Ha úgy érezzük, hogy fojtogat a város, hasogatja fülünket a dudaszó, rátelepszik a tüdőnkre a szénmonoxid, kirázza belőlünk a lelket a villamos. Ha pulzusszámunk félreérthetetlenül magasabb értéket mutat az átlagosnál, ha bosszankodva nézzük levetett ingünk gallérján a fekete csíkot, ha nem bírjuk az iramot, ha a nyomorgató tömegben is magányosak vagyunk, ha úgy érezzük, egy percig sem bírjuk tovább ebben a városban. Nos, akkor vegyük kezünkbe Lábass Endre új kötetét. Hogy újra megtanuljunk élni a Városban, hogy újra megtanuljunk benne jól élni.
     Az Osiris Kiadó gondozásában megjelent kötet nemes hagyományokat elevenít fel. A Magyarország felfedezése címmel futó, évtizedes történetre visszatekintő szociografikus-irodalmi sorozat felújításáról van ugyanis szó, melynek keretében egy időben látott napvilágot három új könyv, köztük Lábassé is.
     A kötet felütése igen találó és egyben jól jellemzi azt a látásmódot, amit Lábass Endre képvisel: „Valaki azt írta egy fantasztikus regényben, hogy a kövek élnek. Élnek, mint az ember és a növényzet, csak számunkra lehetetlen észrevenni a kövek életét, olyan más ütemben él a szikla. Mintha zenét kellene hallgatnunk egy lemezről, amely ezerévenként fordul egyet.” Meglátni a kövek életét: ehhez több ezer évig kellene élni, de legalábbis emberfeletti módon türelmesnek kell lenni. Tekintve, hogy a szerző minden valószínűség szerint nem élt többet néhány röpke évtizednél, arra kell gyanakodnunk, hogy utóbbi tulajdonsággal rendelkezik. Lábassnak ugyanis sikerült. Látja és láttatni kívánja, miként mozog a város. Hogyan terjeszkedik, miként alakul, hogyan küzdi le betegségeit, miként öregszik és fiatalodik egyszerre. Úgy látja és kívánja láttatni, mint egy hatalmas élő organizmust. S ahogy minden részben benne van az egész, Lábass Endre sem városrendészeti és térképészeti részletekkel untat bennünket: apró tárgyakból, épülettöredékekből, emberekből, sztorikból, élettörténetekből építi fel számunkra Budapestet. És történelemből.
     A Vándorparadicsommal könnyű dolga van az olvasónak és a recenzensnek egyaránt. Az olvasónak azért, mert pihentet és gyönyörködtet a szerző egyedülállóan lassú, mégis tömör írásmódja, a recenzensnek pedig azért, mert nem kell technikai, strukturális, elméleti elemzésekkel vesződnie, hiszen a Vándorparadicsom nem akar több lenni annál, ami: szépen megmunkált, kiérlelt, leülepedett vagy éppen felrázott töredékek, történetek, anekdoták, villanások, filmes kifejezéssel élve: snittek. Lábass kamerája lassan pásztázza a házakat, arcokat, időt hagyván az olvasónak, hogy belefeledkezzen szépségükbe, megfejtse minden egyes szegletüket, ráérezzen, vagy legalábbis megsejtse lassú változásukat.
     Lábass Endre úgy ismeri Budapestet, ahogyan mindannyian vágyunk ismerni egy várost: otthonosan, szeretve, féltőn. Látja lélegezni, úgy érzi keringését, ahogy sajátját. És ha néha úgy érezzük, ez a Budapest nem az a Budapest, amelynek utcáin rohanunk és izzadunk napról napra, mert az a Budapest koszos, egzaltált és embertelen, akkor felmerül bennünk, milyen városról ír a szerző? Létezik-e egyáltalán Lábass Vándorparadicsoma? Vagy csak létezett? Az elbeszélések sugallta válasz egyértelmű: igenis létezik. Talán most nem látjuk, mert rejtőzik előlünk, talán csak holnap fogja megmutatni magát, talán már nem is léteznek ezek az egésszé öszeálló darabok, de a Város igenis létezik. Egyfajta Budapest-jelen időben. És ez a jelen idő természetesen nem azonos az emberi vagy a nyelvtani jelen idővel. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Budapest számára egy évszázad nem folyamat, csupán egy pillanat. És mivel ez a pillanat ezer szállal kötődik, most a 21. század hajnalán is, a múlthoz, ezért aztán a város számára ezek a történetek még mindig jelen időben folynak.
     Végeredményben valóban egyfajta szociográfiával van dolgunk, bár egyértelműen nem a hagyományos értelemben. Lábassnál egy gazzal benőtt udvar, egy üres, törmelékektől tarkított építési terület (értsd: „grund”), egy tükörcserép, egy golyónyom a bérház falán: mind-mind ebbe a Budapest-jelenbe ágyazódnak, abba az évtizedekre kitágított jelen időbe, amit 20. századi történelemnek hívunk. A szerző ma már poétikusnak tűnő régi mesterségeken és e mesterségek régi képviselőin keresztül (hangszerész, hangszerjavító, karácsonyfadísz-készítő, sírköves, madárárus, kalaposmester etc.) egy-egy élő és plasztikus szeletét metszi ki ennek a történelemnek.
     A szociografikus jelleg azonban semmiképpen sem megy az irodalmiság rovására. Sőt mondhatnánk, a Vándorparadicsom csak mintegy mellékesen szociográfia. Az elsődleges szándék tisztán irodalmi. A „megragadás” itt nem irodalmi köntösbe bújtatott, félig-meddig vagy egészen tudományos eszközökkel történik, hanem a prózába oltott líra eszközével, olykor pedig képzőművészeti eszközökkel. Aki nem tudja Lábassról, hogy festőművészként és fotósként is jelen van a művészvilágban, az is megsejt valamit a szerző ez irányú fogékonyságából. A Vándorparadicsomot olvasva néha az az érzésünk – oly képszerű, oly plasztikus –, mintha egy régi-régi, melankóliát árasztó fényképalbumot lapozgatnánk: kezünkbe akadnak a dédnagymama ezüst-bromidtól barnás, táblás fotói éppúgy, mint az amatőr fényképész nagypapa hatvanas évekbeli, csipkézett szélű képei, vagy az unoka Prakticán készített első fotói. Olykor meg úgy tűnik, kiállításon vagyunk, egy nagyon-nagyon vegyes tárlaton, ahol jól megférnek egymás mellett a szecessziós festők, a nagybányaiak, a szürrealisták, a szocialista realisták és a realisták, mindenféle előjel nélkül. Lábass képi világa rendkívül sokrétű, ám sokrétűségében is megmutatkozik valami esszenciális, csak rá jellemző hangulat, amely gyöngéd rétegként fedi az írásokat, helyszíneit, szereplőit. Nagy élvezettel időzünk el például azokon a mondatokon, amelyekkel az író egy lerobbant bérház sajátos flórával benőtt pincehelyiségét festi le előttünk: „De ha erős fénnyel megvilágította valaki ezt a lenti világot, kiderült, ott élnek a legszebb pasztellszínek, halovány rózsaszínek, gyönge almazöldek, zöldeskék zuzmók és penészek. A tégla elmállott a folyamatosan csordogáló savaktól, puha, vörös porrá változott, a vakolat csíkjaira is fakózöld zuzmó telepedett, sárga gombafajták lepték el a sarkokat. Egy erős fénysugár hatására itt nem rebbent fel ijedten lepke vagy madár, csak egy-két surranás, apró mozdulat a fal tövében vagy a falra boruló gyökérfüggöny csipkéje közt, egy-két alig látható föld alatti bogár, és kész. Semmi röpködés, verdesés, túlzó érzelemnyilvánítás. Épp csak egy félfordulat, egy elmozdulás vagy éppen mozdulatlanná dermedés. És máris észrevehetetlenné válik a lenti élővilág.”
     Talán kézenfekvőnek tűnt a fentiekben fotókhoz és festményekhez hasonlítani Lábass Endre írásait, csakhogy a Vándorparadicsom képei nem állóképek. Ha mégoly statikusnak tűnnek is, megsejtjük mögöttük, hogy valahonnan eljutottunk idáig, és valahová tartunk. Csak épp a lassított felvétel lassabb még megszokottnál is.
     A képszerű látásmódról egyébként még annyit, hogy a már említett melankólia nem holmi nosztalgiát hivatott gerjeszteni az olvasóban. A Vándorparadicsom nem arra késztet, hogy azt higgyük, nincs már ilyesfajta szépség Budapest utcáin, inkább kiélesíti a szemünket ennek látására. Ez a Budapest ugyanis – most már kimondhatjuk - a valóságos Budapest, nem pedig az általunk ismert mögött platonikus értelemben lebegő idea. „Nem én találom ki, hogy ez a város mesés” – olvashatjuk. „És nem is kell azt hinni, hogy vidámak ezek a mesék. Minden gyerek tudja, hogy a legijesztőbb mesék ivódnak belénk, amiket ráadásul lázasan olvasunk. Nem én találtam ki azt sem, hogy a Klauzál téren működött egy apró üzlet, melynek kirakatán ragasztószalagból kivágott betűkkel az állt – Aladdinlámpa-javító. Ez persze lehet véletlen, hiszen a mester kávéfőzőket is javított, és egyéb lámpákat is, nemcsak Aladdinokat, azonban mégiscsak ezt írta föl a térre néző kirakat portól lassan opálosodó üvegére.”
     Akkor miért érezzük úgy mégis, hogy Lábass Endre városa olyan izgatóan idegen. Nekünk, magyaroknak, talán még egzotikusabb is mint az Ezeregyéjszaka Bagdadja, olyan színes, olyan gazdag, olyan szegény, olyan rendetlen és ingerekkel teli, szinte (és néhol minden kétséget kizáróan) abszurd. Kétségtelen, hogy ez nem a plázák világa. Amikor az olyan remek darabokat olvassuk, mint A taxis, a mágus és a keleti órájának nagymutatója vagy a Keleti utazás a Négy Tigris piacra, illetve a záródarab Ördögpadlás, nem is vágyunk többé a plázák világába, ellenben máris indulnánk, hogy bevegyük magunkat a város rengetegébe, csak úgy cél nélkül, és felfedezzük magunknak ezt a „Letagadott Budapestet”. És ha lehet beszélni a könyv „értelméről”, arról, hogy „miről szól”, akkor elmondhatjuk: erről szól. Erről a vágyról, hogy familiáris, bensőséges, már-már testi kapcsolatba kerüljünk ezzel a nagy testtel, a Várossal.
     Ezért aztán, ha úgy érezzük, hogy fojtogat a város, hasogatja fülünket a dudaszó, rátelepszik a tüdőnkre a szénmonoxid, kirázza belőlünk a lelket a villamos. Ha pulzusszámunk félreérthetetlenül magasabb értéket mutat az átlagosnál, ha bosszankodva nézzük levetett ingünk gallérján a fekete csíkot, ha nem bírjuk az iramot, ha a nyomorgató tömegben is magányosak vagyunk, ha úgy érezzük, egy percig sem bírjuk tovább ebben a városban. Nos, akkor vegyük kezünkbe Lábass Endre új kötetét. (Magyarország felfedezése, Osiris Kiadó, Budapest 2004)