– Hogyan kerül kapcsolatba egy hazai kutató, emellett gyakorló tanár olyan távoli és nagyhírű intézménnyel, mint a Lomonoszov Egyetem?
     – Hadd rögzíthessem bevezetésül: az 1996-97. tanévtől a 2004-05. tanév végéig, vagyis közel tíz évig éltem, tanítottam és kutattam a világ egyik legerőteljesebben fejlődő fővárosának, Moszkvának a nemzetközi tudományos életben komoly tekintélyt kivívott tudományos központjában, a Lomonoszov Egyetemen, közelebbről a Filológiai Fakultás Általános és Történeti Összehasonlító Nyelvtudományi Tanszékén, a finnugor szektor magyar csoportjában.
     1991 júliusában Mariföldről érkezett egy diák- és tanárküldöttség Kecskemétre. A családom: a matematika-kémia szakos feleségemmel, Kata és Zsóka lányainkkal, valamint a Kodály Iskola több tanítványával s szüleikkel összefogva segítettük, pártfogoltuk ezeket a mindenre kíváncsi, nagyszerű embereket. Az együtt töltött napok felszínre hozták, mennyire fontos számomra az anyanyelvi készségek, az anyanyelv használatának életközeli fejlesztése, gondozása. Ebben a folyamatban kitüntetett szerepet szánok a szellemi néprajz olyan műfajainak, mint a mondókák, dalok, mesék, balladák szöveg- s ritmusvilágának. Élénk érdeklődéssel hallgatta a felsőoktatásban, közelebbről az óvó- és tanítóképzésben elért eredményeimet, terveimet a Mari Köztársaságból érkezett delegáció vezetője, Galina, aki abban az időben hazája oktatási minisztériumában jelentékeny, felelős beosztásban éppen egy nemzetközi konferenciát szervezett arról, hogy az anyanyelv szerepe mennyire képes meghatározó lenni a 20. század végén kitáguló, ugyanakkor mégis szűkülő világunkban. Erre a konferenciára feltétlenül elvártak engem hogy ott, Joskar-Olában, a finnugor világ találkozóján is fejtsem ki a nézeteimet, tapasztalataimat.
     Ekkor, vagyis 1991 novemberének végén találkoztam Antonyina Guszkova nyelvésszel, a Lomonoszov Egyetem magyar csoportjának vezetőjével, akinek szintén felkeltettem a kíváncsiságát. Az iránt érdeklődött, hogy tanítottam-e már idegen ajkúaknak magyar nyelvet célnyelven, vagyis közvetítő nyelv nélkül; alkalmaznám-e a plenáris előadáson ismertetett nyelvpedagógiai programomat a magyar mint idegen nyelv tanításakor. Nem túlzok, amikor kijelentem: erősen biztatott a docens asszony a nézőpontomnak ilyen irányba történő szélesítésére, hiszen szükség lenne – mint említette – a külföldi egyetemeken olyan oktatókra, akik az anyanyelvük, jelen esetben a magyar nyelv folklórjának kincsei felhasználásával tanítanák az anyanyelvüket. A Joskar-Olában megrendezett nemzetközi tanácskozáson kerültem kapcsolatba Anatolij Konsin professzor úrral, aki akkortájt komoly erőfeszítéssel szervezte a permják főváros, Kudimkár egyetemét, ahová meg is hívott 1992 tavaszán s azt követően több alkalommal is finnugor tanácskozásokra, illetőleg nemzetközi konferenciákra.
     1991 nyara-ősze fordulópont lett a szakmai életemben.
     Nem kevés erőfeszítéssel teljesítettem főiskolai feladataimat, miközben szüntelenül a kandidátusi kutatásaim befejezésén, a kutatási eredményeim disszertációba rendezésén dolgoztam. Soha el nem múló hálával gondolok a témavezetőmre, A. Jászó Anna tanszékvezető asszonyra, aki példátlan következetességgel hívta elő belőlem a kandidatúrámat. Közben kapcsolatba kerültem – nem véletlenül – a Nemzetközi Hungarológiai Központtal, ahol a külföldön magyar nyelvet oktatók szakmai tevékenységét szervezték, hangolták össze. Az intézmény akkori igazgatóhelyettese, Kőrösi Orsolya arról tájékoztatott, hogy komoly szakmai feladattal szándékoznak megkínálni engem, ugyanis Moszkvában olyan oktatóra és kutatóra lesz hamarosan szükség, aki akár hosszabb időtartamra is képes vállalni a kiküldetést. Határtalan öröm töltött el: mégsem volt haszontalan a korábbi szakmai építkezés.
     – Pályázatot hirdettek, vagy meghívták, esetleg mindkét lehetőséget kihasználta, amikor Moszkva mellett döntött?
     – Pályázatot hirdetett a Nemzetközi Hungarológiai Központ és a Lomonoszov Egyetem Filológiai Fakultása a vonatkozó kétoldalú államközi szerződés alapján. Ennek nyomán írtam meg a szakmai és a nyelvpedagógiai elképzeléseimet, továbbá a kutatási terveimet, felhasználva mindazoknak a kiváló tanároknak az oktatói beszámolóit, tapasztalatait, akik 1970-től, a magyar filológusképzés indításától magyar lektorként tevékenykedtek a Lomonoszov Egyetemen.
     Kétségtelen, hogy pályázatomban kamatoztatni kívántam az elődök munkásságával összefüggő híradásokat, ugyanakkor vállaltam egy jelentős hangsúlyváltást. A Lomonoszov Egyetemen magyar lektorként tevékenykedők mindegyike orosztanár is volt, én viszont nem rendelkezem ilyen képesítéssel. Ebből adódóan – tekintettel Guszkova docens asszonnyal folytatott beszélgetéseinkre – azt helyeztem előtérbe, miszerint a moszkvai oktatómunkámban a célnyelvi közeget akarom megteremteni olyképpen, hogy kiiktatom a közvetítő nyelvet a tanári munkámból, s feltétlenül kamatoztatom a néprajzi előképzettségemből adódó folklór- és nyelvjárási gyűjtéseimet.
     – Szabhat-e, kérhet-e feltételeket egy pályázó, munkavállaló, hiszen 1996-ban már volt fogalmunk arról, hogyan kell eladni a tudásunkat a kapitalista világban (még a volt Szovjetunió területén is)?
     – Bizonyos értelemben létrejött egy alku a Nemzetközi Hungarológiai Központ s közöttem, ami a fizetést, pontosabban a kiküldetés időtartamára vonatkozó dollárellátmányt illetette, ez kétségtelen, ugyanakkor érdemes részletesebben is láttatnom ezt a válaszomat.
     A teljesség kedvéért el kell mondanom, itthonról úgy indultam el, hogy három hónapra előre megkaptam a dollárellátmányomat. Emellett az összeg mellett évente megújított szerződés értelmében – kezdetben 40, később 70-80 ezer összegnyi – fizetést is kaptam forintban.
     Az igazi meglepetés akkor ért, amikor szembesülnöm kellett a szigorú valósággal: a továbbiakban nem kapok dollárellátmányt Magyarországon mindaddig, amíg az orosz fél, vagyis a Lomonoszov Egyetem ki nem fizeti nekem a havi 80 dollárnak megfelelő rubelösszeget. Ekkora összegű fizetést kapott éveken át az elődöm, ezért tekintették a Nemzetközi Hungarológiai Központban tárgyalási alapnak ezt a moszkvai fizetésnagyságot. Ne szépítsünk: elérkezett 1997 márciusa is, és azon kívül, hogy havonta igazolta a Lomonoszov Egyetem, miszerint fizetés nélkül alkalmaz engem, de lakást biztosít, a tanítás vágyán kívül csak a családom anyagi erőfeszítései tartották bennem a lelket. Ekkor az idősebbik lányunk, Kata már joghallgató volt, a kisebbik, Zsóka középiskolába járt.
     Kőrösi Orsolya, a Nemzetközi Hungarológiai Központ megbízott igazgatója megalázónak és tarthatatlannak ítélte ezt a helyzetet, ezért az illetékes minisztérium főtanácsosának csendes beleegyezésével úgy döntött, hogy nem fogadják el az orosz fél egyoldalú, durva döntését, ugyanakkor olybá veszik, mintha kifizették volna nekem havonta az engem megillető 80 dollárnyi rubelösszeget, s így kiutalható számomra (80 dollárral csökkentve) a dollárellátmány-különbözet. Hogy teljesen világos legyen ez, a külső szemlélőnek kissé kusza állapot, rögzítem: 555 $/hó volt tanévenként az alapellátmányom. Ezt az összeget a kandidátusokat megillető szorzóval (= 2,1) szorozták, vagyis tanévenként havonta 1165,50 dollárt kaptam volna az akkor éppen időszerű adótörvények érvényesítését követően, ám havonta levonták tőlem azt a 80 dollárt, amennyiért nekem rubelt kellett volna kapnom, mégsem kaptam meg.
     Az történt, hogy kilenc tanéven át orosz fizetés és társadalombiztosítás nélkül tanítottam a Lomonoszov Egyetemen.
     Amikor 2005 nyarán egyértelművé vált, hogy végleg haza kell térnem a moszkvai kiküldetésemből, hiszen már több mint két ciklust töltöttem külföldön, akkor szembesültem ezzel a kétségbeejtő ténnyel: kilenc tanévig tanítottam külföldön annyiért, amint a fentiekből kiderült, emellett a magyar állam nekem mindössze 4,5 évet tud elismerni, azt is minimálbérrel számolva. Ez után a hír után önmagamtól is meg kellett kérdeznem: érdemes volt-e kilenc éven keresztül távol a családomtól, egyetemi doktori és kandidátusi fokozatokkal rendelkezvén, a magyarországi érvényesülési lehetőségektől messze a magyar tudomány és kultúra ügyét szolgálnom?
     Elkeseredettségemben megértésre, együttérzésre számító, tájékoztató levelet írtam dr. Magyar Bálint miniszter úrnak, aki dr. Rádli Katalin ügyintéző előterjesztésében ezt a választ küldte nekem 2005. augusztus 17-i keltezéssel:

     Tisztelt dr. H. Tóth István Úr!
     Oktatói, illetve kutatói munkakör betöltésével kapcsolatban írt levelét megkaptam.
     Ismert előttem, hogy Ön vendégoktatói tevékenysége előtt a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola oktatójaként működött közre a felsőoktatás feladataiban. Az Ön életében is jelentős változás volt az elmúlt tíz év, amelyet külföldi intézmény felsőoktatási intézményében töltött és Magyarországon is átalakult a felsőoktatás: az intézmények képzési és kutatási tevékenysége, oktatási szervezete. Több változás történt az előmeneteli elvárásokban, illetve követelményekben.
     Az Oktatási Minisztérium nem tud közvetlen segítséget nyújtani az elhelyezkedéshez. Minden évben, augusztusban, szeptemberben hirdetik meg a felsőoktatási intézmények az egyetemi tanári és főiskolai tanári pályázataikat, amelyek elbírálásának feltételei a Magyar Akkreditációs Bizottságtól az intézmény által megkért vélemény. Természetesen adjunktusi, docensi munkakört is hirdetnek az intézmények, de ezek közzététele folyamatos az Oktatási Közlönyben.
     Munkásságát korábban olyan intézményben végezte, ahol a magyar nyelv és irodalom szaktárgy volt. Minden bizonnyal ilyen pályázatok kiírását is kezdeményezik a felsőoktatási intézmények. Javaslom, tájékozódjon ezekben az intézményekben.
     Bízom abban, hogy korábbi hazai és kutatói munkája, illetve a Lomonoszov Egyetemen megszerzett tapasztalata alapján megtalálja az Ön számára megfelelő munkakört.
     Dr. Magyar Bálint

Mindezt egy olyan levélben kaptam, amelynek a záró címkéjén ez olvasható: „A tudás a hajtóerő”. Nekem – elképzelhető? – egyik sincs meg.
      A miniszteri levélben is emlegetett távollétem a hazai fejlesztésektől csak és csakis a földrajzi távolságra vonatkozhat, erről vallanak a mindvégig itthoni környezetben elvégzett kutatásaim és publikációim; mellettük ugyancsak számosak a külföldi tapasztalataimat felmutató, összegező, az orosz, valamint a finnugor világban folytatott kutatásaim dokumentumai.
     – A hatalmas publikációs jegyzéket látva egyet kell értenem. Mégis lépjünk tovább! Kiket kapott meg hallgatóként az új feladatokhoz? Egyáltalán: kit érdekel Moszkvában a magyar nyelv és kultúra?
     – Oroszországban másképpen jutnak a fiatalok a felsőoktatásba, mint Magyarországon, attól függetlenül, hogy az oroszok is aláírták a híres-hírhedett bolognai megállapodást.
     Kezdjük azzal, miszerint 10-11 évfolyamos az orosz alap- és középfokú oktatás! Azok a diákok, akik a 10. évfolyam végét követően sikeres felvételi vizsgafolyamaton jutnak keresztül, hallgatói lesznek a megcélzott felsőoktatási intézménynek. Ebből adódik, hogy zömmel 16-17 éves fiatalok voltak az elsőéveseim.
     Elsősorban nem szakokra, hanem karokra jelentkeznek az oroszországi középiskolások. Ez azt jelenti, hogy a filológiai fakultáson heteken át tartó felvételi eljárás legvégén lesz csak érdekes, valójában melyik filológiát szeretné elsőként tanulni a jelölt. Gondoljuk csak meg: a Lomonoszov Egyetem Filológiai Fakultására az évente 13-15 ezer jelentkezőből bejutó boldog 2-2200 hallgató mindegyike örvend, mert sok-sok nyelvet és a világ legkülönfélébb irodalmait tanulhatják. A Szovjetunió felbomlását követően már nem indítottak önálló magyar filológus szakot, ám más filológiával társítva és a magyar nyelv mint idegen nyelv oktatása takarékon ugyan, de működött.
     Megdöbbenve szembesültem azzal, hogy évek óta létezik ugyan egy finnugor tanszék, amit a fakultás és az egyetem tudományos hierarchiájában senki sem ismer el, mivel a megszervezője, Ariadna Kuznyecova, a komi és a szölkup nyelvek nemzetközileg is elismert kutatója nem kifejezetten szabályszerűen hívott életre. Nehezítette a körülményeket az is, hogy hiába hagyták a fakultás illetékesei létezni ezt a tanszéki kezdeményt, az oktatók 45 év alatt sem készültek el a zavartalan működéshez alapvetően szükséges dokumentumokkal, jelesül az óra- és vizsgatervekkel, az egyes szaktárgyak és szakkollégiumok tanterveivel.
     1996 őszén az öt évfolyamon összesen 15 hallgató tanult magyar nyelven különböző diszciplínákat. 
     Mi volt a célom?
     Bemutatkozni és jelezni: a tartós tudományos együttműködés érdekében hathatós és azonnali intézkedésekre van szükség. Szerettem volna a szakmai érveim mellett érzelmileg is megnyerni a dékán asszonyt a magyar filológia ügyének támogatására.
     Nem hagyta sokáig sorolnom a tényeket, adatokat és terveket, mondván, hogy egyetért velem. Közölte velem, ha bebizonyítom, hogy életképesen tudunk működni, azaz tudományos műhelyt is tudunk teremteni a színvonalas oktatómunka mellett, akkor határozottan ki fog állni az önálló finnugor tanszék megalapítása mellett. Megígérte, az irántam való bizalma jeléül 1997 szeptemberétől ismét lesznek olyan elsőéves hallgatók, akik más filológiával párosítva a magyar nyelvvel ismerkedhetnek. Amennyiben eredményeket lát, akkor minden tanévben engedélyt fog adni újabb s újabb magyarul is tanuló csoport indítására.
     Erről a találkozóról azonnal tájékoztattam az akkor Moszkvában akkreditált dr. Nanovfszky György rendkívüli és meghatalmazott nagykövetet, aki az uralisztika iránt mélyen elkötelezett szakember is egyben. A nagykövet úr arról biztosított, ha vállvetve tudunk dolgozni, akkor előbb-utóbb siker koronázza a munkánkat. Ő az egyetem rektorát hívta meg a nagykövetségre, majd viszonozta ezt a látogatást, s az eredmény: közös megállapodás, miszerint a magyar nyelv és irodalom oktatása a Lomonoszov Egyetemen tudománypolitikai kérdés, amelyet a felek komoly tartalmakkal töltenek meg. Ezt bizonyítandó nemzetközi finnugor konferencia szervezését kezdeményeztem 1997 őszére.
     A dékán asszony is megtartotta az ígéretét: minden ősszel indult olyan csoport, ahol a hallgatók magyar nyelvet, nyelvészetet és irodalmat tanultak. Volt, amikor 4-5 fős, máskor 14-16 fős elsőéves csoporttal kezdődött a tanévünk szeptember elsején. 2005 júniusában az öt évfolyamon ekképpen alakult a hallgatói létszámunk:
     első évfolyam:
     – szlovák-magyar:                     12 fő
     – orosz-magyar:                        14 fő
     második évfolyam:
     – szláv-magyar:                           4 fő
     – történelem-magyar:                   2 fő
     harmadik évfolyam:
     – történelem-magyar:                   2 fő
     negyedik évfolyam:
     – általános nyelvészet-magyar:      8 fő
     ötödik évfolyam:
     – általános nyelvészet-magyar:      8 fő
     – orosz-magyar:                           5 fő
     aspiránsok:                                  6 fő
     Ö s s z e s e n :                          61 fő

Érdekes, számomra fontos szakmai feladatot adott a történettudományi fakultásról jött hallgatóknak a tanítása. Tekintettel arra, hogy a magyar nyelv és irodalom szakom mellett történelemből is van tanári diplomám, nekem jutott az ő oktatásuk. Esetükben – tekintettel arra, hogy nem nyelvészek voltak – közvetítő nyelvet is használtam, ez az orosz volt, természetesen.
     Mindenképpen idekívánkozik: az én kiküldetésem idején kezdődött s vált természetessé, hogy a fakultáson doktori képzésre jelentkező hallgatók a magyar nyelvészetet is választhatták.
     A kérdésnek van egy semmiképpen sem kikerülhető része, nevezetesen: „kit érdekel Moszkvában a magyar kultúra?” Meglepő, de sokakat! Példaként hadd említsem a Moszkvai Magyar Kulturális Központ rendezvényeit, ahol zömmel teltházas rendezvények zajlanak, ugyanis vonzó az orosz ajkúaknak a magyar nyelv, a magyar irodalom, a magyar kultúra, a magyar tudományos élet. Lelkesítő volt mindannyiszor, hogy amikor magyarországi művészek, tudósok, politikusok érkeztek Moszkvába egy-egy előadásra, fellépésre, vitára, akkor zsúfolásig teltek a Mütnajan, majd a Povarszkajan működő magyar kulturális központ termei.
     – Hogyan taníthatta magyarul Moszkvában a magyar nyelvet, nyelvészetet, néprajzot?
     – Kétségtelenül hosszabb fejtegetést kíván ez, mivel sokkal bonyolultabb szakmai, nyelvpedagógiai problémáról van itt szó. Kezdettől tudtam, kik, mit s hogyan tanítanak a tanszéki csoportban. Guszkova asszony már 1991 őszén feltárta előttem a lehetőségeiket s a korlátaikat, ugyanakkor beavatott a magyaroktatással összefüggő távolabbi terveibe is.
     Tudtam, hogy az alacsonyabb évfolyamokon leíró magyar nyelvészetből és egybevető nyelvészetből Guszkova tanárnő tartja az előadásokat s vezeti a szakkollégiumokat – elsősorban oroszul. Tájékozott voltam arról is, hogy a magasabb évfolyamok magyar nyelvészeti szemináriumait részben a magyarországi lektor, illetőleg vendégoktató, valamint a kezdetektől ott tanító Mayer tanárnő tartja. A magyar irodalommal összefüggő valamennyi foglalkozást Jelena Sakirova vezeti. 
     Mi következett számomra mindebből? Az, hogy teljességgel megvalósíthattam a pályázatomban rögzítetteket, nevezetesen: közvetítő nyelv nélkül, vagyis magyarul tanítottam a magyar nyelvet és a magyar nyelvészetet. Amint találkoztam a hallgatóimmal, bármelyik évfolyamon is, mindig, minden körülmények között csak és csakis magyarul szóltunk egymáshoz, magyarul cseréltünk véleményt, magyarul vitatkoztunk, verseltünk, énekeltünk, vagyis arra „kényszerültek”, hogy amikor megpillantottak engem, máris magyarul kellett gondolkozniuk.
     Az első évfolyamon sok-sok, a magyar népköltészetből való úgynevezett nyelvgyötrőt, mondókát, rigmust, közmondást kellett megtanulniuk hallgatóimnak. A második évfolyamosok számtalan Weöres-verset sajátítottak el, a kedvenceik a Haragosi, a Bóbita, A pletykáló asszonyok voltak. A harmadik évfolyamosok Petőfi-verseket tanultak előszeretettel. A negyedik évfolyam hallgatóival Radnóti Miklós Naptárát memorizáltattam és fordíttattam orosz nyelvre. Az ötödévesek valósággal csüggtek József Attila költői nyelvén, nagy igyekezettel ültették oroszra több művét.
     Amikor a történettudományi fakultásról „áthallgató” egyetemistáknak tanítottam a magyar nyelvet, akkor a nélkülözhetetlen nyelvészeti, nyelvtudományi szakkifejezéseket – a gördülékeny továbbhaladás érdekében – oroszul adtam meg. De az ő esetükben is ragaszkodtam a mielőbbi folyamatos magyar beszéd megvalósításához. Ennek érdekében igen sok magyar mondát olvastattam s fordíttattam a történelem szakos hallgatóimmal.
     A magyar néprajz valósággal lenyűgözte az orosz ajkú egyetemistáimat. Élvezték, amint magyar nyelvű ujjmondókákat, kiszámolókat, gyermekjátékokat tanultunk s el is játszottuk ezeket. Rácsodálkoztak a karácsonyi szokásvilágunkra, a nagyböjti hagyományainkra, a paraszti kultúránk megőrzött, feltárt értékeire. Sokan tiszteletre méltó érzékenységgel érdeklődtek a vallásos tartalmakat hordozó szokásvilágunk iránt. Mindannyiukat meglepte, mennyire engedékeny – az orosz pravoszláv egyház szigorához képest – a magyar katolikus nagyböjti időszak. Igen hasznos volt a magyar s az orosz nép, majd az orosz és az oroszországi finnugor népek etnográfiai adatainak, világának az összehasonlítása. Mindezek után ugye, nem tűnik szerénytelenségnek kijelentenem, hogy népes volt azon hallgatóim köre, ahol a magyar nyelvészettel, a magyar irodalommal, a magyar történelemmel és néprajzzal kapcsolatban írták évfolyam- s diplomadolgozatukat.
      – Mitől függ, hogy hányan tanulhatnak Oroszországban a magyar kultúráról? Vannak „eszközök” a lobbizáshoz, számít az eredmény, az érdeklődés változása? (Van-e adat arról, hogy más nemzetek milyen sikerrel vetik meg a lábukat a Lomonoszovon?)
     – Moszkvában a Lomonoszov Egyetemen kívül a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén (= MGIMO) is régóta tanítják a magyar nyelvet, igaz, ott elsősorban a nyelvhasználat, a magyar kultúra- és országismeret a hangsúlyos. Itt a Kárpátaljáról Moszkvába származott Vavra Klára teremtett kultuszt a magyar nyelvnek s kultúrának. A tanárnő tanítási tapasztalatokban roppant gazdag életútja összegezéséül néhány éve komoly tartalmú tankönyvet írt, sajnos nem sikerült a kézirata kiadáshoz magyarországi támogatókat fellelnie, ezért el kellett fogadnia az egyik világhírű gyógyszercégünk moszkvai képviselete nyomdájának a szíves felajánlását, így jegyzet formában láthatott napvilágot ez a hasznos tananyag.
     Rendszeresek a magyar nyelvi tanfolyamok (évente 12-16 fősek) a Moszkvai Magyar Kulturális Központban, ahol Vavra tanárnő mellett a Lomonoszovon magyar filológiából diplomázottak is tanítják nyelvünket, szép sikerekkel.
     Érdekességként említem, hogy az FSZB (= KGB) moszkvai egyetemén is oktatják a magyar nyelvet és országismeretet. Kissé meglepő lesz, amit elújságolok, miszerint egykori hallgatóim közül válogattak szakembereket oda az orosz illetékesek. Amikor megszólították a volt egyetemistáimat, akkor ők jelezték, hogy a magyarországi tudományos kapcsolataikat véletlenül sem akarják feladni azért, hogy az FSZB (= KGB) moszkvai egyetemén taníthassák a magyar nyelvet. Amikor tájékoztattak engem erről a lehetőségről, akkor személyesen kértem tanácsot az akkori rendkívüli és meghatalmazott nagykövettől, dr. Keskeny Ernőtől, mert nem akartam, amiként a volt hallgatóim sem, utólag kényelmetlen helyzetbe kerülni. Azt a megnyugtató választ kaptam, hogy tisztességesek voltak a fiatalok, mert szóltak, egyébiránt a tudomásulvételen kívül úgysem tehetünk mást.
     De Moszkván kívül is van élet Oroszországban, ennélfogva magyaroktatás is. Szentpétervárott igen hosszú és tudományos teljesítményekben gazdag múltja van a finnugor tanszéknek. Göncz Árpád államfő 1993. évi, az oroszországi finnugor népeknél tett látogatása után szervezték meg az Udmurt Köztársaság fővárosában, Izsevszkben a magyar nyelv, nyelvészet, irodalom és országismeret oktatását. A 2004-05. tanév óta Hanti-Manszijszkban – a magyar állam illetékeseinek támogatása nélkül – tanítja nyelvünket és irodalmunkat Szalontai Judit, aki Magyarországról származott el a Szovjetunióba. A tanárnő 2005 tavaszán egy magyarországi alapítvány ösztöndíját elnyerve országismeret- és nyelvtanközpontú, kétnyelvű tankönyvet írt. Vajon mikor s hol lesz nyomda, ahol pompás külsőbe öltöztetik ezt a kéziratot is?
     Jelen tudásom szerint Oroszországban közel 300 hallgató tanulja a magyar nyelvet, irodalmat a különböző városok egyetemein. S hány helyre várnak tőlünk, Magyarországról segítséget! Mariföldre: Joskar-Olába, mordvinföldre: Szaranszkba, komiföldre: Sziktivkárba, a permjákok közé: Kudimkárba. Ki kell jelentenem: elsősorban nekünk, magyaroknak a finnekkel és az észtekkel összefogva lenne lehetőségünk erős akarattól vezérelt hathatós segítséget nyújtanunk a mariknak, a moksáknak és az erzáknak, a komiknak és a permjákoknak. Ugyanakkor a meglevő állomásainkat: a moszkvai, a szentpétervári, az izsevszki és a hanti-manszijszki meglevő vagy majdnem meglevő tanszékeinket is támogatnia kellene a magyar oktatási, művelődési, gazdasági, külügyi minisztériumoknak – haladéktalanul.
     Hogy miért? Csak példaként említem, hogy a bizantológia annyira fontos Görögországnak, hogy mindent elkövettek az ottani illetékesek egy ilyen jellegű intézet megszervezéséért Moszkvában. Németországból a Lomonoszov Egyetem Germanisztika Intézetében két-három német nyelvtanár tevékenykedik. Nem mindegyike német filológus, van, aki elsősorban történész, van, aki közgazdaságtannal foglalkozik.
     Tőlünk is hasznos lenne nyelvész mellett földrajzzal foglalkozó szakembert küldeni, aki a magyar nyelvű természet- és gazdasági szaknyelvet is érdemben tudná tanítani. Bizonyos szaknyelvi problémák tanításában egy-két-három féléves kinti oktatás után már jelentős eredményeket tudna felmutatni az illető tanár. Az állandó vendégoktató, illetőleg anyanyelvi lektor továbbra is nélkülözhetetlen.
     – Általában van egy határideje minden külszolgálatnak. Ez itt is lejár. Tudtommal 2004-ben hosszabbítást kért – vagy kértek mások – a munka folytatásához.
      – Az úgynevezett nyugati egyetemekre pályázók általában három, különlegesen indokolt esetben legfeljebb négy tanévre érkeznek az állomáshelyükre.
     Tekintettel arra, hogy a keletinek mondott országok egyetemeire nem olyan népes a pályázók köre, erőteljesen érvényesül a méltányosság elve. Ez azt jelenti, hogy az alapnak vett négy tanévnyi ott-tartózkodást követően a fogadó egyetem illetékes fakultása és tanszéke, amennyiben elégedett a kiküldött tevékenységével, emberi és szakmai megnyilvánulásaival, együttesen kérvényezhetik – mindig egy-egy tanévre – a kiküldetés meghosszabbítását.
     Én az 1996-97. tanévtől az 1999-2000. tanévig bezárólag teljesítettem az eredetileg pályázott kiküldetésemet. Ugyanakkor 2000-01. tanévben nemzetközi konferencián akartuk köszönteni a magyar filológusképzés indításának 30. évfordulóját. Erre tekintettel mind a Lomonoszov Egyetem Filológiai Fakultásának illetékesei, mind a Nemzetközi Hungarológiai Központ igazgatója úgy gondolták, szerencsésebb lenne – különös tekintettel a közmegelégedéssel végzett oktatómunkám mellett tanúsított szervezőkészségemre –, ha maradnék még egy tanévig, mivel bennem látják a nemzetközi finnugor konferencia megrendezésének garanciáját. Ezt így kimondani, vallani és vállalni Magyarországon nem szokás, de ez engem nagyon nem érdekel, mert mind az imént megnevezett vezetők, mind a moszkvai külszolgálatosok pontosan tudják, hogy kapcsolataim és hatalmas erőfeszítéseim nélkül nem jött volna létre a 2001. március 27-28-án megtartott nemzetközi finnugor konferencia, amelynek időszerűségét sok tényező igazolta s jelzi mai napság is. A világból száz olyan szakember érkezett, akik uráli és finnugor filológiai, etnográfiai, folklorisztikai, történettudományi kérdésekkel foglalkoztak. A rendezvényünk jelentőségét Finnország, Észtország és Magyarország nagykövetei és kulturális attaséi a személyes jelenlétükkel is emelték. Az előadásokat, referátumokat és korreferátumokat két kötetben sikerült kiadnunk. Ezen könyvek mellett díszes formátumú kiadvánnyal köszöntöttük a 30 éves moszkvai magyar filológusképzést.
     Miután ismételten elégedettek voltak a Lomonoszov Egyetemen, a Nemzetközi Hungarológiai Központban és a moszkvai nagykövetségen is a munkámmal, határozottan biztattak egy újabb tanév vállalására, s ez akkor már a hatodik volt. Annak ellenére, hogy a vonatkozó magyarországi jogszabályokban foglalt kiküldetési határidő maximális terjedelmét elértem, engem bíztak meg ismét a moszkvai vendégoktatói feladatok ellátásával, mivel nem jelentkeztek olyan pályázók, akikkel mind a kiküldők, mind a fogadók egyaránt elégedettek lettek volna. A kilencedik tanév – amelyre nem is jelentkeztem – úgy jutott osztályrészemül, hogy az érvényesen pályázó olyan időpontban lépett vissza anyagi okok miatt (= megalázóan alacsonynak tartotta azt a javadalmazást, amelyben részesült volna), amikor az Oktatási Minisztériumnak mindössze két lehetősége maradt: vagy nem tud senkit sem kiküldeni a tanév kezdetére, vagy engem kérnek fel még egy tanév teljesítésére.
     – Külszolgálatnak neveztem a munkáját, mert nem gondolom, hogy szobatudós valaki egy idegen ország egyetemén. Milyen lehetőségei voltak, mondjuk az államközi kapcsolatok építgetésében nyelvészként? Mit jelent az, hogy műfordítói ambíciókkal vették körül fiatalok, vagy éppen uralisztikai kutatásokban mélyedtek el a hallgatói?
     – A szerencsétlen külső körülményektől eltekintve (pl.: nem kaptam szolgálati útlevelet, nem gondoskodtak a külföldi egészségügyi biztosításomról, úgy vontak le tőlem kilenc éven át havonta 80 dollárt, hogy sehol senki nem ellentételezte stb.) mindenképpen szolgálatnak tekintem a Moszkvában, tágabban: Oroszországban töltött kilenc tanévem valamennyi napját. Nemcsak a magyar nyelvet tanítottam, hanem nyelvtudományt, valamint magyar néprajzot is oktattam s közreműködtem a klasszikus és a mai magyar irodalom népszerűsítésében is.
     A második vendégoktatói évemben (1997 őszén) már nemzetközi konferenciát szerveztem a moszkvai kollégáimmal együtt, hogy nézzünk szembe azzal, hogy az ezredfordulót követő időszakban az uralisztikára miféle kihívások várnak, továbbá lássuk a megkerülhetetlen kérdést: mit is tehetnek az államalkotó finnugor népek (= a magyar, a finn, az észt) az oroszországi finnugor, tágabban véve az uráli népekkel. Ekkor határoztuk el, hogy nagy felelősséggel figyeljük azokat a szárnypróbálgató nyelvészeket, akik elkötelezetten kívánnak foglalkozni az uráli nyelvcsalád filológiai, történettudományi, etnográfiai kérdéseivel. Magam erőteljesen szorgalmaztam annak kutatását, miképpen állunk, továbbá hogyan készülünk a kor kihívásai nyomán az egyes uráli nyelvek mint idegen nyelvek tanítására. Ebben az esetben úgy is szükséges gondolkodnunk erről a problémáról, hogy az oroszországi uráli népek körében gyakorta zavarba ejtő ez a kérdés: melyik nyelv is tekinthető – a mi fogalmaink szerint – anyanyelvüknek, jelesül az államnyelvként vett orosz, vagy az adott köztársaság nyelve, avagy a saját népük nyelve? Mindenképpen számot kell vetnünk a nagymértékű népességkeveredéssel, a vegyes házasságokkal, a bizonyos népcsoportok közötti villongásokkal, az egyes emberek érvényesülési vágyával, szándékával. Ez utóbbi esetében az orosz nyelv fog előtérbe kerülni, mivel ennek köszönhetően tudnak az egyes emberek e hatalmas ország bármelyik zugában – elsősorban nyelvileg – megfelelni.
     A Moszkvai Magyar Kulturális Központ általam is nagyra becsült vezetői: dr. Mayer Rita, Szilánk Bertalan, dr. Goretity József, Kiss Ilona (Bulgakov kiváló kutatója és fordítója) szívügyüknek tekintették azoknak a felderítését, helyzetbe hozását, akiknek fontos a magyar irodalom korszerű megszólaltatása Oroszországban. Nagy lelkesedéssel pártfogoltam valamennyiük törekvését, buzgalmát.
     Így, amikor dr. Mayer Ritának megadatott egy-egy jelentős magyar költőt Moszkvába invitálnia, akkor nemcsak odaültettem közönséget gyarapítandó a hallgatóinkat, hanem megismertettem őket az érkező vendég életútjával, meghatározó alkotásaival.
     Szilánk Bertalan javaslatát, miszerint fordíttassunk le bizonyos József Attila-verseket vállalkozó szellemű, a műfordítás iránt fogékony hallgatókkal, komoly erőkkel támogattam, és sikerült is az egyik hallgatónknak első díjat szereznie eme versengés keretében.
     Dr. Goretity Józsefet sikerült rávennem, hogy a személyes példamutatásával, hiszen a mai orosz irodalom értő magyar műfordítója, valamint a ’80-as évek magyar irodalmi törekvéseivel foglalkozó előadásaival nyerjen meg minél több magyarul tanuló hallgatónkat, jövőbeli műfordítói foglalatoskodásra.
     A Kiss Ilona kezdeményezte és szervezte műfordítói kerekasztal-rendezvényeken szép számmal mutatkoztak be a hallgatóink. E találkozókra nagy gonddal készültem az egyetemistáinkkal, hiszen itt a magyarországi alkotók és az oroszországi műfordítók gyakorta kendőzetlenül szóltak az elképzeléseik mellett a megbecsültségük hiányáról, esetlegességeiről. Ugyanakkor a hallgatóink nemcsak a gondokkal találkozhattak, hanem reményteljes felkarolásban is részesülhettek: feladatokat kaptak, magyarországi műfordító táborokba hívták őket, együttműködési lehetőségeket kínáltak a népszerű, megbecsült alkotók, műfordítók.
     Tatyjana Voronkina, aki megteremtette az orosz nyelvű Örkény Istvánt, a Petelei Istvánt fordító Jelena Rozskova magyar-szlovák irodalomkutató patrónusa lett.
     A Sorstalanság orosz fordítója, Jurij Guszev a korszerű orosz nyelvű Kosztolányi Dezső megformálására törekvő, magyar-orosz irodalomkutató Galina Rizsuhina útjának egyengetésén fáradozik.
     A nemzetközileg ismert József Attila-műfordító, Vjacseszláv Szereda az ugyancsak József Attila-fordításokkal foglalkozó, magyar-szlovák nyelvészeti problémák egybevetését művelő Dárja Anyiszimova támogatásával járul hozzá a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok erősítéséhez. 
     Erősen közreműködtem Valéria Vasurkova és Denis Paperno útkeresésében is a magyar irodalom oroszul történő megszólaltatása érdekében. A megjelentetésre érdemes műfordításaiknak kiadókat derítettem fel.
     Az uralisztikai problémák kutatásában azokat a törekvéseket karoltam fel, amelyek tágabban érintettek egy-egy nyelvészeti kérdést, vagyis nem elégedtem meg a korábban szigorúan vett történeti nyelvészeti aspektusokkal. Arra lelkesítettem a hallgatóimat, hogy minél inkább belülről próbálják megérteni a választott nyelvi kérdés indítékait, azaz kerüljenek közelebb a konkrét nyelvet beszélő közösséggel, tehát menjenek az uráli népcsoportok körébe, éljenek együtt velük, lássák a mindennapjaikat.
     Olga Birjuk a mari néppel s nyelvével került szorosabb kapcsolatba, több alkalommal utazott Joskar-Ola környéki és távolabbi falvakba terepgyakorlatra. Ezen utak nyelvi és néplélektani tapasztalatai nyomán született meg a kitüntetéssel megvédett szakdolgozata. Tatyjana Nyikolájeva az udmurt és a komi nyelvi kapcsolatokat szociolingvisztikai szempontokból vizsgálta, majd az eredményeit a magyar nyelv egyik jelenségével, a tárgy többféle kifejezésével kapcsolta egybe. Jevgenyija Prozorova a komi nyelv pecsorai nyelvjárásának mai állapotát vette szemügyre. A tapasztalatait napjaink magyar és orosz nyelvi jelenségeivel vetette egybe. Filip Dudcsuk a mai magyar nyelv igekötőinek szerkezetét vette alaposan szemügyre, hogy egyúttal azt is felderíthesse, milyen árnyalatai vannak, illetőleg lehetnek egy-egy igekötős szerkezetnek a szövegkörnyezetben. Sokra tartom Kira Zavjalova és Jelena Zsernakova pszicholingvisztikai kutatásait. Aspiránsaink a minél sikeresebb doktori értekezésük elkészítése érdekében a moszkvai magyar nyelvi tanulmányaik után egy évig Budapesten, a Balassi Bálint Intézetben fejlesztették, ez idő tájt pedig az ELTE-n gazdagítják a szaknyelvi tudásukat.
     A feltett kérdés az iránt érdeklődött, hogy az államközi kapcsolatok építésében nyelvészként mit is tehettem. Mindenekelőtt az oktatómunkám minél színvonalasabb és eredményesebb végzésén túl a szárnypróbálgató műfordítók helyzetbe hozását tekintettem kiemelkedő feladatomnak. Fontosnak láttam az oroszországi uráli népekkel való együttműködésemet. Az oktatás mellett a moszkvai finnugor tanszék létrehozását ítéltem a legfőbb teendőmnek. Nem hallgattam el soha azt az elégedetlenségemet, amely amiatt tört elő belőlem, mert úgy telt el három évtized, hogy nem sikerült megszervezni a Lomonoszov Egyetem Filológiai Fakultásán a finnugor tanszéket. A hiányt megszüntetendő kerestem azokat a személyeket, akikkel együttműködve gondolkodhattam, illetőleg cselekedhettem. Guszkova aszszonnyal vállvetve szerkesztettük a tanszék alapjait jelentő óra- és vizsgatervet. Magam is írtam egyetemi tanterveket, jelesül a magyar fonetikával, a magyar igekötők világával (történetével, szerkezetével, jelentésvilágával), a magyar szellemi néprajzzal foglalkozókat. Ugyanígy az én feladatom volt olyan tantervek szerkesztése, amelyek célul tűzték a bevezetést a magyar művelődéstörténetbe, továbbá a magyar irodalomtörténet világába.
     Sikerült eljutnunk a tanszékszervezésben addig a szintig, hogy visszafordíthatatlannak tűntek a folyamatok. Kontra Ferenc rendkívüli és meghatalmazott nagykövet úr hosszú hónapokon át folyamatosan kapcsolatban volt Remnyova dékán asszonnyal és Volkov professzor úrral, hogy a Lomonoszov Egyetem újabb s újabb, a tanszékalapítással összefüggő igényeinek teljesítésében semmiféle akadály ne gördülhessen elibénk. A magyar és a finn filológiával összefüggő dokumentumaink az illetékes szakmai bizottságok tetszését is elnyerték.
     Ekkor – 2005 áprilisában – tájékoztattak bennünket, hogy nincs lehetőség a moszkvai finnugor tanszék létrehozására addig, amíg az észt filológia oktatásához nélkülözhetetlen és szakszerű, tudományos alapozású dokumentumokat nem tudjuk felmutatni. A jelzett időpontig arról voltunk tájékozottak, hogy miután megnyílik a finnugor tanszék, s mutatkoznak az önállóságunkból adódó eredményeink, a sajátságosan új kapcsolataink birtokában szervezzük meg az észt nyelv és irodalom oktatását.
     Amikor végleg hazaindultam Moszkvából, akkor nemcsak egy nemzetközi színtéren oktatói és tudományos tapasztalatokban gazdagabb tudással felvértezettebb tanárként, hanem a tanszékszervezés vonatkozásában mindenképpen bölcsebb emberként érkeztem meg. A moszkvai finnugor tanszék indításának elmaradása nem miattam alakult úgy, ahogyan végül is alakult. Végtelenül sajnálom, hogy immáron a körülmények, magyarul: a jogszabályok miatt, mik szerint szigorúan kötött a kiküldetés időtartama, nem adták meg még azt a nélkülözhetetlen egy tanévet, amelyben – igaz, rendkívüli, szinte emberfeletti erőfeszítéssel – minden bizonnyal megvalósíthattuk volna az uralisztikát művelők álmát: a finnugor tanszék megalapítását, indítását a Lomonoszov Egyetem Filológiai Fakultásán.
     A jövő? Szívesen visszamennék akár folytatni is a most megakadt szervezőmunkát s ugyanilyen lelkesedéssel tanítani is, bízva abban, hogy már a finnugor tanszék kötelékében tehetem.