– Lövőn, egy Sopron közeli kis faluban született, paraszti környezetben nőtt fel. Hogyan viszonyult ehhez a világhoz? Mennyiben meghatározóak a gyermekkor színterei, élményei? Mit mondana el családjáról, neveltetéséről?
     – Lövőn csak megszülettem, amiben van valami túlzás, hiszen családunk öt-hat éves koromig élt ott, aztán szüleim visszaköltöztek szülőfalujukba, Fertőszentmiklósra, ott építettek házat, s az én gyerekkorom a Fertőszentmiklós-Petőháza közötti útra felfűzve telt. Innét nézve persze majdnem mindegy, hogy Fertőszentmiklós vagy Lövő, de azért mégsem. Számomra a valódi környezetet a nagycsalád jelentette, benne a kisebbel. A nagycsaládnak a mindent körülvevő jelenségét nem érezhettem volna Lövőn. Ha olvastam, akkor is éreztem, hogy zajlik körülöttem az élet, s tulajdonképpen ma is érzem a nagyobb család hiányát, annak ellenére, hogy három gyermekünk van.
     Paraszti világ? Inkább széteső paraszti. Nagyszüleim még teljesen a paraszti világban éltek, szüleim félig, mi tulajdonképpen már nem, hiszen tanulni jártunk a városba, s az otthoni életben kevésbé vettünk részt, de még láttuk a régi paraszti világot teljes egészében, időnkénti nosztalgiámnak ez az alapja. De: nosztalgiára semmi szükség, alapvetően szegény világ volt az, s ezért mindenki kereste a kitörés lehetőségét. Mi, a testvéreimmel például nagyon is tudtuk, hogy tanulnunk kell ahhoz, hogy abból a világból kiléphessünk. Ha akkor valaki azt mondja, hogy majd valamikor, mint például ma még a különböző kulturális szervezetek vezetői is felvetik, hogy mi szükség van kultúrára, könyvre-folyóiratra, akkor azt nem hittem volna el. A paraszti világból való kilépést segítette, hogy Petőházán cukorgyár működött, s ezt természetesen egy munkás-polgár-tisztviselő világ vette körül. Úgy, hogy közben mindenkinek volt kertje, földje, bérelt földje, szőleje, amit művelt. Így aztán én a régi paraszti világot tulajdonképpen kívülről láttam, de benne is voltam. Így értem a Búcsúzik a lovacskát író Nagy Lászlót és a „sosem volt szép lovamról” beszélő Buda Ferencet is.
     Neveltetés? Sok volt abban a természetes, sokat játszottunk a szabadban, réten, folyóparton, épülő házaknál. Aztán jött a sport, merthogy Petőházán élénk sportélet volt és az olvasás.
     – Hogyan került kapcsolatba az irodalommal? Milyen gyermekkori „találkozásokra”, olvasmányélményekre emlékszik?
     – Röviden válaszolva: az előbb említett olvasással. A félrevonuló, kicsit a csöndre is vágyó gyerek akkor természetes módon kezdett el olvasni. Azt hiszem, nem is tehetett mást. Könyvtárakba jártam, Fertőszentmiklóson a Községi Könyvtárba, Petőházán az üzemibe, s olvastam. Nyilván kalandregényeket, regényeket, sportkönyveket, például Matthews életéről, Sándor Csikarról, Grosicsról, s hát egyre intenzívebben regényeket, Tolsztojt, magyarokat, nem magyarokat, mi hogyan jött. Pár ezer kötetes könyvtárak, ha az ember hetente kétszer bemegy kölcsönözni, tulajdonképpen áttekinthetőek. Mégis: azt hiszem rettenetesen nagy civilizációs különbséget kellett akkor legyőznöm, amikor gimnáziumba kerültem, Sopronba. Rögtön a kezdet kezdetén kötelező olvasmány volt az Antigoné. Elolvastam, de semmit nem tudtam volna elmondani róla, a történetet sem tudtam volna elmesélni. A szavakat külön-külön értettem, de együtt az egészet nem. Aztán irodalmi szakkörre jártam Szalay Dénes tanár úrhoz, ő beszélt Tamásiról, Németh Lászlóról, irodalmi folyóiratokat említett, innét kezdve sokkal tudatosabban olvastam. Ezzel együtt a középiskolában végig sajnáltam, hogy nem matematika tagozatos osztályba jelentkeztem. Jó matekos voltam, ebből a mi „sima”, azaz nem tagozatos osztályunkban annyi érvényesült, hogy tudtam számolni, a matek-tagozatosok – voltam velük pár szakköri foglalkozáson – gondolkodtak a matematikán belül, ezért nagyon irigyeltem őket. Ebből annyi őrződött meg máig, hogy olvasok tudománytörténeti munkákat is: az átlagosnál nagyobb megbecsüléssel olvasom Vekerdi László írásait, figyelem például a Természet Világát, s nagyon becsülöm Staar Gyuláékat azért, amit csinálnak. Talán ennek köszönhető az is, hogy átlátom az általam vezetett folyóirat anyagi helyzetét. Az is Szalay Dénes hatásának volt köszönhető, hogy másodikos-harmadikos gimnazista korom óta olvasok folyóiratokat. Már akkor olvastam az Új Írást, a Kortársat, a Jelenkort, a Valóságot, a Forrást, a Tiszatájat, s erdélyi, vajdasági lapokat is. Könyveket is akkor vásároltam magamnak először, azóta is szenvedélyes könyvvásárló vagyok, szeretem, ha egy könyv az enyém, akkor bármikor számíthatok rá. Szegeden Ilia tanár úrral is rengeteget jártunk könyvesboltba. Most is figyelem, hogy mi jelenik meg, mit hogyan terjesztenek, nem terjesztenek, az ilyen dolgokban – teljesen önszorgalomból – naprakész vagyok. Szeretem ezt tudni. A pesti kínálatot is követem, a fontosabb könyvesboltokat minden pesti utamon végigjárom. De ha Erdélybe megyek, akkor is megnézem a könyvesboltokat, valami miatt tudnom kell, hogy milyen könyvet vásárolhatnak az emberek Kolozsvárt, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen. Még Horvátországban is megnézem a könyvesboltokat, érdekel, hogy a klasszikusokból mi olvasható, fordítanak-e történetesen horvátra magyar szerzőket, s így tovább.
     – A hetvenes években a szegedi egyetem magyar-történelem szakára járt. Visszaemlékezéseiben többször megfogalmazta, hogy meghatározóak voltak azok az esztendők, különösen az egyetem legendás tanára, Ilia Mihály, aki döntő szerepet játszott szellemi tájékozódásában, irodalom- és létszemléletének kialakulásában és formálódásában. Ma hogyan gondol vissza ezekre az időkre?
     – Ugyanúgy, ahogy akkor megéltem, őszinte örömmel. Ilia Mihály óráira az első félévtől jártam. Nem egyszerűen tanított bennünket, hanem emberként is teljesen megmutatta magát, s mi így fogadtuk el azt, amit órán vagy órán kívül mondott nekünk. Rengeteget beszélgettünk, tulajdonképpen ezt folytatjuk máig, van, hogy e-mailben, de többet telefonon. Ma is minden fontos dolgot megbeszélünk, de még ennél is fontosabb, hogy csak beszélgetünk, s a beszélgetés során merülnek fel fontos dolgok. Azt hiszem, a mai diákoknál szerencsésebbek voltunk, mert ma már a személyes kapcsolatok a tanításban kevésbé mutatkoznak meg, mint akkor. S sok kiváló tanárunk volt: a történészek közül Maróti Egon, Karácsonyi Béla, Kristó Gyula, Gyimesi Sándor, nyelvész-történészként említem Róna-Tas Andrást, nyelvészként Nyíri Antalt, Velcsov Mártonnét, Szabó Józsefet, Büky Lászlót, irodalmárként Merényi Lászlót, Keserű Bálintot, Nacsády Józsefet, Csetri Lajost, Szigeti Lajost. Vörös László verstant tanított, s nála szigorlatoztam a negyedik év végén. Jártam, jó pár barátommal, Péter László spec. koll.-jára, Grezsa Ferenc akkor még a főiskolán tanított, de jártam hozzá, mert a Németh Lászlóval kapcsolatos dolgok érdekeltek. Akkor még szintén a főiskolán tanított Kovács András is, akivel szintén jókat beszélgettem. Jártam beszélgetni Lengyel Andráshoz is, akkor még a Dugonics téri Egyetemi Könyvtárba. Tudtuk, hogy más szakokon kik tanítanak, én például leendő feleségem révén tudtam, hogy hogyan és mit tanít Trogmayer Ottó és Kürti Béla. Szóval: jelentős tudományos világra láttunk rá, de olyan világra, amelyik tele volt személyes vonatkozásokkal. Most már azt is látom, hogy a diákok között is jó csapat jött össze. Jóval korábban végzett nálunk Baka István, vele együtt Szőke Katalin. Bakával később (jóval később) jó kapcsolatba kerültünk, Szőke Kati dolgait már régóta figyelem. Aztán még mindig előttünk Szigeti Lajos Sándor és N. Horváth Béla végzett, eggyel járt fölöttünk Zalán Tibor és Géczi János, őket már akkor is közelebbről ismertem. Csoporttársam volt Dobozi Eszter, Csapody Miklós, György Péter, Kőszeghy Péter, Kozmács István, Szigeti Csaba s történészként az egyetemen maradt Kövér Lajos. Most pár napja találkoztam Pécsen dr. Kulcsár Gyulával, a pécsi egyetem orvosbiológiai intézetének vezetőjével, a Culevit létrehozójával, és kiderült, hogy Zalán szobatársa volt, s együtt fociztunk az Aradi vértanúk terén. A nálunk fiatalabbakkal is kapcsolatban vagyok: Csuhai Istvánnal, Takáts Józseffel vagy a náluk is később végzett Bombitz Attilával, aztán Balogh Tamással.
     – Az egyetem elvégzése után rövid ideig egy egri szakközépiskolában tanított. Hogyan került oda? Gondolom parkoló pályaként tekint arra az időszakra…
     – Természetesen szerettünk volna, akkor már a feleségemmel, az egyetemen vagy az egyetem körül maradni. Annyira benne éltünk az egyetemi-szegedi világban, ahogyan minden végzős benne él, ezért aztán mindenki szeretne is ott maradni. Úgy tűnt, talán sikerül, aztán 1979-ben, amikor végeztünk, hoztak egy takarékossági intézkedést, aminek része volt, hogy az egyetemek nem tarthatnak bent senkit. Aztán kiderült, hogy aki belépett a pártba, azt mégis, de ezen nem gondolkoztunk. Egerbe a feleségemet hívták, régész-állásba, én az Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskolában tanítottam magyart és történelmet. Sokat tanítottam, sok órám volt, nagyon intenzív három év volt, rengeteg tapasztalatra és kiváló barátokra tettem szert, ha többet lehetett volna dolgozni a tanítás mellett, akkor feltehetően maradtunk is volna ott. Aztán, amikor hívtak a Forráshoz, eljöttünk…
     – Erre 1982-ben került sor. Ekkor lett a lap szerkesztője. Mi a története az Egerből Kecskemétre kerülésének? Az eltelt évek alatt mennyiben változott a város szellemisége és arculata?
     – A történet csak annyi, hogy irodalmi esteket szerveztünk Egerben, én vezettem a Forrás-estet, ezt követően hívtak ide Kecskemétre. Ami a kérdés második részét illeti: én Kecskemétet mindig nyitottabb városnak éreztem, mint Egert, idekerülésünk után egyből éreztem – igaz, pár hónap azért kellett ehhez –, hogy valódi szellemi közegbe kerültem, s ezt ma is így érzem-gondolom. A megye és a város fontos szellemi-művészi műhelyei akkor már léteztek, egy-egy újabb azért született azóta is, közben, tíz évvel ezelőtt felépült a Könyvtár új épülete, ezt nagyon fontosnak tartom. Azóta közel huszonöt évvel idősebbek lettünk, de ami akkor megvolt, az még ma is megvan.
     – Pályáján vezérfonalként húzódik végig a Németh László-i életmű és gondolkodásmód értelmezése. 1980 óta sorra jelennek meg tanulmányai az íróról, majd önálló köteteinek is középpontjába állította a Németh Lászlóról szóló szövegeket. Mi vonzotta ebben a hatalmas oeuvre-ben? S mi az, ami évtizedeken át arra késztette, hogy újabb és újabb tanulmányokban szóljon róla?
     – Feltehetően az, hogy még mindig nem mondtam el azt, amit gondolok róla. Vagy: mindig észreveszek valami újat, de hát azt gondolom, hogy ezzel mások is így vannak, miközben más író életművével foglalkoznak. Engem alapvetően az Irgalom című regény értelmezése foglalkoztatott, s foglalkoztat mindmáig. Közben pár dolgot alaposabban meg kellett nézni, szakmává is vált ez az egész, körülbelül úgy, mint más irodalomtörténészeknél egy más íróval való foglalkozás. Kiadtam az apja Naplóját, visszaemlékezéseit, Kőhegyi Mihállyal elkezdtük a levelezés közlését, ám azzal nem sokat haladtunk, mert a napi munka mellett az ilyen filoszi tevékenységet nehéz folytatni. Foglalkoztat, hogy hogyan kellene kiadni ezt az életművet, s így tovább…
     – 2001-ben, az író születésének századik évfordulójára jelent meg hatalmas, közel hétszáz oldalas Németh László-monográfiája. „…mindent a maga képére egyszerűsítő korunk az élet és a mű összetettségével nem tud mit kezdeni” – írja egy helyen. Ennek ellenére könyvében a divatos irodalomtudományos módszereket figyelmen kívül hagyó, s ehelyett alkat és mű elválaszthatatlan egységét a vizsgálódás homlokterébe helyező eljárást alkalmaz. Miért?
     – Nem mindig tudatos az, amit csinálunk, aztán a munka közben kiderül, hogy azt, amit csinálunk, nem tudjuk másképpen megtenni, mint ahogyan tesszük. Én elég sokat írtam Németh Lászlóról, előadásokat is tartottam róla, a legtöbb esetben mindig valaminek a vázlatát mondtam el, mert nem volt időm a téma módszeres kidolgozására. Így, amikor elkezdtem a könyv írását, akkor még természetesen nem tudtam, hogy könyvet írok, csak a magam ismereteit akartam kiírni magamból, magam is kíváncsi voltam, hogy milyen irányba kanyarog a munka. Ilyenbe kanyargott, mondhatnám. A címen, ami talán lefedi a könyvet, azonban így is nagyon hosszan gondolkodtam. Ma már, pár évvel az akkor sok örömöt jelentő munka után azonban érdekes lehet feltenni azt a kérdést is, hogy miért éppen erre kanyargott ez a munka. Nagyon egyszerűen azért, mert ezt a munkát még nem végezte el senki. Sajnos, Grezsa Ferenc a maga korszak-monográfiáinak a sorát nem fejezhette be. Ha befejezhette volna, akkor lehet, hogy fölösleges lenne ez a könyv, hiszen akkor előttünk – előttem – lett volna a Németh László-i világ térképe, a fővonalakkal és az elágazásokkal együtt. De az is lehet, hogy azt, amit írtam, monográfiák sorával nem lehet megírni, mert ott olyan szabályok vannak, a mindennek a leírására, számbavételére gondolok, amelyek engem nem kötöttek. Igazán ezen még nem gondolkodtam, de azt hiszem, ha valamennyire is sikerült ez a könyv, akkor az annak köszönhető, hogy teljesen szabad voltam, semmilyen műfaji formának, normának nem akartam vele megfelelni. Mindig elmondom, hogy semmiféle cím nem érdekel, kisdoktorit még szereztem, aztán semmit. Fontosabb számomra, hogy sikerül-e megcsinálnom azt, amit akartam. Ebben a könyvben, ahogy az előbb mondtam, a magam Németh László-tudását, ha lehet így mondani, Németh László-tapasztalatát akartam elmondani. Azt hiszem, a leírtak felét tudtam, amikor elkezdtem a könyv írását, a másik felét az alatt a nyolc hónap alatt tanultam meg, amíg írtam a könyvet, a napi munka és élet mellett. Talán az is kellett, hogy nem volt kész bennem. Nem is lehetett, hiszen az 1948 utáni levelezés csak 2000 júniusában jelent meg, az addigi részekkel elkészültem a Könyvhétig, akkor aztán elolvastam ezt a hatalmas három kötetet és folytattam a munkát. Szeptember elején a Körmendi Lajos által rendezett berekfürdői írótáborban már gépben a teljes könyv szövegét javítottam, közben nyaraltunk is, éltük a rendes családi életet, szóval ment minden rendben. De félre az érzelmekkel, azt hiszem, egy ilyen könyvet mindenképpen kellett írni Németh Lászlóról, hiszen ő maga is többször beszél arról, hogy másképpen volt író, mint mások, s hogy az írással valójában az élete kérdéseit akarta megoldani. Ezért nem egyszerűen a műveket elemeztem, ahogy más monográfusok sem csak ezt teszik (ezt csak csöndesen jegyzem meg), hanem az élet és a mű, ha tetszik, az alkat és a mű kapcsolatát elemeztem. Ismét csak: ha tetszik, egy életutat, amelyiknek a legfőbb kísérői, ebben az értelemben inkább dokumentumai, a művek. Természetesen tudom, hogy ez ma nem tartozik a leginkább gyakorolt megközelítések közé, de valahogy azt is érzem, hogy egy-egy életút, írói életút is éppen úgy lehet tudományos megközelítések tárgya, mint maguk a szövegek. Ezt egyszerűen tényként mondom, azzal együtt, hogy tudom, a szövegelemzésekre-értel- mezésekre is szükség van. Én például a könyvben az Emberi színjáték és az Irgalom című regényeket részletesen elemeztem. Még egy jelenség magyarázza a törekvésemet, ez pedig azzal kapcsolatos, hogy magáról a Németh László-jelenségről is keveset tudtunk. Vagy inkább sokat, mert Németh terjedelmében is hatalmas életművet hozott létre, s ebben az életműben az egyik írás eltakarta a másikat. Azzal az olvasással, amivel Némethet olvastam-értelmeztem, egyszerűen ki akartam bontani a művek és írások egymásra rárakódó sorából magát a Németh László-jelenséget, s amikor észrevettem, hogy ez a munka elkerülhetetlenül egyfajta folyamatrajzhoz vezet el, akkor azonnal tudtam, hogy valamikor kell majd egy másik könyvet is írni, amiben majd elemzések, értékelések lesznek. Nem úgy, ahogy a monográfiákban, tehát nem időrendben, s regényről regényre haladva, hanem jelenségkörönként. Az elmúlt öt évben, mióta azt a könyvet befejeztem, valójában ennek az új könyvnek a formáját keresem, mert ha a formát megtalálja az ember, akkor hirtelen minden elrendeződik, a helyére kerül, s akkor már csak meg kell írni a könyvet. De az is lehet, hogy még csak olvasok ahhoz a könyvhöz, ezt nem tudom, nem érzem…
     – Az Alkat és mű lényegében az első teljes Németh László-biográfia és pályakép, amely egyrészt az Ön eddigi tudományos munkásságának, kutatói tevékenységének összegzése. Ugyanakkor az évek során megerősödött a Németh-filológia, s így igen jelentős recepcióra támaszkodhatott könyve megírása során, nem is szólva azokról a vitákról, melyek gyakran kialakultak az életmű körül. Milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a monográfia elkészítése során?
     – Voltak nehézségek, egyszerűen technikai nehézségek is, hiszen nagy terjedelmű szövegeket kellett áttekinteni, ellenőrizni, kézközelben tartani. Mindezt egy parányi íróasztalon, a számítógép klaviatúrája mellett. De ez csak a játékos megközelítése a dolognak. Rengeteg mindent őriztem a fejemben, ez segített abban, hogy a kapcsolódási pontokat, összefüggéseket megtalálhattam. Húsz-huszonöt éve olvastam Németh munkáit, a könyv írásakor éreztem ennek a hasznát, így nemcsak „cédulákról” dolgoztam. Arról is persze, de az a szakmai része a munkának. A legfőbb nehézség a Németh-életmű kiadatlanságából vagy kiadottságából származik. Az ún. életmű-sorozat hihetetlenül rossz, ezért sokszor az első közlésekhez kellett visszamennem, ami már a munka közben, másik – kenyérkereső – munka mellett okozott gondokat. Ha létezett volna, s ha létezne Németh életművének általam elképzelt organikus kiadása, lehet, hogy ezt a könyvet meg sem kellett volna írnom, hiszen akkor maguk az írások rajzolnák ki az időben is formálódó Németh László-jelenséget. Most a Németh László Társaságban sokat gondolkodunk a kiadás kérdésein, egyszer ezzel is el kell indulnunk. Természetesen nehézséget okozott az életmű terjedelme, nem csak a már említett vonatkozásban, hanem úgy is, hogy ez a hatalmas életmű a maga számtalan elágazásával szinte elfedi azt a magot, amely körül valójában kibontakozott. Talán az életműnél is nagyobb terjedelmű az ún. másodlagos irodalom, ebben aztán valóban minden, s mindennek az ellenkezője is megtalálható a valóban szakszerű és fontos írások mellett. Így hát valójában a szelektálás okozta a legnagyobb nehézséget, de hát, mondtam, szabad voltam, s talán még ennél is fontosabb, hogy az anyag pontosan megmutatta, hogy merre kell haladnom. A könyv szinte magát írta. Nagyon nagy segítséget jelentett viszont a levelezés, e nélkül létre sem jöhetett volna a kötet. A levelezést Németh Ágnes gyűjtötte össze, az első nagy egységet Grezsa Ferenc látta el jegyzetekkel, a második nagy egységet Domokos Mátyás. Munkájuk hallatlanul fontosnak bizonyult számomra. Ha nem nézek mást, mint az Irgalom körüli levelezést, s abban is az Illés Endrének írottakat, azt mondom, erről a levelezésről könyvet lehetne írni, annyi minden sűrítődik össze benne. Természetesen sok hasznát vettem Grezsa Ferenc szinte külön „szaktudományt” megalapozó munkáinak, Sándor Iván és Vekerdi László hihetelen érzékenységet jelző írásainak, s minden más munkának is, ami a gondolatmenetembe volt illeszthető.
     – Nagyon érdekes számomra Lengyel András megközelítése, aki – hangsúlyozva persze az Alkat és mű jelentőségét, a Németh László-szakirodalomban elfoglalt fontos helyét – rámutat arra, hogyan illeszkedik bele a kötet az Ön intellektuális naplóinak, személyes hangvételű szövegeinek sorába. Így fogalmaz: a könyv „egy sajátos átmeneti műfajt alkot, átmenetet az életrajzi alapú irodalomtörténeti monográfia és a személyesebb, naplószerű narráció között, vagyis jellegében irodalmias vonásokat mutat. Voltaképpen ez a könyv Füzi előző naplókönyve, a Lakatlan Sziget folytatása. Igaz a sziget-könyv tárgya elsősorban a saját életvilág kifejezése, megrögzítése és reflektálása volt, ennek az új könyvnek a tárgya pedig áttételesebb, s önmagát csak a nagy téma, Németh László kapcsán fejezi ki.” Mit gondol erről? Az évek során miképpen módosult a Németh László-i szemlélethez, életműhöz való kötődése, viszonya?
     – Én is meglepődtem Lengyel András megállapításán, aztán amikor elgondolkodtam az általa írottakon, beláttam, hogy igaza van. Az se lenne baj, ha nem lenne igaza, s az se, ha maga a könyv más lenne, más karakterű. Az érdekes inkább az, hogy András valójában csak stilisztikai utalásokat találhatott a könyvben, hiszen a magam személyességét más nem jelzi, ezért örülök annak, hogy ezeket a kapcsolódásokat megtalálta. A stílus mögött persze sok minden rejlik, elsőként az, hogy a magam érintettségét is szerettem volna érzékeltetni, s azt is, hogy a Németh László-életmű is visszautal megteremtőjének az életére, ezt éppen a stílus segítségével szerettem volna érzékeltetni. A könyv írása, meg hát a hosszú évek után valóban sok vonatkozásban másképpen látom Németh László életművét. Néha úgy vagyok vele, mint egy régi sportesemény sokszor látott felvételével. Hiába szeretném, hogy a labda a németek harmadik góljánál ne guruljon be a kapunkba (az 1954-es vb-döntőről beszélek), mégis tudom, hogy begurul. Tehát van, amikor azt szeretném, hogy Németh mást mondjon, mint amit mondott, máskor viszont hihetetlenül élőnek gondolom a gondolkodását. A jelenséget pedig rendkívül érdekesnek, mert a huszadik század nagy ellentmondásai megjelennek a gondolkodásában. A könyvvel egy ma is élő Németh Lászlót szerettem volna megmutatni. Sajnos a szellemi élet nem mutat érdeklődést az efféle kínálatok iránt. Persze, a szellemi életnek joga van egy-egy ajánlatról lemondania, s tudom azt is, hogy a szellemi élet mozgástörvényei mögött majdhogynem a természeti erőkhöz hasonló erők rejlenek, Németh gondolkodása többek között ezt is nyilvánvalóvá tette számomra. Persze, ne legyek elégedetlen, ma reggel olvastam Pécsi Györgyi értő írását a Maszkok, terek… című könyvemről, délben pedig egy e-mailt kaptam, az írója azt jelzi, hogy a Németh Lászlóról írott könyvem megrendítette. Ilyen napok is akadnak.
     – A Semmi közelében című könyvében három írói-alkotói-gondolkodói magatartást vizsgál: József Attila, Németh László és Márai Sándor létszemléletét. Mi kapcsolja egymáshoz őket? Hogyan állt össze egyetlen kötetté az eredetileg önállóan megjelent három tanulmány?
     – Ezeket a tanulmányokat már eleve egymás párjának írtam. A Németh László-tanulmány tulajdonképpen a könyv summázata, s miközben a könyvet írtam, éreztem, hogy egy-egy általa érintett kérdés felmerül József Attilánál is, s Márai Sándornál is, akit én naplóíróként becsülök a legtöbbre. Másrészt: régi vesszőparipám, hogy nem szabad csak egy szerzőt nézni, olvasni. Számomra különösen érdekes a harmincas évek magyar irodalma. Nagy irodalma volt – itt József Attilát említem az első helyen –, s nagyon érdekes irodalmi élete, ami több volt persze, mint irodalmi élet, mert a kor halálosan komollyá formált mindent. Korképet, vagy módszeres évtized-történetet nem írhattam, de a három írás laza kapcsolódásával szerettem volna felhívni a figyelmet erre az időszakra.
     – Ön is azon gondolkodók sorába tartozik, akik már a rendszerváltást követően némi csalódottsággal, szkepszissel szemlélték a kialakult helyzetet. Szövegeiben a korválsággal, a káosszal szembenéző esszé- és tanulmányíró tekintetével találkozhatunk, aki regisztrálja az értelmiségi szerep leértékelődését, az irodalom átalakulását, megosztottságát, átpolitizálódását, a népi-urbánus vita újbóli megerősödését. „A mai magyar társadalom immár végzetesnek tűnő megosztottsága vetítődik át az irodalom világába is, és osztja az abban résztvevőket is több táborra” – írja. Hogyan értékelné az azóta eltelt időszakot ennek tükrében?
     – Ez az eddigi legnehezebb kérdés, leginkább azért, mert ennek kapcsán inkább a közérzetemről, az érzéseimről tudok beszélni, valójában pedig fogalmi választ kellene adnom. De azt nem tudok, s semmiféle rendszert nem tudok felrajzolni. Ennek ellenére legalább az érzéseimet megpróbálom megfogalmazni. Elsőként azt említem, hogy a Kádár-rendszerben nagyon felnagyítódott az irodalom szerepe. A Cs. Szabó Lászlóval foglalkozó írásomban idéztem Cs. Szabónak azt a tételét, hogy a magyar író már a kiegyezés korában kiszorult a közéletből. Az időponton természetesen lehet vitatkozni, de abban, amit Cs. Szabó mondott, van igazság. Közben a harmincas években, s később Némethék is úgy élték meg a világot, hogy abban minden az irodalmon múlott. A Kádár-rendszer (most csak erről beszélek) azzal, hogy mindent ellenőrzött, mindent figyelt, nagyon meg is emelte az irodalmat és a szellemi életet. Nos, hiába tudom az eszemmel, hogy az művi figyelem volt, s a megfigyeléseket nem is sírom vissza, mégis nagyon nehéz megélni az irodalom és a kultúra mérhetetlen leértékelődését. Amikor látom-érzem egy könyv, tanulmány, jelenség szellemi súlyát, nagyon nehéz elfogadnom, hogy mások nem veszik észre, nem kerül be – ahogy mondani szokták – a szellemi vérkeringésbe. A valódi szellemi élet hiányzik tehát, nem a régi, a művi, és nem is a mostani, a teljesen kiüresedett. Viták, beszélgetések, művek, érdeklődés… Másodszor: a Kádár-rendszerben azt hittük, könnyen hihettük, mert nem láttunk mást, nem éltünk meg más korszakot, hogy csak a szocializmus időszakának a politikája az, amelyik rossz. Mostanra kiderült, hogy a többpártrendszerben sem működik a politika hibátlanul, ráadásul az emberek életét továbbra is nagyon meghatározza. Nekem korábban is nagyon tetszett az a megközelítés, hogy bizonyos dolgokat a politika, más dolgokat a tudomány, s így tovább, tud megoldani, s hogy valahol ezek a területek egyenrangúak. Ma ezt még nem tapasztalom. Harmadszor: a kultúrán belül is számos megoldatlan területtel találkozunk, valójában a kultúra működési mechanizmusai nincsenek kitalálva, pedig a világban számos működő kulturális modell található. Csak mindezek után mondom el azt, hogy számos dolog volt, ami a régi világban sem tetszett. Többek között a Forráshoz is azért jöttem, mert fontos volt számomra, hogy többet tudjak arról a korról, amelyikben éltem, napilapokból viszont nagyon keveset lehetett megtudni. Egyébként ma is keveset lehet megtudni a napilapokból, s egyre kevesebbet a folyóiratokból is, mert a korábbinál jóval tagoltabb világban élünk, s az emberek nagyobbik részének immáron jól felfogott érdeke, hogy elrejtse az életét a kíváncsi tekintetek elől. Egyszerű típusokat sem lehet alkotni, minden bonyolultabb, összetettebb lett, bár azért pár alaptípus most is tisztán látszik. S akkor most mondom azt, amit talán első helyen kellett volna mondanom: szerintem sokkal többnek kellett volna történnie 1989 után ebben az országban, mint amennyi történt, különösen azért, mert társadalmi téren komoly lendületet lehetett tapasztalni. Az új társadalmi berendezkedés jogi-politikai keretei úgy-ahogy kialakultak, közben viszont sok mindent elveszítettünk, így a nyolcvankilenc körül megtapasztalt nyíltságot is, miközben rengeteg régi forma továbbél, így, csak példaként mondom, a Márkus István által is emlegetett feudálszocializmus helyére a feudálkapitalizmus lépett, számos rendies formával-formulával. Sajnos, egészen mély zuhanásokkal találkozhatunk az oktatásban és a kultúrában. Én tanítottam akkor, amikor Andor Mihály megírta a régi Mozgóban a Dolgozat az iskoláról című munkáját. A mai helyzet sokkal rosszabb az általa leírtaknál, s ez már alig bánt valakit is. Engem pedig éppen ez a helyzet bánt. Nem tudom elviselni az újgazdag világ műveletlenségét sem, s azt sem – elég alkalmam van ezt látni –, hogy a hazugság az élet részévé vált. A múltkor az Írószövetség választmányi ülésén komoly vitába keveredtem a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány igazgató asszonyával, mert nem volt igaz, amit mondott. Az ilyet nehezen viselem. Soha nem hittem, hogy valamikor is az „irodalom” képébe vághatja bárki is azt, amit éppen ma olvastam: vége már annak az időszaknak, amikor az irodalmat milliókkal támogatták. Mára ez is megtörtént, noha azt hiszem, írók és irodalom nélkül nem lett volna rendszerváltás, kis trónjukon nem ülhetnének a piac szakemberei. Egyébként pedig a jó irodalmat máshol is támogatják. Valójában azonban azt hiszem, hogy nem egymásra kellene mutogatni, hanem az ilyen jellegű feszültségeket ki kellene beszélni magunkból, fel kellene oldani őket, s hát sok mindent meg is kellene oldani. Hatalmas változások vesznek bennünket körül, közben pedig egészen kicsike kérdéseket nem tudunk megoldani. Persze azt is látom, hogy sokan nagyon komolyan megdolgoztak azért, amit elértek, akár maguknak, akár a közösségnek. Őket becsülöm. S még mindig arról, ami bánt. Ebben az országban – térben és társadalmi rétegződés szerint is – valóságos zárványok léteznek, olyan zárványok, amelyek nem kapták meg a kibontakozás lehetőségét. Hogy lehet akkor esélyegyenlőségről, a társadalom megmozdulásáról, átalakulásáról beszélni? Zavar a tömegkultúra harsánysága is. Ezt csak tényként mondom, a kérdésre válaszolva, mert tenni semmit nem lehet ellene. S zavar ennek a kornak a túlírtsága és túldokumentáltsága is, rossz kéziratok és dilettánsok munkái szinte naponta kerülnek a kezembe. Miközben nagyon sokat hallunk erről-arról, a világról kevesebbet tudunk, mint amennyit elődeink tudtak, ismét csak példaként mondom, mi már nem tudnánk a természetben tájékozódni. A „visszafogottságom” tehát több szint tapasztalataiból táplálkozik…
     – Balvégzetű évtized? című kötetében olvashatjuk, hogy „a kritika, a kulturális újságírás jóval kevesebb műhely munkáját tudatosítja a közvéleményben, mint amennyi azt megérdemelné”. Majd hozzáteszi: „a kritikust jobban érdekli a műhely sajátossága, mint a műhelyből kikerült munka”. Több mint két évtizede tevékenykedik folyóirat-szerkesztőként, 1989 óta pedig a Forrás főszerkesztője. Milyennek látja ma az irodalom intézményrendszerének, fórumainak helyzetét, s elsősorban a magyar irodalomkritika állapotát?
     – Kritika sajnos alig van. Becsülöm a jó kritikusokat, most csak egy nevet említek, Angyalosi Gergelyét, mindig elolvasom a kritikáit, ha találkozom velük. Ma író-központú az irodalom, ami valószínűleg az irodalom eléggé természetes állapota, természetesebb, mintha kritikus-központú lenne, a jó kritikák mégis hiányoznak. Másrészt megindult a verseny a piárért is, kiről hogyan beszélnek a tévében, kiről írnak a még központinak számító lapokban, hogyan alakul a kánon stb…, s ez az egész, ennek a működése rendkívül kevert képet eredményez. Ma azt látom, hogy alig pár munka tud kilépni a szakmai keretek közül, könyv esetében ez pár száz példánynál jelentene többet, ennyit viszont a jó könyvek valóban megérdemelnének. Szép közönsége van viszont az irodalmi esteknek, s jóval több rendezvény is van, mint amennyi korábban volt, az irodalom, a kultúra egyfajta társaséletet szervező erővé kezd válni. Fontos ez is, de én mégiscsak a műveket tartom a legfontosabbaknak.
     – Takáts József írja az Irodalmi folyóiratok kortárs kánonai című tanulmányában a Forrásról, hogy a lap „köztes-semleges” helyzetet foglal el az egymás mellett létező kánonok mentén. Jól példázza ezt, hogy a legtöbbet közölt alkotók között találjuk Kovács András Ferencet, Lászlóffy Aladárt, Tandori Dezsőt, Gion Nándort, Sándor Ivánt. „Ez a köztesség nem teszi kevertté vagy jellegtelenné a lapot: a Forrásnak hosszú ideje világosak és állandóak a preferenciái és törekvései” – teszi hozzá Takáts. A lap irányítójaként hogyan tudja megtalálni ezt a köztes állapotot? Hogyan foglalná össze főszerkesztői koncepciójának lényegét?
     – Örültem Takáts József írásának, kimondott valami olyat, amire a Forrásnál mindig is törekedtem és törekszünk, sajnos, ennek az írásnak sem volt akkora visszhangja, mint amekkorát szerettem volna. Az, amiről beszél, természetesen tudatos törekvés eredménye, noha sok esetlegesség, pillanathoz kötődő döntés mutatkozik meg benne. Valahogy a Forrással is úgy vagyok, ahogy a Németh László-könyvvel voltam, elindultunk nyolcvankilencben a lappal, s nyilván számos irányba haladhattunk volna, de mi csak ebbe az irányba tudtunk menni. S miután kialakult ez az irány, a lap szervezi is önmagát, úgy, hogy persze közben mi is szervezzük. Tördeléskor aztán minden hónapban kiderül, hogy mit fogad be, s mi mutatkozik tőle idegennek, ebben a vonatkozásban igaz lehet az, hogy a „lap önmagát szerkeszti”. Amikor egy-egy szám kezd összeállni, erősen érződik, hogy mit lehet egymás mellé állítani, ezért nemcsak a szervezés, olvasás fontos, hanem a tördelés is. Elmondtam már máskor is, szeretem és becsülöm az irányzatos lapokat (ezt a kifejezést is még a Kádár-rendszerben találták ki), mi azonban nyolcvankilenc után nem szerkeszthettünk irányzatos lapot, mert nem olyanok voltunk. Szerzőink egyik része politikus lett, a másik része kevesebbet írt, mint korábban, ráadásul új lapok is indultak, s tudtuk azt is, hogy értékek nem állíthatók szembe egymással. Valójában a tudatosság, ha volt, nem így mutatkozott meg, hanem úgy, hogy szerzőket kerestünk és témákat, máskor a szerzők kerestek bennünket, s végül is ezekből a minden lapnál megmutatkozó találkozási pontokból lett az utóbbi másfél évtized Forrása. Talán több tematikus számot, összeállítást jelentetünk meg, mint mások, ezekkel is lehet formálni a lapot. Persze, ez a köztes állapot, a különböző irányzatok közötti lét nehézségekkel is jár, de hát ezt a jelenség természetes következményének tekintem.
     – Nagyon fontosnak tartom Ryszard Kapuściński jelenlétét a folyóiratban: szinte minden évben közölnek folytatásokban egy Kapuściński-könyvet. Hogyan találtak rá a munkáira?
     – Ryszard Kapuściński írásait és a lapban való jelenlétét Kovács Istvánnak köszönhetjük, a költő-történész Kovács Istvánnak. Kovács István a nyolcvanas években tagja volt a szerkesztőségnek, ő ismertetett meg bennünket Kapuściński írásaival. A császár nagy olvasmányélményünk volt. Kapuściński személyével is Kovács István ismertetett meg bennünket, a munkáit pedig Szenyán Erzsébet kitűnő fordításában jelentethetjük meg. Amikor Kapuściński Kecskeméten járt, megkérdeztem tőle: Miért nem ír Lengyelországról? Nekem minden sorom Lengyelországról szól – válaszolta. Valójában azért közöljük Kapuściński írásait, ami ebben a mondatban van. Úgy éreztük, hogy minden sora a mi életünkről, a bennünket körülfogó hatalomról szól. Nyolcvankilenc után természetesen nála is történtek változások, egyre többet írt az útkeresésről, a globalizációról, a helyi értékekről, a huszadik századról és a huszonegyedik század eleji világról. Nagyon szerettem azt az időszakot, amikor párhuzamosan jelentek meg Sándor Iván és Ryszard Kapuściński sorozatai, könyvei. Tolnai Ottó remek anekdotát mesélt Kapuścińskiról, s Szegeden egy beszélgetés során azt is elmondta, hogy mennyire fontos neki a Forrás Kapuściński-vonulata. Virág Zoltánnak a Tolnai Ottóval folytatott beszélgetése a februári számunkban volt olvasható, ott az olvasó a teljes motívum-füzért megtalálhatja.
     – A kilencvenes évek második felében írásai között megsokasodtak a szubjektív hangvételű és tematikájú töprengések, s előtérbe került az esszé és a napló műfaja. Mi volt ennek az oka?
     – Ha így volt, akkor annak több oka is volt. Szüleim akkor haltak meg, az a valamikori világ, amiről beszéltem, akkor tűnt el végérvényesen. Talán érthető, hogy rögzíteni akartam a személyes világomat. Biztosan volt akkor valamiféle távlatvesztés is, ilyenkor a személyes dolgok erősebben megmutatják magukat. Egyébként azt mondják, hogy egy könyve mindenkinek van. Azt hiszem, az, amit eddig csináltam, ehhez az egy könyvhöz tartozik. A személyes írások kapcsolódnak az indulás szellemi élményére visszautaló Németh László-könyvhöz és a Bács-Kiskun megyéről készített albumokhoz. Ami ezek után jön, annak feltétlenül racionálisabbnak kell lennie. Lehet, hogy ezért is mutatja meg magát nehezebben. Az eddigi munkák könnyebben születtek.
     – A Lakatlan Sziget három esztendő (1997-99) esszésorozattá felfűződő naplóbejegyzéseit tartalmazza. Hogyan született meg a kötet?
     – Nyilván megvolt a maguk hatása az akkori olvasmányaimnak, a szellemi jelenségeket vizsgáló reflexív prózának. Ennek kapcsán azonnal Márai Naplóit említem, de hát nyilvánvaló, hogy Vekerdi László vagy Sándor Iván írásaiban is számos, a korral kapcsolatos reflexív elemet találunk. A másik összetevő (ezt most látom így): nagyon vigyáztam, hogy ne vesszek el, hogy ne vesszen el a személyiségem, ezért igyekeztem rögzíteni a változásokat, az olvasmányaimat, bokrot teremteni köréjük, valahogyan kapaszkodót jelentettek számomra ezek az írások. Mostanra számomra kimerült ez a forma, ami annyit jelent, hogy ebben a formában már nem tudnék újat mondani. Nem a könyvekről, például, hanem magamról.
     – Cs. Szabó László esszéírásáról szólva állapítja meg, hogy szövegeinek legfontosabb jellemzője az önkommentár, s elsősorban a kor, a kultúra megélése, az élet és a kultúra átjátszása egymásba. Mit jelent az Ön számára ez a megszólalási forma? Cs. Szabó mellett kik hatottak még esszétevékenységére?
     – Az előbb mintha már erre a kérdésre is válaszoltam volna. Fontos volt Cs. Szabó, Márai – leginkább csak a már említett Naplóiban –, Németh, mindenki, aki a személyesség fontosságáról beszélt. Még John Lukacs is, aki jelentős történész, személyisége jelenlétét azonban mindig érezteti írásaiban. Mára ezek persze nagyobbrészt földolgozott hatások, ezért kevésbé is működnek. A hatásokról egyébként nagyon nehéz beszélni. A tömegkommunikációnak óriási szerep jut az életünkben, ezért aztán sok a közös „élmény” is, s ugyancsak fontos jelenség, hogy nem tudjuk, hogy egy-egy gondolat, tapasztalat honnét indul, mert ezer közvetítéssel jut el hozzánk. Cs. Szabónak óriási érdeme és legfontosabb jellemzője, ezt Bányai János tudatosította, hogy magát a kultúrát tette meg elbeszélése tárgyává, tehát az esszében is elbeszélést írt. Sokáig azt hittem, hogy az én életem is az irodalomban vagy az irodalom megélésével zajlik, mostanra látom, hogy ez inkább védekezési mechanizmus volt, a kultúrát körülvevő válságjelenségekre reagáltam így, most már mintha jobban elviselném a világot.
     – A következő mondatokat a Sziget-könyvből emelem ki: „Az utazás az ember életének részévé válik, amikor magát az utazást észre sem vesszük.” „A magam szigetéről azonban az utazások közben sem lépek ki: más szigetlakókkal találkozom, olyanokkal, akiket becsülök, akik szintén a maguk szigetén élnek.” „A meditációra már másutt nincs lehetőség, csak az általunk megteremtett Lakatlan Szigeten. A Lakatlan Sziget a gondolkodásának élő ember Belső Tere.” Kiket említene a „szigetlakók” közül, akikkel a gondolkodás, a közös dilemmák kapcsolják össze?
     – A Belső Tér kialakításának igénye a szellemi emberekben mindig megvolt, nem hiszem, hogy korszak specifikus lenne. Természetes jelenségnek tartom azt is, hogy még az elismert mesterek is csak ajánlatot tesznek a világnak, az olvasóiknak a maguk világlátásáról, világértelmezéséről. A Kádár-rendszerben nem volt ez így. Ami akkor megjelent, arra azonnal ráütötték a magasirodalom vagy a magaskultúra pecsétjét. Ez nagy csábító erőt jelentett, de alapvetően természetellenes volt. Aki akkor bekerült egy szerkesztőségbe, mintha magába az irodalomba került volna be, pedig hát hol voltunk ettől, s ki tudta-ki tudja, mi az, hogy irodalom. Felfogásom szerint mindenki szigetlakó, aki alámerül a maga világába, s hosszú évek belső küzdelmei után felszínre hozza a munkáját, mint Esterházy kilenc év után a Harmonia caelestist, Nádas Péter a mostani hármaskönyvét, Sándor Iván a regényeit, Buda Ferenc a verseit, Zelei Miklós A kettészelt falu után a mostani nagy Kárpátalja-könyvét, Kovács András Ferenc, Tandori a maguk munkáit, vagy ahogyan igencsak magába fordultan Gion Nándor az utolsó elbeszéléseit. Egyre inkább azt érzem, hogy csak a mű a fontos, legalábbis a világ számára, ha ugyan fontos még, a küzdelem, ami a művet eredményezte, a világot már nem érdekli. Hihetetlen, hogy korunk mennyire nem becsüli a valódi értékeket, igaz, más kor is volt ezzel ugyanígy. Az a jelenség, amiről beszélek, végérvényesen a hagyományos irodalomtörténet-írás végéhez vezet majd. De ha csak ahhoz vezetne, akkor még akár boldogok is lehetnénk. Innét nézve már csak az a kérdés, hogy az ember kikre figyel, kiknek az ajánlatait fogadja el. Én igyekszem sokakra figyelni, s különböző irányokba is, nem tudom elfogadni, hogy csak egy irányban zületnek értékek. Lehet, hogy ez is a mostani átmenetiség következménye, bár szeretném, ha mindig jól tagolt szellemi élet lenne.
     – Legutóbbi kötete, a Maszkok, terek… központi motívumaként tételeződik az olvasás, a játék és az utazás. Ez utóbbi konkrét helyszíneken és szövegekben történő barangolást egyaránt jelent, vagyis a címben megjelölt terek a játék (gyermekkor) és az utazás színterei mellett a szövegterekre is utalnak. A maszkok levetése, illetve az azok mögé pillantás csak ezekben a terekben lehetséges – sugallja számomra a könyv.
     – Nem tudom, ezen nem gondolkodtam, noha lehet, hogy éppen ez a felismerés vitt közel az irodalom, a kultúra megéléséhez, erről az előbb már volt szó. Mindenesetre azt szeretném, ha a maszkok levetésére-levettetésére nem csak a szövegterekben nyílna lehetőség, hiszen a legfontosabb mégiscsak az életünk megélése.
     – „Azt látom – írja a könyvben – hogy a korábbi üres pózok helyére a külső világban újabb üres pózok kerültek, lassan csak pózok vannak, mert mindenkinek meg kell adni, ami jár neki, ilyen légkörben pedig a szellem emberei nem tehetnek mást, minthogy őrzik a kételyeiket, kétségeiket mindazzal kapcsolatban, ami körülveszi őket.” Hogyan látja a szellemi ember mai helyzetét, szereplehetőségeit és esetleges szereptévesztéseit?
     – Átfogóan, rendszert alkotva erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Csak annyit látok, hogy rendkívül gyorsan változik a világ, ennek megfelelően pedig számos szerep, póz nagyon gyorsan kiüresedik. Azt tartanám jónak, ha szerepek és pózok nélkül élnénk, akkor sokkal könnyebb lenne számos dolog tisztázása.