Köztudomású, hogy a rendszerváltozás – pesszimistább szóhasználattal: rendszerváltoztatás, optimistább megközelítésben: rendszerváltás – nemcsak a politikában, hanem a magánélet szintjén is vízválasztó volt. Bár jelképes értékűnek érzem, nem a kommunista rendszer egyik vezető történész-ideológusának esetére gondolok, aki az 1990-es évek elején nem csupán a rendszert, hanem „öregecskedő” feleségét is lecserélte, s egy másik földrészen, egy fiatalabb asszonnyal az oldalán kezdett új életet. Azon a földrészen, amelyik ellen hosszú évtizedeken át ideológiai harcot folytatott. Ez az eset csak Igor Safarevics nagy jelentőségű, korát messze megelőző tanulmányának (Két út egy szakadékba) egyik gondolatát igazolta előttem. Azt a gondolatát, hogy a szocializmus és a kapitalizmus egy tőről sarjadt két rendszer, a technikai civilizáció két útja, s rokonságukat egyebek között az is mutatja, hogy társadalmi és magánéleti szinten is könnyű közöttük az átjárás, a váltás.
     Magánéleti vízválasztóról beszélve az a jól ismert tény járt a fejemben, hogy 1990 körül régi, kipróbált barátságok szakadtak meg, asztaltársaságok bomlottak föl, testvérek, rokonok csapták be egymás előtt az ajtót. Elégedjünk meg néhány példával. Szörényi Levente és Bródy János zenéjükkel évtizedeken át együtt lazították a Kádár-rendszer nyikorgó ideológiai (fel)építményének csavarjait, majd a rendszer bukása után sokáig nem is szóltak egymáshoz. Sarkosan fogalmazok: Szörényi a népben, nemzetben gondolkodók közé állt, Bródy pedig a mindezt megmosolygók közé. Valamikor a hetvenes években Csurka István párizsi útitársa és „idegenvezetője” a franciás kultúrájú Réz Pál volt. Réz ma a magyar nemzeti érdekek iránt kevés érdeklődést mutató SZDSZ híve, s nem áll szóba a nemzeti radikális Csurkával. Végül az utolsó példa. Az 1960-as években a Metropol és a Royal Szálloda halljában Fodor András, Mészöly Miklós, Hernádi Gyula, Orbán Ottó, Tornai József, Sükösd Mihály és Marsall László baráti asztaltársaságában jól megfért egymás mellett Konrád György és Csoóri Sándor, de mára értékrendjük oly messzire került egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Csoóri a magyar népi irodalom egyik utolsó nagy költőjeként vesztébe rohanó népe öntudatát próbálja élesztgetni, Konrád György pedig elvont emberi jogok védelmében hallatja hangját.
     Nem e rövid cikk feladata a fölvillantott talányos jelenség tüzetes vizsgálata, hogy tudniillik a diktatúra miért kapcsolta össze, az úgynevezett szabadság pedig miért szakította szét ezeket a barátságokat, de futólag meg kell kísérelnünk kulcsot találni a probléma nyitjához. 
     Minden ember értékrendje hierarchikus: a számtalan elfogadott, vallott érték közül az egyik fontosabb neki, mint a másik. A letűnt rendszerben az említett barátok szemében a legfontosabb cél a kommunista rendszer megdöntése volt. A kommunista rendszer bukása után Szörényi, Csurka, Csoóri értékrendjének csúcsára a magyar nemzeti érdekek képviselete került, Bródyt, Réz Pált és Konrádot pedig elsősorban a kommunista értékrenddel látszólag szöges ellentétben álló liberális szabadságeszme hevíti. Summa summarum: a kommunizmus elleni harc összefűzte, a magyar nemzeti érdekek képviselete viszont elidegenítette egymástól a barátokat. Szembe kell néznünk a kiábrándító valósággal! Erre a szakításra eleve számítani lehetett, mert a magyar nemzeti érdekekről 1990 előtt is eltért a véleményük, csak ez a nézetkülönbség nem tört felszínre, mert kerülték az ilyen vitát. Illyésnek az 1930-as években papírra vetett szavai – mutatis mutandis – a 20. század során végig érvényesek voltak, s ma is azok: „Kassák körében beszélhettem minden nép sajátos, tehát nemzeti bajairól is, csak a magyarokéról szólni volt még ott is gyanús maradiság;” A ma liberálisnak mondott táborban ezen a téren az 1930-as évek óta nem történt változás: az elvont emberi jogot szentnek és sérthetetlennek tartja, de az erdélyi hús-vér magyarnak nem szavazza meg a magyar állampolgársághoz való jogot. Ebből is látszik, hogy ma Magyarországon nem a kommunizmushoz, vagy a nyugati liberalizmushoz, hanem a magyar néphez, a magyar nemzeti eszméhez való viszony a vízválasztó. Nem jobb- és baloldali értékek, hanem ennek a törésvonalnak a mentén tömörül a magyar értelmiség két, egymást gyanúsan méregető szekértáborba, amelyeket hagyományosan népinek és urbánusnak szokás hívni.
     Mi, kívülállók, a fenti barátságok megszakadásának részleteit nem ismerjük, többnyire csak magáról a szakadás tényéről értesültünk. Nem tudjuk, hogy lassú elhidegülés vagy viharos veszekedés eredményezte a szakításokat. Tüskés Tibor és Mészöly Miklós nemrég megjelent levelezése azért is különösen érdekes, mert tudtommal ez az első olyan dokumentumgyűjtemény, amelynek segítségével valamelyest nyomon követhetjük a bevezetőben felvázolt jelenséget, egy barátság szálainak 1990 utáni végzetes és végleges meglazulását, Tüskésnek és Mészölynek más-más táborba sodródását. Kíséreljük meg ebből a szempontból olvasni ezt a levélgyűjteményt, de előtte lássuk az előzményeket.
     A pécsi Jelenkor folyóirat 1958-ban indult útjára. Tüskés Tibor hamarosan bekapcsolódott a szerkesztőség munkájába, 1959-ben őt nevezték ki a lap főszerkesztőjévé. Tüskés a rá jellemző kiváló szervezőkészséggel és lankadatlan energiával látott munkához. Azt a sajnos ma furcsának tűnő, de magától értetődő, egészséges szerkesztési elvet tűzte maga elé, hogy megpróbálja megnyerni a Pécsről és a Dunántúlról elszármazott, illetve ott élő írókat, költőket. E célkitűzésének köszönhetően a Tüskés irányította Jelenkor rendszeres szerzői közé tartozott a pécsi helybéli írókon (Várkonyi Nándor, Bertha Bulcsu, Csorba Győző stb.) kívül többek között Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Tatay Sándor, Weöres Sándor, Fodor András, Takáts Gyula. Mészöly Miklós, urbánus irodalmunk jeles alkotója is „területi” alapon került Tüskés Tibor látókörébe: a Molnár család – a Mészöly fölvett, művészi név – Szekszárd megbecsült polgárcsaládjai közé tartozott. Mészölyt olyan erős érzelmi szálak fűzték Pécshez, hogy egy időben még az odaköltözés gondolatát is komolyan fontolgatta. Első írása is Pécsett jelent meg 1943-ban, a Várkonyi Nándor szerkesztette Sorsunkban, s első novelláskötete, a Vadvizek is Baranya megye székhelyén látott napvilágot 1948-ban. Később a Sorsunkat felváltó Dunántúlban is publikált. Érthető tehát, hogy örömmel mondott igent Tüskés Tibor hívó szavára, s 1959 és 1964 között, Tüskés ötéves szerkesztői működése alatt tíz publikációja jelent meg a lapban. Természetesen Tüskés elsősorban nem azért igyekezett fórumot biztosítani Mészölynek, mert Pannónia szülötte volt, hanem azért mert Mészöly már ekkor is megbecsült, kitűnő írónak számított. Jelenkor-béli első publikációja a napjainkban klasszikusnak tartott regényének, Az atléta halálának egy részlete volt 1960-ban.
     A szerkesztő és az író olykor-olykor személyesen is találkozott, de értelemszerűen inkább levelezés útján tartotta egymással a kapcsolatot. A közelmúltban a pécsi Pannónia Könyvek sorozatban levelezésük fennmaradt 115 darabja nyomtatásban is megjelent. Az időben 1960-tól 1997-ig ívelő levelek elférnek egy vékony kötetben, mégis hű lenyomatai a Kádár-rendszernek. Tüskés is, Mészöly is tisztában volt vele, hogy leveleiket felbontják a „szervek”, ezért kerülték a politikailag rázós témákat. Hasztalan törekedtek azonban megtéveszteni a rendszer éber őreit. Tüskés hiába futtatta fel a Jelenkort, hiába harcolta ki, hogy 1963-tól a korábbi kéthavi lapból folyóirat legyen, egy évre rá, politikai okokból leváltották, s új szerkesztő ült a készbe. Ma már hozzáférhetők az állambiztonsági iratok, s ezekből tényszerűen tudjuk, amit korábban csak sejtettünk: Tüskésnek elsősorban Mészöly Miklós melletti kiállása miatt kellett felállnia a főszerkesztői székből. A kommunista cenzorok poharában Mészöly Az ablakmosó című burleszk-tragédiájának közlése volt az utolsó csepp.
     1960 és 1964 között, amíg Tüskés szerkesztette a lapot, Tüskés és Mészöly hetvenhét – misztikus szám! – levelet írt egymásnak. Szinte minden második levélben, egészen pontosan a hetvenhétből harmincegyben hol nyíltan, hol burkoltan azt latolgatták, hogy vajon mit szólnak majd ehhez a mindenható kommunista kulturális politikusok, vajon megússzák-e fejmosás nélkül a publikációt, a folyóiratszámot. Mivel ma már hihetetlenül hangzik, hogy a „legvidámabb barakkban” ilyen állapotok uralkodtak a hatvanas évek elején, rövid ízelítőt adok a levelek visszatérő fordulataiból: „majd kivárunk egy szélmentesebb számot…”; „A mostani, áprilisi számban tisztelgünk […] a következőben talán kicsit »vétkeznünk« is szabad.”; „s a hátadat sem kell tartani érte…”; „Az én fejem még a nyakamon van. A Tiéd?”; „Az előadást és a visszhangot várakozáson felül, jól »megúsztam«”; „Utolsó leveled nyomta kissé a lelkem – hát ennyire rossz ómen vagyok nektek? S a Te hátad se bír ki mindent.”; „nem ellenkezőjét kérem a mostaninak, hanem mást, közölhetőt, ami nem adna támadási lehetőséget.”; „Van még annyi becsületem a Jelenkornál, hogy a Bunkerrel hozzam helyre az Ablakmosó »hibáját«?”. E karcsú levelezéskötet egyik legfontosabb hozadéka éppen az, hogy bepillantást enged egy „tűrt” vidéki szerkesztő kulisszák mögötti munkájába az Aczél György-féle kulturális politika korában. Tanúi lehetünk, hogy Tüskésnek miként kellett minden számban patikamérlegen kiporcióznia a marxista „jó cselekedetek” és az antimarxista „bűnök” arányát. Tüskés öt évig egyensúlyozott a kötélen, végül a Bajuszos – Tüskés és Mészöly így emlegették leveleikben Aczélt – lelökte őt a mélybe. A méltányosság megkívánja, hogy hozzátegyük: Tüskés nem zuhant a porondra, nem zúzta össze magát, felfogta a szocialista-szociális védőháló. Középiskolai tanárként dolgozhatott tovább.
     Az 1960-as évek különös, sokszor csak bennfenteseknek érthető „húzd meg, ereszd meg” kulturális politikájára jellemző, hogy Tüskést leváltották, de Mészöly, az eredendő bűn forrása, megúszta az esetet. Pándi Pál, Aczél György jobb keze, az Élet és Irodalomban kivégezte ugyan a magyar Ionesco burleszkjét, Az ablakmosót, de tettek nem követték a szavakat. Mészöly így írt Tüskésnek: „Általában nem győznek nyugtatni, hogy csak kritikát kaptam – s nincs következménye. (Apróság: Pándi levelet írt Aczélnak, hogy úgy hallja, a cikke nyomán adm[inisztratív] intézkedéseket, letiltást stb. akarnak tenni ellenem; s ez ellen tiltakozik, mert ez megsértése a szocialista kritika komolyságának…)” Sőt, Komlós János, a Népszabadság kulturális rovatának vezetője tárcát kért Mészölytől, Kardos György, a Magvető Könyvkiadó nagyhatalmú vezetője pedig biztosította Mészölyt, hogy a történtek ellenére kiadja Az atléta halálát. Az Atléta végül csak 1966-ban, három évvel a francia kiadás után, a német kiadással egy évben jelent meg magyarul. Az évekig tartó huzavonát látva jogosan írta Tüskés: „örülhetnek majd a külföldiek, s szégyenkezhetnek a honi kiadói atyamesterek. Azt hiszem a könyv a modern európai regény színvonalával mérhető…”
     Mészöly Miklós szép levélben búcsúzott el a kegyvesztetté vált Tüskéstől: „leveled – a hír – a levegőben lógott ugyan; de mégis megütött nagyon. Kevéssé részletezhető, ami hirtelen – gondolat és egyéb – megfogalmazódott bennem. De rajtad ez nem segít… Mi vigasztalhat? Méltósággal lépsz le s tisztán. […] Számítgatás nélkül akartál s akartunk tenni a magyar irodalomért, amit tudtunk. […] S hogy tovább? – az ilyesmiről nehéz írni. Eddig is megvolt, kialakult köztünk egy olyan kapcsolat – bár ritkán találkoztunk – ami független a szerkesztő-író relációtól. És semmi nem változhat s változott. Így érzem. Ugye, elég ennyi?” Tiszta, őszinte szavak, de tudjuk, hogy a rendszerváltozás utáni időkben nagyon is változott, sőt, óriásit fordult Mészöly és Tüskés kapcsolata. 1997-ben, a Jelenkorban jelent meg Mészöly Miklós Mert Pécs valóban urbs volt című emlékezése. Mészöly hatvannégy sorban emlékezett meg a Várkonyi Nándor-féle Sorsunkról, majd így folytatta: „Aztán?… Tulajdonképpen a Szederkényi-időktől lett újból közelebbi kapcsolatom a várossal.” Az „aztán” következő három pont az 1959 és 1964 közötti éveket – a sportból ismert szakkifejezéssel élve – pontozta ki, amikor Tüskés szerkesztette a Jelenkort. Ez a feledékenység méltatlan Mészölyhöz, és nem csodálkozhatunk rajta, hogy sértette Tüskést. Mészölynek ugyanis emlékeznie kellett volna rá, hogy 1964-ben, a Jelenkorban megjelent, s éppen Tüskés felkérésére írt, Mit jelent nekem Pécs? című cikkében így fogalmazott: „Nehezen lettem íróvá; és Pécs nélkül talán még nehezebben sikerült volna. […] még ma is Pécsett publikálok a legtöbbet.” Mi történt Mészöllyel, mi történt Mészöly és Tüskés között, hogy az író 1997-ben ilyen kíméletlenül kitörölte emlékeiből azt a szerkesztőt, aki vásárra vitte érte a bőrét? Egyelőre nem ismerjük a részleteket, de mindkét fél említ egy konfliktust szülő esetet. Polcz Alaine, Mészöly Miklós felesége Tüskés egy bizonyos nyilatkozatát emlegette fel, amely keményen belevágott az életükbe. Tüskés ekként kommentálta ugyanezt az esetet: „a nyolcvanas évek végén olyan tudatlanságból, irigységből vagy rosszindulatból fakadó információk jutottak el Mészöly Miklóshoz, amelyek homokszemeket csempésztek kapcsolatunkba.” Bár egyelőre csak ennyit tudunk az „ügyről”, alig hihető, hogy egy, ráadásul nem is nyilvános nyilatkozat miatt futott volna zátonyra egy több évtizedes, a kommunista rendszer nyomáspróbáját kiállott barátság. A háttérben valami komolyabb, súlyosabb oknak kell meghúzódnia. 1964, Tüskés leváltása után, ha meg is ritkultak, de azért még csordogáltak a levelek Pécs és Budapest között. Az első nagyobb, négyéves szünet 1971 és 1975 között figyelhető meg. Bár Tüskés négy év után megtörte a csendet, ezt újabb hosszú, többéves hallgatások követték: 1975 és 1977, 1977 és 1980, majd 1982 és 1988 között nem adtak hírt egymásnak. Az említett nyilatkozat szülte sértődésen kívül Tüskés mást is említ az elhidegülés okaként: Mészöly Miklós szerepvállalását a rendszerváltozás utáni évtizedben. Mészöly 1992. szeptember 24-én felszólalt a Demokratikus Charta emberjogi gyűlésén, s az új elvárások szerinti, politikailag teljesen korrekt beszédet mondott: „A közömbösség ma a cinkossággal fog kezet. Hallgatásunkat a történelem fogja elítélni… Nem engedhetjük, hogy a gyűlölet és kirekesztés, az egyedül üdvözítő ideológiák újra megfertőzzék társadalmunkat…” (Mészöly tisztában volt vele, hogy fellépése a magyar értelmiség nemzeti elkötelezettségű részében megütközést fog kelteni. Tüskésnek írt levelében, élesen így fogalmazott szereplése kapcsán: „A hazaáruló stb. státusz így is biztosítva…”) Mészölynek a gyűlésen elhangzott mondataival önmagukban nem volt semmi baj! Ugyanolyan makulátlanok, mint amikor pár évtizeddel korábban azt harsogták a tömeggyűlések szónokai, hogy a Szovjetunió a béke legfőbb őre, el a kezekkel Vietnámtól stb. 1992-es fellépésével Mészöly Miklós azokhoz, és azok utódaihoz csatlakozott, akik ellen az 1960-as években maga is harcolt, akik évekig késleltették Az atléta halála hazai megjelenését, s akik Tüskést eltávolították a Jelenkor szerkesztői székéből. Tüskés és Mészöly végleges elhidegülésének igazi oka nem Tüskés vagy elhangzott, vagy el nem hangzott ominózus nyilatkozata volt, hanem Mészöly fokozatos csatlakozása a magyar nemzeti értékek iránt közömbös chartásokhoz. Ugyanis Mészöly nem deus ex machina termett ott a Demokratikus Charta színpadán. Már 1964-es Mit jelent nekem Pécs? című cikkében is papírra vetett egy furcsa, a jövőt előre vetítő gondolatot: „igazában nem vagyok otthon sehol”. Szereplése tehát aligha okozott meglepetést, mert egy régóta zajló, lassú folyamat végére tett pontot. Művei alapos elemzésével könnyedén tudnánk ezt igazolni, de itt és most erre nincs hely. Érdemes azonban azt megvizsgálni, hogy e levelezéskötetben van-e nyoma, előjele az 1990 utáni látványos fordulatnak.
     Ha elfogadjuk Fülep Lajos gondolatát, hogy a stílus, a nyelvhasználat elsősorban nem stilisztikai probléma, hanem erkölcsi kérdés, hasznos lehet kiindulnunk Mészöly nyelvhasználatából, nyelvi stílusából. Az urbánusok „lazábbak”, lezserebbek, s ez nyelvükön is tetten érhető. A nép, a nemzet sorsa iránti felelősségérzet magától értetődően nagyobb erkölcsi komolysággal jár, mintha valaki csak magáért az irodalomért, a mesterséges szólásért aggódik. (Természetesen, erkölcsi kiválósága ellenére is lehet valaki rossz író, s a népi írók között is vannak másodrangú művészek, az urbánusok között pedig klasszikusok!) Mindössze azt kívánom kiemelni, hogy a stílus nagyon árulkodó. Szembeszökő Mészöly leveleinek lezser, könnyed stílusa: eressz meg egy lapot, viszlátig, buktak rá az olvasók, kösz, ellőtte a tervemet, jöhet a drót, szani (= szanatórium), sansz, sok minden összejött, jó kis fejnek látszik stb. Erre persze azt mondhatja valaki, hogy a levél bensőséges, meghitt, közvetlen műfaj, s éppen azt bizonyítja, hogy Mészöly milyen jó pajtási viszonyban volt Tüskéssel. Tegyünk ellenpróbát! Nézzük meg, hogy Németh Lászlónak, a kiváló népi írónak monumentális, több mint háromezer lapnyi, háromkötetes levelezésében hányszor fordulnak elő a Mészöly által használt lezser szavak. Németh László összes műve megjelent CD-n, tehát ez a feladat pillanatok alatt megoldható. A Mészöly által használt szavak közül mindössze egy szóval, s azzal is csak egyszer élt Németh László: 1965. augusztus 29-én azt írta Sajkodról Judit lányának, hogy: „eressz meg ide is egy sürgönyt”. Az eredmény magáért beszél, s fényesen igazolja Buffon híres szállóigéjének – a stílus maga az ember – igazát. (A tisztességes eljárás azonban megkíván egy megjegyzést. Mészöly korai prózájának van egy másik nyelvi rétege is: ízes, ritka népnyelvi és tájszavakat is használt. Sőt, Nyelvünk szűzre megy? című cikkében annak örült, hogy 1945 után az argó magyarabb lett, mert a vidéki emberek tömegesen Pestre jöttek.)
     Tüskés Tibor és Mészöly Miklós azonban nem teljesen „tiszta” megvalósulásai a népi-urbánus szembenállásnak. Tüskés sem szerkesztőként, sem irodalomtörténészként – bár a nemzeti irodalom iránti elkötelezettsége kétségbevonhatatlan – nem táborokban, hanem értékekben gondolkodott, s ugyanolyan természetességgel írt Mészölyről, mint ahogy könyvet állított össze Veres Péterről a Nap kiadó In memoriam sorozatában. Mészöly pedig azért nem „tiszta” példa, mert szinte élete végéig szívén viselte Erdély, az erdélyi magyarság sorsát. (Felesége, Polcz Alaine családja Erdélyből származik.) 1962-ben így írt Tüskés Tibornak egy kolozsvári utazása előtt: „Félek is előre, pár napig mindig lelkibeteg vagyok az odaáti arcoktól, panaszoktól, az összeszorított fog mindennapos tornájától…” Ilyen mondatokat nehéz lenne a mai legradikálisabb urbánusoktól idézni!
     A könyv vége felé haladva egyre szomorúbbá válik az olvasó, mert érzi, hogy ez a barátság nemcsak két ember, hanem a kettészakadt magyar értelmiség tragédiája is. Felcsillan viszont egy halvány reménysugár, a megoldás záloga is: Tüskés sérelmeken fölülemelkedő, nagyvonalú gondolkodása. Bár Mészöly Miklós, hajdani harcostársa kővel dobta meg, ő nem követ, nem is sarat, hanem kenyeret röpített vissza hozzá. Külön tanulmányt írt Mészöly Erdélyhez fűződő kapcsolatáról, s az olvasóknak felmutatta az egyoldalúan liberálisnak kikiáltott Mészöly munkásságának ezt az eddig elhallgatott, alig ismert oldalát. Ez a magatartás méltó egy írástudóhoz, ez a kivezető út a pártoskodás önrontó kelepcéjéből. (Volt idő. Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése, Pannónia Könyvek, Pécs 2005)