Mint aki elsüllyedt városokra gondol, de nem tudja kimondani, mert az a nyelv elveszett; mint aki nem fél a magasztos gondolatoktól, de félti tőlük a gyermekeket; mint akit száműztek, de tudja, hogy hiányzik nekik:
     olyan ez az asszony ebben a kelet-európai poros télben, ebben a vidéki, vidéki könyvesboltban, ebben az arctalan, mégis síró városban,
     miközben Hamvast az írók polcára helyezi, Csontváryt a festők polcára helyezi, magát pedig középen hagyja, hátha onnan jobban látszik
     az atlantiszi idő.