Hirtelen itt a tavasz, és a vörös kamrában még több sor tűzifánk van. Hatosával számolgatom őket – hat fa egy kis máglya –, hány begyújtásra elég ez a halom, ha visszatér a tél. Főleg a nagyobb darabok maradtak meg, azokat nehéz a cserépkályhába gyömöszölni, és nincs kedvem darabolni őket. Pedig már mindegy, állítólag úgyis vágom a lakásban a fákat. A dübörgéstől szinte megsüketülnek a lentiek. Talán fülükben dobol a vér? Vagy a falak titokzatos belső járatai vezetik ide-oda kacskaringósan a messzi hangokat? – át meg átjárják a Napházat a vad zörejek, bőröndökön dobolnak az ördögök.
     A fáspince a házak tudatalattija, minden fenti titok nyitja ott lapul. De tűzifát nem ajánlatos leszállítani oda. – Vigyázzon – mondta egy asszony a liftben –, éjszakánként ellopják lentről az összes tűzifát. Leviszi, és hopp, egy pillanat múlva nyomtalanul eltűnt tíz mázsa tűzifa, lába kel. Nagyon ügyesek – folytatta –, láthatatlanok! De mi tudjuk, hogy cigányok. Valahonnan éghető anyagokat kell szerezniük, különben a nyomorult üreglakásokban veszi meg őket az isten hidege. Hát, ha önmaguktól veszi meg őket, nem ad értük sokat nekik – gondolom.
     – Ha jót akar, ne vitesse le a fát, csak, ha egész télen mellette ül. Vagy a legváratlanabb időpontokban sűrűn lejár. Erre már elmosolyodom, lelki szemeimmel látom, ahogy vékony barna gyerekek adogatják kézről kézre, pracliról praclira akácfáimat, hajladoznak, és a sötét folyosón boldogan csillog a szemük. Eszembe jut róluk gyerekkorom, nem volt vacak kis kaland, emlékszem, milyen langyos meleg van odalent a fáspince folyosóin a ház alatt, e pincék folyosóinak, mint barlangoknak, állandó klímája van, faillatú, párás meleg – néha megváltó boldogságként élem meg egy ilyen leírás lehetőségeit. És a némaság! – csak egy-egy távoli ablaknyíláson hatol le idáig a buszok zaja-bűze, a villamos nyikorgása, ahogy elkanyarodik a ház előtt. A gyerekkori pincében szerettem meg-megállni, kicsit leülni a fahalomra – ez volt akkor az erdőm, elábrándoztam, kicsit megpihentem, aztán elindultam valamelyik irányba, a folyosó sötétségbe merülő vége felé, a kanyarokon túli titkos folyosókra, az üres rekeszek közé, ahol kalózok kincses ládáját volt érdemes legalább sejteni.
     Azért már elfásultam mostanra, nem vitettem le a fát, pedig ebben a házban emeletes a pince is, kész kolombárium. Ideköltözésemkor egyből végigjártam – az ember ismerje meg a környező világ alját és tetejét is: az élet egy emeletes marhaság. Lefelé indulok, a Napház alá.
     Az első pince semmi különös, egyszerűen körbefut eléggé szárazan, a rekeszek közül némelyik lezárva, némelyik üresen tátong, nagy néma csend van, és nincs finom faillat, itt már valóban nem tartanak fákat, a falakon csak emlékek lapulnak, és tompa feketén meglebbennek a lenti szélben – kormos pókhálóhajak. Körbemegyek a folyosókon, halkan lépegetek, már majdnem az út végére érek, mikor fényt látok a lábam alatt. Lenézek, egy lenti világba látok, a talaj alá, és abban a még lentibb világban ég a villany.
     Tavasszal néha bőröndszám hevernek a villanykörték az útszéli fák alatt – egyszerű a szabály, beavatottak ismerik: ha egy körte kiég a fregolis, nyirkos konyhában, a spájzban vagy a hullaszürke, vulkánfíber-bőröndös előszobában, egyszerűen szemétre vágják, hogy csörren, viszont a villanykörték, amiket a lomtalanításon kidobnak, még világítanának, csak már nem kellenek senkinek, valaki belefáradt az örökös előkészületbe. Jöjjön, aminek jönnie kell, én többet soha nem készülgetek semmire, csak a perceken-órákon úszom át a hátralévő időt. A körték még fényesen vagy fakón égnek, ha otthon becsavarjuk őket egy foglalatba, kiderül, hogy élnek, mindegyik ég, csak már nem volt számukra hely a zsúfolt félhomályban, a kihunyt reményben. Majd ha hirtelen kiég egy körte, a lakók kicsit ülnek a sötétben, erőt gyűjtenek, aztán leugranak a sarokra új égőt venni maguk fölé. Öt körte lesz a sárkányos csillárban, három kilazítva – miért, mi ez, lakodalom?
     Visszamegyek a lépcsőhöz, a csigalépcső valóban továbbvezet lefelé, lemegyek, ha már a lehetőségek invitálnak. A lenti folyosó egészen más világ, nyirkos lehelete borzongatóan hideg, a téglák csillogóan nedvesek, a fal mentén futó csövekről sötét iszalagokban csüng sok moszatszerű szakáll, csepegések-csurgások visszhangzanak, egy-egy cső nyög, az ajtók a sötétségben majdnem mind kitárva állnak, a vasak rég a sárba ragadtak, be sem lehet ezeket a drótajtókat zárni. A sötétségben fogócskázó surrogások-csepegések között egyedül vagyok. Odabent ijesztően kopár semmi, a villanyvezetékek itt-ott megszakadnak, el sem tudom képzelni, honnan jöhetett a fény, amelynek halvány sugaránál megláttam lábam előtt a kutat. Nem volt pereme, csak egy szakadás volt a talajban, még tíz centi, egy tenyérnyi lépés, és belehullok a fekete vízbe, azután ott álldogálok nagyon sokáig, ez épp egy ilyen hely, megint megmenekültem – összeszámoljuk-e, hányszor megmenekültünk, és ezek milyen különös alkalmak voltak? Pillanatok, de tömörek, mindent magukba foglaló, magukba szívó üregek, szívüregek.
     Megállok a föld alatti kút előtt, láttam már ilyet, húsz évvel ezelőtt a budai Duna-parton álltam a föld alatt, fölöttem egy mulató roskadozó maradéka állt, később táncegyüttes ugrált dübörögve a földszinti nagyteremben, az éttermi vendégek helyén – a táncosokat együtt úgy hívták, Budapest –, az öreg fekete-fehér pincérek már elhussantak valahová – azt mondják a pingvinek, frakk is elég, ing minek –, aztán a táncosok is megelégelték ezt a helyet, a föld alatt meg ott volt egy téglafal mögött a kút fekete vize. Most szerencsejátékot játszanak a kút felett, épült oda egy ragyogó kaszinó, lámpafüzérei folyóparti gyöngyök az éjszakában.
     A kaszinónak saját kikötője van, a győztesek a túlpartra kishajón kelnek át, az öngyilkos vesztesek kicsit odébb, egészen a folyó fekete vize fölött, egy ladikon. A korlátnál várakozom, szemerkél az eső, a vesztesek csak nem akarnak jönni, pedig igazán akartam már látni egy igazi vesztest, ilyet én eddig sohase láttam, fura lehet, marslakó, ismeretlen, kicsi, reszketeg, és folyton szomorú vicceket mond csak úgy saját magának. A vesztes végül mindig elkalandozik, míg a többiek összpontosítanak.
     Valójában az emeletes pincénk lenti folyosóján állok képzeletben, lehet, hogy lejjebb is van tovább – mi az, hogy lehet! –, de pillanatnyilag nem vágyakozom oda, ettől is megfelelően rosszul vagyok, és úgyis eljutok. Visszafordulok a kanyarok során, felmászok a csigalépcsőn ad astra, egészen hazáig, ezúttal is a cselédek nyomán, ők a főlépcsőt nem használhatták, elhajolva, falhoz simulva egyensúlyoztak ügyesen, ha szembejöttek egymással, a következő emeletig hátráltak a kosár fával, nyivákoló gyerekkel, mosott ruhával. Mindig alaposan megnéztem kopott csigalépcsőiket. Talppal megérintettem a fokokat. Hazaértem ide, ez menedékhely.
     Egyébként nekem volt egy rövid időszakaszban az egyik legérdekesebb talpam. Bizonyos – alsó – szempontból az volt az én időm. Kilyukadt a régi félcipő, amit annyira szerettem – annyi szép vagy éppen rémes helyeken jártunk-keltünk együtt –, kilyukadt hálátlanul, jelezte, hogy megszűnik, róla is le kell mondanom, ő is anyagi, ekkor azt gondoltam neki válaszul – meg fogja érteni, hiszen szinte hozzám van nőve –, azt gondoltam neki, hogy mindentől már rég megtanultam egy perc alatt megválni, sőt hamarabb. Erre ő már nem felelt, csak egy utolsót nyiszorgott, egy rémeset, és a lyuk visszavonhatatlanul az égre tágult – legalábbis a földről beeresztette a sarat.
     Egy-egy lyuk maga a remény, a Führer állítólag komolyan hitte, hogy az égbolt focilabdáján lyukak a csillagok, mi bent vagyunk – vele együtt – a fociban, és van egy kinti világ, ami csupa fény. – Ha harc, legyen harc, mondtam hangosan, de magamnak, nem érdekelt, ki hallja a metróállomáson – ahol, mint tudjuk, az alagút nedves fekete ág, és hófehér virágszirom rajta minden tolakodó ember. Leültem, egy körömlakk színű műanyag székre roskadtam, fújtam párat – fúj, fúj –, és valami tömítőanyag után néztem, valami vízálló anyag után, amit a cipőbe talpam alá tömhetek. Tekintetem körbejárt, mit gondolhattak az utasok, mit nézem őket – összegombócolom a pofádat, ne bámúj! –, el nem képzelhették az igazságot, mégis képzeltek mindenféle csodát-hülyeséget, én csak a vízálló talpbélésként szóba jöhető lapos dolgokat néztem, meg is akadt a szemem egy lemezborítón – azokat nejlonnal vonják be, hogy ne ártson az eső a szép színes képnek. Ezen a lemezborítón éppen egy gorilla volt. Tetszett, csini gorillalánynak látszott, és vízhatlannak is. Kinyúltam az ülésemről, és magamhoz húztam a gorillalányt. Gyorsan letéptem belőle egy darabot.
     Ez valódi emléktévedés, mert a nejlonozott lemezborítókat és képeslapokat és zsebnaptárakat egyáltalán, de egyáltalán nem lehet eltépni, illetve egy telefonkönyvtépőnek tán sikerül, de ez külön sportág, és kérdés, hogy a téli vagy nyári olimpián tépi-e el az ember a régi telefonkönyveket. Válasz: amikor meghal majdnem mindenkije, akkor, ha telefonkönyvet talál a régi címekkel, megáll a sötét lépcsőház szomszédszagában az erőművész, és búsan megrántja a címeket, akkor derül ki, hogy valójában ő bivalyerős, eltépi tehát a múltat, ezzel indulhat egy jövőbeli versenyen – új életet kezdhet immár egyedül, élősportolóként a világegyetemben. Legelőször is méregdrága szállodákban lakik, mert megteheti.
     Mikor rájön, hogy marha erős, kivesz a legdrágább helyen egy szobát. Eleve üvegtető alatt száll ki a luxuskocsiból, a sofőrök emberismerők, mézesmázosan hízelegnek, de ő kőkemény, kilép a szűrt fénybe, a forgóajtó sem téveszti meg, átmegy rajta, mint kés a vajon, és máris az oszlopos-pálmafás előtérben áll, és a vakulámpák csillognak-ragyognak, mint zuhogó vízesés.
     Ez nem én voltam. Kinyúltam tehát a körömlakk színű kármin ülőkémről, magamhoz rántottam a gorillalányt, négyrét hajtottam őt, és gyorsan begyömöszöltem lyukas talpú félcipőmbe. Felálltam, léptem egyet erre, egyet arra, egyet meg csak úgy lazán amarra. Senki sem jelentett fel, legalábbis nem láttam. Továbbálltam. Évek teltek, de legalábbis napok, melyek vacak, elvesztegetett éveknek tűntek joggal. Sokszor levetettem és felvettem azt a cipőt, és nem volt semmi baj. Egy alkalommal azonban bekövetkezett, aminek be kellett következnie a születés és lebukás örök szabályai szerint, egy lány egyenesen az éppen levetett cipőmbe nézett. Szerelmet vallottam, és levetettem rögtön a félcipőt, vagy fordítva, már nem emlékszem pontosan, belekukkantott kíváncsian – ők ilyenek –, és a cipőm mélyéről rámosolygott a gorillalány. Az emberlánynak eszébe sem jutott, hogy ez az állati nő bélés csupán. Mikor elkezdtem magyarázni, magam is éreztem, hogy vacak kis mentegetőzés ez az egész élet, sokkal jobb magyarázkodás helyett továbbállni, befűzni a cipőt a gorillára, és a lépcsőn a szénszagban lebaktatni a végtelen utcára – végül ez marad nekünk, markáns arcú tagbaszakadt férfiaknak, az egyedül.
     Titkot rejtő csukámban igazán titkos helyekre is mentem. A könyvtár betonpincéjébe hajították egykor a fölösleges cserekönyveket. Minden nagyobb könyvtárnak van egy ilyen csereosztálya, ezek választják ki országuk könyveiből az elcserélhetőeket, mint Heródes a gyerekeket. Valaki azt suttogta odalent a könyvtári pincefolyosón, hogy egyszer Vietnamba küldtek egy barokk geometriát, és kaptak cserébe vietnami iskoláskönyveket – matematikát, fizikát. Lehajolok, felemelek egy könyvcsomagot, tíz vékony, tarka vietnami könyv préselődik madzaggal szorosan összekötve, szép pasztellszínű a csomag, már ki is bontanám, mikor megdermedek, csomócsoda zárja le a madzagot, és maga a madzag is egy bambuszrostból font mese. Ilyen csomót nem nyit ki más, csak egy mindenre elszánt, súlyosan sértett ember, akinek már mindegy az egész világ, meg akarja oldani a kérdést, nem lát, nem hall, míg meg nem oldja a csomót. Megáll a mozdulatom, előttem a csomócsoda, körülnézek, és a többi csomagok csomóit szemügyre veszem. Minden könyvtéglát más-más varázscsomó zár – legalább ebben saját életet éltek a könyveket csomagoló vietnami lányok, vették a bátorságot, remélték, hogy a csomókat még senki sem ellenőrzi a világ.
     Letettem egy pár könyvcsomagot, leültem egy könyvhalomra, lassítottam, ekkor jutott el agyamig a könyvek színárnyalata a csarnokvízen át. A lehető legszebb pasztell és akvarell árnyalatok voltak, csak bámultam a vízben oldott elmaszatolt színeket, akkor odajött egy öregember, leült mellém, bal kezét vállamra tette, jobb kezével megérintett egy könyvcsomagot, és mesélni kezdett.
     – Tudja, miből csinálták ezeket a szép színes papírokat, fiatalember? Hát vegyes katonákból, igen, nem csak amerikaiakból, de vietnamiakból is – ami csak akadt a dzsungeltisztáson. A csata után összeszedték a halottakat, és mert a rongy drága dolog, remek papírt lehet belőle készíteni, összeszedték gondosan az összes katonaruhát. Csakhogy az emberről nem mindig lehet tökéletesen leválasztani az egyenruhát, a halott nem adja az utolsó díszét, takaróját, beleszakadtak a lábak és a karok. A papírgyárban erre azt mondta egy mérnök, hogy ne nagyon válogassanak, úgyis ki kell áztatni a rongyokat. Vitték hát emberekkel együtt az egyenruhákat, kádakban szétáztatták a rongyokat, és beszínezték a papírmasszát, naponta festékekkel színezték, hogy a belekeveredett rongyok foltjai ne tűnjenek ki nagyon. Ezekre az almazöld, barackvirágszín papírlapokra nyomták évtizedeken át a könyveket. A pince folyosójáról hidegebb áramlat legyint arcon, kicsit megizzadtam a zsákon ülve, elbambulva a könyvkupacon.
     Láttam egészen jópofa föld alatti dolgokat. Saját szememmel láttam a kis kölyköket, akik kibújtak a Köztéri behemót szobor alól. Talapzatában hátul egy lyuk ásított, bekukkantottam, és ahogy én befelé néztem, hirtelen egy kis kobak jelent meg a betonozott lyuk rozsdás vaskeretében. Kibújt egy kicsi fej, utána egy kis fenék, négykézláb egy egész szutykos gyerek – ezek mindenhová bemásznak, ezek, a történelem legeldugottabb sikátora sincs biztonságban ilyen kicsi kezek előtt. Máris jött a másik, és így ment ez egészen ötig. Egyszerre kint álltak előttem mind az öten, egy kis tornacsapat, összevissza, nem magassági sorrendben, a Tavaszmező utcai fiúk. Semmilyen rendben, csak szabadon, csak, mint akik a föld alól éppen kimásztak.
     Ha már mindenféleképpen sorrendekbe akarjuk életünket nyomorítani, akkor a befelé mászásnál mondjuk létezhetett bátorsági sorrend, kifelé meg úgy másztak térden a sárban, ahogy egymás után elegük lett a múltbeli sötétből. – A bácsi is jöjjön le, nézze meg, ott van a föld alatti tó – nem látják rajtam, de sírva összeomoltam, hogy bácsi lettem –, naponta lemászunk, és mindennap ott van, körülötte szoktunk ülni, csak most már hideg volt odalent. Azért egy felismerés melenget, én vagyok a bácsi, akit a kisfiúk olyan megbízhatónak tartanak, hogy megmutatják neki titkukat, a sötétet, amit nem árulnak el senkinek.
     Ekkor tudtam meg, ezektől a mini emberektől, hogy egy titokzatos föld alatti tó feketéllik a földben, a rég lebontott Köztéri hősszobor alatt. Soha nem sejtett tömegben hullámzanak körülöttünk láthatatlan dolgok, mint a hópelyhek örvénylenek Crombie-kabátunk gallérja körül a titkok. Bánsági úr, a kéményseprő – aki méretei alapján inkább parkett-táncosnak látszik, és szerintem korombeli, mégis akad, aki Józsi bácsinak nevezi –, megáll a függőfolyosón, fekete zsebéből előhúz egy meglepően fehér papírt, rám néz, és azt mondja – sajnos, uram, ezt bizony fel kell jegyezni, nem lesz belőle baja, de ezt fel kell jegyezni. Mit akar feljegyezni Józsi bácsi arra a lapra? És, ezek szerint bajom is lehet… nagyon nyújtom felé a nyakam, nagyon…
     – Ne féljen, csak azt írom ide, amit kötelező, hogy a maga kéménye körül légörvény van, mert éppen ott, ahol a maga kéménye a tetőből előbújik, ott van a tetőn a torony, a torony körül meg, mint a tornyok körül általában, légörvény kavarog, és a légörvények életveszélyesek, visszafújják, beterelik a kéményekbe a gázokat és gőzöket. Fel kell írnom erre a lapra, hogy magának van ez a légörvénye fent, nem lesz semmi baj, ne féljen, látom, nem örül, de fel kell írni, ez a rend, minden légörvényt fel kell a füzetbe írni. Ha elköltözik, ez akkor is a lakáshoz tartozó adat – mondja, és ahogy fekete kabátját nézem, megint eszembe jut, hogy egyszer egy légörvényen el kellene menni innen.
     A lepkekönnyű és a behemót dolgoknak is el kell menni. Jött egyszer egy férfi, köpcös, izmos alak, mint aki sokat ült, és amíg ült, végig gyúrt. Csöngetett, ajtót nyitottam neki, édesanyám küldte – Isten tudja, honnan szedte – segíteni. Rögtön a kombináltszekrényhez evezett. – Na ja, bólintott, és maga mögé intett. Utána jött egy másik, a segítője, az leírhatatlanabb. Kurtán intett neki. Köteleket, állati erejű gurtnikat vettek elő, vállukra kanyarították, és ajtófélfákat döngve-verve kiszállították a szekrénybe hemótot a gangra, a hidegbe. Kocogva, döngve, dübörögve vánszorgott lefelé a kombináltszekrény gyermekkoromat magába rejtve.
     Oly jól mutattak benne a kék ólomkristály poharak, míg nem vette át helyüket az ólomharag. A fiókokban épp elfért az összes gonosz számla és születési és halálozási okirat. A tolós-üvegű vitrinben egy régi húsvéti tojás mumifikálódott csirkeembriója mellett dédanyám határon túli sírhantjáról egy csipetnyi föld zörgött egy kiszáradt kis fafiókban, egy Szikra gyufásdobozban.
     Mindezt a kombináltszekrénybe gondolom, mindent, ami egykor, gyerekkoromban benne volt. Most a szekrény lefelé halad, mint egy öregember, ki utoljára járja végig a régi útvonalakat, a lépcsőházban utoljára csoszog, súrlódva kanyarodik a régi kanyarokon. Hajtűkanyar, hajszálak a lépcsőfokokon.
     Valóban létezett ez a szekrény. Utána is néztem a gangról, lesóhajtottam a függőfolyosóról, bementem valamiért, hogy ne lássam. A döngés feljött a lépcsőkön, fel az emeleteken, bekanyarodott a gangra, és utánam jött a nagyszobába. De ez a döngés egyszerű dübörgés volt, tulajdonképpen csak visszhangos kocogás, bútorkacagás. A halálos dördüléstől élesen különbözött. Amitől majd kiugrott a szívem. Olyan különbség ez a döndülés és a dördülés között, mint a komoly és a komor – szép kis különbségtételek. Nem tudom, a régi lakás mely pontján ért a robaj, de beleremegett a szívem. Döndülés, dörgés, robaj – gyerekkoromban gyűjtöttem a szavakat.
     Kirohantam a gangra, végig a régi lakásomon. Földi lakásunk csalóka szálloda, hagyjuk a szajrét másra. A fal hengerelt mintái ezüstösen csillogtak a dohányfüggöny alatt – Daru, Plovdiv, Munkás, Fecske, Terv –, barna dohányfüstfátyol borította azt a régi országot, alatta elhalványultak a gyűlölködő és a segélykérő feliratok. Kiértem a folyosóra a hidegbe, a cirádás vaskorláthoz dőltem, és lenéztem. Odalenn az izmos, alacsony ember, Tuskó Hopkins a kombinált szekrényt verte széjjel éppen. Baltával esett neki a múltnak, ami nálam már nem fért el a lakásban. Már nem volt értelme szólni, már belevágott a kombináltszekrény ruhaakasztós részébe, és a szekrénynek az a része széthasadt, kinyílt, az égre nézett. Nem kellett volna segítséget hívni, nem kellett volna a bajomat mással megosztani. Ha segítséget hívunk, sokszor a poklok kapuit nyitjuk meg. Nem szabad elgyöngülni. Ekkor Tuskó Hopkins baltájával másodszor is a kombináltszekrénybe vágott. – Széjjel-verte-a-szekrényt.
     A ruhaakasztós rész kinyílt, az ajtó nyikorogva kitárult – Szezám, drága Szezám, istenem, ki segít, már senki sem –, a felső polc is kettéhasadt, a vitrines rész és a könyvespolc reccsenve elvált, a köpcös megtörölte izzadt homlokát, trikójával megtörölte pocakos hasát – kuc-kuc –, izzadságcsepp ült meg a köldökén –, a társára nézett, az is pihent egy kicsit, sóhajtottak ők is, vagy inkább csak levegőt vettek – ég és föld a kettő –, levegőt vettek, és pár hatalmas csapással felismerhetetlen darabokra törték a régi szekrényt. Tovább nem bírtam nézni, bementem megint a lakásba, a fájdalommal-kombinált szekrény helyét feltakarítani – hiába minden takarítás, a nagy bútorok alatt, a leghátsó sarkokban ott lapulnak a porcicák. És amikor egy-egy nehéz, döher darab elhagyja helyét, mindig akad mögötte meglepetés. Pár percig elvoltam a söprögetéssel. Nem szabad sírni, a megújulás mindig fájdalmakkal jár, majd elmúlik ez is, mint a többi veszteség utáni fájdalom, és szép tágas lesz a lakás, sokkal több lesz a helyem, akár táncolhatok, vagy egy utolsó bulira veszteseket hívhatok szalonnás katonákat enni. Már nem néztem meg, hová tették Hopkinsék a szekrény forgácsait, hogy szedték zsákba vagy ládába a faszilánkokat. Nem ismerem a történet végét, de a történet végét általában félünk látni. Felszáll egy madár, és csak repül, repül a páratenger felett, és nem száll le sosem. Röptében bóbiskol szegény, de hová is szállhatna le? Egy hánykolódó hajóra, melyen némán, csillogva állnak a napfényben a hófehér hajósok?