Van, hogy az ember legszívesebben befejezetlenül a sarokba hajítana egy könyvet, vagy hanyag mozdulattal az éjjelszekrényre rakná és ottfelejtené hónapokig. Esetleg, kerülve minden feltűnést, a könyvespolchoz lopózna, miközben felesége már jótékony álomba merült, és visszacsúsztatná helyére, majd másnap azt mondaná, befejezte, érdekes volt. Ennyit és nem többet. Kérdésre sem. Maradjon az ő titka.
     De akad olyan is, hogy az ember ennek ellenére végigolvas egy könyvet, és napokkal, hetekkel, hónapokkal később ötlik fel egy-egy epizódja, és kiderül pár nap alatt, a szöveg észrevétlenül beitta magát gondolataiba, még úgy is, hogy olvasáskor úgy érezte, az egész fölött éjjel fél egy körül le-lecsukódó szempillákkal átsiklott.
     Grecsó Krisztián első regénye nem adja meg magát egykönnyen. Fel- és megfejtéséhez a becsületes olvasó kénytelen segédeszközt használni, papírt (legmegfelelőbb egy hosszú göngyöleg zsírpapír) és ceruzát, radírt maga mellé készítve állni neki az olvasásnak. Ha jól dolgoztunk, és figyelmünk csak ritkán kalandozott el, a kronológiai táblázaton egy olyan történet váza sejlik fel, amit bár egészében szemlélni szinte lehetetlen, egyes elemei mégis az Egész érzetét keltik.
     Bár a fentiek alapján nem sokra megyünk vele, az Isten hozott leegyszerű- sítve az identitáskeresés regénye, egy fiú felnőtté érésének története. A rendszerváltás hajnalán járunk, 1990 márciusában, mikor Gallér Gergely, Tótváros könyvtárának ifjú alkalmazottja, aki ismét elégedett sorsával, ki úgy érzi, munkájának köszönhetően végre gyökeret ereszthet valahol, otthonra lelhet a világban, egy telefonhívást kap. Gyerekkori barátja, Metz Dezső keresi, hívja haza szülőfalujába, Sáraságba, hiszen végre hozzáférhetővé vált a Klein-naplónak nevezett, addig a helyi téesz trezorjában őrzött titokzatos írás. Ez indítja el a kényszerű visszaemlékezést, Gallér Gergely emlékeinek felidézését, amin keresztül megismerhetjük szülőfaluját, és rajta keresztül, Grecsónak köszönhetően, érdekes lenyomatát a vidéki Magyarországnak.
     Sáraság különleges hely, különleges emberekkel, még akkor is, ha a külső szemlélő ebből semmit nem észlel. Az a hely, ahol bármi megtörténhet, ahol az idő is máshogy múlik, a tér mintha máshogy görbülne a horizont alján figyelmen kívül hagyva mindenféle koordinátarendszert. A falu lakói kék kannát cipelnek magukkal mindenhova, melyben vizezett sört tartanak az őket mindenhol kínzó gyötrelmes szomjúság enyhítésére. Egyes utcákon óriások lábnyoma látszik, mely nyomok időnként vérrel telnek meg. Az asszonyok álmában az utcákon az ördög pulikutyafejű zsoldosa száguld végig egy szekérrel, melyen egy fiatal szűz halott testét viszi a Holt-Tiszához. A falu lakói ébredéskor érthetetlen, idegen nyelven szólalnak meg. Egyesek, az úgynevezett kaliberek, álmaikban szellemekkel társalognak. Egy reggelre virradóan a település összes kutyáját felakasztja egy láthatatlan erő, hogy később a helyükre egy-egy alom kölyköt csempésszen. Franczek Gyula, a téesz anyagbeszerzője, bár spermái bizonyíthatóan életképtelenek, genetikailag mégis mindegyik gyermekének vérszerinti apja. És a csodásabbnál csodásabb esetek sora vég nélkül folytatható.
     A történetbe Gallér Gergely visszaemlékezésének foglyaként akkor kerülünk, mikor egy csalónak bizonyuló fotós eltulajdonítja a falu lakóitól régi fényképeiket, és ezt követően a házak falát, az utcák kövét, a kerteket és szántókat benépesítik a rég meghaltak gazdátlan árnyékai. Az elbeszélő, Gallér Gergely szerint ekkor tudatosul az emberekben, hogy ők kiváltságosak, azzal a privilégiummal rendelkeznek, hogy közös a tekintetük. A sokféle rejtély megfejtésére alapítják meg Gallér Gergely és barátai, Eszter, Gergely húga, Beregi Bece és Metz Dezső a Klein Ede Egyletet. Hozzájuk csatlakozik később a jelentős korkülönbség ellenére a steril Franczek Gyula, kinek megjelenése teljes mértékben felborítja a kis baráti kör kapcsolati rendszerét. Az egylet névadója, Klein Ede a falu kollektív tudatalattijának állandó szereplője. Ő a falu közös múltjának sötét foltja, a haláltáborokból hazatért zsidó férfi, akit 1948-ban egy fiatal szűz, Matildka meggyilkolásával vádoltak meg, ezért Sáraságból a meglincselés elől Izraelbe emigrált.
     A regény kezdése, az utazás-motívum, ami keretet és okot is biztosít a múlt felidézéséhez, nagyszerű telitalálat Grecsó részéről. Lehetőséget ad a múltbeli és jelenbeli események közötti rapszodikusnak tűnő váltásra, hol itt, hol ott bukkan fel egy-egy motívum, egy-egy elem, amely talán oldalakkal később máshol hangsúlyos szerepet kap, talán nem. Ez fogja egybe a már-már kibogozhatatlanul szövevényes regény szerteágazó szálait. Megszámlálhatatlanul sok, hosszabb-rövidebb, pár oldalas, vagy akár az egész regényen végighúzódó anekdota, pletyka, történetdarabka egymásba kapaszkodó és egymásból kiinduló indái alkotják a regényt.
     A szövevényességet csak fokozza az, hogy a szöveg mindig a misztikusság és a legbanálisabb realitás határmezsgyéjén egyensúlyoz. A regény egyik legnagyobb erénye, hogy minden egyes eset, minden egyes történet messzebbre mutat önmagánál, egy-egy anekdota a szemünk előtt válik szent szöveggé, mítosszá. Egyrészt tehát afféle epizód, ami kitölti az üres hétköznapokat (oldalakat), ugyanakkor a beavatottság élményével ajándékoz meg, hiszen, akárcsak a falubeliek, mi is látjuk a gazdátlan árnyékokat a házak falain.
     Feloldhatatlan ellentmondás ott keletkezik, ahol a beavatott egyben mindig is kívülálló volt. És marad. Gallér Gergely történetének állandó vonatkoztatási pontja a nagy összeveszésnek nevezett esemény, amikor addigi társai, barátai vágják fejéhez, hogy bár ő a falu titkai megfejtőjének szerepében tetszeleg, hogy azt hiszi, neki köszönhető, hogy az emberekben tudatosult a múlt, az egész mégsem más, mint egy védőburokként működő szappanbuborék, amivel azt a tényt igyekszik elkendőzni, hogy ő a falu életében mindig is kívülálló volt: árva, a nevelőotthon lakója. A felismerés fájdalmas: „…attól nekem nem lesz saját múltam, mert azt játszom, hogy van a falunak egy közös. Nem lesz belőle enyém egy szelet.”
     Ez az az a konkrét pont, az állandó origó, ahol lenullázódik minden, ahol jelen és múlt összeér, ahol ezáltal végérvényesen kettéválik a szent és a profán, a tér csak egy tér lesz a lehetséges sok közül, és az idő sem más, mint a folyamatos jelen.
     Akárcsak a regénybeli Gallér Gergelynek, az olvasónak is újra kell írnia ezen a ponton mindent. Gergely (és vele együtt az olvasó is) egy önmagát megsemmisítő történetet kreált, egy olyan környezetet teremtett magának a valóság szegmenseiből, amely valójában soha nem létezett. A faluba való újbóli visszatérésekor kegyetlen feladat vár rá: szembesülnie kell azzal, hogy egyetlen egy történetet élt át annak idején újra és újra. Saját kívülállásának történetét többféle lehetséges formában.
     A Klein-naplónak nevezett írás hányattatott sorsa bár első olvasásra semmiben sem különbözik a többi hasonlóan rejtélyes esettől, mégis egyfajta kulcsot ad minden más titokhoz, így talán a regényhez is. Az írást Pannika néni, aki a falu legbiztosabb gépírónője, aki „az örökkévaló pontosságával alkot”, gépelte egyfajta tudatlan transzban a Töre Gábor téeszelnök által diktált szöveg helyett. A pesti elvtársak ezt a szöveget a reakciós erők túlkapásának tekintették, és mind Pannika nénit, mind a téeszelnököt fekete Volgában vitték el, hogy aztán pár nap múlva vöröscsillagos kitüntetéssel hozzák haza mindkettőjüket, dicsérve Pannika néni lojalitását, szocialista szellemű kritikai érzékét. Ám a szövegből senki nem ismer meg egy sort sem, azt megőrzésre a téesz trezorjába zárják.
     Egy nap azonban Metz Dezső és Gergely Ignác kilopják onnan (a téeszelnök sugalmazására), és az iroda előtt összegyűlt, megbabonázott, egyetlen hatalmas testként egyszerre hajlongó tömeg előtt felolvassák, úgy, hogy mégis titokban történik mindez. A szövegről még ezután sem tud senki semmi biztosat mondani. Az egyszerre igen és nem, egyszerre kérdés, válasz és fölkiáltás, „szerelmes, bugyuta dadogás”, és talán filozófiai eszmefuttatás is. Mindenki azt hallotta, ami éppen abban a pillanatban zajlott, „a jelen történik a lapokon”, nem általában a jelen, hanem minden hallgatóé egyszerre, külön-külön. Benne „minden meg van írva, illetve az létezik, ami írva van, és amiatt, mert meg van írva”. 
     A nyilvános felolvasás dacára (vagy éppen azért) a később Klein-naplónak elkeresztelt írásról mendemondák kapnak lábra, hogy az egyfajta halottaskönyv, amiben mindenkinek meg van írva a sorsa, halálának ideje, vagy hogy a könyv átkoz, vagy hogy az egy prófétai kinyilatkoztatás, amit Isten mondott tollba. Mindenről és mindenkiről, senkiről és semmiről szól.
     A Klein-napló adja a regény alcímét is, érdemes tehát ezt a regény központi motívumának tekinteni, hiszen „lehet, hogy valóban ez volt a legizgalmasabb dolog, ami valaha velünk történt”. Annak ellenére, hogy semmiben sem kap jelentősebb szerepet, mint bármilyen más motívum, ez az a hívószó, ami okot ad a visszaemlékezésre, ami elindítja a múlt felidézését, a régi emlékek „átemlékezését”. A Klein-napló egyszerre mindent megsemmisít és megerősít, elmesél és újraír, minden szöveg ős-szövege, mert bár a rendszerváltás után hozzáférhetővé vált, megismerhető, elolvasható, mégis minden egyes oldala üres, fehér lap. A dokumentum ilyen tekintetben tükörképe a regénybeli látszat-valóságnak, annak az univerzumnak, amit Grecsó és a regénybeli Gallér Gergely kart karba öltve hoz létre. Kulcsmotívum, végeredményében anélkül, hogy lenne bármilyen ajtó, amibe ez a kulcs beleillene.
     Sokkal letisztultabb formában, mint a 2001-es Pletykaanyu, de ez a kötet is a Grecsótól megszokott módon építkezik. Sejtetések, titkolózások, utalgatások halmaza szövi át- meg át a regény mindegyik fejezetét. Úgy érzem, ez a regény erénye és gyengesége is egyben: az összekuszálódott szálak, a sok apró kis történet sok apró kis szétszórt részeiből összeálló egész, ami egyrészt a rejtvényfejtés izgalmát adja, másrészt előidézheti azt, hogy az olvasó egy idő után belefárad a szálak kibogozásába. Egy olyan világ épül fel szemünk előtt, ami számunkra idegen, ami nem sajátunk, és a homályban tartott részleteknek köszönhetően mindvégig kívülállók maradunk, hiába az elbeszélés egyes szám első személye.
     Mégis megéri kitartani. Ha a sok részlet összeáll egy egésszé, olyan világba csöppenünk, amit, akár a főszereplő Gallér Gergely, szeretnénk magunkénak tudni, mégis félő, soha nem válhat sajátunkká. És ez a pont a képzeletbeli gordiuszi csomó magja. Ráhúzhatunk-e a valóságra egy olyan álarcot, amitől az tán megszépül, tán izgalmassá válik (azaz integráljunk énünkbe), de ezzel meghamisítjuk, nem fogadjuk el olyannak, amilyen az valójában. Anekdotákból, történetdarabkákból, emlékekből létrehozunk egy származástörténetet, egyfajta privát mitológiát, saját szent terünket és időnket. Majd, mikor a szertartásrendet már képtelenek vagyunk megtartani, az egész szétesik alkotóelemeire, anekdotákra, történetdarabkákra. Amikből szerencsére megpróbálhatunk létrehozni egy újabb mitológiát. (Magvető, Bp. 2005)