Kedves Péter, 
                       ezt a levélkísérletet ugyan csak nyomtatásban fogod olvasni, mégis szerves folytatása a köztünk régóta meglévő, bár időnkénti dialógusnak, mely többnyire sohasem a szavak által létezett, hanem (talán, remélhetőleg) egy kölcsönös szimpátia nyomán, és inkább a szavak mögött. (A csend szót le se merem írni, annyira elkoptatódott az utóbbi időben, sajna.) Így hát inkább a metakommunikációra utalnék, egy kézfogásra, egy baráti ölelésre vagy egy kedves és szeretetteli hátbaveregetésre. Abban mondódott el mindaz, ami számomra legalábbis fontos volt. És gyerekesen mosolygós szemeidben persze, melyek a szellem időtlen frissességét hirdetik, és hirdették mindig. (És természetesen valami furcsa viccnek, tréfának tűnik, hogy néhány nap múlva betöltöd a nyolcvanat.)
     Szóval, ez egy ilyen műfaj lesz, nyomtatásban fogod csak olvasni. Mert magánlevélben még nehezebb lenne megírnom, közvetlenül neked, hogyan is olvasom a verseidet, mit is gondolok róluk – néha. Ha például kezembe veszem tavaly megjelent válogatott kötetedet, a Séta tűzben, virágban címűt, amelyben benne van majdnem minden kedvenc versem – tőled…
 

[I. piszkozat: az arany keresése]

KEDVES PÉTER,
                          a végén kezdem, ahogy te is szoktad. Tanulsággal, meglepetéssel nyitni verseidet. Hogy aztán elmagyarázhasd pontos, erős és izgalmas jelzős szerkezeteiddel, miről is van szó.
     Arról, hogy az arany keresése teljesen fölösleges.
     Mert bennünk van.
     Azaz. Az evangéliumi tudásról van, lenne szó. És itt minimum kötetnyi versedet kellene idézni, így inkább prózában szólaltatlak meg: „Az evangélium titka Isten odaadásának a titka. Általa, miatta szellemünk egyes pontjain, talán éppen a döntések, a megvallások, a remény kritikus pontjain kiütközik az isteni. Másutt pedig a lélegzetvétel, a tétovaság, az elernyedés hézagain ’beszivárog’ a kegyelem, s megkeresi elsötétülő gyökérzetünket.” (Írtad egy esszédben, melyet a fönt emlegetett kötet előszavából, Rónay László idézetéből kölcsönöztem. És ennyiből is jól látható, hogy még prózád is színtiszta költészet…) Egy másik helyen az időtlenségről beszélsz, a hagyományról dialogizálsz Végh Attilával, és megint csak a mondandód elején letaglózol, kijelented: „Jézus Krisztusban nem hiszek, hanem ő maga a hit. Ő hisz bennem. A hagyomány egy személy. Ez a személy Isten. Ő minden belső lendület ura…” (Hoppá, hoppá, tűnődtem el…)

TERMÉSZETESEN AZ EGYIK KEDVENC Vasadi-kötetem, a Mindenki aranyat sejt adta ezt az aranyos ötletet, illetve a versek válogatott kötetbeli újra felbukkanása. Emlékszem, akkor fekete-fehér filmként próbáltam értelmezni éppen aktuális költészeti törekvéseidet. Egy olyan igazi filmként, amelynek se a címére, se a történetére nem emlékszünk már, de egyes kockák, képek és részletek örökre belénk égnek. Fény-árnyék játék, mely a kettősség kontrasztjaként mindig olyannyira jellemző verseidre. A hétköznapi és az ünnepi pillanatok ütköztetése, majd finom egybemosása.
     A filmszerűség élménye egyébként a képek vágástechnikája kapcsán jutott eszembe, ahogy egymás mellé helyezel távoli, homályos és közeli, pontos képeket, úgy villantva össze, hogy hatásuk ne gyöngítse, hanem erősítse egymást. A záróképben pedig kimerevítesz valami nagyon evidenset, hogy akár a homlokunkra is csaphatnánk a felismeréstől, hát persze.
     Miről is beszélek?
     A reményre való összpontosításról. „…te már azelőtt is / vártad a parton jelemet, mely kevesebb volt mint / vízipók lába nyomán a tótükör rezzenete.” Majd megerősíted: „De jel volt” (Kalokagathia).
     Persze, a filmszerű impressziókat, a szavak vibrálását már korábbi köteteid verseiben is megszakítottad, szándékosan, amikor az úgynevezett „lényeget” kívántad tapinthatóvá, érzékletessé tenni. „Testet tapintok. Csak húson, csonton át / érzem a lényeget. […] Titok csak testben él / húst fogamzik, karját / növeszti, forgatja könyökét / s ami bevonja / – a bőre, sorsa, fényhalála – / abból mosolyog ki.” (Írod engem lenyűgözve a Misteriosoban.) Mint mindig, itt is túlemeled az ismert gondolaton/közhelyen a biblikus parafrázist, s meglepően közvetlenül fogalmazol. Miként a Magánbeszéd ciklus egyik darabjában is: „beírva a húsba a szavakat: / olvashasd a világot, melyben m / indünk teste ige akar lenni”. (Én még egy csipetnyi iróniát is mintha kihallanék a végéről…)
     A világ rendeltetésszerűen működik. Tehát kaotikusan. Nagyon mainak és korszerűnek érzem most is az Animusz sorait (miként Mel Gibson Passióját): „pedig / kifordulhatnál a sarkaidból: / az üdvösség forgópontja a hús”. Szeretem, ahogy nem magyarázod túl a dolgot. Ha valaki gyanakszik valamire (aranyat sejt?), nézzen utána, nyilvánvaló áthallások vannak az evangéliumból. Érdekes módon kapcsolódik össze számomra, olvasatomban az arany és a hús képzete. „…arannyá rohad a világ”, írod Tamariszk című kötetben. A Bujkálok benned című versben „Fekete homokot / merítesz a fatálba, pedig / aranylik alattunk a homokpart”. (Az egyes szám második személy és a többes első hihetetlen társadalmi mélységeket nyit meg, egyébként. Pedig írhattad volna elhatárolódva is, hogy alatta fénylik az aranypart, míg ez a szerencsétlen fekete homokot szitálgat arany reményében. De nem is magyarázom tovább, mert csak veszíthet általa ez a remek néhány sor…)

LÁTHATÓ ÉS LÁTHATATLAN. Kimondható és kimondhatatlan transzcendenciája.
     A köznapihoz közelálló beszéd és a csend (poétikájának) váltakozása. (Ez makro- és mikroszinten egyaránt érvényes, vagyis, az egyes versekre éppúgy, miként az egyes kötetekre.)
     Mire is gondolok?
     „Átlátszó ingben forogsz, / mely körbelobogja tested. / Nevetésed végigömlik a hátamon, / mint a hűvösség, de nem / csökken a távolság köztünk.” – Írod. És ha itt valaki is, rajtad kívül, képes megmondani, konkrét személyről írsz-e, vagy átvitt értelemben, az hazudik. A földi szerelem megtestesüléséről, sokszor megidézett társadat, feleségedet emeled-e a versbe vagy éppen már átcsúsztattad a mondanivalót az égi szférába. Egyáltalán, nőről beszélsz-e a versben? Kit szólít meg, egy uniszex angyali lényt? Esetleg önmagad?
     Na, ez az igazi Vasadi-titok, ami természetesen a lehető legszándékosabban van így „elkövetve”. A mélynek, a „lényegnek” zseniális keverése a felszín leírásával, vagy éppen olvasott, látott, hallott dolgokkal egyfajta paradox megfogalmazást eredményez. Majdhogy jézusinak is nevezhetnénk eme paradoxont. (Nem keresnétek, ha már meg nem találtatok volna…) És éppen ez az összeszikráztatás, ez a paradox fogalmazás teszi feszültséggel telivé, ami pedig mindig is a jó vers elengedhetetlen feltétele. A kellő feszültség pedig időnként levezetendő és feloldandó egy kis iróniával fűszerezett finom humorral. „Mintha egy máglyarakásnak gyújtanék alá / (a tányéron), / hogy Giordano Brunót megégessem.” Vannak, akik a komolyabb, veretesebb Vasadi-verseket szeretik, én ezeket a lazább(nak tűnő) Vasadi-darabokat is nagyon imádom. (A komolyak mellett.) Ugyanis rendkívül szellemesek, így üdítőek. Nem lehet mindig a nagybetűs lényegről – direkt módon – írni! (És te ezt nagyon jól tudod.) Ezért rakod a fehér mellé a feketét, a fekete mellé a fehéret, így jobban kiemelődnek. És ezért keversz meg néha minket, olvasókat.
     „Fehér pisztoly hever fekete szőnyegen.”
     Ez a „lazaság” egyébiránt a költői, a szellemi szabadság legbiztosabb jele. És eddig az elméleti okfejtés, mi is lehet a VP-titok mögött, de hát az igazi titok éppen megfejthetetlenségével igazolja magát. Nézzük inkább, hogyan is csinálod ezt te: „Kezedben ott van a tál / az irgalom aranyával. / Nevetsz az angyalokon. / Ezek tábori csendőrök, fehér / sisakban, fehér keresztszíjba szorítva, / fehér pisztolytáskával oldalukon / testemet túrják, mint a vizet / száguldozva bennem vízisíken. / Halkan nevetsz az angyalokon” (Bennem bujkálsz).
     Még egy apróság. Hogy kerül ide a pisztoly?
     „Bujkálok benned, mint egy / terrorista, rettegve, mikor / ránt pisztolyt rám / a valóság.”

HOGYAN LEHET AZZAL a tudattal élni, hogy elfér benned a világ összes lénye, miközben, te is minden lényben benne vagy.
     Légy a fűszálon a pici él… Ahogy József Attila élte meg ugyanezt.
     Weöres Sándor egyedül volt mindenkivel.
     Hogy csak a legfontosabb közös többszöröseket, kedvenceinket villantsam. Bár magyarázatként szívesen idemásolom WS egy kevésbé ismert interjú-részletét, amit a BBC-nek adott Cs. Szabó kérdéseire válaszolva. „Szerintem csak egyetlen ember létezik, és ez Jézus. A többi ember annyiban van vagy annyiban nincs, amennyiben Jézussal azonos vagy nem azonos […] Azért írok, hogy ezt a jézusi elemet valakiből, akárkiből, magamból vagy másból jobban kifejthessem, jobban megközelíthessem.” Lehetséges megközelítése ez a te egyik örökzöld darabodnak is, az Egy ember című versnek.
 

ott az az egy ember. nehezéknek.
hogy el ne repüljön a föld.
[…]
ott hallgataz az egy ember. helyette beszélek.
[…]
madarak zsinatát az itató mellett.
[…]
a falban rés az az egy
ember. s melybe repedések futnak,
zárókő.

Talán a részletből is kitűnik a fent és lent, a kint és bent ellentéte, ismét. A tapintható feszültség. És ennek a feszültségnek a katartikus feloldása. Hisz az erkölcsi-morális tisztó szándék remek összhangban van a vers szépségével, az esztétikai megtisztulással. És ezt csak így lehet – és szabad – elmondani. Különben didaktikus és dogmatikus lesz, ami egyben a vers halálát is jelentené. Ezt nevezem én tulajdonképpen a verseid kapcsán evangéliumi költészetnek. A kinyilatkozatás mai interpretációjának, azt, amit csinálsz. Ahogy csak te tudod. (Ahogy minden igazi költészet arról szól, és azért van létjogosultsága, mert úgy mondja el azt, amit mindannyian tudunk, ahogy csak ő tudja.)
     Nagyon fontos számomra, hogy többet akarsz, mint puszta irodalmat csinálni, magasabb szempontok vezérelnek, de mégis adsz rá, hogy szándékodat költészettechnikailag is egyéni módon tudd megvalósítani. Az összetett szándék bármelyik komponensének hiánya lehetetlenné teszi a költemény létrejöttét. Az autentikus megszólalást. Mert nem az ismert bibliai képekre való rájátszás fogja meg az olvasókat, és nem is a váratlanul felbukkanó hétköznapi életből kiragadott példák. Nem a nyelv maximális birtoklása, és nem a képek, sorok remek, filmes vágástechnikája. Nem. Hanem mindennek a szervesen egymásra épülése, egymásra rétegződése. Amit nem lehet akarni, tudni stb. Egyszerűen így jön belőled. Ez az, amit és ahogy csak te tudsz…

A VASADI VERSEK KONTRASZTJAInak vannak még más, mélyebb szintjei is. Nem egyszerű ellentétpárok, hanem csak látszólagos ellentmondások. Például a bizonytalanság és a bizonyosság-érzés párhuzamai. Ahogy a felszín, a külső, a kint kissé extrém leírásai szándékosan bizonytalanítják el az olvasókat, a vers „mondanivalója” éppenhogy rádöbbenteni igyekszik a már-már elbizonytalanodó olvasót, merre is kell keresnie – szerinte – a választ. A válasz-lehetőségeket.
     „…de folytonosan kérdez a / világ. s épp az hallgat ben / nem, aki a válasz”.
     Egy beszélgetés alkalmával (a Teológiában) ezt úgy fogalmaztad meg, hogy Jézus „lebegteti” a bizonyosságot. Ez már akkor nagyon tetszett, találónak éreztem. Egy ilyen szándékos lebegtetés érződik a te verseiden is. Amikor pl. az élet gyors ütemű romlásáról tudósítasz, és egyben reményteli üzeneteket, impulzusokat küldesz az olvasó felé.  
     Bátorság ez, kortalan, derűs. És véresen komoly. A legkomolyabb, amit költő megpróbálhat. Nem a szépségre gondolok, hanem ami azon túl megnyilvánul a verseidben. A szeretet. Ahogy azokat az olvasókat is meg tudod szólítani, akik nem hisznek Benne. (Jézusban, természetesen.)
     Mert csöndben maradni, és isten csöndjéről meditálni jóval könnyebb, mint érvényes módon beszélni erről a csöndről. Mint paradoxonokba fojtani a csendből kiszakadó sóhajt. A dolog mégis jóval egyszerűbb, mint amilyennek tűnik. Pilinszkyt segítségül hívva például: A vers nem lehet másképp vallásos, mint amilyen vallásos töltésű éppen vagyok.” Vagy akár még radikálisabban, kedvenc Novalis-idézetemmel: „A művészet templomszolgálat vagy templomrablás.” Kész, passz. Ennyi. A Káoszt növeli vagy a Rend kialakulását segíti (bennem).  

Vagy ahogy te írod: „Szavakra nincs szüksége / az igének”…
 

[II. piszkozat: John Donne és mi]

KEDVES PÉTER,
                         megpróbálom még 1x. Másképp. Hátha most sikerül, amit az előző kísérletben csak érintettem…
     Jó az, hogy vannak állandó dolgok a környezetünkben. Megbízható, biztos költészet. Amit tőled mindig kapunk. Mai, média által elmaszált és eltorzított valótlan életünkben talán még nagyobb szükségünk van az ilyesmire, mint korábban. Az állandóságra a változásban. Miközben a folytonos változás állandósul körülöttünk. Könyveidet lapozgatva, kései indulásod óta valami nagyon kiegyensúlyozott haladást láthatunk nálad. Egységes utadon megbízhatóan araszolgatsz előre. Nekem ez (is) nagyon tetszik. Nincsenek nagy meglepetések, nagy váltások, bár néha prózában is elmondod, ami nem a vers dolga. Esszében, jegyzetben, tanulmányban, interjúban, szépprózában. De nekem mégis a verseid a legfontosabbak. Az a nyugodt erő, ami kötetről kötetre felfeszül a versekben. Nincsenek látványos irányváltások, mégis tele vagy meglepetésekkel.
     Volt idő, hogy én is másképp láttam a dolgaidat, örültem oszlopversszerűen tördelt magánbeszédeidnek, az újdonság, a modernség ízét élvezve és ünnepelve benne. Látom, tévedtem. Az ugyanaz a pontos, megbízható költészet volt, csak egy kicsit másképp. Játékosabban. Mutatva a nyitott szellem flexibilitását. Ma, mindez, jól látszik. Az egység, az egységesség, ami az életművedből sugárzik. És azt hiszem, nagyon sokan ezt is várjuk, ezért is olvassuk, szeretjük a verseidet.

„A SEMMIÉRT, AMI BELŐLED SZÉTSZIVÁROG, (dünnyögte John Donne) s lehajolt / csatos papucsáért: – felelős vagy” – írod a Szent alvásban. Az alvás tényleg lehet szent dolog, ahogy erről egy Buber-féle történet beszámol.
     Smelke rabbi, szokásától eltérően, barátja rábeszélésére ágyba feküdt aludni, elfüggönyzött szobában. (Azelőtt félkönyéken, gyertyával ujjai között aludt, hogy tanulását ne kelljen huzamosan megszakítania.) Amikor a rabbi felébredt, már tűzött a nap, de nem bántotta, hogy ilyen sokáig aludt, mert belül is valamiféle ragyogást érzett. Az imaházban, amikor a Nádastengerről szóló éneket adta elő, az emberek úgy érezték, fel kell tűzniük kaftánjuk szélét, mert a jobbról-balról csapkodó hullámok benedvesítik. Smelke rabbi később így szólt barátjához: „– Csak most jöttem rá, hogy alvással is lehet szolgálni Istent.” (Bizonyára ismerted ezt a haszid történetet, de nem tudtam kihagyni.)
     Ám vissza a semmihez és a felelősséghez. Hisz: „A semmiért, ami belőled szétszivárog […] – felelős vagy” – közlöd szép versed zárlatában. 
     Hát igen, ez a felelősség-vállalás s az arra való figyelmeztetés nagyon fontos eleme evangéliumi költészetednek. Ami arról szól, hogy ezt a semmit igenis le lehet győzni. Magunkban. De az ember (néha) egyedül kevés hozzá. És itt jön be ismét közös kedvencük, John Donne gondolata (bár akár Eckhart is szóba jöhetne, de ha már J. D.-t idéztük meg…): „Isten megteremtett, ex nihilo, létet adott neked, ami ok a magasztalásra és méghozzá mindezt a semmiből; rosszabb voltál, mint a féreg, ami ok az alázatra; de nem teremtett ad nihilum, hogy visszatérj a semmibe, és ez ok a megfontolásra és a tanulásra, hogyan tedd halhatatlanságodat magadnak hasznossá, mert halhatatlanságod halálos lesz, ha csak arra szolgál, hogy halhatatlan kínok között tartson.” És jól tudod, hogy az a John Donne prédikálja ezt ilyen tisztán, egyértelműen, aki fiatal korában kalózhadjáratokon vett részt, és a testi szerelmet olyan gyönyörű versekben dicsőítette, mint a Bolha vagy a Vetkőző kedveséhez.
     És van még szál, amit ki lehetne húzni közéd és a barokk költő közé. John Donne szociálisan, mentálisan is igen érzékeny volt bizonyos témákra, akárcsak te. Így az öngyilkosságra is. Írt is egy könyvet róla, Biathanatos (Erőszakos halál) címmel. Persze, nekem szegény Holló András jut eszembe róla, s rólad, mennyire pártfogoltad, gyámolítottad, amire nagyon nagy szüksége volt. Ha ismerte volna Donne művét… Szóval, azt írja ebben a könyvében, az öngyilkosság elítélése a szeretet és a felebaráti könyörültesség hiányából fakad. (Jól emlékszem még Holló-emlékszámunkra az Új Forrásban, nagyon hasonló gondolatokat fejtegettél, nyomatékosan kérve az olvasót, ne ítélje el őt…)

JOHN DONNE NEVÉNEK EMLÍTÉSÉT, rendszeres felbukkanást egy bizonyos korszakod verseiben szimbolikus értelműnek gondolom, de éppígy kiemelhetném a trappista szerzetes, Thomas Merton nevét is (pl. legutolsó köteted, a Hajnal Kentuckyban kulcsfigurájaként). Azaz. Használsz egy ismerősnek tűnő nevet, jelölsz vele valamit, de hogy mit is, kit is kellene egészen pontosan a név mögé képzelnünk, valószínűleg legtöbbünknek némileg homályban marad. És azt hiszem, ezt is szándékosan csinálod. Hogy a saját impulzusaidra legyünk bízva. Arra gondolok ugyanis, hogy a név egyszerre jelöli a konkrét személyt, és egyszerre az általad már-már a fikcióba tolt, számodra megfelelően tálalt és bemutatott szereplőt.
 

Azt hiszitek, John Donne feje a hosszú hajával, ahogy elmerült
az imádásban és körös-körül csillámlani kezdett, nem azt a
csillagot nézte?
Nem tudjátok, hogy ő, aki egyszer megszületett, minden
imádó szívben újra megszületik?

NEM TUDOM ELÉGGÉ HANGSÚLYOZNI, hogy a merészség és a hagyomány(ok) szerencsés találkozása, kitűnő ötvözete mennyire egyedi és nemes anyagot hoz/hozott létre. Az érthetőség határain messze belül, de mégis mindig kihasználod az asszociációs lehetőségek maximumát. A határon egyensúlyozol, a kötélen, de mindig fenn maradsz. Nem esel le…
     „Aggodalmam spánieljei / hancúroznak bennem: /ennyire féltesz?”
     Precíz mondatok, világos képek, mégis. Mégis mindig meglepődünk, vagyis meg tudsz lepni minket, olvasókat a váratlansággal. És ez nagyon fontos, mert a figyelmet nem csak fel kell kelteni, ébren is kell tartani. Na most, egy ilyen mondat után az ember kétszeresen figyel. És megint a közös kedvencünk, Donne jut eszembe, illetve, amit Eliot írt róla: „legsikeresebb és legjellegzetesebb hatását a rövid szavak és a hirtelen ellentétek biztosítják”. A hirtelen ellentétekre gondoltam először, de áll a rövid szavak, tőmondatok váratlan szembefordítása is verseidre. Sőt, Eliot kiemeli Donne-nál, hogy „számára a gondolat érzéki tapasztalat volt, módosította érzékelésmódját”. Amit a magam részéről abszolút pozitívumként értékelek, hisz a gondolat absztrahálása a költői képalkotás-technika egyik elfogadott útja. Talán a te verseid kapcsán jöttem rá először (persze, ez se mostanában volt), hogy a gondolat érzéssé, érzéki tapasztalattá alakítható. Arányosan és mértékkel, de nálad is erről van szó, egy-egy gondolat leképezéséről. Ahogy keresztény gondolkodásodon átsüt, átizzik valami ismerős érzés. Ha nem is mindig lehet pontosan követni, mire is gondolsz, de érezni, nagyon pontosan lehet. Igen, a szeretetről beszélek, bármilyen ciki is ez manapság… Ugyanis a téma, mint mindig, csak apropó, hogy a fontos dolgokat, a lényeget bele lehessen csomagolni. De azt a mindennapokból tudjuk, a csomagolás nagyon is fontos, és sokat árul el. John Donne, mint csomagolópapír, például. Vagy a megidézett zenék. (Keith Jarrett, Jan Garbarek, Arvo Part vagy éppen Glenn Guold.) Nekem is nagyon fontosak, és megnövelik bontogató kedvemet…

A SZÓ SZERTARTÓ MESTERE címmel írtál egyszer egy esszét Weöresről, amit azzal kezdtél, hogy uszodai élményedet osztottad meg az olvasóval. A különböző nemű-korú emberek vízbeli viselkedését figyelted, vizsgáltad és elemezted. Aztán az úszás technikáját írtad le. Te hogyan csinálod. (Tizenkét hossz, mellbe-gyorsba-háton, egy huzamban.) Közben költői megjegyzéseiddel tarkítottad a szöveget: „Milyen szép a test célirányos lassúsága.” Mindeközben pedig két WS-sor motoszkál benned: „Cukorsüveg a világ / és mindenki nyalja.” Nagyon tetszett, de elképzelni sem tudtam, hogy jön össze a két dolog (a víz és a cukor tudniillik). De költészetedet ismerve az ember sok mindenre el van készülve, s tudja, sejti, a legtávolabbi megfeleltetéseknek, párhuzamoknak is pontosan megvan a maguk szerepe. (Kedvencedet, John Donne-t amúgy, éppen ezért dorgálja meg Dr. Johnson: „A legkülönfélébb gondolatokat kényszeríti egybe, a természetet és a művészetet feldúlja példákat, hasonlatokat és utalásokat keresvén.”) Nem is beszélve, az „ahogy én tudom” költői szabadságáról. Ám az esszéd végén „levezeted” az uszodás sztorit. Kijössz ugyanis az uszodából és letelepszel a közelben, egy nyárfa alatt. Tavasz van, mint most, és előpakolod szépen a táskádból a WS-jegyzeteidet. S folytatod a folytatnivalót…
     Egyszer nekem is elmeséltél egy uszodás sztorit, mint tapasztaltabb uszodás a fiatalabbnak, nem tudom, emlékszel-e még rá. Az úszás a legfontosabb testedzés, tanítottál, mert nemcsak a testet, a lelket is felfrissíti. Ugyanis, az ember nyugodtan „beleprüszkölheti” gondját-baját a vízbe. A víz ilyen elementáris elem. Az öreg nők meg hadd riadozzanak a prüszkölésemtől, tetted hozzá pajkosan nevetve. Azóta mindig igyekszem én is beleprüszkölni gondom-bajom az uszodai vízbe. És ez a szó (prüszkölés) is mindig téged idéz. Valahogy ez a kortalan szemlélet, a kisfiús humor a legkomolyabb dolgokkal keverve élvezhetőek számomra a könyveidben is. Nincs tehát szakadás élet és művészet között. Mindegy, hogy John Donne-ból vagy egy uszodai prüszkölésből indulsz is ki. Ugyanoda jutsz.
     „A szívünk tiszta ezüstpor.”
 

[Ps. ]

Isten éltessen hát nyolcvanadik születésnapodon! Bármennyire rád jellemző, általad kitalált viccnek tűnjön is ez a szám számunkra…