Elmúló időkön tűnődve kékszínű, kopott könyvet tartok a kezemben. Útravalóul maradt rám, talán véletlenül is, abból az időből, amit ifjúságunk idejének hívunk, s amely elsősorban vágyakkal és fogadkozásokkal terhes. Fiatal, mindössze húsz éves voltam ekkor…
     E könyv hosszan elkísért utamon, derűt, szellemet, megvilágosodást hozva; s tán a hitet, hitemet támogatva is vált társammá.
     Fellini mondja egy interjúban, hogy „a képzelet a legfontosabb gondolkozási forma”. „A valóság a képzelet szülötte” – írja Márai Sándor. De talán kimondható az is, hogy minden művészet legbensőbb lényege a költészet – és itt természetesen nem csak az írott költészetre gondolok, hanem magára a költőiségre. Arra a műfajok felett álló asszociatív, látnoki erőre, mely minden értelem és tudás fölött úgy világítja át a művész személyiségén keresztül a létet, hogy az – közismert ellentmondásai dacára – transzcendenssé szublimálódik.
     Apollinaire – s talán Schubert volt ilyen a régebbi zenében – az egyik legszabadabb művész, ha ez alatt a szellem szüntelen formáló erejét és parttalan áradását értjük. Az ilyen habitus természetesen és szabadon alakít, s e formálás derűsen hat vissza, pontosabban szólva: fénnyel telivé teszi tárgyát. Íme az igazi művészet, mely adekvát a szabadsággal.
     Aki látni szeretne, annak bizonyos távolságra, distanciára van szüksége; vagyis térre. A tér elmozdul az időben, a jelenvaló távolodni látszik tőlünk, lassan a múltba kerül, és egyre inkább a szellemi fény világítja meg. E fény egyik szála a melankólia, az elmúlás tudata és bizonyítéka bennünk, mely a végtelenre, s benne az egyszeri pillanatra emlékeztet. Ezért minden szabadság, és így minden igazi művészet megrendítő is egyben.
     „Azt lehet mondani – írja Thomas Mann Lotte Weimarban című remeklésében Goethéről szólva –, hogy valakinek az egyik szeméből a szeretet mennyországa, a másikból a legfagyosabb tagadás és legmegsemmisítőbb közöny pokla világít elő – de két szem egy pillantás…És miféle pillantás az, amelyre és amelyben a szemek elrémítő ellentmondása megszűnik? A művészet pillantása, az abszolút művészeté, amely az abszolút szeretet, és az abszolút megsemmisítés, vagy közöny egyúttal – és ez az, amit nagyságnak nevezünk.”
 

     E nagy, csodálatosan szabad, bátor és érzékeny, egyszerre derűs és tragikus, kemény és megbocsátó, racionális és asszociatív, színes képekkel, elképesztő karakterekkel, vad és szelíd álmokkal teli, és ugyanakkor tárgyias költészet által egy olyan világba nyerünk bebocsáttatást, melyet ez az abszolút szeretet tart egyben, emel föl, oldja fel ellentmondásait és tesz harmonikussá, s amely világot – gyakran fanyar ízei ellenére – e művészet gyönyöreink és életszeretetünk tárgyává képes avatni.
     Meglátni, a szó igazi és teljes értelmében felfogni és átérezni e világ szétszóródó jelenségeit, majd egyidejűségüket megragadva formát adni e költői anyagban, ráadásul úgy, hogy e formálás a dolgok természetes állapotában, és azok önazonosságában változást ne okozzon, de azokat mégis új minőségben állítsa elénk – ez a költészet hatalma!
     E fénylő ív a látó, költői lélek útja, mely egyik részével a múltban áll, másik pólusával pedig a jövő záloga. Guillaume Apollinaire igaz és hősies élete példa erre.
     Égöv című versének hallatán bátran kérdezhetik: – Mi dolga lehet itt még a rajzolónak, vagy a festőnek? Képek és távlatok, ízek és atmoszférák, párák és színek, asszociációk garmadájának hiteles és megrázó megjelenítése, és emlékezés, emlékezés, mi nem más, mint a színtiszta mélabú, vagy ahogy az esztéták mondják; a MELANKÓLIA maga.
     Vagyis; a MŰVÉSZET mégiscsak „déjŕ vu”-helyzet. Nem más, mint a jövőre emlékezés hajlama, a láthatatlan megértése és formába öntése. Olyan illumináció, mely a legszívszorítóbb valóság konkrét záloga. Imaginárius tér, melybe belépve átvilágíttatunk, és életünk fellobban e „tűzkosárban”. E lángok fényei éltetik a képet, mely így azonossá lesz velünk, megemelve minket, föl a színes, áttetsző lobogásba.
     Nincs jobb helyzet ennél! Mondhatni: íme a földi Mennyország, mely ugyan gyakran fáj és éget is, de cserébe szabaddá tesz; mert e kohó elégeti ballasztjainkat, s úgy maradunk valóságosnak, hogy most már áthatunk mindenen. A világ e lángok fényében nyeri el látható arcát; a valóság így válik valóságossá. Az anyag átlényegül, és visszajut szellemi eredetéhez. Régi mítosz ez. Teremtésnek mondják.
     Látni! A titkokat láthatóvá tenni úgy, hogy rejtettségük ne sérüljön… Mi feladat lehet ennél felemelőbb?
     Most megérintem a szellemi tér egy pontját. Mint kaleidoszkóp rendeződik át a világ. Soha nem látott fény dereng át mindenen. A dolgok kézzelfoghatóak és áttetszőek egyszerre. Karakterük szépsége a végtelen variációit idézi. Semminek sincs vége, vagy határa, mégis megrázóan valóságos és helyénvaló minden.
      MEGÉRKEZTÉL…