.
     – És arról is csak olvastál, amikor ezen az őszön két idegen ült le az asztalodhoz, éppen akkor, amikor betértél egy sörre a Szomjas Tüzérbe, hazafelé az eltávozásról?
     B. erre már nem tudott mit mondani, ezért inkább kinézett az ablakon. Észrevette, hogy elkezdett esni a hó, de olyan különös módon, mintha fekete madarak szárnyai csapkodnának a hópelyhek között.
     Erre már B. is emlékezett. Valóban, két idegen ült le az asztalához, és szóba elegyedtek vele. Már nem tudja, miről beszéltek, de – miután egyszer félrenézett – a sör íze gyanúsan megváltozott. Felpattant a helyéről, gyorsan egy bankjegyet adott a pincérnőnek, fogta a táskáját, és faképnél hagyta a két idegent. Az különösen gyanússá vált, hogy elkezdték követni. A kisvárosi parkon át elkezdett rohanni, a jól ismert úton, a laktanya felé. Tudta, hogy csak ott lehet biztonságban. A két idegen először csak tisztes távolból követte, majd egyre közelebb jöttek. B. érzékelte, hogy veszélyben van. Közben hatni kezdett az idegen anyag. Úgy érezte, villámok járják át a testét, és emberfeletti erővel rendelkezik. Talán puszta kézzel meg tudna állítani egy száguldó vonatot is. Úgy látta, a kezéből energianyalábok lépnek ki, a tér minden irányába. Közben elérkezett a kisváros főutcájához. Tudta, hogy bajban van, nagyon nagy bajban. A két férfi tántoríthatatlanul követte.
     A következő kép, amire emlékezett, hogy a kapuügyeletes kilép az őrbódéból, leemeli válláról a géppisztolyt, csőre tölti, és a két idegenre fogja. – Takarodjatok innen, különben lövök! – ordította.
     Másnap reggel B. zúgó fejjel ébredt. Miután megmosakodott, és felöltözött, szóltak neki, hogy az elhárító tiszt várja. Felment a parancsnoki épület lépcsőházában az első emeletre, és jelentkezett az ügyeletesnél. Az ügyeletes telefonon szólt, hogy megérkezett. Aztán intett neki, hogy bemehet. A katonai elhárítás parancsnoka egy hatalmas irodában ült, az ajtóval szemben, a szoba túlsó végében elhelyezett íróasztal mögött. B. szabályszerűen jelentkezett.
     – Üljön le! – mondta neki a tiszt. B. helyet foglalt a tágas bőrfotelben.
     – Meséljen nekem a tegnap estéről!
     – Sajnos, nem emlékszem semmire.
     – Mennyit ivott?
     – Csak néhány üveg sört.
     – Más nem volt?
     – Milyen más? Ja, értem. Talán valamit beledobhattak az italomba.
     – Kikkel volt?
     – Nem ismerem őket.
     – Emlékszik még valamire?
     – Sajnos, nem.
     – Ugye tudja, hogy marha nagy mázlija volt? – mondta a tiszt. – Ha a kapuügyeletes nem lép közbe időben… Leléphet!

– Őket én küldtem, mint már bizonyára kitaláltad. – mondta Q. Csak fel akartalak ébreszteni, de úgy tűnik, korai volt. Látom, most is gondjaid vannak, nem minden megy úgy, ahogy szeretnéd. Tudom, hogy régóta nem voltál otthon. Azt is tudom, hogy van egy lány, akit szeretsz, de ő nem vesz tudomást rólad, és van egy másik, aki téged szeret. Rajtad múlik, hogy melyiket választod. Azt hiszem, én tudnék segíteni neked. Egyébként nem tudom, miért vagy még mindig itt. Gyere velem, és neked adom az egész világot!
     – Tűnj el! – sziszegte B., és cigarettára gyújtott.
     – Ha szükséged lesz rám, tudod, hol találsz. – felelte Q., és köddé vált.
     B. úgy érezte, már sohasem lesz jó kedve, soha az életben. Mintha ólomból lenne az egész világ. Mit is mondott az előbb Q.? Hogy ő tudna segíteni. Ugyan minek? Majd ő segít saját magán. Hiszen itt van nála a megoldás, a falhoz támasztva. Elnyomta a cigarettát egy hamutartóként használt üres konzervdobozban. Előre hajolt, kinyújtotta a kezét a fegyverért. Megfogta, kihajtotta a válltámaszt, kibiztosította a géppisztolyt, és maga felé fordította. Bal kezével fogta a csövet, és a szájába vette. Hideg fémíze volt. Jobb kezének hüvelykujját a ravaszra helyezte. Na most gyere, Q., most aztán beszélhetsz! – gondolta.
     Hirtelen zajt hallott kintről. Gyorsan kivette a szájából a csövet, és óvatosan visszafordította a fegyvert a rendeltetésszerű irányba. Felállt, és az ablakhoz lépett. A kerítésen éppen egy férfi mászott át, idegen egyenruhában. B. kinyitotta az ablakot, és kikiabált : Állj, ki vagy?
     Az idegen nem reagált. Állj, vagy lövök! – kiáltotta B. és a levegőbe lőtt. Az idegen egyenruhás férfi ment tovább. B. a vállához emelte a fegyvert, és célzott. Lőtt, és a behatoló elterült. B. a rádióhoz lépett, és az őrparancsnokot hívta: – Egyes számú felállított őr, jelentkezem. Jelentem, rendkívüli esemény történt. A szomszédos, de elég távoli őrtornyok reflektorai elkezdték pásztázni a terepet, minden irányban. B. bekapcsolta a saját reflektorát. Lent feküdt a lelőtt férfi, fehér haja, és fehér öltönye beleolvadt a hó fehérségébe.

Szilveszter délután volt, és esett a hó. B. jókedvűen ment az utcán, kezében néhány üveg pezsgőt vitt egy reklámtáskában. Odaért a négyemeletes házhoz, felment az elsőre, és becsengetett egy ajtón. A kreolbőrű lány nyitott ajtót. Bementek az előszobába, B. levette a kabátját. Jó, hogy eljöttél – mondta a lány. És hogy jókedvű vagy.
     – Igen, mert végre szabadságot kaptam, és itt vagyok nálad – felelte B.
     – Akkor igyunk valamit – javasolta a lány. Harisnyás lábain úgy járt, akár egy macska.
     Kiment a konyhába, poharakat hozott, és egy felbontott üveg bort. Töltöttek, ittak. Azután megint ittak. A lány B. elé állt, és átölelte a nyakát. Jó, hogy eljöttél – súgta. Elvégre barátok vagyunk – felelte B. mosolyogva. Átölelte a lányt, és lassan leereszkedtek az előttük levő ágyra. Az ablak előtt havas faágak mozogtak a szélben, és néha úgy tűnt, de csak az alapos szemlélőnek, mintha egy fehér hajú arc nézne be mosolyogva az ablakon.

A szombat délutánokat szerette a legjobban, talán azért, mert olyankor minden lehetségesnek tűnt, és talán azért is, mert olyankor szokott találkozni a mesterével.
     – Üdvözöllek, fiam! – szólt a Mester.
     – Üdvözöllek, Mester – mondta B.
     – Úgy látom, gondterhelt vagy megint.
     – Igen, Mester. Hallom az emberek gondolatait, de nagyon kevés van közöttük, amelyik Isten gondolatait tükrözi vissza. Ezért aggódom.
     – Megmondhatod az embereknek, hogy jó hírt hoztam. Nem sokáig kell szenvedniük. Már csak hét év van hátra.
     – Hogyan? Azt mondtad, hogy senki nem tudhatja az órát, és a napot.
     – Igen, de ez a hét év nem is az idők végére vonatkozik. Gyere, mutatok valamit.
     A mester felvitte B-t, olyan magasra, ahonnan a Föld már csak egy kis, kék gömbnek látszott, pontosabban, akkora volt, mint egy futball-labda. Sokan voltak odafönt, és mindenki a Földet nézte. A földrészeken az országok, mint apró dominók sorakoztak egymás mellett. Egyszer csak, valahol Ázsiában, megmozdult az egyik dominó, és eldőlt. Keletről nyugat felé egymás után dőlt el az összes, míg végül az egész folyamat körbe nem érte a földet. Közben azt mondta egy hang a némán figyelő tömegből: „az eltűnt idő ellenségeit eltörlik a föld színéről”.
     A Mester, és B. visszatért. Egy ideig hallgattak, azután a Mester megkérdezte:
     – Van még valami, amit kérdezni szeretnél?
     – Igen. Sokszor úgy érzem, hogy az emberek csak érdekből keresnek meg. Így nem tudok segíteni nekik. Nem tudom, mit tegyek.
     – Egyelőre csak azokkal törődj, akik szeretettel közelítenek feléd. A többiekkel ráérsz később foglalkozni. Ja, és Q-val vigyázz. Megint készül valamire.

Szilveszter után B. boldogan, és elégedetten tért vissza a bázisra. Kellemes bizsergést érzett a szíve körül, ha a lányra gondolt, akit már a barátnőjének tekinthetett. És még jobban örült, amikor közölték vele, hogy előléptették, nem kell többé őrségbe mennie, mert elfoglalhatja új beosztását a hírközpontban.
     Az éjszakákat szerette a legjobban, amiket a szigorúan elzárt szobában, szolgálatban töltött. Az ablakokat fekete függöny takarta, így még nappal is égett a lámpa. Itt teljes magányban, és nyugalomban volt. Csak a híradó berendezések kijelzői, és kis lámpácskái világítottak, miközben egyhangú zúgásukat hallgatta. Csak néha jött be egy-egy hívás, amit tovább kellett kapcsolnia, vagy nagy ritkán egy kódolt üzenet. A kód mindennap változott, és neki kellett dekódolnia, és utána átadnia az ügyeletes tisztnek.
     A gépek álmosítóan zúgtak. B. általában olvasni, vagy gondolkodni szokott ilyenkor, de most elkalandoztak a gondolatai.

Amikor már másodszor hívták ki az eredményhirdetéskor, és újból átküzdötte magát a sorokon, kiment, átvette a különdíjat is, megköszönte, meghajolt, és visszament a helyére. A díjátadás után kiment a folyosóra, levegőzni. Leült egy padra, letette maga mellé az oklevelet, és a tárgyjutalmat, és éppen rágyújtani készült, amikor egy lány vált ki a tömegből, és leült mellé.
     –  Megengeded, Mester, hogy leüljek? Egyébként J-nek hívnak, mondta a lány, és a kezét nyújtotta. Szép, ápolt keze volt, és amikor B. megfogta, érezte, hogy milyen puha, és bársonyos a bőre.
     –  Ne szólíts mesternek, hiszen még tanítványnak sem lennék méltó. Egyébként miért kérsz engedélyt, ha már úgyis leültél?
     –  Gondoltam, beszélgethetnénk. És különben is, már az első nap kinéztelek magamnak.
     –  Akkor miért vártál mostanáig?
     –  Mert mindig olyan sokan voltak körülötted, ezért nem mertem hozzád közeledni.
     –  És, mit kívánsz tőlem? – kérdezte B.
     –  Mesélj nekem valamit! – kérte J.
     –  De én nem tudok mesélni, ahogy történeteket sem tudok írni. Inkább elmondom neked egy álmom. Egy hegytetőn álltam, és láttam, hogy közeleg a vihar. Fekete felhők jöttek szédítő sebességgel. Amikor fölém ért a felhő, villámok kezdtek csapkodni. Az egyik eltalált. Aztán egy következő. És minden egyes villámcsapással nagyobb, és erősebb lettem. Végül akkora lettem, mint a hegy. Hát ennyi az álom.
     –  De hát ez csodálatos! Köszönöm, hogy elmondtad! Sejted, mit jelenthet?
     –  Fogalmam sincs. – mondta B.
     Másnap reggel az állomáson álltak, hogy előző este történt-e még valami, azt nem jegyezte fel az emlékezet. Búcsúzkodtak egymástól, ahogy szokás.
     – Majd írok! – mondta J.
     – Én is írok majd. – felelte B.
     Azután elindultak a könnyű, reggeli fényben, J. vonata jobb oldalon állt, és kelet felé indult, B. vonata baloldalon állt, és nyugatra indult.

A géptávíró kattogása riasztotta fel szendergéséből. Egy üzenet érkezett:
     Feladó: ismeretlen, címzett : B.
     „Az ember az abszolútumban ismeri fel önmagát. A jelenlegi világciklus vége felé közeledik. Az evangéliumi értelemben vett idők jeleit nem elég csak a világban keresnünk, de az emberi lelkekben is keresnünk kell azt. A cél a metafizikai felébredés. Ennek három feltétele van:
     Univerzális orientáció
     Transzparens egzisztencia
     Éberség.”
     Éppen a titokzatos szöveget olvasta, amikor kivágódott az ajtó, és az ügyeletes tiszt rontott be rajta. Riadó!- ordította. A kettes toronyban valaki főbe lőtte magát!

Amikor éppen szolgálaton kívül volt, szívesen töltötte az időt a parancsnoki épület emeletén, a kávézó előtt. Itt üvegpohárban szolgálták fel a kávét, és rá is lehetett gyújtani. A szemközti falon egy hatalmas térkép függött, amin vörös nyilak szemléltették a saját, és kékek az ellenséges csapatok mozgását. Ha megnyomott egy gombot, apró izzók kezdtek világítani a térképen, piros és kék színben villódzva, szemléltetve csapataink diadalmas előrenyomulását, és az ellenség gyáva meghátrálását. B. még mindig a titokzatos üzeneten gondolkodott, amit természetesen nem továbbított, hiszen ő maga volt a címzettje. Ismert a századában egy fura alakot, egy Harlequin – szerű figurát, róla el tudta képzelni, hogy meg akarja tréfálni. Egyszer kölcsönkapott tőle egy könyvet, el is kezdte olvasni, de nem nagyon értette. A fiú lelkendezett, hogy a szerző szerinte nemzetük legnagyobb írója, csak eddig agyonhallgatták. De ő valószínűleg nem férhetett a géptávíró közelébe, akkor vajon ki küldte a szöveget? Talán az a szegény ördög, aki nemrégen főbe lőtte magát? Igen, ő bejuthatott valamelyik irodába, vagy alközpontba, és elküldhette az üzenetet. Öngyilkosságát viszont senki nem értette, hiszen rendezett családi körülmények között élt, minden hétvégén hazament, szerelmi csalódás lehetősége sem merült fel. Azt rebesgették, hogy a katonai elhárítás ügynöke volt, és ezért hasonlott meg önmagával. De ő nem küldhette az üzenetet, hiszen az őrtoronyban volt.

„Az idők kezdetén kísérlet történt arra, hogy a szellemi erők teljesen és maradéktalanul birtokba vegyék magukat. Ezt nevezik sátáni atrocitásnak.”

B. főhadnagy elhagyta az ütegét, amely a Vár és a Citadella között volt felállítva. Volt. A lövegek szétlőve, az emberei meghaltak. Az ellenség már a kapuknál. B. arca fekete volt a koromtól. Hétrét görnyedve szaladt a lángoló házak között, szakadt egyenruhában. B.-t az egyetemről hívták be, már utolsó éves volt. Utoljára a menyasszonyával sétált a Várban, még az ostrom előtt. A menyasszonya magas, szőke lány volt, és mindig nevetett.
     A védők már a kitörést tervezgették. B. tudta, hogy be kell jutnia a főparancsnokság bunkerébe, ahol talán még működnek a híradó berendezések. Végre eljutott egy alagúthoz, ahonnan lefelé vezetett egy meredek lépcső.
     Amikor lejutott a bunkerbe, kaotikus látvány fogadta. Mindenhol össze-vissza rohangáló katonák, szétszórt papírok, dobozok, felborult székek, asztalról lelökött írógépek. Teljes fejetlenség mindenütt. Az egyik folyosón végre megtalálta a rádiós szobát. Az ajtót nem őrizte senki, kinyitotta, és belépett. Szerencsére a rádiókat és géptávírókat nem szerelték le, és úgy tűnt, hogy még működnek is. Leült az egyik gép elé, és elkezdte leadni az üzenetet.
     Amikor kilépett az utcára, furcsamód könnyűnek és szabadnak érezte magát. Már nem érdekelte semmi, sem a háború, sem a saját sorsa. Elkezdett kutatni a zsebében, ahol az ezüst cigarettatárcáját tartotta. Még talált benne egy szál szűrőnélküli cigarettát. Gyufát is kotort elő a zsebéből, és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, és utána lassan fújta ki. Az egyik téren csoportosulásra lett figyelmes. Különböző alakulatokhoz tartozó katonák gyülekeztek, néhány tiszt is volt közöttük, nyilván a kitörési parancsra vártak. B. elindult feléjük. Egyszer csak fütyülő, süvítő hangra lett figyelmes. Akna! – futott át tudatán a felismerés. Hasra vágta magát, de a gránát éppen oda csapódott, ahol ő feküdt.

Először nem látott semmit, csak fehérséget. Minden fehér volt, és nem lehetett tudni, hogy ez meddig tart. Nem voltak irányok sem, se fent, se lent, se jobbra, se balra. És hangok sem voltak, sem érzetek. Nem érezte a testét. Nem tudta, hogy hogyan, és mivel lát. Ha egyáltalán ő az, aki lát, és látásnak lehet nevezni ezt a szüntelen fehérséget. Ugyanakkor mégis úgy érezte, hogy ez valamiféle puhaság is egyben, amely körülveszi. Valamikor, nem tudni mikor, és hogyan, a fehérség egy meghatározhatatlan pontján, elkezdett megváltozni valami. Sűrűsödni, összeállni kezdett a homogén fehérség, majd egy alak kezdett kibontakozni a ködből. Egy emberi alak, fejjel lefelé.
     –  Üdvözöllek Aquitániában, mondta a fejjel lefelé álló. Én leszek a vezetőd.
     –  De miért állsz fejen?- kérdezte B.
     –  Te állsz fordítva, fordulj meg!
     B. tett egy fordulatot, és így már valóban szemtől szemben álltak.
     – Gyere utánam – mondta a Vezető, és B. követte.
     Lassan oszlani kezdett a ködszerű fehérség, és előtűntek a csillagok. De minden irányból, mintha közöttük haladnának. A fejük fölött, alattuk, minden oldalról, csillagok látszottak. Lábuk alatt egy fénylő ösvény haladt, jól látszott, hogyan ível át a felmérhetetlen téren. Elszórtan, itt-ott, bolygók is lebegtek az űrben, de ezek sokkal közelebb voltak, mint a csillagok. A bolygóknál távolabb, de a csillagoknál közelebb egy fénylő gömb látszott a messzeségben. Ez ennek a bolygórendszernek a Napja, mondta a Vezető.
     – Mindjárt megmutatom a bolygót, amely itteni tartózkodásodra rendeltetett. B. szóhoz sem jutott az ámulattól. Végül leszálltak.
     Zöldellő dombvidéken álltak meg. Körben mindenhol, a domboldalakon, egyforma, egyszintes házak álltak, kis előkerttel. Itt fogod tölteni a rád szabott időt – mondta a Vezető. – Földi idő szerint huszonegy évet leszel itt, de négyszáznak fogod érezni. Nagyon sokat fogsz tanulni, mielőtt újra visszatérsz.

Egy tavaszi reggel, B. felsorakozott a többiekkel együtt. Előző este már leadták az egyenruhát, és az összes felszerelést. A fegyverét sajnálta a legjobban, igaz, azt nem sokszor használta. Már túl volt a reggelin, a kávén, és az első cigarettán.
     Utoljára indultak el a jól ismert útvonalon, a kapu felé. Amikor odaértek, a kapuügyeletes – akivel sohasem voltak jóban – egy kis üveg pálinkát nyomott a kezébe. Sok szerencsét! – mondta. Amikor B. kilépett a kapun, úgy érezte, élete legszebb napja van. Kiabálva, ugrándozva rohantak ki az országútra, integetve az összes elhaladó autónak, míg végül egy autóbusz megállt, és felvette őket, hogy elvigye a legközelebbi városba, ahol vonatra szállhatnak.

Csak sokkal később, évek múlva fog rájönni, hogy ott volt igazán boldog, az erdő közepén megbújó laktanyában, és ott vesztette el a csatát, amikor nem tette meg azt a kétségbeesett, de hősies lépést, amit akkor még megtehetett volna. Mert a démonok már szabadlábon járnak, és senki emberfia nem állíthatja meg őket, az idők végezetéig. És most már minden nappal egyre sötétebb lesz, hiába minden erőfeszítés, mert egyre gyorsul a hanyatlás, és a Sötét Kor, a Vaskor be akarja teljesíteni önmagát, mindaddig, míg csak füstölgő romok maradnak a világból, és végül a Mindenható kegyelemből magához veszi a még megmaradt igazak lelkét.