„Kimúlni hagyod őket oly hirtelen,
                               Mint az álom, mely elmúlik azontól,
                               Mihelyt az ember felserken álmából,
                               És mint a zöld füvecske a mezőben,
                               Amely nagy hamarsággal elhervad,
                               Reggel virágzik, estve megszárad.”

Tebenned bíztunk, élet, eleitől fogva. Magunkat rád bíztuk, híva segítségül metaforákat, karjaidban kívántunk heverni, andalogni utadon, mely saját utunk előmerészkedő árnya; jó egy évszázad hosszan, vagy kicsit tovább még. Bíztunk, és hitünk erős volt, bátor, hatalmas. Felreménylett az öröklét is, asztalunk felett kerengett, friss lábbal az ifjúság pompás rónáját szegte, vagy araszolt, növekvő hittel a bármi mezején, s teli tüdővel fújtuk, oszthatatlan bizalommal: miénk az örök lét, élünk és sohasem halunk (talán, majd, talán, egyszer, de csak talán).
     De múlttá lett a gondtalan; alkonyodik és egyre jobban szűkül tudatunk, világunk zárul, végül egy helyben járunk, esetleg kis köröket teszünk még a szobában. Ott, ahol néha már mozdulni sem mer, és nem is nagyon akar, hiszen bármelyik mozdulat és elmozdulás magában rejti veszélyét: a bekövetkező elmúlást, arról nem is beszélve (de, mégis), hogy minden utolsónak hitt pillanat legalábbis utolsó előttinek tűnik fel, a mintha-túlélés tékozlandó zálogaként. Apelláta nincs, a perújrafelvétel elmarad; nem mintha nem lenne rá igény, de e vérre menő játékban olybá tűnik, mindez lehetetlen. Mi történik tehát? Semmi. Semmi lényeges. Éldeklünk, addig is, amíg lehet, s számba vesszük, mi marad(t).
     Lövétei Lázár László megrázóan szép kötettel jelentkezett. A mindennapokra rátelepedő haláltudat pozíciójából indulva mutatja meg az egy helyben járás lehetséges módozatait; mennünk és tenni bármit felesleges; amit lehetett, már megtették azok, akiknek hivatásuk az; a diagnózis pontos és nem túlzó, s csupán annyi marad, hogy a hátralévő időt valahogyan eltöltsük. Az abszurditásba hajló létpozíció, a látszólagos bénultságtól (ki)indulva megteremti saját játékterét; oldódik, megindul, keresgél, a napi teendőkre azonban minduntalan rátelepülnek a betegség reflexiói. [Ha egyáltalán érdemes még, ezek után és az előtt, bármit is tenni. Mert mi történik abban az esetben, ha egy halálos beteg ember egyszerűen úgy dönt, hogy a nincs a tovább. A napi vegetáció, a puszta semmittevés, ahol a van a nincs, mert nem lehetnek már előre tervezett célok, mindez feloldhatatlanná, zavarossá, ugyanakkor, ad absurdum, riasztóan tisztává vált.]
     A puszta reflexió határait kikezdendő, manifesztálódik az eszelősségtől magát védeni akaró tudatállapot, mely egyszerre próbálja meg feldolgozni a felfoghatatlant, s a kimondások által új(abb) beszédmódot kialakítani. Aki drámára számít, csalatkozni fog. Aki önsajnálatra, szintúgy. Az elégikus hangvétel (de itt: nem fáradt rezignáltság) lesz azon esztétikai maximum, ameddig a lírai én elmerészkedik. A kötet versei éppen azáltal mélyülnek és súlyosodnak el, hogy dísztelen, pátosz nélküli versek sorjáznak, melyek profánul, bántóan tárgyilagosan írják körül tárgyukat – és személyüket. Az árván maradt lélek magányos istentisztelete ez.
     A két nagyobb ciklusba rendezett versek a létezés, a kimondva levés minimális igényével szólalnak meg. Élőbeszédszerűen, ám mégis retorikusan. Az egyszerűség csupán alapot képez, mely mögött a teher, a súly megbúvik, ám egészen biztosan ott tudhatjuk. Egy nap a világ. Mindig újabb egy. Aktuális, relatív, esetleges, ugyanakkor tétre menő: „Valahogy ez a nap is eltelik.” (Farsang után) Olyan játéktér jött tehát létre, melynek komponensei a haláltudat ellenére működnek tovább, de nem mintha mi sem történt volna, ellenkezőleg. Annak tudatában, hogy a halál bekövetkezik, s akármikor bekövetkezhet. A jelöletlen végpont posztulálása, illetve ennek helyzetbe hozása szinte a napi élettevékenységeket támadja meg és kérdőjelezi meg. De Lövétei logosza nem hagyja magát: beszél, beszél és beszél. Számba veszi az előtte álló nap összes lehetőségét, meditál, gondolkodik, töpreng, elemez, de nem tépelődik. Nyugalma nem látszólagos, igazából megnyugvás, belenyugvás, a tétlenségre kárhoztatottság feloldási kísérletei, melyekben látensen ott bujkál néhol némi időleges hit/remény.
     A beszűkült élettérben felértékelődnek az apró, hétköznapi teendők; az önmagára maradt elme saját létezésének súlyát mindennél erőteljesebben átéli, rendezi; olybá tűnik, a maradás kénytelensége (néhol kelletlensége) olyan lehetséges alakzatokat implikál, amelyből kibomlik (lehetővé válik) egy magánmitológia megszerkesztése. Ennek a kényszeresen teremtett univerzumának középpontjában áll a lírai én, innen határozza meg magát. Saját idő, saját tér. Tulajdonképpen ez a kettő képződik meg a kötetben. A saját idő jelen esetben átértékelődést takar, melyben egyfelől jelen van a reflexivitásból adódóan a múlt felé elvileg nyitott, azonban a mindenkori (vers)jelenben véget érő szubjektív idő, az objektív idő pedig abszolutizálódik. Mondhatnánk, minimalizálódni látszik, de ez nem a megfelelő szó. Erre nincsen szó, ami nem pusztán azt jelenti, hogy meg/elnevezetlen lenne. Csak esetlegesen adható meg, hogy mennyi az annyi: ma, holnap, körülbelül, addig, amíg.
     A fő bizonytalanodást ez okozza, az már meglepőbb fordulat, hogy ebből nem tehetetlenség, esetleg kétségbeesés generálódik, hanem egy beszédmód konstituálódik, melyet ismét csak bajosan lehetne bármivel is azonosítani. Lövétei mintha kísérletezne ennek meghatározásával, Petri Amíg lehetjére utal többször is; valóban erős a hasonlóság, ám lényeges különbség van a két megvalósítás mód (és a két költészet) között. Egyezik a téma (halál), azonban fontos megfigyelni, hogy míg Petri a megírt napi aktualitásokat mindig tágabb kontextusban láttatja, addig Lövétei megmarad magánmitológiája keretei között. Petri valahogy nem tudott nem tragikomikus viccet csinálni az egészből, Lövétei viszont érzelemmentes, s korántsem annyira drasztikus nyelvhasználó/nyelvműködtető. Petrinél a válasz, a reakció a brutalitás őszinteség felé (el)mozduló szembeírás. Lövétei is szembehalad, de mintha nem lenne ez frontális ütközés; inkább koncentrikusan, önmagából szerveződő állapotprezentálást láthatunk, egyfajta benne-írás ez, aminek következtében Lövétei versbeszéde jóval zabolázottabb, fegyelmezettebb lesz. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy a befogadóra gyakorolt elementáris hatás csökkenne, vagy Petri javára dőlne el, inkább az eltérő költészeti mechanizmusok referenciális azonossága adhatja az analógia alapját.
     Lövétei Lázár László egyszerű, mindenfajta póztól irtózó költészete a természetessége révén hat; azt mondja, ami van, kevés, ám rendkívüli igénnyel eldolgozott nyelvvel. Arról beszél, ami neki fontos; a megbocsátandó jogos önzés beszélgetése ez, számadás életéről, számvetés önmagával.
     Mennyi, ami még hátra/előre van? Nem izgatja különösebben, abban él, amiben élhet: „Szóval: ez van. Egyelőre / Fordíthatok a lapon. / Három éve ezt csinálom, Minden mindegy alapon. / Nem kérdem, hogy mi véres, s mi / Vértelen, / Sem azt, hogy ki csinálja ezt, / S mért velem.” (Árkádia-féle)
     Két szék között hát, mint a kötet címe is jelzi; Lövétei Lázár László ezt tette költészetté: betöltötte hivatását, kitöltötte a hiátust. A címadó vers shakespeare-i fordulatának tanácsát is jó lesz megszívlelnünk: „Valaminek vége akar lenni, / de dicsérni jöttem, nem temetni: / beinteni betegségnek, ráknak, / vagy besorolni metaforáknak, / hátha egyszer más leszek, csak egyszer, / s végre belehúzhatok ezerrel” (Két szék között). A költő tette, amit tenni kell: írt. Az ember pedig azt teszi, a halállal szemben, amit mindenki más: megpróbálja elkerülni, ideig-óráig, aztán belehal. (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2005)