Kalász Mártonnak
 

Rámnyitnak és megpördítenek valami hozott tárgy körül,
Elvonnak a lassan megkezdettől, oly megformált elembe,
Amelynek nem érzik rám szabott vadságát, kolonc voltát,
Sem szenvedtető fokát, mibe zúdítanak, röpke szeszélyből,
És mit hurcolok majd, miattuk, s forgatok már mint magamét,
Aztán, napokig, hetekig, amíg kezemre áll.
Így múlnak évek, múltak eddig, kézről kézre adva, hogy kitöltse
Érvényét a kapott, mindig más, amíg képesen magamba foglalom,
Mint lassan megkezdett szót, kibukó, átfűtött, régi képet.
S e torlaszok mögött az örökös hiány, aki közben szóhoz sem jutott.
Ki volt? Nem mondom, nem gondolom.