13. Utolsó reggeli

Se este, se reggel nem kapcsoltunk rádiót, gondolja a férfi, igaz, korában is ritkán, a háromgombos néprádió hallgatása nem tartozott napi szórakozásaink közé. Közösen szoktattuk le egymást a bátyámmal, hol én szóltam rá, hol ő rám, hogy kapcsold már le azt a szart. Így maradtunk. Belegondolva hihetetlen, hogy egy lakásban hetekig ne szóljon semmi, tévé nincs, a rádiót nem lehet hallgatni, magnó nincs, lemezjátszó még annyira sem.
     Ha értem, akkor se értem pontosan, gondolja a férfi, hogy legalább Annának miért nem jutott eszébe, hogy amíg reggelit készítünk, meghallgassuk a híreket.
     Jó száraz már ez a kenyér, mi lenne, ha bundáskenyeret sütnék, kereste Anna a tojást.
     Anna mindent megtalált, gondolja a férfi. Jött, ment mosolyogva, otthonosan apám kockás flanelingében, combjai villogtak, a papucsnak használt letaposott sarkú tornacipő klaffogott a konyha kövén, járt vele a huzat, mintha hetek, de inkább hónapok óta lakna a parasztház lakrészében. Edényt a tegnapi vacsorához, kanalat, villát, pedig két öreg konyhaszekrény egymás mellett, egyik örökség a szüleink után, és egy kisebb, szerzett, amit a bátyámmal cipeltünk haza, festettünk le konyhazöldre. De azonnal rátalált a fali polcon, a függöny mögött tartott mosogatóporra, zokni-, bugyimosáshoz a mosószappanra. Nem kérdez, nem keres, megtalálja. Mint ahogy most is. Mikorra feltámasztom a sparhelt tüzét, és átforrósodik a tűzhely, és már képes megolvasztani a zsírt, addigra felver négy tojást, megtalálja az éles kenyérvágó kést, a kenyérvágó deszkának használt húsvágó deszkát is, hogy szép legyen a szelet. Otthon van. A zsírt is megtalálja a konyhából nyíló kis kamrában, amit én soha, persze a tojást is.
     Ezalatt megmosdott, gondolja a férfi, szólt, hogy ott a langyos víz, én is mosakodjak, mert rögtön kész a reggeli, és ha van időm, kapjam össze az ágyat, ne maradjon így, ő nem hagyhatja magára a kenyeret, nagyon belobbant a tűz, nehogy odaégjen.
     Ezalatt megmosdott, gondolja a férfi, szólt, hogy ott a langyos víz, én is mosakodjak, mert rögtön kész a reggeli, és ha van időm, kapjam össze az ágyat, ne maradjon így, ő nem hagyhatja magára a kenyeret, nagyon belobbant a tűz, nehogy odaégjen.
     Asszony a mélyvízben, gondolja a férfi. Asszony a konyhában. Az ágyban. A térben. Ahogy változik a tér egy asszonytól, még ha csak tizennyolc éves is. Asszonynak mindegy tizennyolc, vagy hatvannyolc. Aki meg nem asszony, annak is mindegy, tizennyolc vagy hatvannyolc, romok veszik körül, hazugság, és mindenütt az égett, hazug hús szaga.
     Ne vigyünk magunkkal szendvicset, ugye?, kérdi Anna. Hazajövünk, ebédre még van egy-egy tányér krumpli, estére meg főzök valamit, kitaláljuk, mit, gondolja a férfi.
     Mit főzöl? Mit tudsz főzni?
     Mindent. Nem találsz ki olyat, amit ne tudnék megfőzni. 
     Hm.
     Ne hümmögj, te gyerek, ne hümmögj nekem ki a szobából ágyazás közben, mert még úgy értem, hogy nem hiszel nekem...
     Jaj, Istenem, gondolja a férfi. Édes Istenem, gondolja a férfi, nézi a hídlábakat közölő, halkan mormoló vontatóhajót.

A báty féltett kék fémbögréjében melegítjük a tegnapról maradt citrompótlós teát, testvériesen felezzük, Anna harapásnyi csíkokra vágja a tojásos kenyereket, kihúzza a hokedlit, bal térdemet combja közé fogva leül, meglovagol, gondolja a férfi. Odafészkel. Másik lábamra támaszkodva kicsit megemeli a fenekét, hátrébb csúszik, hanyatt dől. Tűzforró a bőre.
     Így eszünk. Egy székről, egy tányérból.
     Az udvaron mozognak az öregek. A szomszédok. Rokonok. Látom, hallom a csukott konyhaajtón, a gézfüggönyön át, ahogy az egyik öregasszony kukoricát szór a tyúkjainak. Cshhh, cshhh, nyugtatja őket, mert nekiugranak a kerítésnek. Nem köszön be. Tudják, az udvar tudja, Anna itt van.
 

14. Munkások

Nem fogtam fel a munkástüntetést. Nem fogtam fel semmit, csak Annát, gondolja a férfi. Őszintén megvallva nem is érdekelt semmi egyéb. Reggeli közben már bújtam volna vissza az ágyba, de Anna kapacitált, nézzük meg, mi van a kollégiumában, hátha találkozik falubelivel, és hazaüzenhet.
     Nézzük meg, mi van a városban, mondta, a Széchenyi téri asztalost is meg akarod keresni, gondolja a férfi. Ez döntött végül is, a rohadt asztalos. A hiányzó ágy.
     Munkásököl, vasököl, odacsap, ahova köll, gondolja a férfi, és megkeresi a gyilokjáró levezető lépcsőjét, indul a Dunával párhuzamos útra. 
     Félúton tart, amikor eszébe jut a bérelt sofőr, hogy szólni kellene neki, mert halálra aggódja magát. Rosszkedvűen előhalássza a telefont, odaszól a sofőrnek, hogy lemegy a Dunához, a partra, jöjjön utána az Erzsébet parkba, ott találkozzanak.
     Igen, uram, válaszolja a sofőr.
     Péntek van, délelőtt munkásgyűlések mindenütt, gondolja a férfi, a bátyám is azért maradt bent, talán szervez a nagy szervező, vagy ki tudja ma már. Azután a gyárakból mindenki a Széchenyi tér felé masíroz. 
     Együtt értünk oda néhány munkáscsoporttal, de nem velük, hanem csak, mint csámborgó, nézelődő szerelmes párocska. Nyomatékosan kértem Annát, hogy soha, egyetlen percre el ne engedje a kezem, vagy a karom. Ha sodródnánk, kapaszkodjon két kézzel, ugorjon rám, kapaszkodjon a nyakamba, bármi történik, nem szakadhatunk el egymástól.
     A tömeg félelmetes. Öröme is félelmetes. Láttam már focimeccs után örömtől, vagy keserűségtől megvadult tömeget, mit művel egymással. Féltem. Bizonytalan voltam. Haza akartam vinni Annát, legalább a konyha biztonságába, négy fal közé, mert ha körülnéztem, idegen arcokat, idegen érzelmeket, haragot, üvöltést láttam. Ökölbe szorított kezek erdejét, széles vállú, nagydarab, borostás férfiakat, vastag, fekete kabátokban, köztük az én kicsi asszonyomat az ötven kilócskájával, vékony, színes kiskabátban. Mindenki megnézte, mindenki odanézett a közelünkből.
     Sugárzott róla a boldogság.
     Sütött boldogsága abban a felbolydult, önön erejétől, hatalmától őrült tömegben. Dörrentek, zengtek, zúgtak a jelszavak, reszketett a levegő, én meg nem tudtam másra gondolni, hogy Annának valami baja esik, mi lesz akkor, mi lesz velünk, mi lesz velem nélküle.
     Aztán egy fiatal férfi elszavalta a Nemzeti dalt. Elnémult a tér. Az addig őrjöngve üvöltő férfiak, jelszavakat sikoltozó nők lélegzetvisszafojtva figyeltek az előadóra, gondolja a férfi.
     Az utolsó strófáig bírták a feszültséget, az utolsó strófát egy emberként bömbölte a tömeg:
 

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Onnan, hogy a magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk, sírva üvöltöttek a körülöttünk állók. Az emberek, a hatalmas darab borostás emberek sírva bömbölték, hogy rabok tovább nem leszünk, én meg rettegve öleltem magamhoz Annát, gyomrom egy csomóban, hányinger kerülgetett a félelemtől.
     Ezek meg akarnak halni. Hősként akarnak meghalni.
     Menjünk haza, Anna, súgtam a fülébe, gondolja a férfi.
     Miért, kedves?, kérdezte csodálkozva.
     Mert baj lesz.
     Nem lehet baj, nem lesz semmi, ne aggódj.
     Úgy érzem, baj lesz.
     És ekkor mondott valamit, gondolja a férfi, ekkor kellett volna kirángatnom, hazavonszolnom. Azt mondta mosolyogva, odahajolva a fülemhez, mert a jelszavaktól az ember a saját szavait nem értette:
     Nem lehet baj, kicsim, ez a tér, karjával körbemutatott a Széchenyi téren, mi vagyunk, érted?
     Ekkor már egy fekete hajú, petőfisen kihajtott fehér ingű fiatal férfi fekete kabátban az egyetemisták tizenhat pontját olvasta. Hangosan, ércesen kopogtak a követelések.
     Az összes szovjet csapat kivonásátköveteljük.
     Ruszkik haza, ez a magyar haza! Skandálta a tömeg. A férfi csendet intett. A második pont hosszú volt, valami választásokról szól, vezetőségcseréről, a hallgatóság nem rajongott, várta a harmadikat.
     A harmadik ügyesen volt megszövegezve, előbb kimondta Nagy Imre nevét, aztán ráerősített, hogy az összes bűnös sztálinista vezetőt azonnal váltsák le.
     Bíróság elé a sztálinistákat, üvöltötte a tér.
     Bíróság elé, gondoltam én akkor, gondolja a férfi, a bíróságok sztálinisták, csak nem fogják elítélni egymást, emberek, hogy gondoljátok ezt, holló a hollónak? Maradjunk a tegnapi változatnál, Dunába velük, gondoltam akkor, gondolja a férfi.
     A negyedik pont, mintha érezné a tömeg reakcióját, megint a bírózott. Farkas Mihály, Rákosi. De nem bíróságot emlegetve, hanem a nép ítélőszékét elé állíttatta volna a két nevezett főelvtársat, gondolja a férfi. Ezen megakadtam akkor is egy kicsit. Tudtuk, gondolja a férfi, hogy mindenki párttag, ha egy ember valamit el akart érni, lakást szeretne, bármit, be kell lépnie, a gyerekeken és az öregeken kívül mindenki párttag volt, ki a nép ilyen esetben, miféle szerkezet az ő ítélőszéke?
     Az ötödik pont első fele a titkos választásokkal elsikkad, a nép máris úgy érezte, hogy ítélkezik, harsogott a Rákosit a Dunába, Rákosit, Farkast a Dunába! De a pont végén elhangzó a sztrájkjogra a melósok felkapták a fejüket.
     Sztrájkjogot, sztrájkjogot!
     A sztrájkjog elvitte a hatodik tételt Jugoszláviával, az belügyekbe való be nem avatkozással egyetemben. A sztrájkjog a tér elevenébe tapintott.

Már a hetedik pontot olvasta a fekete fickó, még mindig fel-felharsant innen-onnan a sztrájkjog, így a tervgazdaságot elítélő passzusra sem reagált érdemben a hallgatóság.
     Ekkor a tér megmozdult, talán egy az elhúzódó munkásgyűlés későn induló csoportja nyomult be a résbe, megbolygatva az addigi viszonylagos rendet. Kifelé vittem Annát, a Posta előtti kisutcáig szerettem volna elérni, tudva, ha a tömeg megzavarodik, betonba tapossa a kisebbeket, a gyengéket.
     Néhány pont kimarad a heroikus küzdelemben. A lépcső mellett ágaskodva látszik, a tér nem fogadott be még soha ekkora tömeget. Diákok, fiatal melósok, szakiskolások, középkorúak, fiúk, lányok, férfiak, nők. Összeér a válluk.
     A Sztálin-szobor, a sajtószabadság, március 15-e, a címerügy, és a meghökkentő követelés, hogy legyen az egyetemistáknak nagy példányszámú napilapja, már elmegy a fülem mellett, gondolja a férfi, egyre koncentráltam, hogy lássak egy rést, amelyen keresztül elérjük a Postaközt, hogy kicsúszhassunk a tömegből, mielőtt a tizenhat pontnak vége, és elhömpölyögnek valamerre.
     És mielőtt valahonnan lőni kezd az ávó, gondolja a férfi, immár leérve a Dunára. Mert ekkora tömegben képtelen vagyok megvédeni Annát.
 

15. Rákosi kötélen

Mozdult, szorosabbra zárt a hús, gondolja a férfi. A városháza bejárata fölötti erkélyen megjelent maga Rákosi. A nagyteremben vigyázta addig a pártszerűséget, a kommunizmus térnyerését, de most megjelent az erkélyen, két karszalagos cipelte. A nyakába kötelet hurkoltak, könnyű volt, mert a szobornak kétszer annyi nyaka volt, mint Rákosinak élőben, és a tér ujjongása közepette himbálva leengedték a tömegbe. A tömeg törte, zúzta a gipsz szobrot. Örömtáncot járt.
     Ha ebből valaki hazavisz emlékbe egy darabot, fület vagy orrot, mondtam Annának, gondolja a férfi, az ávó a helyszínen agyonlövi.
     Hol, kedves, hol látsz itt ávót? – mosolygott Anna.
     Odabújt. Te nagy hős, mondta. Felkelt a nép, nem látod? Megugrasztja a tolvajokat.
     A tolvajnak nincs dobtáras géppisztolya, szívem.
     Így legyen, ha így látod. 
     De csak egyre jobban fájt a gyomrom a félelemtől, a figyelemtől, merre fussunk, ha futni kell.
 

16. A 48-as zászlódarab

Aztán egy idősebb, kopaszodó férfi átnyomakodik a bejáratnál szorosan álló tömegen, kezében valami vászonféle. A nép átengedi, összecsukódik mögötte.
     Néhány perc múlva megjelent az erkélyen, felmutatta a kéttenyérnyi textilt, és azt kiáltotta. Ezt a darab zászlót huszárkapitány nagyapja őrizte meg, hagyta rá a világosi fegyverletételnél feldarabolt csapatzászlóból.
     Nemigen lehetett érteni, mit mond, gondolja a férfi, a hősiességről beszélt, a csapatszellemről, a magyar haza ellenségeiről, aztán elsírta magát, könnyeit beletörölte a zászlóba, és hozzátette, a teljes magyarság könnyeit szimbolizálják a könnyei, ezekkel a könnyekkel köti össze a negyvennyolcas múltat a jelennel, mert a zászló a negyvennyolcasok könnyeivel búcsúzott a forradalomtól, és az ötvenhatosok örömkönnyeivel köszönti a történelmi időket.
     Végül szépen összeállt a szónoklat, gondolja a férfi, körben mindenki meghatódott, talán azért, mert a hallgató tudta, nem hivatásos beszélőt hallott, hanem egy embert a térről, egyet közülük.
     Anna belesír a vállamba, ez a történelem, hallod, ez a történelem, suttogja könnyeit nyelve, hogyan kérheted, hogy menjünk haza?
     Mikor látsz még egyszer történelmet élőben? – kérdezte Anna.
     Nem volt mit mondani, gondolja a férfi, mert talán, mert valóban, mert úgy nézett ki. Azt nem mondhattam, hogy nem akarok történelmet látni, őt szeretném holnap reggel, meg holnapután, meg ma este, és még nagyon sokáig. Ha a történelmet speciel nem látom, nem zavar annyira, mintha őt nem látnám.
     Maradtunk, gondolja a férfi. Maradtunk, én rettegtem továbbra is, rettegve lestem a gyanús jelekre, gyanús pillanatokra, nem engedtem Annát túl közel a tűzhöz, maradtunk, de nem a közepében, csak a szélén. Ez is komoly erőfeszítésbe telt.
 

17. Egy tank

Valaki elüvöltötte magát, hogy a Viscosában meg Dorogon dolgoznak, a dorogi melósokat is a forradalom mellé kellene állítani. Azonnal megtelt két busz, vagy három, felkerekedtek.
     A nyomon, ami a buszoknak nyílt, végre kivihettem Annát a térről.
     A szónokok távoztával a tömeg téblábolt, hullámzott, mindenütt más történt.
     A Kossuth Lajos utca közepe táján járunk hazaúton, gondolja a férfi, amikor látom, de a fél utca hallja a csikorgást a macskakövön, a Hegedűs kocsma felől harckocsi közeledik. Egyedül, nagy bátran, az út közepén, mint egy harapós, páncélos csibor az iszapban. Mindenki eltűnt az utcáról, menekül, amerre lát, mi is visszakeveredünk szinte ugyanoda, ahonnan megpróbáltam Annát kirángatni. A Városháza körüli utcákban feketéllik a tömeg.
     A Kanonok sor, a laktanya előtt gyülekeznek az ávósok, érkezik a következő hír, gondolja a férfi, senki nem kérdez vissza, honnan a csudából tudja, elfogadjuk, elfogadhatónak tűnik a tegnapi csillaglevétel, csillagdobálás után, hogy úgy nem maradhat.
     Az is világos, gondolja a férfi, hogy a tank meg akarja előzni a tömeget, azért indították, akik indították, hogy megakadályozzák a tegnap esti dolgok előfordulhassanak. Ekkor egy civil, nem buszsofőr, beül az egyik üres Ikaruszba, keresztbe áll vele az úton, hogy a tank ne tudjon fölmenni a Sötétkapuhoz. Egy másik, ez lehet a sofőr, kirángatja az ülésből, visszatolat a mellékutcába. A tank lassítás nélkül, lecsukott tetőajtóval elmorajlik a Postaköz előtt. Hatalmas. Kék füstje hosszú percekig lebeg utána, besodródik a mellékutcákba, érezhető háborúszag, katonaszag.
 

18. A börtön

A tömeg átsodródik a börtön elé. Nemzetiszínű karszalagos emberek másznak a buszok tetejére. Üvöltenek, hogy mindenki tegye a magáét a forradalomért, aki magyar, tudja, mit tegyen a forradalomért. Én azt tettem, hogy még jobban magamhoz szorítottam Annát, és néztem a fákat, az ablakokat körben, a háztetőt, figyeltem, mikor jelenik meg egy puskacső, egy dobtáras csöve. Mert ezt nem nyelik le, az biztos.
     A Párt, gondolja férfi nagybetűvel, már adagolja a lőszert valahol a hűségeseinek, elkötelezetteinek, mert a Párt ezt nem nyeli le.
     A busz tetejéről az egyik viharkabátos, rekedt, kásás hangú szónok felszólítja a résztvevőket, nyissuk ki a börtön kapuit, szabadítsuk ki politika fogoly testvéreinket. A felszólításra kitárulnak a hatalmas, szürke kapuk. A közeli kisebb csoport, akik a legaktívabbak, benéz a börtön vasajtaján. Ez egy húsz-harminc főből álló kis csapat, némelyik nemzeti színű szalaggal, akik többnyire elsők minden akcióban.
     Nem ismertem egyiküket sem, gondolja a férfi. Honnan keveredtek elő, ki tudja.
     Valaki a háttérből megjegyzi, legyetek észnél, itt nincsenek politikai foglyok, mit keresnének itt politikások? Lehurrogják, gondolja a férfi. A lehurrogás is félelmetes. Minden megmozdulás félelmetes. Hisztérikus, feszült, ingerült, tele az életveszély haragos felhangjaival. Lehet, hogy csak én éreztem így, mert nekem nem csak magamra kellett vigyáznom, de úgy éreztem, ezek halálra szántak. Meg akarnak halni.
     Két fogoly jött ki. Azonnal elhangzott a kérdés: Csak ennyi? Csak két politikai fogoly? A válasz is elhangzott, a fontosabb politikásokat a Hadosztályparancsnokságra szállíttatta az ávó.
     A következő körben kiengedték a köztörvényeseket. Ha egyszer itt a szabadság, legyenek szabadok a tolvajok, rablók is, gondolta a tömeg, a szabadság levegőjétől megjavulnak. Kihallatszott a hangokból, hogy aki ellentmond a tömeg pillanatnyi kívánságának, könnyen letépik a fejét. A börtönőrök rémülten álltak a kapu előtt, sorban, sarok össze, szinte vigyázzban. Láthatóan nem számítanak sok jóra, később az is, hogy boldogok, mert megúszták. A rabok elszedik a pisztolyaikat, később, de ezt nem láttam, gondolja a férfi, a rendőrök álltak, mint a nyuszik.
 

19. Fegyverek

Nincsenek ismerősök, mondtam Annának, gondolja a férfi, két nap alatt egyetlen ismerőssel nem találkoztunk. Hogyan lehet, hogy egyetlen osztálytárssal, egyetlen utcabeli fiúval nem találkozunk eddig? De a bátyámat kerestem, ő merre csámborog, miért nem látom. Ismerős nem hiányzott egy sem, csak ő. Ismerősnek ott volt nekem Anna.
     Nagy a tömeg, válaszolta a világ legtermészetesebb hangján. Két perc alatt visszatért a földre, felmérte a helyzetet, látta, amit én, a kis karszalagos csoport újra a börtönben járt, nyalábban hordták ki a fegyvereket, puskát, néhány dobtárast, zöld lőszeres fadobozokat.
     A rabok is előkerültek újra, civilben, elmúlt róluk a fehér festékkel rabosított öreg katonaruha. Térdelve válogattak a pokrócra borított fegyverek között.
     Mint a gyerekek, mondtam Annának, gondolja a férfi, úgy válogatnak, mint a gyerekek a játékok között, úgy kotorásztak, tartották célra, igazgatták keresztbe a szíjakat, mintha fapuskák volnának, játékháborúba indulnának, de közben arra is ügyelnek, melyik fegyver áll nekik jól. Kisebb ember kisebb fegyvert, a nagyobb testesebbet, fortélyosabbat, vagy éppen fordítva. Nem sikerült a rendszert megfigyelni, igaz ekkor már megint kifelé tartottunk, húztam Annát.
     Forradalom fegyver nélkül, nézett rá Anna. Milyen forradalom lehetne az?
     Tudtuk, hogy Pesten súlyos harcok vannak, gondolta a férfi. Vagy voltak.
     Én azt is éreztem, gondolja a férfi, ha mindkét oldal felfegyverkezve, nem kell sok idő, hogy lövöldözzenek egymásra. Ilyen kis város nem Pest, nincsenek terek, széles utcák, távolságok, itt mellé se lehet lőni, ha ne adja Isten, valaki belő egy sorozatot az utcába, a lassan újra tüntető tömeggé összeálló, énekelve fölfelé menetelő, a szónoklatoktól felbolydult, önmagát megerősített emberekbe, minden golyó élő húst talál, lekaszálják ezeket, mint a búzát, minden lehulló tetőcserép ember üt agyon, százak halnak meg.
     Megpróbálom a legügyetlenebb módon hazavinni Annát.
     Éhes vagyok, mondtam, gondolja a férfi. Azt mondtam Annának, fáj a gyomrom az éhségtől. Azt reméltem, ez érv ahhoz, hogy hazafelé vegyük az irányt, ne a Kanonok sor felé megint a macskaköveken. Erre mosolyogva elővarázsolt kistáskájából egy zsírpapírba csomagot, a reggeliből megmentett fél karéj bundáskenyeret, hogy egyek, ha tényleg fáj a gyomrom.
     De hát most reggeliztünk, hallod-e? Megölelt, gondolja a férfi. Mi lesz velünk később, ha ez így marad, ha mindig éhes vagy? Kieszel bennünket a vagyonunkból...
     A tömeg a térről a Kossuth Lajos utca felé húzódott ki a Posta közön, kisebb csoportokban, szervezetlenül. Úgy tűnt, mintha vége volna mindennek, a munkások vissza a gyárakba, a diákok haza. De az egyik busz megint feltűnt, megint karszalagosok álltak a busztetőn, ekkor már fegyveresen, a csomagoknak felszerelt farácsokon.
     Esztergomiak! Üvöltötte egy piros arcú férfi, az izgalomtól halántékán csorgott az izzadtság. Szerezzünk nehézfegyvert!
     Vonuljunk a hadosztályhoz!
     Ha a katonák nem adnak, elvesszük!
     Vonuljunk a hadosztályhoz, oda szállították a politikai foglyokat is!
     A busz lépésben indult fölfelé. A karszalagosok guggoltak, kapaszkodtak a falécekbe, és átkarolták az álló combját, nehogy leessen, aki előszavalta a jelszavakat. A hátukra, mellükre szíjazott puskák csöve beért a rács között a busz fém tetejére, csörömpölt minden bukkanónál.
     A tömeg irányba fordult. Akik eddig cél nélkül toporogtak, beszélgettek, összeálltak újra. Elfoglaltuk az úttestet a Kossuth Lajos utcában a Kispipától a mozi előtti kanyarig.
 

* Részlet a Sötétkapu – Halottak napja című, 2006. októberében a Pont Kiadónál megjelenő regényből.