Liba-WW (82)
 

Csend kívül, belül. Csendes a ház, az utca, az ég, a föld. Némán ragyognak a Dunában a szemben lévő falu fényei.
     Csend, gondolja a férfi, ne káromkodj, bazdmeg. Káromkodhatsz még.
     A klozetba üríti a hamutartót, rágyújt búcsúzóul, mielőtt kikapcsol, és összecsomagolja a holnap reggeli útra a gépet, mielőtt lemegy a nőhöz, mielőtt elköszön a szobától.
     Könyököl az ablakban, ahogyan a nő nem sokkal korábban, vigyorog a „seggcsapdán”, jó vicc, gondolja a férfi, kígyónak nincs is segge, nemhogy seggcsapdája.
     Ekkor bekondul egy e-mail.
     Vár keveset. Jólesik a hideg. A kétféle hőmérséklet. Utcáról hasának, combjának a rendes novemberi, hátának, bentről a rendes novemberi fűtés. A házmeleg. A nő melege. A biztonságé. Aztán mégis megnyitja a levelezőt.
     A liba. A libaboxban bontatlan levél. Ajaj, gondolja a férfi. A vesszőfutás folytatódik.
     Lelke mélyén tudja, a libának igaza van. Nem kevés igaza. Csak a módszer volt sértő, megalázó, a módszer alkalmazhatatlan két és fél év után.
     De hát, gondolja a férfi, ahány helyzet, ahány nő, ahány új szerelem annyiféle módszer, soha nincs két hasonló egymás után, mellett.
     Nyitja.
     „Busja sírt.
     Sírt, és az egész világ körös-körül bánatosan beborult. A folyó nem folyt, a kiserdő nem zöldellt, a pillangók nem csapongtak, s a madárkák abbahagyták a dalolást.
     Busja sírt. Kezébe temette arcát, válla hevesen rázkódott. És egyre keservesebben sírt.
     Így sír a gyermek, ha megérzi, elvesztette szüleit. 
     Így sír az édesanya, ha leszakítják kebléről a magzatot.
     Így sír a fiatal lány hűtlen szerelmese után.
     Így siratja a férfi kisiklott életét.”
     WW
     ÖlelWe Wagysz, fordítja a WW-t.
     Jaj, anyám, ne szakajtsd rám az egeket, sóhajtja a férfi, Áléchemet küld nekem. Tőlem kapta.
     Lebegtetés mesterfokon, gondolja aztán. 
     Végigfutja újra, jól eltartva, nehogy meghatódjon.
     Napicsába, mondja dühösen.
     Kikapcs.
 

Mi ül a dolgok mélyén? (83)

A férfi aztán visszavesz hirtelen dühéből. Visszakapcsolja a gépet is. Lemenni se akar, nincs kedve ma a János vitézhez. Maradni se akar. Nincs kedve a ribanchoz sem, levélhez főleg semmi kedv.
     Hazamenne legszívesebben, ha úgy mehetne, mint a mesében, „ott legyek, ahol akarok”, és nem kell hozzá szólni, nem kötelezőek a szavak. Kalap, kabát. Vagy anyámhoz. A nyugiba, ahol vigyáznom kell rá, kanyarítanom, vásárolnom, ott állnak a hasogatásra váró fahegyek, a meghülyült kutya, aki nem bírja megszokni, hogy anyánk és gazdasszonyunk támolyog. Elhagyni, elfelejteni ezt a huszáros keservest.
     Amikor visszaáll a gép, azonnal kong a következő levél.
     „Annyira fájnak a mellbimbóim, szerintem kivérzik, megszárad, leesik rólam. Leesik. Aztán a kispé is. A kisköldök. Nem marad rajtam semmi belőled, ahol a kezed járt. Ahol a censor. Ahol a szerelem. WW”
     Na, gondolja a férfi, ezt már mégsem. Hogyan lehetséges, hogy bizonyos nőfélék nem ismernek határt, hogy azt képzelik, ők mindent megengedhetnek maguknak? Kifazom ez? Sáron rózsája? A damaszkuszi hegyek lilioma? Nem ringyó, akinek ajaka éppen nem színmézet csepegtet, hanem mást?
     Elméletileg, gyakorlatilag, történetfilozófiailag, jellegében, természetében mást, gondolja a férfi megnyugodva. De hát így van ez, nincs másképpen, ha hó esik, nem eshet eső, mert nincs hatalmunk fölötte. Ha volna fölötte hatalmunk, a tréfa kedvéért mindig vinnénk az ernyőt. Ha kell, ha nem.
     Nem sokat gondolkodik. Ha gondolkodna, nem reagálna, összecsomagolna, leballagna a lépcsőn, fogná a János vitézt, betelepedne a fia mellé a kisszékre, mint tegnap este, és haladna tovább, olvasná a következő strófákat. Utána ülne keveset a konyhában, nézné a nőt, a nő nézne rá, talán most nem kérdezne semmit, nem kényszerülne törni a fejét, hogy, mit válaszoljon olyan egyszerű kérdésre, hogy „mondd meg, légy szíves, mi hiányzik belőlem, ami benne megvan? Válaszolj, és nem kérdezem többé.”

De nincs válasz. A kérdés is rossz.
     „Menj a szemét wéwéiddel, ahol eddig voltál. Rossz szöveg. A rosszkedv olcsó szövege. Máris ki vagy baszva. Rossz szöveg, hányok tőle. Hányok tőled, ribanc.
     Ugyanis én akkor is voltam, amikor nem láttál. A lejmolónak meg arra kellettél, amire, addig, amíg. Amit közben (300 EU) összehazudozik, faji ártalom. Nem bírnak hazugság nélkül meglenni. Lehet – nem miattad, mert már szarok rád, miattam – mégis kiheréltetem.
     És nem akarom a rosszkedvedet. November van, agyatlan. Még novemberben hazudozhatsz. Ami csak belefér. Decemberben repülsz.
     Nem lesz idő. Már nincs sok időd, mert nekem is ki kell bújnom a szeméthegy alól, amit összehoztál. Nagyon gyorsan ki kell másznom, mert ennyi marad két és fél évünkből, a bűzlő, patkányvircsafttól hangos lepratelep: csak a mocsok él, zsizseg.
     Ha egy nő nem fogja fel, mennyire fontos a másik életében, ha egy kibaszott nő néhány keserves nap után leválik, szopni megy, ha egy nő nem fogja fel a másik pillanatnyi helyzetét, azt érdemli, amit kap. Nekem ez jutott. Ebből lehet választani, mondja Lenin, a választék nem nagy, de kielégítő: kötél, vagy golyó.
     A szövegedhez annyit. Nyilván nem ismersz, vagy nem eléggé. De ha mindazt az otrombaságot, amit korábban is műveltél, el tudtam viselni, mit gondolsz, miért? A bocitanfolyamért? Hülye kurva.”
     Hozzátette, aztán elküldés előtt visszavonta: „Felnyomlak a blokkra a pillanatban” – mert még komolyan venné. Mi történne a gyomorrákjával, ha nem írna. Két napja fáj a gyomra. Néha annyira belemar a jobb lengőborda alatt-mögött, mintha késsel szabdalnák, összegörnyed, nem vesz levegőt, nehogy feljajduljon. Akkor még magyarázhatná is.
     A férfi tudja, nem kés. A ribanc rág odabent. De nem sokáig. Már nem sokáig.
     Pakol. Hajtogatja a kábeleket, a megszokott táskazsebbe illeszti őket gondosan, kétszer ellenőrizve, ha bármelyikre szüksége lesz a napokban, tudja, melyikért nyúl, melyiket hol találja.
     Letörölgeti a hamut az asztalról, nem durva, nem egy hét takarítatlan gépasztal hamu- és morzsarétege, de mégse maradjon így. Megnézi, csukva-e az ablak, jól becsukva-e, mert innen egyenes úton gördül le a hajnali hideg, és véletlenül a lenéz, átlépi a foltot, ami gömbölyű, matt felületként hasal a ragyogó parkettán.
     Vissza se fordul. Mint Lót. Őt apai, férji kötelezettségek várják, legkevesebb, hogy nem válik sóbálvánnyá. Még ha el is volna sótömbként néhány hónapot, amit a Hangyás tetőről érkező kecskék nyalogatnak fél éjszaka.
 

Mese-est (84)

A géptáskát beállítja a szekrénybe, kávéscsészét, tányért, hamutartót, kistálcát mosogatóba, egy töredékmásodpercig ingerülete támad, hogy elmosogasson, mint otthon jobb napjain, de sikerrel megküzd vele. A gyerek kantáros pizsamában kirobog a szobából. A férfi látja, a nő is odabent. Rendezi az új játékokat, szelektál, selejtez, kisruhákat pakol, egyik szeme a gyereken, másik a lépcsőn. Rövid, kék, napraforgómintás otthonkát visel, haja piros szalaggal felkötve most is, papucsa boldogan klaffog, ahogy egyik szekrénytől a másikig lép.
     – Elpakoltad a játékokat? – kérdezi a férfi.
     – El – mondja tömören a kisfiú, közben nézi, hogy a férfi utazótáskájában rendezkedik.
     – Ügyes vagy... – bólint a férfi.
     – Elmész? – kérdezi a kisfiú.
     – Nem, még nem.
     – Anyu azt mondta, olvasod a Jánost.
     – Igen. Olvasom. 
     – És nem alszom, ha nem olvasod.
     – Hogyhogy? – kérdezi a férfi.
     – Anyu mondta...
     – Anyád mondta, valóban?
     A kisfiú megörül az új szónak:
     – Valóban... – mondja vigyorogva.
     – Valóban azt mondta, hogy nem tudsz elaludni, ha nem olvasok neked esti János vitézt?
     – Valóban, valóban... – vigyorog a kisfiú.
     A férfi igazítja a csomagot a középső polcon, és amikor lefelé tart a karja, odalép, mint a sas, elkapja a kisfiút, feldobálja a levegőbe, aztán magához szorítja, torokhangon rámorog:
     – Valóban, valóban, kismadár? Macska van a falóban?
     – Valóban – nevet kipirosodva a gyerek, – macska... – ismételné a férfi szövegét, de csak a ritmus jut eszébe.
     Nevetnek. 
     – Elmondjam újra? – kérdezi a férfi
     – Ne! Tudom.
     Nem tudja, de kísérletezik nevetve.
     Így nevetve jutnak be a gyerekszobába. A kisfiú borzasan, pirosan, kicsúszott pizsama felsőben, mezítláb. A nő tettetett gyanakvással, szigorúan rájuk néz.
     – Rég ágyban volna a helyetek!
A kisfiú egy lendülettel a paplanon terem, alábújik:
     – Fekszem!
     A férfi megjátszott kelletlenséggel azt morogja:
     – Mindig csak az ágyban… Ágyon kívül semmit nem tudsz elképzelni?
     – Héhó! – húzza fel a szemöldökét a nő.
     – Talán én menekültem ki a jóból az ösvény végén délben? – néz harcosan.
     – Oszt még éngemet ágyazol le az ággyal? – mondja duzzogva.
     – Mindennek a teteje. Megmondalak apukámnak...
     – Vagy anyukádnak – sértődötten kifordul a szobából, előtte még ágyra rakja a János vitézt. 

Ez jó volt, gondolja a férfi, mialatt átigazítja a villanyokat, ágy mellé húzza a kis széket, kirángatja a kisasztal alól az éjszakai lámpa megszoruló madzagját, ez nagyon jó volt. Ekkor tér vissza a nő a jó éjszakát puszival. Könyökölve áthajol a férfi térdén, hogy beérjen a párnáig, szájával megérinti a kisfiú arcát, jó éjt, kicsim, mondja. Amikor jön vissza, belemarkol a férfi melegítőjébe, fülébe súgja:
     – János vitéz? Te perverz disznó, János vitéz? – és akkorát harap a fülcimpájába, hogy a férfi gyomorfájása azonnal elmúlik.
     A nő el, a férfi előbb fülét dörzsölgetve, aztán koncentrálva olvas a kisfiúnak. Érdekes rész, gondolja a férfi, szex és szex orrvérzésig, közben a nyájnak nevezett felelősség elkóborol, közben oda Iluska szüzessége, Jancsi munkanélkülivé lesz.
     Egy kérdés mindösszesen, gondolja a férfi, miközben búgva olvas a pislogó gyereknek, ami talán elkerülte Petőfi figyelmét. Volt-e Iluskának kutyája. És kivitte-e magával mosni, amidőn százszor öszvedugott szíve választottjával a harmatosan csillogó mezei virágok között. Ha volt, és persze, ha kivitte a patakra mosni a kutyát, furcsa, de nem kérdés. Akkor a puli, Jancsi pulija is talált magának elfoglaltságot. De mit csinált a puli, Jancsi-juhász hadnagya, nyáj körüli mindenese, amíg ezek dugtak az ég alatt, ha nem volt Iluskának tüzelő kutyája?

„Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém! A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én; Aztán a mostohád sincs itt a közelben, Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”
     Kicsalta a leányt édes beszédével, Átfogta derekát mind a két kezével, Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor, Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.
     Kukoricza Jancsi fölkapta subáját, S sebes lépésekkel ment keresni nyáját, Nagy megszeppenéssel most vette csak észre, Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.

A megoldhatatlannak látszó irodalomtörténeti problémán agyalt végig ugyanabban a térben. A ment keresni nyáját utolsó versszakot már magának olvasta, a kiskölyök szeme lecsukódott, apró balja ernyedten kinyílt a paplan fölött. Elaludt.
     Kurva egek, nyögi, amikor a kapcsolóhoz hajol, hasába egészen a nyakcsigolyáig hasít a fájdalom. Visszagörnyed, nem vesz levegőt, nehogy a hanggal kiszökjön a jajgatás. Úgy marad egy ideig, várva, amíg tompul.
 

Őszi versenyek (85)

Résnyire hajtja a gyerekszoba ajtaját, még látja a sárga fénypászmában, a kisfiú elmozdult az utolsó pozícióból. Tehát leengedte az utolsó versszakot, tudomásul vette, János, akit ekkor még Jancsiként aposztrofál a népies irodalom, és aki juhászbojtárként valójában nem nagy durranás a kor rangkórságát ismerve, szarba került. Annak megoldása előtt áll. Lehet bármi, ha jól oldja meg. Ha jól nyúl hozzá. És persze, ha nem került Iluska áldott állapotba a százszoros dugástól a napsütötte réten, magyarán, ha föl nem kúrta őt Jancsi bojtár, ami összezavarná a tiszta helyzetet, az egyszerű képletű felvezetést. A képlet szerint van egy szerelmespárunk. Jancsi és Iluska. Ők, mint a szerelmespárok a darwini, tehát a szőrrel borított szerelmespárok ősidejétől, összedugják, amijük van. Ha messzire kell vándorolni ennek érdekében, akkor is. Ha ellenség a közelben, akkor is. Ha gonosz mostoha, akkor is. Ha előtte, és utána, esetleg közben mosni kell a patakban, akkor is. Ha éppen esik az eső, térdig ér a hó, akkor is. Ez a szerelem. Meg a sallangok, persze, sallangok. Nélkülük bakfitty.
     Sallang, hogy nem számít semmi, gondolja a férfi. Idő. Pénz. Múlt. Jövő. Anyád. Apád. Feleségeid. Gyerekeid.
     Sallang, amikor ott toporog egy másik versenyző, meredő fasszal, aranyláncait csörgetve, aranyláncai biztonságát hirdetve.
     Sallang, gondolja a férfi, ha ott toporog a nyáj gazdája, és amidőn Jancsi, a bojtár, elbaktat a nyáj után, minthogy munkahelyi kötelezettségei szólítják, a gazdag gazda meglátja Iluskát feltűrt szoknyában térdig a patakban, sőt már látta két éve is, amikor egyszer meglátogatta a nyájat a mezőn, két éve is elámult Iluska természetes bájától, le is fényképezte fejben, hogy majdan ő lesz harmadik felesége, gyerekei anyja, nézegette ezt a fényképet reggel, nézegette este is. Most pedig amúgy csizmásan belép a patak fénylőn csörgedező vizébe, megoldja, amit megold, azt mondja, háromszáz eurót csörgetve a farkán, Ilusom, édes, legyél a harmadik feleségem, legyél gyerekeim édesanyukája…
     És ha Iluska egy hülye picsa? Akkor mi van? Felemeli Ilusom, édesem feltűrt szoknyácskáját, bevág neki hátulról, mint a parancsolat. Csak úgy zeng a patak. Jancsi meg bámul bánatos csődörpofájával az egekbe.
     Sallang. A szerelem csupa sallang, gondolja a férfi.

Áll a férfi az ajtóban és azon tűnődik, mi, mennyi ért le a kisfiú agyába a különös, sosem hallott szavak káoszából, mennyi elakadt szókapcsolat értelmezését segítette tovább, ha mással nem, hogy ő olvasta, és a kiskölyök keze most is ott volt az övén. Három tizedmásodperc, amíg végigfut. De a három tizedmásodperc, akár a villám, a gyomrába vág. Kilép onnan.
     Csak nem engedni bepofátlankodni ide is a ribancot, gondolja a férfi, nem versenyt futni a gonosz emóciókkal. Kioldalazni a sorból, a futók közül.
     Most itt vagy, gondolja a férfi. Érezd magad olyan jól, amennyire képes vagy, ha mást nem tehetsz. Mert nincs módod.
     Elég a futásból, gondolja a férfi, véget értek az őszi versenyek.
     Sose versenyeztem, folytatja, nem szoktatom rá magam ősz fejjel.
 

Alternatívák, sóskafőzelék (86)

A férfi leül a konyhaasztalhoz, a postaládából felkerült reklámújságot lapozza, és mint minden reklámújságban a net-áraknál és az elektronikai cikkeknél akad el.
     A kurvák, a monopólium, gondolja, amikor a tételekre bontott havi díjakat átfutja. A kisgépeket gondosan, személyi lapjaikkal vizsgálja. Nagyon kellene egy tartalék gép.
     Gyerekkora óta alternatívákban gondolkodik.
     Két öngyújtó. Két helyen elrakva pénz. Két útvonal, két menetrend, ha az egyik kiesne. Kétféle reggeli, ha egyikre rá se tudna nézni. Régebben két írógép, ha az egyik bedőlne, két feltöltött tűzőgép, két lyukasztó az aktákhoz, kétféle álló tartóban két garnitúra különböző színű örökíró, hogy az egyik mindig írjon, két munkapapucs, ha az egyik bebüdösödne, pihenhessen.
     Két munkahely, ha az egyik idióta főnöke fejét lerúgná megfontolt, de tovább nem tárolható haragjában. Két szerencsepénz, ha az egyik nem hozna szerencsét. Két óra, hogy az egyiken ellenőrizhesse a másikat. Két kedves hegyoldal, ha az egyiket nem látná hirtelen a ködben, a másik ott legyen. Két címlista, két telefon, két helyen tárolt havi költségvetés + dokumentumok, minden asztali lámpához két égő, két lábtörlő az ajtó előtt, ha az egyiket ellopnák, két hólapát és két vesszősöprű, ha az egyik párt ellopnák.
     Csak kocsmából van mindig egy. Máshová nem jár soha. Csak kávéscsészéből, a hozzá tartozó kanálból volt és van egy. És a szüntelen nyomást okozó, az imbolygás, a folyamatos bizonytalanság érzetét keltő laptopból van egy. A tíz éven át hű társ vén Pentiumra nem mondhatja, hogy alternatíva, csak írógépként használható. Mi van, ha az egy visszaszól, kész, nem dolgozik tovább. Neki pedig utaznia kell, és ott áll gép nélkül. Ezért keresi mindenütt, hátha rábukkan egy anyagilag megszorult embertársa használható gépére, és olcsón megszerezheti. Hogy legyen tartalék.
     Feláll. Nem mert altatás után azonnal kiindulni a teraszra, félve, mit szól a dohányfüsthöz az a hasogató pont a gyomrában, de most kiűzi a nikotinhiány. Dzsekit vesz, a nőt nem látja, merre, hol, kilép, ujjnyira húzza maga mögött az ajtót, hogy ha a nő előkerül onnan, ahol éppen van, lássa, nem veszett el.

Rendben, gondolja a nő. Rendben van ez így.
     A lépcsőről, az árnyékból, ahová nem világít fel a villany, nézi a férfit.
     Kicsit savanyúbb, kicsit szürkébb, kicsivel rosszabb a kedve, mint szeretném, de mesével altatta el a fiát, és itt van, gondolja a nő. Itt van nekem.
     Egy hónapja még erről se álmodtam, hogy itt van.
     A füstje, a ruhája, a mormogása, az illata, az ajtócsukása. Könyöke az asztalon, rajta a régi sérülés, pocakja, ahogy érinti az asztal szélét, ahogy hajol, ahogy feláll az asztaltól, indul a dzsekiért, szusszanva leül, betűri a zokniba a melegítő szárát, nyögve áll fel.
     Még ha körbepislant is, láthatóan nem bánja, hogy nem lát, szeretne maga lenni egy kicsit, elülni egyedül, mint a vén kakas, gondolja a nő. Hát hogyne is, miért ne? Sok ez egyszerre, előkészítés, rászoktatás nélkül. Lehet, eltúloztam, gondolja a nő.
     Most hadd örüljön, hogy maga van, szabadon veszi a levegőt, rendezze a zajt a fejében, gondolja a nő, mialatt a férfi az alacsony, hideg teraszfalra könyököl, fújja a füstöt.
     De hát mit szerethetsz egy ilyen rozzant, öreg faszon, ezt kérdezte, naponta kérdezte, de volt nap, hogy ötször megkérdezte a húgom, gondolja a nő, még mindig a lépcsőforduló árnyékában. Nem tudtam megértetni vele, hogy nem tudom. És hogy nem érdekel. Nem fogta fel, nem érdekel, mit szeretek rajta. Azt se fogta fel, hogy a manikűrözött pojácácskákban, akiket hószám idehordott, mit nem szeretek az első pillanatban. A pojáca érinti a karom, én meg érzem, ez nem ő. Nem a kedvesem. Rám néz, a pillantásából látom, nem ő néz rám, nem engem lát. Megszólal, én meg hallom az alsó regiszterben, hogy nem hozzám beszél, hanem meg akar felelni valaminek, egyszerre neked, hugica, aztán a magáról kialakított kép elvárásainak, mert van képe magáról. És valahol ott vagyok én is, akinek meg akar felelni, akit el akar bűvölni, azt hiszi, nálam bejön, ami másnál, gyorsítva leforgatja a legjobb snittet, mert gyorsan meg akarna baszni, mintha ez sport volna, tömegsport, lósport gondolja a nő. Ő meg, gondolja a nő, nem akar megfelelni senkinek. Nekem nem, nekem aztán biztosan nem.
     De édes húgom, gondolja a nő, amit ott látsz a sötétben, bölényhátát, tarkóját, dzseki alól körbenéző seggét, én vagyok. Én nem itt ülök a kanyarban a lépcsőn, hülye húgom, hanem ott könyökölök vele, szemeivel nézem a hegyoldal fényeit, tüdejével, véredényeivel élvezem a dohányfüstöt, bőrével érzékelem, agyával gondolok arra, enyhe ez a november. Amikor messzebb volt, és nem láttam fekete-fehérben, akkor is vele voltam. Ha rosszkedve volt, nekem is. Ha jó, nekem is. Ha megölelgetett valakit, én is. Én is dugtam a ribanccal, mégpedig igen pompásakat, hogyan is ne, hát ott voltam vele, benne minden percében, azt ne hidd, hülye húgocskám, hogy szűzen nyomtam le a két és fél évet.
     Ha most kimegyek hozzá, gondolja a nő, és odabújok, megszűnök teljesen. Nem is látszom. Figyeld meg, és ezt csináld utánam, ha tudod…
     Feláll, végigmegy a konyhán, mielőtt kilép összehúzza mellén a napraforgós otthonkát, a férfi érzi, hogy kilép, lerakja a cigarettát, megfordul.
     – Ne gyere ki pucéran, vegyél magadra valamit… – morogja a férfi.
     – Nem akarok magamra venni semmit… – nyafogja túl a választ a nő.
     – Jó. Akkor gyere.
     Szétnyitja a dzsekiszárnyakat, beengedi a nőt, aki teljes testtel odasimul, átkarolja, amennyire átéri, a férfi magához szorítja. Így állnak egy ideig. Csendben. A férfi cigarettája közben csendben elég a hamutartóban. 
     – Hogy van a füled? – kérdezi a nő az ölelésből.
     – Üzeni, hogy nem vagy normális.
     – Visszaüzenem, hogy leszek, ha olyan öreg és süket leszek, mint ő.
     – Üzeni, hogy kapd be…
     – De hát bekaptam, épp az a baja.
     – Üzeni, bekaphatod, de ne fogazz.
     – Én meg üzenem, hogy ne legyen vénségére ilyen érzékeny a hattyúfogakra…
     – Üzeni, hogy technika, érzékiség... Ez teszi hattyúvá a hattyút.
     Erre aztán a farka néma igényt jelent be a duruzsoló ölelésben.
     – Náaa – nyafogja a nő. – Ezek telefonos kapcsolatban állnak egymással?
     – Nem hiszem el – nyafogja a nő, – most váltottam néhány üzenetet a legkedvesebb fülemmel, és a legkedvesebb öregem már tud róla? Micsoda hírszerzőszolgálat működik benned, héhó!
     – Cssss – mondja a férfi.
     – Nyugalom, szexmentes boldogság – nyafogja a nő, közben combját jobban odaszorítja.
     – Utálom – folytatja a nő –, hogy az öreg mindig bepofátlankodik békés szerelmünkbe...
     – Naja – mondja a férfi kibontakozva. 
     Vigyorog. Istenem, de hülye. De szikrázóan hülye. De jó.
     – Ebből még szívni akartam egyet legalább – néz a cigarettára.
     – Na befelé – mondja a férfi. – Megfázol idekint pucér combokkal.
     – Vacsorázunk valamit, fekszünk, rendben? – nyitja a hűtőt a nő.
     – De semmi húst, semmi durvát…
     – Mert? A hús adja az energiát.
     – Fáj a gyomrom. Egész nap.
     – Ne mondd, hogy fáj a gyomrod. Ne csak most mondd, ha fáj a gyomrod egész nap, az isten áldjon meg. Mitől?
     – Nem tudom. Nem szokott mostanában. Lehet, hogy éhes vagyok.
     – Akkor?
     – Főzeléket kívánnék, könnyű főzeléket.
     – Mondj egyet. Egy olyat, amire azt hiszed, biztosan nincs.
     – Sóska. Vagy spenót – mondja a férfi.
     Ha valóban a ribanc rág odabent, márpedig nagy a valószínűsége, gondolja a férfi, rágja a szívem, az epém, akkor baja van szegénykémnek. Ha baja van, lehet gyerekkori vashiánya tért vissza, mióta nincs velem, amiatt rág odabent, kirágja a vasat belőlem, a Vasemberből. Akkor pedig két dolog közül választhatok. Vagy lenyelek néhány tucat százas szöget, amit nem szeretnék momentán, vagy pedig vastartalmú növénytakaróból főzelék, és helyrebillentjük a vasegyensúlyát. Szeretettel.
     – Van mindkettő. Sóska, Spenót?
     – Legyen sóska.
     – Rendben, rendelés elfogadva. Tükörtojással? – kérdezi a nő.
     – Nem. Amíg te a főzeléket, én sütök egy-egy sajtos-tejes bundáskenyeret. Egyszerre készülünk el.
     – A sóskához...
     – Igen. A sóskához – mondja a férfi.
     – Az annya, ugorjunk neki.