Ez év márciusában a Szentendrei Művészportrék című, havonta ismétlődő műhely-beszélgetéssorozat tizenhatodik meghívottjaként Asszonyi Tamás Munkácsy-díjas szobrászművész mesélt magáról és művészetéről. A beszélgetés során a Szentendrei Képtár zsúfolásig megtelt kamaratermének hallgatósága átélhette az e művészre oly jellemző szarkasztikus humor mögé rejtett mély humánumot, s egyúttal részese lehetett az egykori, mulatságos, ma már korfestő történetek felidézésének is.

– A közönséggel való kapcsolatteremtés, a kiállítási lehetőségek szempontjából egy szobrász általában rosszabb helyzetben van, mint egy festő: köztéri munkái eleve nem állíthatók ki, de gyakran a nagyobb méretű szobrai sem mutathatók be. Asszonyi Tamásnak mégsem okozott különösebb nehézséget a beszélgetést kísérő tárlat megrendezése, hiszen ő elsősorban érmeket és kisplasztikákat készít. A művek mellett a falon négy nagy fotó is látható. Legyen ez a négy fotó a kiindulópontunk, mert olyan történetet mondanak el, amelyben az egész Asszonyi-életmű summázódik. Az első képen a fiatal művész az egyik megrendelését olvassa, miközben tanácstalanul vakargatja a fejét. A második fotón a megrendelés kinagyított szövege áll. A harmadikon a műterem látható felülnézetből, ahol majd testet ölt a megrendelés, s a negyediken sötét öltönyben, villanyborotvával a kezében ismét magát a művészt látjuk, amint éppen készül valahová; talán a sikeresen teljesített munkáért kapott pénzt indul elkölteni. A megrendelésben, amely a Képző- és Iparművészeti Lektorátustól érkezett 1975-ben, a lényegi rész a következő: „A plakett adományozásával a Megyei Tanács az egyének és kollektívák sokrétű, a megye egészére kiható politikai, államigazgatási, gazdasági, kulturális vagy művészeti életében kifejtett kimagasló tevékenységet kívánja elismerni. A plakett fejezze ki a megye vagy települései fejlődését elősegítő, huzamosabb időn keresztül kifejtett munkásságot, kiemelkedő politikai, közéleti és államigazgatási tevékenységet, a környezetvédelem és urbanizáció hatékonyságának emelését szolgáló munkásságot, a szocialista társadalmat építő önzetlen és nagy aktivitással kifejtett tevékenységet.” Ezt a pályázati megbízást Asszonyi Tamás nyerte el egy nagy svédcsavarral. Hogy hogyan, azt ő fogja elmesélni.
     – Nekem borzasztóan tetszik ez a pályázati kiírás. Legjobban azt a kifejezést szeretem, hogy „a huzamosabb időn keresztül kifejtett munkásságot…”. Sokáig gondolkoztam azon, hogyan lehet egy éremben a huzamosabb időt kifejezni. Öt-hat vezető szobrászt és egy-két fiatalt hívtak meg a pályázatra. A résztvevők előadtak mindent: zászlókkal rohanó embereket s hasonlókat. Én pedig csináltam egy érmet „Szolnok megyéért” felirattal, és azt csináltam, amit az érmészek akkor tesznek, ha semmi nem jut eszükbe: megmintáztam egy fát. Úgy oldottam meg, hogy az éremből kivehető fa alatt egy sík felület van, amire írógépbetűkkel szótöredékeket írtam a pályázati kiírásból. Mikor a megrendelők meglátták a saját szövegüket az érmen, bepisiltek örömükben. Így lettem én a nyertes. Azt hiszem, még egyszer sikerült ezt a pimaszságot elsütnöm. Egy SZOT-díjat csináltam, és akkor se jutott az eszembe semmi, ezért ugyanígy beírtam az éremre a saját szövegükből egy töredéket. Ettől általában mindig elérzékenyültek.
     – Az érmészek számára az a nagy kihívás, hogy túlnyomórészt megrendelt munkákról lévén szó, alkalmazkodniuk kell. Van, akinek ez megy, van, akinek kevésbé. Asszonyi Tamás azt mondja, hogy neki nem okozott gondot…
     – Ez azért túlzás…
     – Arra, hogy milyen iróniával, játékossággal és végtelen humorral kezelted a helyzetet, idéznék egy példát. 1976-ban készítetted el az Éremépítő szekrényt.
     – Abban állapodtunk meg, hogy olyan műről nem beszélünk, ami nincs itt. Bocsánat, pontosítok, semmiben nem állapodtunk meg.
     – Nem arra kérlek, hogy magáról a műről a beszélj, hanem arról, ami mögötte van.
     – Az Éremépítő szekrény elkészültéig már elég sok érmet csináltam és kezdtem úgy érezni, hogy panelokból és sztereotípiákból akárki akármikor tud érmet készíteni. Ez egyébként a mai napig meggyőződésem. Nem egy ördöngős dolog. Bárkit megtanítok, csak gondolatot nem adok. Az pedig azért kell. A szóban forgó munkámban – amivel egyébként megnyertem a pécsi Kisplasztikai Biennálét – éremalkatrészek vannak többféle variációban. Készítettem sztereotípiákat: érem alaplapokat, különböző faktúrákat, kis torzókat. A normális alakzattól balra helyeztem el az egyre vékonyabbakat, jobbra meg az egyre kövérebbeket – lehet belőlük választani, hogy az éppen adódó ötlet szerint melyiket rakod az éremre. S ezek az éremalkatrészek, mint a lepkék, egy kis szekrényben vannak elhelyezve. Arra akartam ezzel utalni, hogy nem nagy ügy ez az egész.
     – Az előző beszélgetőpartnerem, egy festőművész szerint nem volt rossz a Képcsarnoknak dolgozni, mert a megbízásokból meg lehetett élni, a fennmaradt szabadidőben pedig tudott a művész igényes grafikákkal foglalkozni. Hasonló a helyzet nálad is? Feltűnt, hogy a megrendelésre készült érmektől elválasztva, külön vitrinbe rendezted az ún. karácsonyi érmeket, amelyeket évről évre újakat készítesz barátaidnak, rokonaidnak.
     – Hülye lettem volna elhozni és kiállítani azokat az érmeket, amelyeket például a dorogi bányászok 25-30-35 éves, sőt volt olyan is, hogy 40 esztendős szolgálatért kaptak. Szégyen volt megcsinálni, mert a kitüntetettek pénzt nem kaptak hozzá. Nem tudom, gurigáztak vele, vagy dobálták…? Borzasztó dolgok ezek. Voltak olyan képcsarnoki munkák, amelyekre nem szívesen emlékszem vissza, de az egész biztosított egy bizonyos megélhetést. Azok a megrendelésre készült érmek, amelyeket elhoztam erre a kiállításra, azok jó érmek. Van közöttük például egy, aminek a hátlapján az a felirat áll, hogy KISZ Központi Bizottság, az elején meg az, hogy Győzelemért. Kiváló sportolók, olimpiai és világbajnokok kapták. Azért hoztam el, mert a mai napig is úgy ítélem meg, hogy remek érem. Szerencsés esetekben különböző fondorlatokkal lehetett hatni a megrendelőre. Nem akarok nosztalgiázni, de a mai megrendelők sokkal pimaszabbak, mint akik annak idején voltak. A mostaniak egyrészt hozzászoktak a számítógéphez: adnak egy feliratot, hogy azt írjam rá az érem hátlapjára. Felírom, kiöntetem bronzba, megcizellálom, odaadom nekik. Válaszolnak, hogy jó, nincs semmi probléma, csak mégse ezt kéne ráírni, hanem amazt. Erre én elkezdek jajongani, mire ők azt mondják: hát csak két szót kell kicserélni. Ez a számítógépen valóban néhány leütés csupán, de nekem új gipszet kell csinálni, el kell menni a bronzöntőhöz és így tovább. Régen ezért külön fizettek. A lektorátusi munkák idejében volt hátlapmódosítás, előlapmódosítás, és meg volt határozva a tarifa: a változtatás a tiszteletdíj ennyi-annyi százaléka. Ami meg a karácsonyi érmeket illeti, körülbelül harmincöt éve csinálok karácsonyra egy-egy új érmet. Régen a szűk családi körnek adogattam, de most már egy tágabb baráti körben elég sokan kapnak belőle. Arra, hogy hogyan kell ezeket nézni, adok egy kis receptet. Mindig arról van szó ezeken az érmeken, hogy mi történt abban az évben. A karácsonyi érmeken általában a háromkirályokkal mókázok. Nem tudom pontosan hány éve mentek be az amerikaiak Irakba. Abban az évben azt találtam ki, hogy jönnek a háromkirályok napkeletről, elmennek Bagdad mellett, a hülye amerikai őrjárat meg lelövi őket. Hogy legyen valami kis remény – mert a következő évben is háromkirályokat fogok csinálni – csak ketten fekszenek ott, a harmadik hiányzik, lehet, hogy megmenekült. A 2002-es választásokkor meg azt csináltam, hogy két király kétfelé húzza a Kisjézust, a harmadik meg sopánkodik. Olyan érem is van, amelyiken bohócruhába vannak öltöztetve a háromkirályok. Ez akkor volt, amikor Torgyán József a fénykorát élte a Parlamentben.
     – Munkáid túlnyomó része bronzból készült. Egyszer azt mondtad, hogy a bronz áll hozzád legközelebb, mert a technológiája szinkronban van az agyműködéseddel. Kifejtenéd ezt bővebben?
     – Erről hosszan lehetne beszélni, de tudod, én rengeteg hülyeséget beszélek, amit akkor komolyan gondolok, és vannak, akik ezt komolyan is veszik. Emlékszem, fiatal koromban előadtam a bronzművesség dicséretét, hogy a bronz az milyen csodálatos anyag, akkor lesz tökéletes, ha az ember így megcizellálja, vagy ha úgy megcizellálja. Fenéket! Ligeti Erika gipszbe vésett egy érmet, odaadta a bronzöntőnek. A bronzöntő kiöntötte, Erika bepatinázta és készen volt az érem. A szobrászatban az anyag-elméletekben – hogy csiszolni kell, meg reszelni és fényesíteni kell, és a bronz akkor majd előadja az ő saját természetét – lehet valami igazság, de nem ez a fontos. A szobrászatban maga a plasztika a lényeg, és ha a plasztika rossz, akkor fényesítheted. Visszatérve a kérdésre, hogy a bronz közel áll-e a gondolkodásomhoz, ez kétségtelen. De ez is csak egy elmélet, amire lehet, hogy két hét múlva, vagy jövőre azt mondom: milyen hülyeségeket beszéltem! Szóval, adva van például a kőszobrász, aki a gondolatok hosszú, lassú munkálója. Ez most nem pejoratív minősítés, nagyon felnézek rájuk. Elképzel a kőszobrász egy dolgot és elkezdi, farigcsálja, majd hónapok, vagy egy-két év múlva készen van a remekmű. Nekem, ha eszembe jut valami, és aznap nem csinálom meg, másnap mindig rájövök, hogy az egy baromság, mi a fenének kell megcsinálni. A bronz ehhez jó: plasztilinből, gipszből, ebből-abból az ember nagyon hamar meg tudja csinálni a friss gondolatot, és utána már jön a bronzöntő, aztán lehet csiszolgatni… Ez egyszerűen csak alkati kérdés.
     – Szentendrén két köztéri munkád van, két kút, mindkettőnek elég érdekes a története. A hetvenes évek elején a város pályázatot írt ki egy fogadó-szoborra, amit Farkas Ádámmal fej-fej mellett nyertetek meg. Rátok bízták, hogy döntsétek el egymás között, kinek a szobra valósuljon meg. Te azt mondtad, inkább az Ádámé, mert a tiéd olyan nagy méretben úgysem mutatna jól. Lett belőle egy kút. A másiknak hasonló a története. A városi millenniumi pályázatot nem te nyerted meg, de azt mondtad, hogy örülsz is neki, mert hogy nézett volna ki a Czóbel park spiccében egy tehén nagyságú bárány, ugyanis kb. ekkorára kellett volna felnagyítani, hogy jól mutasson. Ebből is lett egy kút, a Vujicsics téren.
     – Mind a két történet igaz, olyan jól elmondtad, hogy ehhez én már nem tudok mit hozzátenni.
     – Pontosítok. A köztéri munkáid túlnyomó többsége kút. Mi ennek az oka?
     – Naiv vagy, ha azt hiszed, hogy most el fogom mondani, hogy mit nem tudok megcsinálni. Mindig vigyáztam, hogy ne kerüljek kellemetlen helyzetbe. Na, ezért csinálok kutakat. Még a lovas szobor műfaja sem érintett meg. Teszek itt egy vallomást, amit nem kellene. Én azt csinálom, amit tudok. Amit nem láttatok tőlem, azt azért nem láttátok, mert ahhoz nem értek. A mester szót se szívesen használom, de hát a művészettörténetben szép számmal voltak kismesterek. Ezt tudom mondani. Visszaadom a szót a stúdiónak.
     – Feltűnt, hogy az egyik tárlóban a szovjet-magyar közös űrrepülésre készített érmed két változatban és kétféle évszámmal szerepel. Gondolom, ennek is van valami története.
     – 1979-ben behívtak a pártközpontba. Akkoriban a pártközpont kulturális osztályán Kornidesz elvtárs volt a főnök, akinek Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria mostani igazgatója volt a jobb keze. Gondolom ő ajánlott a főnöknek. Behívtak és azt mondták: „Figyelj ide, titoktartási kötelezettség van, esküdj meg, hogy nem mondod el senkinek. Szovjet-magyar közös űrrepülés lesz, érmet kell rá csinálni”. Megpróbálom röviden elmondani, hogy mi történt, amit én is csak utólag tudtam meg. Mire a Bereczky Lórinak eszébe jutott, hogy hívjuk be az Asszonyit, az is eszébe jutott, hogy hívjuk be a Kiss Nagy Andrást. Persze se az Andrásnak nem mondták, hogy engem is behívtak, se nekem, hogy őt is. Mindenesetre addigra már a megbízható szobrász-kollégáink megcsinálták a maguk sztereotip éremterveiket: bukósisakos ember profilból jobbra néz, balra néz, ötágú csillag itt, ott, amott, mindenfelé, de ezek nem tetszettek az elvtársaknak. Szorított már a határidő, kellett az érem. Azt mondja Kornidesz elvtárs: Asszonyi elvtárs minden segítséget megadunk, ha akarja, felvisszük szuperszónikus repülőgéppel, hogy ihletet kapjon. Mondom neki: „Kornidesz elvtárs, engedjenek haza, holnapra kell az érem, nem lehet itt gatyázni”. Kiderült, hogy hónapok óta nyüstölték már ezt a dolgot. Szóval, mondtam, ha holnapra kell az érem, én akkor inkább nem repülök, hanem megyek haza. Csináltam amit csináltam, ott van a tárlóban. Elkezdtünk gőzerővel dolgozni három bronzöntővel, még Takács Sanyit, a szentendrei vésnököt is befogtam segíteni. Olyan háromszázötvennél tartottunk a megrendelt ötszázból, amikor telefonáltak, hogy Asszonyi elvtárs állj, elmarad az űrrepülés. Ezért van a két évszám, a ’79 és a ’80. Mondtam nekik, hogy már négyszáz készen van. Nem baj, mondták, kifizetjük és elvisszük. Akkortájt kaptam Rómába egy hat hónapos ösztöndíjat, amikor behívtak a pártközpontba az űrrepülő érem miatt. Mivel jó meló volt, meg akartam csinálni. Mondtam a Kornidesz elvtársnak, hogy intézze már el a minisztériumban, hogy halasszák el az ösztöndíjamat. Azt mondta, rendben van, semmi gond. Elvitték az érmeket, kifizették, és továbbra is titokban kellett tartani az űrrepülést, de addigra már két vagon mindenféle anyaguk volt, amit meg kellett semmisíteni. Megcsináltatták mind a két űrhajósnak az összes trikót, az életrajzukat, a prospektusokat, aztán mindent eltüntettek. Én meg vártam, hogy akkor megyek Rómába. De nem tudtam menni, mert nem kaptam vízumot. Kezdtem gyanakodni, hogy Kornidesz elvtárs valahogy felületesen szólt az érdekemben. Ha már úgyis itthon maradtam,’80-ban aztán újra megcsináltuk az érmeket. Szóval nem volt ez egy olyan nagyon vidám történet. Végül is csak ’81-ben sikerült kijutnom Rómába.
     – Van még ilyen kortörténeti sztorid?
     – Elmesélem Szukarnót. Főiskolások voltunk, elsősök, amikor jött Szukarno elnök az Epreskertbe, Pátzay Pálhoz. Jött vele kb. negyven-ötven katonatiszt. Mindegyiknek más volt az egyenruhája, zsinórok, pitykék…, amit el lehet képzelni. Jóképű manusok voltak, alacsonyak, magasak, soványak, kövérek. Látni lehetett, hogy dúl náluk ez a katonás história. Körülbelül kétszer annyi gyönyörű nő is volt velük, szárikba, meg nem tudom még mikbe öltözve. Az egész dolog úgy kezdődött, hogy reggel megszállták civilek a főiskolát, és „kibeleztek” bennünket, tehát felmásztak a WC-kbe, végigtúrták a tartályokat, és minden műterembe betelepedett két titkosrendőr. Egyébként szabad volt a mozgás, mert már minket is átvizsgáltak, és amikor jöttek a Szukarnóék, kimehettünk az Epreskertbe a műteremből, csak ők is jöttek velünk. Szukarno rendelt két szobrot a Pátzaytól. Azután a nagy banda elment. Biztos már láttatok ilyet, hogy az autók a ház előtt egy pillanatra megállnak, kiugrik belőlük egy csomó ember, jön a következő, abból is kiugranak és így tovább. Szóval ezek ilyen gyorsan jöttek és mentek is el. Szukarno megrendelt egy aktot, ami már készen volt kicsiben, csak lerajzolta, hogy milyen kontya legyen. Pátzay egy kismesterrel megcsináltatta, és lett belőle egy nagy szobor. Hogy mi volt a másik, arra már nem emlékszem. Kiöntötték bronzba a két szobrot, hogy viszik ki Indonéziába. Néhány kollégánk, akiket nem vettek fel velünk együtt a főiskolára, elmentek az állami bronzöntödébe dolgozni, és baromi rossz kedvük volt attól, hogy nem tanulhatnak. Elhatározták hát, hogy meglátogatják Szukarnót, mert hogy ő egy műpártoló ember, hiszen most is vett két szobrot a Pátzaytól. Amikor csomagolták a szobrokat, azokat a baromi nagy ládákat a szobor mellett telehordták paplanokkal, konzervekkel és mindenféle kajákkal, és ketten az utolsó éjszaka bemásztak a cucc mellé. Azért tettek be paplanokat, hogy ha majd dobálják a hajón a ládákat, össze ne törjék magukat. Utolsó éjszaka azonban az éjjeliőr arra sétált a farkaskutyájával, és a kutya megérezte őket, elkezdett ugatni és így aztán kiszedték őket a ládából.
     – Van-e olyan köztéri munkád, ami a rendszerváltás áldozatául esett?
     – Az a helyzet, hogy olyan jelentős köztéri szobrokat nem csináltam, amelyeket le kellett volna bontani. Kisebb-nagyobb, köztéren vagy falon lévő dolgaim vannak, de ezeket nagyjából el szoktam felejteni. Van olyan, hogy megyek például Esztergomba, és azt mondom magamban, én már csináltam ide valamit. Kicsit töröm a fejem, és akkor rájövök, hogy igen, egy Ince pápa-domborművet. Egyetlen hely van az országban, amit mindig messze ívben elkerülök, de egyébként se esik útba soha. Ez Sásd. Na, oda csináltam egy Lenin-domborművet. Nem amiatt kerülöm, mert az ott van, vagy kíváncsi vagyok, hogy leszedték-e vagy nem, hanem azért, mert baromi rossz lett. Nem tudom, hogy mi történt vele. Pécsett, Steinmetz kapitány szülőházára, a Modern Képtár épületére készítettem egy szerintem egész jó táblát. Az ott van most is, úgy tudom. Ilyeneket egyébként nem nagyon csináltam. Ha kértek volna, elvállaltam volna. De már egy háromnegyed órával ezelőtt megbeszéltük, hogy vannak dolgok, amikhez nem értek, amihez meg nem értek, azt nem vállalom el.
     – Mostanában kik a megrendelőid? Nem a megrendelőid nevére vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy milyen típusú felkéréseket kapsz. Rendelnek még egyáltalán érmeket, vagy ez kiment napjainkra a divatból?
     – A mai megrendelőkkel már úgy írok alá szerződést, hogy elolvasom az etikai kódexüket és tartanom kell magam hozzá, ami azt jelenti, hogy egy árva mukkot nem szólhatok arról, mit csinálok és kinek. A számítógépes históriának, amit az előbb mondtam, ez az egyenes folytatása. Ez a huszonegyedik század! Mindemellett vannak még mindig olyan visszatérő munkáim, melyeket hosszabb ideje, több éve folyamatosan csinálok. Ez a nyugdíj. Ha tizenöt évvel ezelőtt kaptam egy munkát, hogy X cégnek, minisztériumnak ilyen-olyan díja van, s ha időközben el nem hagyták, akkor azzal megkeresnek most is. ’90-ben a melók fele elveszett, mert azt mondták, például: Pro Urbe Pécs – ezt azonnal megszüntetjük, ezt a „piszkos kommunisták” kapták. Ennél a példánál és Pécsnél maradva, két személyről tudok, akik biztos kaptak: Pilaszanovich bácsi, a pécsi gyermekklinika volt igazgatója, országos hírű gyermekorvos, a másik meg Martyn Ferenc festőművész. Erről ennyit.
     – Csak az érmet, a plakettet akarták megszüntetni, vagy a díjat is?
     – A díjat. 1990-ben beválasztottak mindenféle rendes, lelkes embert az új önkormányzatba, akik azt hitték, hogy mindenhez értenek. Volt ott egy jó emberem, aki addig ügyeskedett, amíg megdumálta őket, hogy az érem marad – mert az egy nagyon jó érem –, csak nem Pro Urbe-nek, hanem Pro Civitatae-nak hívják ezentúl. Azóta is megy, nem sok, négy-öt darab évente. Ilyen munkáim vannak, és jönnek azért újabb megrendelések is. Elsősorban a megrendelők összetétele változott meg. Azokban az időkben, amikor az éremkészítésnek nagy konjunktúrája volt, a minisztériumok, a nagyvállalatok, a megyék és a városok voltak a fő megrendelők. Ha Miskolcon kamarazenei fesztivál volt, akkor érmet rendeltek, ha filmfesztivál volt, érmet rendeltek. Egy kicsit is prominens személy állandóan érmeket kapott, mi meg csináltuk őket. A számítógép óta most már persze minden más. A multicégeknél azok az emberek, akik ezzel foglalkoznak, borzalmasan műveletlenek. Lehetnek ugyan jóindulatúak is, de egészen mások, mint például Flach Antal volt, az a miskolci zenetanár, aki az ottani kulturális irodát vezette. Úgy rendelt érmet Borsos Miklóstól, Kiss Nagy Andrástól, Vígh Tamástól, Ligeti Erikától, Csíkszentmihályi Robitól vagy tőlem, hogy telefonált, lesz kórusfesztivál, kell hetven érem. Ismert minket, ismerte a munkáinkat és megbízott bennünk. Évek alatt létrehozott egy nagy kulturális éremsorozatot. Csak jó művészekkel dolgoztatott.
     – Minden szobrász készít érmeket is?
     – Hát persze, sokan gondolják, ha ez a sok hülye készít érmeket, akkor kipróbálom én is. Amikor mi elkezdtük, akkor ennek borzasztó nagy ázsiója volt. Gondolj bele, ’65-ben végeztük el a főiskolát, a hatvanas években, de még a hetvenesben is a műcsarnoki kiállításokon arany festékkel befestett gipsz-szobrokat állítottak ki a szobrászok. Az csak később jött, hogy a kiállításra csak nemes anyagból fogadtak be műveket. Ebben az időben, akinek egy kis vágya is volt arra, hogy ne kakából, hanem nemes anyagból dolgozzon, elkezdett érmeket csinálni. 
     – A háború után ez volt a hazai érmészet első nagy korszaka?
     – Nagyjából igen. A háború után Ferenczy Béni ragyogott itt, aki kitalálta ezt a művészérem-históriát, ő indította el a folyamatot. Aztán Borsos Miklós az éremvésést lendítette fel.
     – Váltsunk témát. Itt áll melletted a Kis népek címet viselő szobrod.
     – Azt hagyjuk, azt sem tudom, miért csináltam.
     – Akkor beszéljünk a Művészkonyha néven elhíresült kiállításokra készített szobraidról.
     – Azt szeretem csinálni. Gyerekek ez unalmas, de elmondom. Hány órás egy ilyen beszélgetés? Érdekes módon arra jöttem rá, és utálok ilyeneket mondani, mert tudjátok, hogy milyen vagyok, szóval alapjában véve szeretem a feladatokat, az olyanokat, amelyeket nem én adok magamnak. Biztos ismeritek a Művészkonyha históriát, amit az Erdész Laci galériás csinál. Azért szeretem, mert elég konkrét a feladat. Valamilyen étellel kapcsolatos dolgot kell kitalálni, képet vagy grafikát, szobrot, vagy amit akarsz, de ezen túl mégis szabadságot ad a munka. Van is feladat, meg nincs is. Ez nekem nagyon konveniál. Kicsit kapcsolódik a karácsonyi érem-históriához is. Például abban az évben, amikor elkapták azokat az olasz vadászokat a határon, akik azt a sok fagyasztott kis madarat ki akarták vinni az országból, amiket itt lődöztek le, akkor készítettem a Raguleves olasz vadász módra című szobrot. Kis szárnyas angyalkák menekülnek ki a fazékból, nehogy megfőzzék őket. Egy másik ilyen a Műgyűjtő reggelije című munkám. Az én érmeim rablóhúsként vannak felszúrva, a műgyűjtő pedig felfalja őket. Egy másik szobromon a marhacsontok a menekülő bosnyákok. Amikor azt csináltam, nagy mészárlás volt a bosnyákok, szerbek, albánok között. Persze a művészkonyhán nem ez volt a címe, hanem Tétovázó csontok, vagy valami ilyesmi.
     – A Kis népekről miért nem akarsz beszélni?
 

     – Mondom hogy azért, mert azt se tudom, miért csináltam. A volt Jugoszláviában ezek a kicsinyke népek elkezdtek osztozkodni, mindenki a saját identitását kereste, mindenki fegyverkezett, mindenki a másikat lövöldözte, kipitykézték magukat, ilyen sapka, meg nem tudom én micsoda, szóval kis népek. Ezek is itt mögöttem (az ugyanezt a címet viselő, de nagyméretű szobor szereplői), össze vannak pofozva jobbról, balról. Ott van az a szerencsétlen népség… Á! Hülyeség ilyesmiről beszélni… El tudom éppenséggel magyarázni…
     – Akkor magyarázd!
     – Ez már ilyen makutyi duma: három kicsi nép egymás mellett, gyakorlatilag tök egyformák, pedig különbözőek, mert az egyik bosnyák, a másik albán, a harmadik ül a padon, és közös a sorsuk, össze vannak két oldalról pofozva egy közös akolba, egy közös sorsba. Az egészbe az a legjobb, hogy Jávor Piroska, amikor látta, mit téblábolok ott, hogy maszatolom a fákat, befestette nekem.
     – Ő festette be?
     – Persze. Hát tudok én úgy festeni? Ne hülyéskedj.
     – És akkor miért csak a te neved van kint a mű alatt?
     – A Piri szerény. Ez ilyen apró munka! Ő egész szekrényeket, ládákat fest be.
     – Valóban nincs már meg az Ehnaton lába című szobrod, vagy csak nem akartad, hogy elhozzuk azt is a kiállításra?
     – A lábát azt kiszedtem és beraktam ez alá. A felső része az most láb nélkül otthon van, a feje meg nem tudom hova keveredett.
     – Elképesztőek vagytok, ti szobrászok. Itt ül velem szemben Szentirmai Zoli, s eszembe jutnak az ő tavalyelőtti kiállításához a padlásról lehozott, legalább harmincéves nagy gipszszobrok, amelyekbe fészket rakott a darázs, amelyeket vastagon belepett a por és a pókháló. Te pedig hagyod ebek harmincadjára menni azt a nagyon szép munkádat. Egyetlen mentséged az lehet, hogy legalább a lába tovább él a Kis népek részeként!
     – Nem olyan lényeges dolgok ezek.
     – Van még egy jó záró sztorid?
     – Nincsen. Slusszpoén nincsen.
     – Nem baj. Tudom már mi lesz a slusszpoén. Mivel az elején tisztáztuk, hogy meggondolatlanul mondasz dolgokat, felolvasom egy mondatodat, amit pár nappal ezelőtt alaposan megfontoltan mondtál nekem, és én gyorsan leírtam. A mondat így hangzik: „A művész az, akinek stílusa van. Nekem pedig nincs.”
     – Na, ez a slusszpoén.