„Az alapvető emberi aljasság minden intézménynek, különösen nemes eszmék hangoztatására létrehozott intézménynek szilárd alappal szolgál.”

Szabó Zoltán

A második világháború után világossá vált, hogy a Szovjetunió Európában nem elégszik meg a tengelyhatalmak vereségével, a balti államok és Lengyelország keleti részének bekebelezésével, a jaltai, teheráni és potsdami csúcsértekezleteken született megállapodások alapján Kelet- és Közép-Európában neki jutott érdekszférával, hanem Nyugat- és Dél-Európára is szemet vetett. A háborús események következtében egész Németország romokban hevert, Dánia, Hollandia, Belgium, Franciaország és Olaszország is megsínylette a bombatámadásokat és a harcok pusztításait. Az újjáépítéshez hiányoztak a gazdasági és pénzügyi előfeltételek: a szegénység, a nyomor által sújtott néprétegek elégedetlensége a szélsőbaloldali parazitáknak, a kommunista pártoknak kedvezett.
     Az Egyesült Államok kormánya tudatában volt annak, hogy háborús győzelmével szuperhatalom lett belőle, az egyetlen, amely képes feltartóztatni a másik szuperhatalom, a Szovjetunió és a kommunizmus európai terjeszkedését, amit feltétlenül meg kell akadályoznia, különben megváltozik a világ hatalmi egyensúlya, más szóval Amerikának saját érdekében állt az európai országok talpra állítása, katonai védelme, azon túl a nyugati civilizáció alátámasztása, és az ahhoz elengedhetetlenül szükséges ősi kultúra életben tartása. Így jött létre a Marshall-terv, illetve Marshall-segély, az Észak-Atlanti Szövetség, a NATO (amelynek irányítása természetesen az Egyesült Államok kezébe került), párizsi székhellyel a Kongresszus a Kultúra Szabadságáért, amely több folyóiratot és újságot hozott létre Nyugat-Európában, köztük az angol Encountert, a francia Preuves-öt, a német Der Monatot, az olasz Tempo Presentét és a magyar forradalom után a Magyar Írók Szövetsége Külföldön-t és annak lapját, az Irodalmi Újságot. Így született meg 1951-ben a Szabad Európa Rádió (a továbbiakban SZER).
     A Kongresszus tiszteletbeli elnökei olyan kiváló, köztiszteletben álló gondolkodók voltak, mint az angol Bertrand Russel, a francia Jacques Maritain, a spanyol Salvador de Madariaga és a német Karl Jaspers. A végrehajtó bizottság elnöksége pedig Denis de Rougemont-nak jutott. Egyiküket se tájékoztatták arról, hogy ki fedezi a Kongresszus költségeit, hogy a főtitkár, Michael Josselson a CIA embere. Jellemző az amerikai politikusok esze járására és abból következő módszereire, hogy a Kongresszus és a SZER költségvetésének összegét teljes egészében a CIA néven ismert titkosszolgálat fedezte, és minthogy az anyagiak és a hatalom gyeplőjét ennek a homályban dolgozó hírszerző és hírverő szervezetnek a kezébe adták, mindkettő politikai vezetése is, egészen 1971-ig, a CIA kezében volt, anélkül, hogy erről a nyilvánosságot tájékoztatták volna. Egyébként az amerikai szenátus és képviselőház külpolitikai szempontból kulcsfontosságú személyiségeit is a homályban hagyták a CIA szokatlan szerepe felől. A SZER-nél a legfelső igazgatóságon kívül senki se tudta, honnan kapja a Rádió a költségvetéséhez szükséges milliókat. Hivatalosan az Amerika Hangja volt az Egyesült Államok külpolitikájának a „hangja”, a SZER-ről azt állították az amerikaiak, hogy magánvállalat, amelyet az amerikai nép adományaiból tartanak fenn, ami kis részben igaz volt, de az így összegyűlt összegekből megközelítőleg sem lehetett volna az évi harminc-harmincöt millió dolláros költségvetést fedezni.
     Ebből következik, hogy bár a kezdetben a Rádió felépítésének idején a müncheni Angol Kert mentén, nem messze az Isar folyótól, elhangzottak olyan hivatalos amerikai nyilatkozatok, miszerint a Rádió bolgár, csehszlovák, lengyel, magyar és román műsorainak szerkesztői a maguk urai, és az amerikaiak „partnerei”, de ezt már akkor is csak a naiv lelkek vették komolyan.
     Az egyszerű, prózai igazság az, hogy a Szabad Európa Rádió soha nem volt se szabad, se európai és az első években a magyar osztály műsorainak egy része (pl. a „Fekete Hang”) inkább egy bulvárlap stílusára emlékeztetett. Ezen a helyzeten olyan jól ismert és megbecsült újságírók, mint például Béry László és Mikes Imre („Gallicus”) kitűnő kommentárjai se segítettek, ellenkezőleg: a kontraszt érezhetővé tette a szövegkörnyezet gyengeségét. A SZER magyar osztályának az 1956-os forradalmat követő átszervezése és az addiginál politikailag visszafogottabb, tárgyilagosságra törekvőbb és intellektuális igényű műsorok bevezetése emelte a színvonalat, de a magyar osztály ettől nem lett se szabad, se európai. A CIA, a külügyminisztériummal egyeztetve a Szabad Európa Bizottság (a továbbiakban SZEB) útján neveztette ki a Rádió igazgatóit és más magas rangú alkalmazottait, s próbálta ellenőrizni a felvételre jelentkezők politikai és erkölcsi múltját, ügynökeinek közvetítésével az szabta meg, mit tűzhetnek vagy nem tűzhetnek műsorra az egyes osztályok, és természetesen a CIA kulcspozíciókba kinevezett ügynökei ellenőrizték a műsorokat: egy időben előre is!
     A CIA – Central Intelligence Agency – magyarul Központi Hírszerző Szolgálat (vagy „Ügynökség”), amelynek nem egyszer a hírszerzésen és a hírverésen túl titkos katonai jellegű kötelezettségei is voltak (és vannak). Nem vitás, hogy minden titkosszolgálat eo ipso piszkos szolgálat, ügynökeinek kezéhez, kötelességük végrehajtásából kifolyólag nem egyszer vér, ártatlan emberek vére is tapad.
     Az Egyesült Államok a második világháború után a legyőzött Németország egyik megszálló hatalma volt, nem vitatható, hogy – tekintettel a Szovjetunió magatartására – a maga katonailag megszállt övezetébe jogosan küldte ki titkos ügynökeit. Más kérdés: jogos volt-e, erkölcsös volt-e, hogy a wasingtoni kormány egy Amerikában és Nyugat-Németországban egyaránt magánvállalatként bejegyzett rádió irányítását és ellenőrzését (cenzúrázását) teljes egészében egy titkosszolgálatra bízta.
     Tekintettel a SZER műsorainak magyar hallgatóira tett vitathatatlanul erős politikai hatására – főleg a fiatalokra –, a jövő történészeinek e korszak leírásához és az ismert tények elemzéséhez minden elérhető (és megbízható) adatra szükségük lesz, ezért téves az a felfogás, hogy csak a „pozitív” adatokat szabad nyilvánosságra hoznunk ennek a rádiónak a működéséről, és azt, ami jogilag vagy erkölcsileg (a kettő sajnos nem azonos) elítélendő, el kell hallgatnunk.
     A következőkben nem a SZER magyar osztályának műsorpolitikájával és a műsorok minőségével, hanem az amerikai igazgatóság egyes politikai utasításainak következményeivel és önkényes személyzeti politikájával foglalkozom. Ide tartozik még mindaz, amit a CIA a Rádiónál elhelyezett bizalmi emberei az elfogadhatón messze túlmenően megengedtek maguknak.
 

1949 májusában menekültem Nyugatra, egy évet töltöttem Ausztriában, ahonnan 1950 májusában érkeztem Párizsba. A SZER-ről 1951 őszén hallottam először egy ismerősömtől, akit akkor vett fel a SZER magyar osztálya. A rá következő évben a magyar osztály irodalmi pályázatot írt ki. Említett ismerősöm, aki tudta, hogy verseket írok, tájékoztatott a pályázatról és azt ajánlotta: küldjem be verseimet, amit nyomban meg is tettem. Nem csekély meglepetésemre versciklusomat az első díjjal jutalmazták. Ettől kezdve nyitva állt az ajtó, hogy jelentkezzem felvételre a Rádiónál. Végül is 1953 júliusában utaztam Münchenbe, mert az említett ismerős figyelmeztetett, hogy volna reális esély a szerkesztőségbe való felvételre. 1953. december 23-án szerződtettek szerkesztőségi gyakornoknak havi százharminc dollár fizetéssel. Velem egy időben szerződtették Fehérváry Árpád volt hajóskapitányt, azonos fizetéssel. Az ügy hátteréhez tartozik, hogy Vaszary Gábort, az írót, akinek havi fizetése kétszázhatvan dollár volt, éppen akkoriben bocsátotta el Dessewffy Gyula, a magyar osztály első igazgatója, és a fizetését kettévágva, az ügyet úgy konferálta be az amerikai igazgatóságnak, hogy egy használhatatlan alkalmazottért két használhatót szerzett.
     A különböző nemzetiségű alkalmazottak többsége, kivétel nélkül politikai menekültek, nem Nyugat-Németországból került a Rádióhoz, ezért időnként angol, francia stb. tartózkodási engedélyük és hontalan útlevelük meghosszabbítása végett az okmányok kiállításának helyére kellett utazniok. Az utiköltségeket és hotelszámlájukat kezdetben a Rádió fedezte. Sajnos, egyesek visszaéltek a lehetőséggel és a kelleténél tovább maradtak távol, azután túl nagy számlákat nyújtottak be a Rádió utazási osztályán. Az amerikaiak három év után megelégelték a csalásokat és elhatározták, hogy senkinek se fizetik tovább az okmányhosszabbítással járó költségeit. A vállalatvezetőség ekkor mutatta meg titkosszolgálati arcát.
     Mert mit tesz egy tisztességes rádió igazgatósága ilyen esetben? Vagy összehívja az érdekelteket és közli velük döntését vagy, ha kerülni kívánja az ilyen „nyilvánosságot”, az illetékes nemzetiségi osztály igazgatóját bízza meg: tájékoztassa az érdekelt alkalmazottakat, hogy a jövőben szabadságuk terhére és a maguk költségére kell intézniök okmányaik meghosszabbítását az illetékes országban.
     Mit tett ehelyett a CIA fejével gondolkodó SZER igazgatósága? 1954 tavaszán tudódott ki, hogy az igazgatóság a Franciaországból felvett alkalmazottainak ügyében először az Egyesült Államok párizsi nagykövetségéhez fordult. Az ügy a külügyminisztériumon át a belügyminisztériumhoz, onnan az okmányok kérdésében illetékes párizsi rendőrprefektúrára került. A SZER átadta a prefektúrának azon alkalmazottainak névsorát, akik franciaországi tartózkodási engedéllyel és hontalan útlevéllel Münchenben dolgoztak, vagyis éltek.¹ Amíg a feljelentés meg nem történt, a francia hatóságok nem törődtek ezzel a számukra jelentéktelen szabálytalansággal, de miután felülről, szolgálati úton, a belügyminisztériumon át figyelmeztették őket, kénytelenek voltak megtiltani az érintett magyar politikai menekültek okmányainak meghosszabbítását. Az amerikaiak kérésére a francia hatóságok úgy határoztak, hogy ezeknek a „vétkeseknek” a jövőben Franciaország müncheni konzulátusán kell meghosszabbítatniok papírjaikat.
     Semmi se jellemzőbb egy titkosszolgálat mentalitására, mint ez a botrányos eljárás: ahelyett, hogy egyenes úton az ügyben érdekelt alkalmazottaikhoz fordultak volna, inkább azoknak a háta mögött akarták „rendezni” illetőségi okmányaik kérdését. Suttyomban feljelentették saját alkalmazottaikat – egy másik országban!
     Amíg az amerikaiak be nem avatkoztak az érintett magyar (és más nemzetiségű) menekültek nem rájuk tartozó magánügyeibe, a Párizsból érkezettek ottani összeköttetéseik révén minden alkalommal simán meghosszabbították lejárófélben lévő okmányaikat. Ettől kezdve azonban a francia hatóságok szemében megváltozott a jogi státusunk (engem is érintett a beavatkozás), ugyanis, ha valamelyikünk vissza akart térni Franciaországba, számíthattunk rá, hogy nem fogadnak minket barátságosan, ha egyáltalán hajlandók engedélyezni letelepedésünket. Nem én voltam az egyetlen, aki nem akarta feladni Franciaországban szerzett jogait, más szóval nem akart véglegesen Németországban maradni.
     Ilyen körülmények között, ilyen feltételekkel nem maradhattam a Rádiónál, éppen ezért nem fogadtam el az amerikaiak diktátumát. Azonnal felmondtam állásomat és ezzel egy időben egy angol nyelvű jogi memorandumot adtam át feletteseimnek, amelyben tiltakoztam a SZER-nek a rá nem tartozó franciaországi magánügyembe tudtom és beleegyezésem nélkül történt beavatkozása ellen. Néhány amerikai szenátornak is megküldtem a memorandum egy-egy másolatát. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ezzel semmit se érek el, de azt is tudtam, hogy a SZER igazgatóságát bosszantani fogja, hogy a fejük fölött meg nem nevezett törvényhozóikhoz fordultam. (Nem minden szenátor kedvelte a SZER-t.) Ez be is vált, mert amint közöltem a két legfontosabb amerikai felettesem titkárnőjével, hogy a neki átadott memorandumot Washingtonba is elküldtem szenátoroknak, egyik igazgató a másik után hívatott, hogy mondanám meg neki: kiknek küldtem meg a memót. Azt feleltem: ha a szenátorok szükségesnek tartják, majd jelentkeznek náluk. Így zárult első szereplésem a CIA müncheni rádiójánál.
     Az, hogy Párizsba visszatérve összeköttetéseim révén sikerült meghosszabbíttatnom tartózkodási engedélyemet, semmit nem változtat a lényegen: a SZER igazgatósága úgy bánt velünk, mintha nem szabad emberek, hanem egy hódító hatalomnak alávetett ország jogaiktól megfosztott polgárai volnánk.
 

Az 56-os forradalom kitörésének híre Párizsban ért. Azonnal haza akartam utazni Budapestre, de a pénzhiány miatt csak lassan, nehezen jutottam el Bécsbe² és közben már megkezdődött a második szovjet fegyveres beavatkozás a forradalmárok ellen. Egy ködös novemberi reggelen a magyar határhoz érve láttam, hogyan özönlenek Ausztriába a magyar menekültek. Az oroszok már Győr közelében nyomultak előre. Későn érkeztem.
     Visszamentem Bécsbe, hogy ott várjam meg, hátha valamilyen fordulat lehetővé teszi a hazatérést. (Illúzió.) Egy osztrák barátom meghívott, lakjam náluk, amíg el nem dőlt, mit tegyek, mit tehetek. Addig is munkát kellett vállalnom, hogy legyen miből élnem. Egy volt müncheni kollégámtól hallottam, hogy a SZER bécsi irodájában kisegítőt keresnek, mert nincs elég alkalmazottjuk a szokottnál több munka elvégzésére. Szerencsém volt, mert azon a héten Allan A. Richie, a SZER helyettes igazgatója volt a bécsi iroda főnöke. Az osztrák hatóságok annyira féltek a szovjet csapatok esetleges benyomulásától, hogy megkövetelték a SZER-től: váltsa hetenként az iroda főnökét. Az ír származású Richie volt az egyik legemberségesebb amerikai igazgató, akivel a SZER-nél találkoztam. Ő ajánlotta fel, hogy maradjak ott kisegítői minőségben. Utána sajnos egy bizonyos Mr. Koch, a SZER nyugat-berlini irodájának főnöke került a bécsi irodába. Ez a német származású férfiú, aki zergetollas kalapjával jelezte, hova húzza a szive, sikeresen egyesítette magában a germánok és az amerikaiak arroganciáját.
     Éppen akkoriban érkezett Bécsbe felelségével és kislányával Kővágó József, Budapest volt főpolgármestere (a háború után az első), aki a Rákosi rendszer alatt több évet töltött börtönben és csak 56 nyarán szabadult. Titkárt és tolmácsot keresett (lehetőleg egy személyben), valaki engem ajánlott neki, és ettől kezdve mindenhova elkísértem, nyugat-európai útjain, amíg 57 elején el nem utazott Amerikába. Azt remélte, hogy a nyugati országok diplomáciai úton segíteni próbálnak Magyarországnak. Csak hát, történelmünk évszázadaira visszatekintve, felvethetjük a kérdést: mikor segített valaha is a Nyugat Magyarországnak? A tatárjárás idején? Mohács napjaiban vagy az azt követő másfél évszázados török hódoltság korában? Netán Rákóczinak vagy Kossuthnak? Természetesen Kővágó is hasztalanul próbált bárminemű támogatást szerezni népének a nyugati hatalmaktól.
     Bécsben tájékoztatták, hogy Eisenhower amerikai elnök, Nixon alelnököt Bécsbe küldi. Üres gesztus egy második világháborús hadvezér részéről, aki a forradalom alatt közölte, hogy „imádkozik Budapestért” – mintha ő volna a pápa. Az Egyesült Államok bécsi nagykövete, Thomson (később moszkvai nagykövet) üzent ebben az ügyben Kővágónak, aki engem küldött a nagykövetségre. A diplomata csak azt akarta közölni, hogy Nixon fogadni fogja Kővágót, és addig is írjon egy jelentést: milyen volt a helyzet, a politikai, társadalmi légkör Budapesten, amikor ő távozott az országból.
     Kővágó beszámolóját nekem kellett angolra fordítanom, de mivel angolságom akkor még nem volt elég jó egy ilyen jelentős szöveg pontos lefordítására, a beszámoló legépelése után megkértem Kochot, legyen szíves, nézze meg, kell-e valahol javítanom rajta. Koch szó nélkül átvette a szöveget. Másnap délben, amikor az iroda személyzete ebédelni ment, engem ültettek a titkárnő íróasztalához, hogy feleljek a telefonhívásokra, amíg ők távol vannak. Egyetlen telex-szöveg feküdt előttem: Koch üzenete a Rádió igazgatójának Münchenbe, amelyben tudósította: „Az ifjú Csokits most Kővágó szárnysegéde [sic]. Az alelnök fogadni fogja Kővágót, itt küldöm neki szánt beszámolóját a budapesti helyzetről. Csokits nem tud erről. [Sic]” Koch úr visszaérkezése után megmutattam neki a telexet. „Mit képzel, kérdezte agresszív hangon, fordító iroda vagyunk?!” Tapasztalatlan voltam, eszembe se jutott, hogy hírszerzőhöz fordultam segítségért… Koch úr tehát ellopta az országa alelnökének szánt beszámoló szövegét és még neki állt feljebb.
     Nixon 1956. december 21-én fogadta Kővágót a nagykövetségen, engem azért vitt magával, hogy tolmácsoljak. A teremben már legalább húszan álldogáltak, amikor odaérkeztünk. Nixon feltűnően bizonytalanul lépett a terembe, mintha nem volna biztos: jó helyen jár-e. Tétovázva állt egy pár másodpercig, azután a következő kérdéssel fordult Kővágóhoz: „Az amerikai kormánynak van egy dilemmája [sic]: ha minden rendes magyar elhagyja az országot, akkor ki fog ellenállni a kommunistáknak?” Kővágó egy pillanat alatt dühbe gurult (idegeinek aligha tett jót a hat éves börtönbüntetés), és meg se várva, hogy szavait fordítsam, rákvörös arccal így válaszolt: „Alelnök úr! Az Egyesült Államok nagyhatalom. A Szovjetunió is nagyhatalom. Ha az Egyesült Államok rendezi Moszkvával a magyar ügyet, senki se fogja elhagyni az országot.” Nixon megdöbbent a nyers választól és egy-két másodpercig nem tudta, hogyan reagáljon. Thomson, a diplomata gyorsabban kapcsolt és nevetni kezdett. Nixon ránézett és savanyúan elmosolyodott. Az egész jelenet olyan különleges volt, hogy nem tudom elfelejteni.
     Amikor elolvastam Borbándi Gyula könyvét³ a SZER történetéről, a következő mondatokra bukkantam: „C. D. Jackson a SZEB elnöke 1951 végén lemondott. Váratlan távozása a SZEB éléről találgatásokat váltott ki. Voltak, akik összefüggésbe hozták egy nem éppen szerencsés nyilatkozatával, amelyet 1951 novemberében a The New York Times egy munkatársának adott. Ebben a kelet-közép-európai új menekültekről szólva megjegyezte: »Ha az ország derék emberei kijönnek, ki fog odahaza politikai ellenállást tanúsítani?«” Ez szó szerint megegyezik Nixon öt évvel későbbi kérdésével. Nyilvánvaló, hogy Nixont előkészítették a bécsi találkozóra Kővágóval és vagy maga Jackson vagy valaki, aki még emlékezett a New York Times-nak adott interjúra, ezt a cinikus mondatot ajánlotta neki.
 

1962 őszén Münchenben járva megtudtam egy barátomtól, hogy a SZER Monitoring (lehallgató) osztálya magyar fordítót keres a budapesti rádiók egyes műsorainak angolra fordításához. Harmincötödik évemben végre biztos jövedelemre volt szükségem, ezért nem csekély habozással megpályáztam az állást. A magyar szerkesztőségben semmi körülmények között nem akartam dolgozni (oda is hívtak), mert annak politikai műsorai teljesen az Egyesült Államok külpolitikai érdekeihez igazodtak – ezt a forradalom után már mindenki megértette. Szempont volt az is, hogy olyan munkahelyet kerestem, ahol magyarok vesznek körül, hogy minél többet beszélhessek magyarul. A SZER személyzeti osztályának igazgatója, Russell Poole, egy ritkán kellemes modorú és jóindulatú amerikai biztosított, hogy magam intézhetem Párizsban francia okmányaim meghosszabbítását, és nem fog megismétlődni, ami 1954-ben történt.
     1963 februárjában költöztem Párizsból Münchenbe. Két és fél év múlva a magyar hírosztályra helyeztek át, amely, akárcsak a Rádió központi hírosztálya, normálisan működött. A „szomszédos” magyar szerkesztőségben ismertem meg közelebbről Borsányi Julián, volt vezérkari alezredest, aki műszaki és katonai műsorokat szerkesztett. Borsányi akkoriban is az üzemi tanács elnöke volt, időnként benéztem hozzá, hogy valamilyen jogi tanácsot kérjek tőle, mert nem bíztam meg sem az amerikai, sem a magyar igazgatóságban.
     Ismeretségünk egy évtizede alatt megállapítottam, hogy Borsányi viselkedését és beszédét mindig a nyugodt, magabiztos stílus jellemezte. Az esze vágott, mint a borotva. Higgadt, logikus érvelése, intellektuális fölénye, szakértelme előnyt biztosított neki az amerikai igazgatósággal szemben, ami állandó feszültséget okozott a tárgyalásokon. A személyzeti és biztonsági osztály főigazgatója, Hans Fischer, pl. amikor egy vita során minden kérdésben alulmaradt Borsányival szemben, mérgében ráborította az asztalt. Rögtön kapcsolt, hogy ez, enyhén szólva, hiba volt és azt mondta neki: „Legközelebb maga döntheti rám az asztalt.”
     Borsányinak a New Yorkból vagy Washingtonból érkező magas rangú igazgatók se imponáltak. Udvarias volt velük is, de nem tett engedményeket rangjuknak. 1967-ben William Durkeet nevezték ki a SZER müncheni igazgatójának. Egy hivatalos tárgyaláson azzal az érvvel próbálta elhallgattatni Borsányit, hogy „Ez olyan probléma, amelyet csak az érthet, aki már vezetett nagyvállalatot”, Borsányi hűvösen megjegyezte, hogy a második világháború alatt a Magyar Honvédelmi Minisztériumban műszaki osztályvezető, vagyis tizennégyezer ember felettese volt. Durkee Fischerre nézett, aki bólintással jelezte, hogy ez valóban így volt. Borsányi több mint tíz évig volt az üzemi tanács elnöke és ebben a minőségében tizennégy, a munkavállalók javát szolgáló megállapodást kötött a vállalat igazgatóságával.
     A magyar forradalom kitörése Nyugaton is mindenkit váratlanul ért. A Rádió magyar szerkesztősége a forradalom napjaiban nem mindig kapott világos, egyértelmű utasításokat William Griffithtől, a SZER politikai tanácselemzéseken alapuló, vagyis megbízható utasításokat New York-i feletteseitől.
     Noha Borbándi Gyula a Rádió történetéről írott könyvében ezekkel a fejleményekkel is foglalkozik és több helyütt idézi Borsányit, én más szemszögből szeretnék rávilágítani egy s másra, ami a Rádiónál a forradalom alatt és után történt, és hogy kit nevezhetünk elsőrendű vádlottnak az elkövetett súlyos hibákért.
     Borsányi a torontói Magyar Élet című újság szerkesztőségének felkérésére egy 1981. november 7-ével induló cikksorozatban elemezte az említett politikai és erkölcsi felelősség kérdését. Először a november 21-i cikkéből idézek egy részletet.

…Egy 1956. október 26 és 28 közötti napon (semmi esetre se későbben) a Rádió egyik igazgatójának felkérésére, egyik szerkesztőtársammal egy U.S. katonai szerv müncheni helyiségében tolmácsoltunk, illetve adtunk magyarázatokat.⁴
     Az egyik szoba falán egy kb. 1:200 000 arányú és a Kárpátok észak-keleti vonalait ábrázoló térképen zászlócskák érzékeltették az Odessza [ma, úgy tudom: Ogyessza] térségéből a Kárpát-medencébe vonuló hatalmas szovjet erőket, emlékezetem szerint egy páncélos és egy mechanizált hadtestet. Az amerikai katonai vezetés tehát már tisztában volt azzal, hogy a Kreml nem kívánja lazítani ellenőrzését a Kárpát-medence fontos ‘stratégiai forgatókorongja’ felett. Mindezek tudatában alapvető fontosságúnak vélem azt a ‘guidance’-et, [utasítást], amelyet a New York-i központ 28-án (!!!) táviratozott meg Münchennek és amely 8 pontban foglalta össze azokat a rendszabályokat, amelyeket New York a szabadságharcosok részéről minimumnak (sic) tartott.⁵ E pontok között szerepeltek: az összes szovjet csapatok azonnali kivonása Magyarországról, a Varsói Szövetségből való kilépés, az ÁVH azonnali feloszlatása, a honvédelmi miniszter felváltása egy ‘nem kommunistával’ (!!!) stb.⁶ Hasonlóan érdekes az a helyzet-ítéletet tartalmazó ‘daily guidance‘ [napi utasítás] is, amelyet a politikai tanácsadó [William Griffith] irodája október 31-én 13 órakor (!) adott ki és amelyet ‘perdöntő’ fontossága miatt eredeti szövegével közlök.

     ANALYSIS OF SATELLITE DEVELOPMENTS (HUNGARY) AS OF 1300 HOURS OCTOBER 31. 1956.

     By W.W. Griffith
     1. Military
     2. Political
     3. Other Satellites
     4. UDSSR
     5. Hungarian Prospects:

„Assuming Soviet troops leave Hungary (and this now seems likely) can see no indigneous forces which can likely be able to prevent establishment western-type democracy, with Hungary either neutral like Austria or (at worst, from our view-point) a Finnishtype situation. Nagy „government” surely more and more in hands of Revolutionary Council, which must have the real power in its hands by now.
     C. P. completely disorganized, reorganization Social Democratic Party will probably reduce it to complete shell. Assume Cardinal most prestige of anyone. Presume Christian Democratic Party will be organized and play major role.”
     Magyar fordításban:
     „Feltételezve, hogy a szovjet erők elhagyják Magyarországot és ez jelenleg valószínűnek látszik, nem látunk az országban olyan erőt, amely megakadályozhatná egy nyugati szellemű demokrácia létesítését, amely megfelelne vagy az osztrák semlegességnek, vagy és ez a mi szempontunkból a kedvezőtlenebb eset a finn helyzetnek. Nagy Imre „kormánya” mind határozottabban a Forradalmi Tanács befolyása alá kerül, amelynek mielőbb meg kell szereznie a tényleges hatalmat. A Kommunista Párt teljesen széthullott. Elfogadhatjuk, hogy a hercegprímás tekintélye mindenkiénél nagyobb. Feltételezzük, hogy egy Kereszténydemokrata Pártot fognak alakítani, amely fontos szerepet fog betölteni.”
     (A Bécsi Napló 1986. november-decemberi számából.)

Szóval ez volt a politikai tanácsadó helyzetközlése abban az órában, amikor a hazánkba beözönlő szovjet erők élei – Budapest felé nyomulva – már túljutottak Csap-Debrecen vonalán.…”

Ugyane cikksorozat 1986. december 5-i számából idézem:

…„Hogyan lehet az, hogy akkor, amikor az amerikai katonai vezetés már tudta, hogy a Kreml hatalmas katonai erőket vonultat fel Budapest ellen (az akkor még ilyen néven nem ismert) ‘Brezsnyev-doktrina’ érvényesítésére, a Rádió New York-i központja olyan követeléseket ajánlott, amelyekről kézenfekvő volt, hogy azokat Moszkva sohasem fogadhatja el? Hogyan lehet az, hogy a SZER amerikai politikai tanácsadójának rózsás helyzetközlései visszái voltak a valóságos történéseknek? Elképzelhető-e a tájékozatlanság, a „balkéz nem tudja, hogy mit csinál a jobb” ilyen mértéke?7 Vagy, ha nem, akkor a CIA-val a háttérben az amerikai vezetőség tudatos kockázatvállalásáról volt-e szó, mert bizonyosra volt vehető, hogy még a szabadságharc leverése esetén is maradandó hatással rendül meg az addig monolitikus szovjet tömb?…

Ilyen zavaros körülmények és a forradalom által a magyar osztályon okozott feszültségek és izgalmak közepette született meg és hangzott el 1956. október 28-án és 30-án a „Bell ezredes” nevével fémjelzett két műsor a „Molotov-koktél” készítéséről.
     A forradalom alatt és közvetlenül utána Gellért Andor volt a magyar osztály igazgatója, súlyos betegsége miatt azonban 1957 elején lemondott, helyére Bede István, volt londoni nagykövetünket nevezték ki. Borsányi neki írott két levelét teljes egészében közlöm.

BORSÁNYI Julián                                     München, 1957. március 12-én.

     Kedves István!
     Megbeszélésünk alapján tisztelettel átnyújtom a csatolt levelet. Nem vettem a levélbe, de értelemszerűen még ide tartoznak az alábbi részletek.
     1.) Október 25-én a szerkesztőségi értekezleten javasoltam, hogy mindenekelőtt világosan tisztázzuk politikai és taktikai alapelveinket a következő napok számára, az általános külpolitikai, de főleg katonai helyzet alapján. E javaslatomat letenyerelték, később arra hivatkozva, hogy ez a Griffith-iroda dolga. „Nekünk most nincsen más feladatunk, mint szívvel-lélekkel a szabadságharcosokkal együttéreznünk és velük egy testet-lelket alkotni…” volt a vélemény.
     2.) Október 26-án javasoltam, hogy rámutathassak (műsoraimban) az általános világpolitikai helyzetre, amely kizárja, hogy a magyar szabadságharc a nyugat közvetett vagy közvetlen fegyveres segítségére számíthasson. Ezt a programjavaslatomat visszautasították. (Később, amikor ezt a helyzetet mint az események utólagos magyarázatát dolgoztam fel a „col. Bell’s Report” című rovatomban, Mr. Griffith ismételten visszautasította a kéziratot…)
     3.) Éppen a legkritikusabb időben a pol.adviser irodája olyan helyzetközléseket adott (ezek képezték – szükségszerűen – műsoraink taktikai alapját), amelyek később indokolatlanul derűlátóknak bizonyultak. A bizonyítékok kielégítően ismertek.
     Tisztelettel üdvözöl: 

     BORSÁNYI Julián                           München, 1957. március hó 12-én

     BEDE István

     főszerkesztő úrnak⁸
     M Ü N C H E N

     Kedves Barátom!

     Hónapok óta ismételten hallottam olyan célzásokat, hogy amerikai vezetőségünk nevemmel hozza kapcsolatba azokat a múlt év október 28-án és 30-án sugárzott műsorokat, amelyekben harckocsiknak rögtönzött eszközökkel (Molotov-cocktail stb.) való leküzdéséről beszéltünk. E műsorok mögött rejlő szándék kétségtelenül az volt, hogy az akkor még sikeresen (és további sikerre való kilátással) küzdő magyar szabadságharcosok ellenállását hatásosabbá tegye.
     Fenti célozgatásoknak két okból nem szenteltem figyelmet. Először azért, mert egy erkölcsi cégér alatt tevékenykedő szervezetben jogosan feltételezhettem, hogy a velem szemben esetleg felvetett kifogás vagy felelősség esetén – minden más lépést megelőzően – először az én meghallgatásomra kerül sor. Másodszor azért, mert tudtam, hogy az akkori főszerkesztőm a valódi tényállás minden részletéről tájékozott. Esetleges félreértések eloszlatása az ő dolga.
     E felfogásom akkor változott megdöbbenéssé, amikor közvetlenül elutazásod előtt Gellért Andor (akkor még hivatalban lévő főnököm) betegágyához kéretett. Itt – bizalmas magánbeszélgetés jeligéje alatt – közölte velem, hogy elbocsájtásomról van szó. Az egyik ok a Magyar Üzemi Tanács éltrehívásáért folytatott tevékenységem. A másik az említett két „Molotov-cocktail” műsor. Csodálkozó ellenvetéseimre, hogy a műsorokhoz semmi közöm sincs, zavartan megjegyezte, hogy mint katonai szakértőnek mindenképpen nekem kell viselni – az amerikai vezetőségünk véleménye szerint – a felelősséget.
     Az Üzemi Tanáccsal kapcsolatos kifogásokkal – amelyek egyébként büntető rendelkezésekbe ütköznek, tehát törvényellenesek – az egyidejűleg átadott külön levélben foglalkozom. A „Molotov-cocktail”-műsorok történetét azonban szabad legyen itt mégegyszer tüzetesen rögzítenem, azzal a kéréssel, hogy azokat az illetékesek tudomására hozni szíves légy. A következőkben előadottak bizonyítása – tárgyi adatokkal és tanúkkal – bármikor könnyen végrehajtható.
     1956. október 26-án Gellért Andor főszerkesztőm magához hivatott és Ajtay Miklós kollegánk jelenlétében a következő utasítást adta:
     Mr. Griffith kívánsága, hogy a „közvetlen harcra való buzdítás” nélkül ugyan, de közvetve, a legutóbbi világháború partizánharcaiból vett példákkal, oktassuk ki hallgatóinkat a harckocsik leküzdésének, a partizánháború viselésének egyszerű, de mégis sikert ígérő lehetőségeire.
     Én e megbizatás elől kitértem. Nem csak azért, mert azt erkölcsileg és a műsorpolitikánk pillanatnyi taktikája szempontjából helytelenítettem, hanem szakszerűségi szempontból is. Műsoraim (amelyek az RFE legutóbbi kiértékelése szerint is kedveltségben az összes programszámok között a második helyen állottak és amelyek eddig mértéktartásukról voltak ismertek) komolyságát láttam kockáztatva. Íróasztal mellől nem lehet példákkal manuális dolgokra oktatni azt a fiatalságot, amely a partizánháborút már tanulta és gyakorolta a MÖHOSz-tanfolyamokon –, legfeljebb lázítani! A döntés ezután úgy szólott, hogy egy általános, bevezető előadás után (amelynek „back ground”-ját igen alaposan megfontolni javasoltam…) és amely elmondja, hogy Tito partizánjai miként morzsoltak fel egy korszerű német hadosztályt, más szerkesztők mondanak el olyan (személyes) élményeket, amelyeket azután a magyar szabadságharcosok hasznosíthatnak. Elsősorban Litteráti Loótz Gyulára gondoltak, aki a világháború utolsó hónapjaiban egy páncéltörő-század parancsnoka volt, és aki megfelelő íráskészséggel rendelkezik. Úgy tudom, három kézirat készült. Ezekből kettőt átolvastam. Azokat, amelyek október 28-án és 30-án kerültek műsorra. Úgy emlékszem, hogy október 31-én, Mikes Imre kollegám jelenlétében, Gellért Andor Mr. Griffith dicséretét tolmácsolta az „ügyesen tálalt Molotov-cocktail”-es cikkekért. Én, aggályaim újbóli hangsúlyozásával, a dicséretet természetesen a szerzőre hárítottam át.
     Gellért Andor a betegágyánál azt is említette, hogy utólag nem is a két idézett cikket kifogásolják, hanem azt a tényt, hogy a tárgykivonatok (az ún. „öt-sorok”) nem egyeztek az adások tartalmával. Kézenfekvő, hogy egyik adás tárgykivonata sem származhat tőlem. Azok, az akkori napok szokásai szerint, a főszerkesztői irodában készültek.
     A helyzet tehát e pillanatban az, hogy olyan műsorért kívánják a felelősséget rám hárítani, amelynek megírására a szerkesztőség felülről kapott utasítást, amely elől én tiltakozva kitértem és amelyet más készített el, amelyet a felelős rovatvezető aprobált (!), és amelyet felső helyen dicséretesnek találtak. E helyzet erkölcsi vonatkozásai valóban önmagukért beszélnek.
     Megjegyezni kívánom még azt is, hogy a két „Molotov-cocktail”-es műsorunk kapcsán „Bell ezredes” címére kb. ötven elragadtatott és (a későbbiekben) talán ugyanennyi szemrehányó, keserű levél érkezett. A két adás bevezetését és a feltett kérdéseket ugyanis „Bell ezredes” szokott hangja (Takáts István) mondotta, és az adások az én katonai műsoraim idejében és címei alatt kerültek levegőre. A hallgatóság félreértése tehát érthető. Annál kevésbé érthető viszont, hogy az RFE vezetősége most a partizánháborúra való biztatás felelősségének kérdését az én nyakamba kívánja varrni. Éppen ezért, e roppant súlyos kérdés egészének erkölcsi politikai és szakszerűségi vonatkozásaival, elsősorban pedig a felelősség kérdésével – megfelelő dokumentáció alapján – részletes emlékiratban kívánok foglalkozni. Addig is kérem, hogy e levelemben foglaltakat tudomásul venni, azokat a megfelelő helyre továbbítani, majd az eredményről engem értesíteni szíves légy.
     Fáradozásaidat előre is köszönve, tisztelettel üdvözöl

     Borsányi Julián

Gellért Andor közlését, ui., hogy Borsányi elbocsátásáról volt szó, Borbándi Gyula könyve is határozottan megerősíti. A 229. oldalon írja, hogy amikor Bede New Yorkban járt (a forradalom után) figyelmeztette az amerikaiakat, „hogy a lista elejére helyezett Borsányi Juliánnak és e könyv szerzőjének (magának Borbándinak) esetleges elbocsátása munkajogi következményekhez vezethet, mivel tagjai az üzemi tanácsnak, s így a német alkotmány szerint mandátumuk lejártáig nem lehet nekik felmondani”. Őket tehát nem tudták elbocsátani. Tizenhárom magyar alkalmazottnak, köztük nyolc szerkesztőnek azonban felmondtak. Egyiküket sem terhelte semmiféle felelősség. A nyugatnémet Adenauer-kormány megvizsgáltatta több mint ötven, a forradalom alatt elhangzott magyar politikai műsor szövegét és egy hivatalos közleményben felmentette a SZER magyar osztályát (és vele Borsányit és Borbándit) a koholt vádak alól, de ez persze nem volt elég. Amint az ókori szólás mondja: „Merészen kell rágalmazni, valami mindig ott ragad.”
     Hogy milyen komoly érvnek látszott a „Bell ezredes” elleni vád, bizonyítja az is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a magyar forradalom megvitatásának egyik ülésén Szoboljev szovjet fődelegátus is hivatkozott „Bell ezredes” Molotov-koktélos műsoraira, mint a „lázítás” eszközeire.
     Miért akartak megszabadulni a CIA-rádió gazdái Borsányi Juliántól és Borbándi Gyulától? Borsányi Bedének írott leveléből kitűnik, hogy a két Molotov-koktélos műsor volt az egyik ok, de utólag, amint látni fogjuk, a Rádió igazgatója kénytelen volt írásban elismerni, hogy ezekért a műsorokért nem Borsányit terhelte a felelősség. Az amerikaiak soha nem voltak képesek az Amerikában nem létező „üzemi tanács” intézményét elfogadni, és soha nem bocsátották meg Borsányinak, hogy a forradalom után ő kezdeményezte a magyar üzemi tanács létrehozását és ő járt el a bajor hatóságoknál ebben az ügyben.
     De miért haragudtak Borbándira? Nyilván tőle is rossz néven vették, hogy az első magyar üzemi tanács tagja volt. De van itt még egy rejtett ok is, amely nyomban világossá válik, ha megnézzük a nyolc elbocsátott magyar szerkesztő névsorát. Közülük három a Nyugaton megjelenő legkomolyabb magyar irodalmi és politikai folyóirat, a Látóhatár hajtóművéhez tartozott. Vámos Imre a lap főszerkesztője volt, Horváth Béla és Molnár József pedig állandó munkatársai voltak. A Rádió amerikai vezetőségének hosszú évekig tüske volt az oldalában ez a folyóirat, amelynek politikáját nem ők szabták meg, és amely a sajtószabadság és a demokratikus önrendelkezés eszméinek jegyében első helyen magyar érdekeket és népnemzeti eszméket képviselt.
     Borbándi a Látóhatár főmunkatársa volt. Amint alább még látni fogjuk: Borbánditól később még egyszer megpróbáltak megszabadulni, egyebek között azért is, mert Vámosék távozása után Bikich Gáborral és Molnár Józseffel, Új Látóhatár néven, folytatták a lap addigi politikáját. Hála Borsányi Julián hatásos közbelépésének, magas szinten, a CIA-Rádió második próbálkozása is kudarcot valott: nem tudtak megszabadulni se Borbánditól, se az Új Látóhatártól.
     Miután megállapítottuk, hogy „Bell ezredes” 1956 október 28-i és 30-i műsorait Griffith utasítására Litteráti-Loótz Gyula írta és Borsányinak semmi köze sem volt a két műsor elhangzásához, világos, hogy az első számú felelős, mint más téves utasításért is, a politikai tanácsadó volt, érdemes rámutatni, hogy az általa elkövetett súlyos hibákért nem őt vagy más magas rangú amerikait bocsátották el állásából, hanem tizenhárom magyar bűnbaknak kötöttek utilaput a talpa alá. Ehhez az eljáráshoz nincs szükség kommentárra, a tények önmagukért beszélnek.
     Borsányi ellen is szüntelenül folytatódott a rágalmazási hadjárat, nemcsak a moszkvai, hanem a budapesti, prágai és varsói rádiókban is. De ez sajnos, még nem volt minden, amit zokszó nélkül kellett elviselnie.
 

Nyugállományba vonulása előtt egy alkalommal átadta nekem egy német nyelvű, nyolc gépelt oldalas, néhol elég keserű hangon megfogalmazott levelének másolatát, amelyben sorra összefoglalta mindazt, ami az évek során a SZER igazgatóságának hibájából a nyakába szakadt. Mint egy helyütt írja: noha többször is nyilvánosan foglalkozott e nyomasztó terhével, senkit se érdekelt: mit kellett, mit kell elszenvednie. Elege volt a rágalmakból és hogy a vállalat igazgatósága semmilyen módon nem segített neki, hogy magát és valódi szerepét a Rádiónál egyszer s mindenkorra tisztázhassa. A levelet a vállalatvezetőségnek írta, de másolatát megküldte a SZER Nemzetiségi Üzemi Tanácsának és az ügyében eljáró két német szakszervezet: a Bajor Újságíró Szövetség (Bayerische Journalisten Verband) és a Német Alkalmazottak Szakszervezetének (Deutsche Angestellten Gewerkschaft, röviden DAG) vezetőségének is. A levél szövegéből és hozzá fűzött megjegyzéseiből megértettem, hogy el van rá szánva: ha a SZER igazgatóságától nem kap politikai rehabilitással egyenlő írásos elégtételt, akkor a német bírósághoz fordul.
     Hogy miért adta át nekem, pontosabban: miért nekem adta át ezt az 1969 februárjában írott okmányt? Mert az előző évben rábeszélt, hogy jelöltessem magam tagnak a magyar üzemi tanács választásánál. Azt akarta, hogy vegyem át tőle az elnökséget. Amikor meghökkenten kérdeztem: miért én?, katonás rövidséggel azt felelte: „Mert beszélsz angolul, értesz a joghoz és ha főnököt látsz, nincs tele a nadrágod.” Ami ugyan igaz, de mind a ketten tudtuk: kvalitásainak és tapasztalatainak egy tizedével se rendelkezem. Ennek ellenére segítségével megszerveztük a választást. Én szerkesztőtársaimat, Büky Barnát és Sarlay Mártont kértem meg: jelöltessék magukat, ami megtörtént, és mindhármunkat megválasztottak. Egyikünk se akarta a szabad idejében végzendő munkát egyedül magára vállalni, ezért megállapodtunk, hogy az elnökség terhét félévenként felváltva viseljük. A véletlen úgy hozta, hogy amikor az egész nemzetiségi üzemi tanácsban a magyar csoportnak kellett átvennie az elnökséget, 1970. július 1-től 1971. január 1-ig én voltam a magyar üzemi tanács elnöke, így Borsányinak éppen akkoriban esedékes követeléseiről is nekem kellett a SZER amerikai igazgatójával, Ralph Walterral tárgyalnom.
     Mielőtt erre rátérhetnék egy, a Borsányi német nyelvű „vádiratának” 3. oldalán elbeszélt, botrányos ügyről kell beszámolnom, amely a SZER biztonsági osztálya vagyis a CIA titkos manipulációi révén jött létre és okozott Borsányinak, valamint hazai hozzátartozóinak és barátainak egyre több keserűséget. Két alkalommal élőszóban is elmondta nekem azt, amit erről a német szövegben elbeszél. Az egyes szám első személyben fogalmazott német szöveg fordításához – ahol szükséges, szögletes zárójelben fűzök magyarázatot vagy kommentárt.

1956 novemberének első hetében [tehát a forradalom leverésének első napjaiban] egy éjjel Linzből [Ausztriából] telefonált nekem egy számomra addig ismeretlen személy, akinek, ha jól emlékszem, Gruber János volt a neve. Közlése szerint őt és fivérét, akit időközben agyonvertek a börtönben, miattam ítélték huszonöt évi börtönre Magyarországon. Neki és családjának az október végi zavaros napokban sikerült elmenekülniök és most elvárja, hogy kötelességemnek eleget téve támogassam őket.
     Másnap jelentettem az esetet a magyar osztály igazgatójának [akkor még] Gellért Andornak. Ő utasított, hogy az ügy tisztázása végett a Rádió egyik szolgálati kocsiján hajtsak Linzbe. Ennek a szolgálati kiküldetésnek [név és nap szerint] ma is megvan a nyoma egy hivatalos jegyzékben. Találkoztam a telefonálóval és a következő részleteket tudtam meg tőle.
     A fent megnevezett menekült mozgópostás volt és ebben a minőségében rendszeresen közlekedett Budapest-Hegyeshalom, illetve Bécs között. Egy ilyen alkalommal, mint a Rádió hallgatója, levelet adott fel nekem ‘Bell ezredes, Szabad Európa Rádió, München’ címre. Hozzám ugyan soha nem jutott el ez a levél, de feladója [akkor még Magyarországon] választ kapott ‘Bell ezredes’ aláírásával, amelyben felszólították, hogy vállaljon [Bell ezredes számára] ‘tájékoztató’ [vagyis hírszerző] szolgálatot. Minthogy hazafias érzéseire hivatkoztak, eleget tett a felhívásnak. A hátam mögött, tudtom nélkül, de az én nevemben élénk levelezés jött létre [Bell ezredes és Gruber János között], míg végül, kb. két hónappal később, a mozgópostást és fivérét, egy mozdonyvezetőt, letartóztatták és elítélték.
     Münchenbe visszatérve minderről írásban tettem jelentést, amelyet nyilván azonnal továbbítottak [a Rádió biztonsági osztályának], ugyanis egy héttel később a mozgópostás újból felhívott telefonon, megköszönte segítségemet és közölte, hogy családjával együtt rövidesen repülőgépen az Egyesült Államokba viszik. 1957 karácsonyán még egyszer jelentkezett Floridából egy barátságos kártyával. Sajnos, számomra az ügynek nem volt vége.
     A jelek szerint a mozgópostást Amerikában felszólították [a CIA – ki más?], hogy lépjen érintkezésbe Magyarországgal [feltehetően barátaival, ismerőseivel], mivel rokonaimnál és ismerőseimnél 1959-ben és 1961-ben házkutatásokat tartottak és kihallgatásokra is sor került. – Megjegyzendő, hogy az említettek 1956 után mindennemű kapcsolatot megszakítottak velem. – Az iránt érdeklődtek [a hatóságok], hogy tudnak-e valamit a mozgópostás és közöttem fennálló kapcsolatról, vagy hogy ők maguk is résztvettek-e ilyesmiben. A dolog akkor vált komollyá, sőt tragikussá egyik rokonom esetében [Borsányi négyszer is megemlíti a hölgy nevét, de én nem kívánok akár a hölgynek, ha még él, akár még élő hozzátartozóinak kellemetlenséget okozni, ezeknek a förtelmes emlékeknek a felelevenítésével, ezért a név helyét kipontozom], aki egy ideig befogadta Anyámat, amíg az ki nem vándorolt Németországba. Őt voltam kénytelen megkérni, hogy szerezze meg számomra néhány Anyámnál hagyott személyes okmányom közjegyzőileg hitelesített másolatait, hogy helyreigazíthassam a SZER által a bajor belügyminisztériumban rólam benyújtott hamis adatokat. A kért okmányokat megkaptam ugyan, de a magyar hatóságok [ÁVH] valahogy megtudták, mi történt. A közjegyzőt hivatalosan felfüggesztették és […] a hölgyet letartóztatták. Azt hitték, hogy személyében elkapták azt, aki összeköttetésben áll az akkor már Amerikában élő mozgópostással. Néhány hét múlva szabadon engedték, de állását és lakását elveszítette. Testben, lélekben és anyagilag teljesen tönkrement.

Ha annak idején megkérdezték volna: elfogadhatónak tartjuk-e, hogy a Magyarországról a Rádió magyar alkalmazottainak címzett leveleket a biztonsági osztályon kinyissák és elolvassák, bizonyára Borsányi lett volna az első, aki rábólint, mert nem lehetett tudni, ki ír és miért: a Rádió biztonsága valóban megkívánta a hazulról érkező levelek tartalmának ellenőrzését. Más kérdés, hogy volt-e joga a biztonsági osztálynak a leveleket eltitkolni a címzett elől és a feladóval a címzett nevében, annak háta mögött levelezést kezdeni és azt kémkedésre felszólítani. Ez teljességgel elfogadhatatlan, de egy titkosszolgálattól, ez esetben a CIA-tól, nem várhatunk nyílt és tisztességes eljárást. Megfogalmazhatjuk az ügy végkövetkeztetését egyszerűbben is. Miért kell egy állítólag magánkézben lévő, nemes eszméket hangoztató rádióállomásnak kémkedéssel foglalkoznia? Ráadásul éppen azoknak a kontójára, mondhatnám: személyes szabadságuknak és testi épségüknek a terhére, akiken, hazafias kommentárjai szerint segíteni akar? 
     Felmerül még a kérdés: vajon hány magyar (és más nemzetiségű) alkalmazottnak hazulról a Rádióhoz címzett levelét bontották fel a biztonsági osztályon és közülük hány feladóval kezdtek levelezni a címzett nevében, annak tudta nélkül – ugyanúgy, mint a szerencsétlen mozgópostással? Biztosak lehetünk, hogy más naiv levélírókat is megpróbáltak rábeszélni a kémkedésre, de nem tudhatjuk, hányan dőltek be a „hazafias” felszólításnak, és kerültek így az ÁVH kezébe, azután börtönbe vagy kényszermunkatáborba, és közülük hányan élték túl a verést és a kínzásokat. És sorsukról hallgatniok kellett, nem merték vagy nem állt módjukban a Rádiónál dolgozó magyar címzettel közölni, mi történt velük. A mozgópostás végül elégtételt kapott, de a börtönben agyonvert fivérét nem tudta feltámasztani a CIA. Érdekes kérdés az is: ki fordította le angolra a Magyarországról érkező leveleket? És ki írta a feladóknak a magyar nyelvű választ, a felszólítást a kémkedésre? Vajon ki volt, kik voltak a magyar vagy amerikai magyar alkalmazottak, akik rendszeresen vállalták ezt a piszkos munkát? Valószínűleg ez is szolgalelkűség és pénz kérdése volt, és aki egyszer elvállalta a „fordítói” munkát, az a biztonsági osztály és a CIA kezében maradt.
     Talán a tisztelt olvasónak is feltűnt, hogy amint Borsányi szolgálati úton tájékoztatta az illetékes biztonsági osztályt, azonnal megkeresték Linzben a mozgópostást és gyorsan elvitték Floridába. Rossz lelkiismeret? Szégyen? Humánum? Ne legyünk naivak. A „hírszerzők” nyomban megértették, milyen veszéllyel fenyeget, ha nem veszik kézbe azonnal a Magyarországról sikeresen elmenekült áldozatuk ügyét, mert mi történik, ha Gruber János az osztrák sajtóhoz fordul és a nyugati újságok és a valóban szabad rádiók hírverése felkapja a SZER gyalázatos eljárásának hírét? A mai napig emlegetnék mint a nemes eszméket hangoztató amerikai képmutatás klaszszikus példáját. Borsányi Juliánt haló porában is áldhatjuk, hogy ránk hagyta a SZER kulisszái mögött lejátszódott dráma igaz történetét. De még ez se minden.
 

Ugyanabban a nyolc gépelt oldalas dokumentumban, amelyben Borsányi beszámol a SZER igazgatóságának és a mögöttük álló titkosszolgálatnak minden skrupulustól mentes magatartásáról, az 5. oldalon kitér a SZER egyik utolsó ellene intézett sunyi támadására.
     Borsányi szülei mindkét ágon Magyarországon élő népi németek (szepességi cipszerek) voltak, családfájukat hiteles okmányokkal a nemzetközileg ismert, 15. századi Martin Behaim földrajztudósig és tengeri hajóskapitányig vezették vissza. A család egyik őse Peter Behem (később Boehm) Szavojai Jenő herceg szolgálatában mint magasrangú tiszt vett részt Belgrád (Nándorfehérvár) visszafoglalásában, majd a város első térparancsnoka, később Fehértemplom polgármestere volt. Ebben a minőségében sokat tett a Bánát Magyarországhoz visszacsatolásáért. (Rég volt az, kérem…) Hogy a család mikor magyarosította a nevét, azt Borsányi sehol nem közli.
     Münchenben, az amerikai Rádió állampolgárság nélküli alkalmazottjaként, a forradalom után joggal érezte helyzetét bizonytalannak, ezért 1957-ben a bajor belügyminisztériumban beadta kérelmét a német állampolgárságért. Csakhogy a bajorok is utálták a Rádiót, nem lehet véletlen, hogy a SZER minden alkalmazottjának a Rádió ellen beadott munkajogi perét elvesztette: az amerikaiak nem tartották tiszteletben a német törvényeket, érthető, hogy a bajor bíróságok, magukat a német törvényekhez tartva, a Rádiót perelő alkalmazottaknak adtak igazat.
     A bajor belügyminisztérium hasonló okokból utasította vissza Borsányi honosítási kérelmét. A belügyminisztérium bizonyítottnak tekintette német származását, de a kérelmet elutasító írásában megállapította, hogy „az állampolgárságot kérelmező nem illeszkedett be a német társadalomba, ellenkezőleg, a SZER alkalmazottja, amely vállalat természetét jól ismerjük a bíróságok révén” – hangsúlyozta a hivatalos írás [Erős szöveg!]. „Mivel a Közigazgatási Bíróság (Nyugat-Berlinben) újrahonosítási kérelmemet már napirendre tűzte, a bajor belügyminiszter különös módon a SZER igazgatóságához fordult segítségért, először sikeresen.
     A Fellebbviteli Bíróságnál a főállamügyész, egy bizonyos Dr. Lersch, a belügyminisztérium jogi képviselője, ellenem rendelkezésére álló bizonyítékképpen szóban is, írásban is olyan hivatalos felvilágosításokra hivatkozott, amelyeket a SZER-től kapott.” – írja Borsányi, majd így folytatja: „A Rádiónál semmit nem tudnak német számrazásomról, hangsúlyozván, hogy magyar nyelvű műsorokat készítettem, ők engem magyar nemzetiségűnek tekintenek. Így Dr. Lersch. A SZER ütőkártyának szánt bizonyítékképpen az Állambiztonsági Hivatalon át egy kitöltött kérdőívet adott be, hogy bizonyítsa: én magam is tagadom német nemzetiségemet. A Fellebbviteli Bíróságon az ügy tárgyalása alkalmával azonban kiderült, hogy ezt a kérdőívet manipulálták, ezért bizonyítéknak teljesen alkalmatlan –, fogalmazta meg óvatosan maga a főállamügyész, Dr. Lersch is. A Bíróság ezután úgy döntött, hogy megadja nekem a német állampolgárságot.” Borsányi hozzáteszi még, hogy ő a vállalatvezetőségnek erről a lépéséről semmit se tudott: ügyvédjét így próbálták meglepetésszerűen lerohanni. Az igazgatóság nem tartotta szükségesnek, hogy Borsányit joginak szánt lépéséről tájékoztassa. A fegyver visszafelé sült el. Megint azt látjuk, hogy a SZER a titkosszolgálatok stílusában próbált eljárni.
 

Fentebb már utaltam Borbándi Gyula könyvére: hogyan tartotta vissza Bede István az amerikaiakat 1957 tavaszán egy törvénysértő baklövés elkövetésétől. Borsányi ettől kezdve egészen nyugállományba vonulásáig az üzemi tanács elnöke maradt: nem tudtak hozzáférni. Nem tudom, Borbándi mikor vált meg az üzemi tanácstól, annyi azonban bizonyos, hogy a SZER igazgatósága 1957 után még évekig „ellenségnek” tartotta, de az elbocsátási kísérlet helyett egy tipikus titkosszolgálati módszert alkalmazott, hogy megszabaduljon tőle.
     Borsányi két helyütt is utal egy „Borbándi ügyre”, és maga Borbándi is ír arról könyvében, hogy Kovács Imre és ő maga a Látóhatárban megjelent írásaik miatt 1956 nyarán politikailag szembekerültek a Szabad Európa Bizottsággal, és amit nem említ, de ami nyilvánvaló: a SZEB mögött lapuló CIA-val. William Griffith a következőket mondta neki 1956. július 11-én – könyvéből idézem: „Meg tudja érteni, ha a SZER alkalmazottai más sajtóorgánumokban írván nem követik hajszálpontosan a SZER vonalát. Ennek a szabadságnak azonban határa van, nem vezethet odáig, hogy a SZER alkalmazottai a Bizottság álláspontjával homlokegyenest ellenkező álláspontnak csináljanak propagandát.
     A SZER egy küzdelemre létesült propagandaszerv és mindazt, ami ebből folyik, alkalmazottainak is tudomással kell venniök.”
     Nem érdemes vitába szállni Griffith képmutató érvével, amely csak azt bizonyítja, hogy a SZER alkalmazottait nem illette meg a szabad véleménynyilvánítás joga, a Rádió az amerikai kormány mindenkori politikájának eszköze volt, és alkalmazottai csak azon belül nyilatkozhattak „szabadon”. Az amerikaiak időnként „partnerek”-ről beszéltek, de valójában csak csatlósokat és megvásárolt embereket ismertek – és ismernek ma is.
     A lényeg, amire itt rá szeretnék mutatni: ez a forradalom előtt négy hónappal lezajlott epizód Kovács Imrét és Borbándi Gyulát igazolta, érthető, hogy Griffith és azok, akik mögötte álltak, ezt éppenúgy megértették, mint Kovács Imre és Borbándi. Ez is indokolja, hogy a forradalom után az elbocsátott tizenhárom magyar bűnbak listáján eredetileg Borbándi neve az elsők között szerepelt.
     A CIA fejével gondolkodó SZER-korifeusok végül a következő „hátulról mellbe” manipulációt agyalták ki. Borbándi svájci tartózkodási engedéllyel került a Rádióhoz, de Svájc, ellentétben az angol, francia stb. nyugat-európai államokkal, nem hajlandó meghosszabbítani olyan menekültek tartózkodási engedélyét, akik nem Svájcban élnek. A SZER ehelyett amerikai papírokat ajánlott fel érintett alkalmazottainak.
     Borsányi Julián mondotta el nekem, mi történt, amikor Borbándi 1959-ben vagy 1960-ban (a pontos dátumra már nem emlékszem) papírjainak New York-ban történt meghosszabbítása után visszarepült Nyugat-Németországba. A repülőtéren a határőrök nem engedték nyugatnémet területre lépni: vissza kellett repülnie New Yorkba.
     Miért vált váratlanul nem kívánatos idegenné? A Rádió müncheni és New York-i igazgatói krokodilkönnyeket potyogtatva támogatásukról biztosították, de ebből egy szó sem volt igaz. Borsányi volt az, aki megsejtette, hogy a nyugatnémet hatóságok miért nem akarják engedélyezni visszatérését Münchenbe.
     A Látóhatárnak, mint később az Új Látóhatárnak is, sok ellensége volt a németországi magyar szélsőjobboldalon, és ezek a szervezetek rendszeresen támadták a lapot, szóban és írásban, „szélsőbaloldalinak” vagy egyenesen „kommunistabarátnak” nevezték és attól se riadtak vissza, hogy a lap szerkesztőit feljelentsék a bonni hatóságoknál. Borsányi azonban átlátta: ez nem lett volna elegendő ahhoz, hogy a hatóságok „nem kívánatos idegennek” minősítsék Borbándit.
     Összeköttetései révén eljutott a bonni belügyminisztériumba, ahol Schaffer államtitkár kérésére Gerhard Schröder, kereszténydemokrata párti belügyminiszter (nem azonos a volt szociáldemokrata kancellárral) is fogadta és engedélyezte, hogy Borsányi átnézhesse, mi van náluk a Borbándi-dossziéban. Balsejtelmei valóra váltak: A Rádió igazgatósága csatlakozott a szélsőjobboldali magyar szervezetekhez és azzal az érvvel, hogy Borbándi „szélsőbaloldali”, feljelentette a nyugatnémet kémelhárító hatóságnál, a Gehlen szervezetnél. (CIA-módszer!)
     Schrőder megkérdezte Borsányit, hogy mit kíván, mit tehet az ügyben. Borsányi személyesen szavatolt Borbándiért, határozottan állította, hogy politikailag teljesen megbízható, akárcsak lapja, az Új Látóhatár, egyébként pedig tisztességes magyar menekült. Kérte a minisztert: engedélyezze visszatérését müncheni munkahelyére. Ami meg is történt. Borbándinak minden oka megvolt, hogy könyvében, igen diszkréten, csak annyit írjon, hogy „a gyanúsítások és feljelentések 1959-1960-re beértek és engem vigasztalan helyzetbe sodortak”.
 

1971-re beérett a CIA-botrány az amerikai sajtóban éppúgy, mint a szenátusban, amelynek plénuma a külügyi bizottság jóváhagyása nélkül nem tűzhette napirendre a CIA költségvetését (beleértve a SZER CIA-kötöttségét, amelyről a szenátus húsz évig nem tudott semmit). A bizottság elnöke Fulbright, demokratapárti szenátor nem volt hajlandó összehívni bizottságát: „Csak a testemen keresztül”, mondta. (Meg akarta szüntetni a SZER-t.) Különösen rossz néven vette, hogy a Truman-kormány annak idején nem tájékoztatta döntéséről, hogy a SZER-t a CIA költségvetéséből fogják fenntartani. A patthelyzetnek Humphrey, demokratapárti szenátor, az Egyesült Államok volt alelnöke vetett véget: petíciót tett a Ház asztalára, amelyben egyebek közt leszögezte, hogy az Egyesült Államoknak érdeke a SZER fenntartása és kérte szenátor társait: ha egyetértenek vele, írják alá a petíciót, hogy a szenátus plénuma megvitathassa a SZER fenntartásának problémáját. A petíció megkapta a szükséges többséget, a Nixon-kormány elvette a CIA-tól veszélyes játékszerét és attól kezdve a szenátus és a képviselőház jóváhagyásával egy hét tagú kormánybizottság volt a SZER ügyeit intéző és ellenőrző hatóság.
     A döntéssel kapcsolatos hosszú politikai huzavona csak 1971-ben zárult le és mindez igen nagy izgalmat okozott a SZER müncheni alkalmazottainak körében. Nekem, megint egyszer, kezdett elegem lenni a Rádióból, de mivel a német parlament, a bonni Bundestag, éppen akkoriban vitatta meg az üzemi alkotmány törvénymódosításának részleteit, elrendelte, hogy azoknak az üzemi tanácsi tagoknak, akiknek mandátuma 1971-ben járt le, még egy évig kell szolgálniok. Már akkor eldöntöttem, hogy 72-ben nem jelöltetem magam a következő három évre.
     Addig is volt még egy igen izgalmas feladatom. Borsányi Julián nyugdíjba ment, és, amint évek óta tervezte, két követeléssel lépett fel a SZER-rel szemben. A magyar forradalom első hetében, október 28-án és 30-án hangzott el „Bell ezredes” két műsora: hogyan lehet tankokat kezdetleges eszközökkel harcképtelenné tenni. A két műsort – ezzel fentebb már foglalkoztam – nem Borsányi, hanem Litteráti-Loótz Gyula írta és olvasta fel, de mivel mindenki tudta, hogy „Bell ezredes” Borsányi fedőneve, több helyütt, elsősorban Magyarországon, őt támadták a „Molotov-koktélos” műsorok miatt, sőt azzal vádolták, hogy a Rádiónál ő „irányította” a magyar ifjúság „lázítását”, amiből persze semmi se volt igaz. Mindenért az amerikaiak feleltek. A vádaskodás évekkel a forradalom után se szűnt meg, más, korábbi, még a második világháború idejéből származó kommunista rágalmakat is felmelegítettek. Mindezért Borsányi követelte, hogy a SZER igazgatója, Ralph Walter, írásban rehabilitálja őt politikailag. A DAG szakszervezet jogi osztálya, sőt Schaumann szenátor, a DAG bajorországi vezetője is többször írtak a SZER igazgatóságának Borsányi ügyében (néhány ilyen levél másolata a birtokomban van), ő maga pedig megüzente, hogy amennyiben egy bizonyos időpontig nem kapja meg a SZER-től az őt politikailag rehabilitáló okmányt: törvény elé viszi a dolgot, ami azt jelentette volna, hogy az egész ügy nyilvánosságra jut. Márpedig a SZER, mögötte a CIA-val, úgy irtózott a törvénytől és a nyilvánosságtól, mint ördög a szentelt víztől.
     Borsányi már 1969-ben tájékoztatott engem a problémáról, és miután bekerültem az üzemi tanácsba, főleg 1970. július 1-től kezdve, amikor az egész nemzetiségi üzemi tanács elnöksége fél évre nekem jutott, valamit tennem kellett Borsányi érdekében. Kiderült azonban,hogy Ralph Walter nem akart erről az ügyről az üzemi tanáccsal tárgyalni, mert az alkalmazottak jogvédő szervezeteivel folytatott tárgyalások nyilvánosságra kerülhetnek, így tehát kialakult az a különös helyzet, hogy mind Borsányi, mind Walter engem választott közvetítőnek (persze más-más okokból) – de csak mint „magánszemélyt”.
     1970. november végétől 1971. január 9-ig többször tárgyaltam Walterral. Az 1956. október 28-i és 30-i műsorról Walter minden további nélkül elismerte, hogy azokat nem Borsányi írta (mint tudjuk: nem volt hajlandó vállalni megírásukat), a problémát ennek írásos elismerése, illetőleg e műsorok miatt elszenvedett rágalmazási hadjáratért neki járó jóvátétel, a „politikai rehabilitálás” megfogalmazása okozta. A SZER hajlandó volt írásban elismerni, hogy Borsányinak semmi köze se volt a sokat vitatott két műsorhoz, de semmiképpen nem akarta, hogy Borsányi ezt a még megírandó okmányt a SZER beleegyezése nélkül nyilvánosságra hozhassa, akkor sem, ha a rágalmazási kampány újra kezdődnék ellene. Ami persze képtelenség, mert mit ér egy olyan „rehabilitáló” írás, amelyet csak a bajt okozó intézmény engedélyével ismerhet meg a nyilvánosság?

     At the request of Mr. J.B., the following is certified upon termination of his contract with RFE.
     Under the pseudonym „Colonel Bell” (In Hungarian: „Bell ezredes”), the station broadcast between May 1951 and March 1957 programs on military and military-political topics, which, in accordance with the editorial practice of the period, did not have to be prepared by the same editor. The general political guidelines for these programs were issued by the station’s policy advisor, the detailed directives (were issued by) the director of the department, or by the so-called „senior editor” who was charged by the latter with the approval of the manuscripts. Beginning in 1954, the preparation of these programs was the responsibility of Mr. J.B., although, as was normal practice, he had not been granted the right to decide on approvals (of the manuscripts). Thus, changes or alterations in the manuscripts were possible without his participation or permission.
     On 28 and 30 October 1956 two programs were broadcast, both of which were introduced by the voice normally used in the „Colonel Bell” program series. The introduction in both cases also stated that another editor, identified as Mr. Gyula Patko (L.) would inform listeners about methods which partisan or lightly armed forces could use to combat tanks. The body of each script was narrated by Mr. Patko (L.). Thus, in fact, the names of both Mr. Bell (J.B.) and Patko (L.) were identified with each of these two scripts. As a result, it is possible that the true identity of the scripts’ author could have been confused in the minds of the audience, and Mr. Bell’s (J.B.) name associated with material of which he was not the author. It has also been ascertained that two other scripts were broadcast during this period which, while originally drafted by J.B., had been changed basically and extensively during the course of editing and approval. Mr. J.B. protested these actions.
     It is certified that during the days of the Hungarian Revolution in October 1956, Mr. B. was, within the limits of his contractual work, in no practical position to wield any decisive influence on the selection of the topics, or on the tone of the editorial work or on the programs which were broadcast. The claims of the communist mass media, according to which Mr. B., because of his editorial activities, is to be seen as „the tactical director and advisor” of the revolution, according to which he incited the Hungarian youth, or pleaded against a possible „cease fire”, therefore do not correspond to his real responsibilities, possibilities and activities.
 

     Borsányi Julián Úr kérésére a következőket igazoljuk a SZER-rel kötött szerződésének lejárta alkalmával.

     1951 májusa és 1957 márciusa között a Rádió katonai és katonapolitikai témájú műsorokat sugárzott „Colonel Bell” (magyarul „Bell ezredes”) fedőnév alatt. Az akkori szerkesztőségi gyakorlatnak megfelelően ezeket nem mindig ugyanannak a szerkesztőnek kellett elkészítenie. E műsoroknak az általános politikai irányelveit a Rádió politikai tanácsadója határozta meg, a részletes utasításokat az illetékes osztály igazgatója vagy az úgynevezett „senior editor” [rangidős szerkesztő] adta ki. A kéziratok jóváhagyása ez utóbbi feladata volt. 1954 elején az említett műsorok szerkesztését Borsányi Julián végezte, de a szokásoknak megfelelően a kéziratok jóváhagyásának jogát nem adták meg neki. Ilyen módon a kéziratok megváltoztatása, illetve átírása az ő részvétele vagy engedélye nélkül is lehetséges volt.
     1956. október 28-án és 30-án két műsor hangzott el, mindkettőt ugyanaz a hang vezette be, amelyet „Bell ezredes” műsoraihoz rendszeresen használtak. A bevezetés szövegéből mindkét esetben világosan kitűnt, hogy abban a műsorban nem Bell ezredes, hanem egy másik szerkesztő, Patkó Gyula (L) tájékoztatja a hallgatókat, hogy partizánok vagy könnyű fegyverzettel felszerelt erők milyen eszközöket használhatnak páncélosok harcképtelenné tételére. Mindkét szöveget Patkó Gyula (L.) olvasta fel. Minek eredményeképpen lehetségessé vált, hogy a hallgatóság összetévessze a két kézirat szerzőjének valódi személyazonosságát és Bell úr nevét azonosíthatta a szövegekkel, amelyeknek nem ő volt a szerzője. Azt is megállapítottuk, hogy két további kéziratot sugároztunk ebben az időszakban (október végén), amelyeket ugyan J.B. [Borsányi Julián] fogalmazott, de azután a kéziratok szerkesztése és a jóváhagyási procedúra során alapvetően és messzemenően átírtak. J.B. úr mindkét esetben tiltakozott az eljárás ellen.
     Igazoljuk, hogy 1956 októberében, a Magyar Forradalom napjaiban, B. [Borsányi] úrnak, szerződéses munkája korlátai között, gyakorlatilag nem állt módjában döntően befolyásolni szerkesztői témájának kiválasztását, sem az elhangzó műsorok hangnemét. A kommunista tömegközlési eszközök állításai, melyek szerint B. urat szerkesztői tevékenységéből kifolyólag, a Forradalom „taktikai irányítójának és tanácsadójának” kell tekinteni, és hogy lázította a magyar ifjúságot vagy síkraszállt egy lehetséges „tűzszünet” ellen, [ezek az állítások] nincsenek összhangban tényleges kötelezettségeivel, lehetőségeivel és tevékenységével.⁹
     További rendkívül fontos feltétel azonban nem került szóba közöttünk és Walter 1971. január 9-én átadta nekem a megegyezés végleges – valójában csak „ideiglenesen végleges” – szövegét, amelyet én egy rövid német nyelvű levél kíséretében azonnal továbbítottam Borsányinak. A levelet azért kellett németül írnom, mert miután a politikai rehabilitálás szövegének ügyében létrejött az elvi megegyezés, a DAG jogi osztálya vette át a tárgyalások fonalát az okmány jogi megfogalmazásáról. Ekkor derült ki, hogy a SZER nem akar szabad kezet adni Borsányinak az okmány nyilvánosságra hozása ügyében, akkor sem, ha újból nyilvános támadások célpontjává válnék.
     Heteken át vitatkozott a DAG jogi osztályának főnöke a SZER müncheni ügyvédjével, amíg nagy nehezen létrejött a megegyezés: Borsányitól eszerint csak azt követelte a SZER, hogy egy ellene irányuló újabb rágalmazási kampány esetén, az őt politikailag felmentő okmány nyilvánosságra hozása előtt konzultáljon a SZER-rel. Ami szerintem szinte semmit se mond, mert a szöveget mindkét fél úgy értelmezhette, ahogy akarta. Annyi bizonyos, hogy Borsányi ezzel a papírral a kezében nyugodtan fordulhatott volna a nyilvánossághoz.
     A SZER az okmány megszületésével egy időben még kétezer német márkát is átutalt neki, hogy utána járhasson a Kassa 1941-ben történt bombázása körüli, a kulisszák mögött zajló eseményeknek és az azokból származó rágalmaknak. A Magyar Honvédelmi Minisztérium ugyanis 1941-ben Borsányi vezérkari (akkor még) századost küldte ki Kassára: állapítsa meg, ki bombázta a várost: az oroszok-e vagy a németek, ami csak azért lényeges, mert Magyarország Kassa bombázása után üzent hadat a Szovjetuniónak.
     Mialatt a DAG Walter úrral Borsányi politikai rehabilitásáról vitatkozott, a Bajor Újságírók Szövetsége Borsányi soha ki nem fizetett túlóráit hozta szóba a vállalat személyzeti osztályán. Ennek részletei ma már nem érdekesek, de azért figyelemre méltó, hogy a Rádió igazgatósága megpróbálta megrövidíteni Borsányit a neki évek óta járó túlórapénzek kifizetésében. A SZER vezetősége ebben a kérdésben is a rövidebbet húzta: tizenkétezer márkát volt kénytelen átutalni Borsányinak.
 

Miután a Rádiót ellenőrző és finanszírozó amerikai kormánybizottság 1973-ban tíz százalékkal csökkentette a SZER évi költségvetését, a magyar osztály is kényszerült elbocsátani alkalmazottainak egy részét. Az igazgatóság 1973 decemberében fealjánlotta, hogy aki hajlandó önként távozni, az egy évi fizetésének megfelelő végkielégítést kap. Azonnal jelentkeztem és 1974 júliusában könnyek nélkül mondtam búcsút a SZER-nek. Ami távozáson után történt a Rádiónál, azzal itt nem foglalkoztam.
     Jelen soraim egyetlen célja a pontos beszámoló volt azokról a visszataszító eseményekről, amelyek hozzátartoznak a SZER történetéhez. Van amiről csak egy-két ember tudott. A tanúk kihalnak, az iratok elkallódnak vagy tanúk hiányában érthetetlenné válnak. Ha én most, a nyolcvanhoz közel, nem szedem össze magam és nem foglalom írásba müncheni emlékeimet, megírásukra nem maradt volna senki.
 

Jegyzetek

1 Párizsban később megkerestem a külügyminisztériumban Monsieur de Beaurerger-t, Franciaország egykori budapesti nagykövetét, aki volt szíves utánanézni a dolognak és megerősítette, hogy minden úgy történt, ahogy itt leírtam.
2 Ausztria a forradalom napjaiban Nyugatról nem engedett területére lépni magyar menekülteket. Ismerőseim közbelépésére a müncheni osztrák konzul élt diszkrecionális jogával és kivételesen megadta nekem a beutazási engedélyt. Ez sem ment gyorsan.
3 Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben, Mundus, Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2004. 65. l.
4 A Honvédelmi Minisztérium egy frissen disszidált tisztviselőjének és társának, egy századosnak a szakkifejezéseit kellett fordítanunk. (Borsányi lábjegyzete cikkéhez.) 
5 In: Robert T. Holt: Radio Free Europe (University of Minnesota Press) 191. old: „...the minimum conditions acceptable to the freedom fighters....”
6 Holt könyve a 193. oldalon még hozzáteszi: „A special commentary from Munich on october 27 carried there demands is full.” Borsányi szerint ez úgy értendő, hogy a kommentár a magyar szerkesztőségtől származott!
7 Borsányi lábjegyzetben hivatkozik Gosztonyi Péter „kitűnő tanulmányára”, amely szerint Hruscsov már október 27-én megkapta Washingtonból a „szabad az út”-jelzést. És alább még említi ijf. H. Morgentau hasonló közlését az amerikai Foreign Affairsből 1957 tavaszán.
8 Borsányi „főszerkesztőnek” nevezi Gellért Andort és utódját Bede István, ami a szerkesztőségen belül megfelelt funkciójuknak, de hivatalosan az egész magyar osztály (Hungarian Desk) igazgatói voltak.
9 Az 1970. december 1. Fogalmazványon a kézírás mindkét lapon Ralph E. Waltertől származik, ő javította és parafálta a szöveget. A december 9-i Fogalmazvány szövege némileg eltér a december 1-itől. Itt a 9-i változatot fordítottam, mert az a végleges. Patkó Gyula is fedőnév. Valódi neve Litteráti Loótz Gyula. (Már elhunyt.) – Csokits János fordítása.