Íme újabb bizonyítéka, hogy divatos „Post” és „Ex” rendszerváltozásos (high brow) intellektüeljeink ide vagy oda, igenis létezett és létezik máig kiadatlan értékes íróasztalirodalom Magyarországon. Huszár Tibor Találkozások című új könyve például az eredetileg is ide szánt és most végre kiadott három itthon készült filminterjúval – Bibóval, Donáth Ferenccel és Illyéssel – merőben más könyv, mint az 1983-ban a Magvetőnél megjelent Beszélgetések. „Hét beszélgetést tartalmaz – olvasható az 1983-as könyv utószavában – e kötet. Beszélgetőtársaim: Cs. Szabó László, Fejtő Ferenc, Kovács Imre, Gombos Gyula, Nagy Ferenc, Kiss Sándor és Püski Sándor. Ugyanezek a beszélgetések megtalálhatók a jelen kötetben is, kiegészítve a (fontos és érdekes) Találkozások Szabó Zoltánnal fejezettel, amiből egyebek közt az is kiderül, hogy miért nem jelenhetett meg akkor ez az emigrációra – honi viszonyainkra egyaránt éles fényt vető írás a többi héttel együtt.
     Az akkori Utószó és a jelen Előszó összehasonlítása különben kitűnően dokumentálja a hetvenes és nyolcvanas évek fordulójának (s nemcsak az itthoninak) észveszejtő bonyolultságát. Micsoda társadalmi és szellemi balettlépésekre kényszerült a Magyar Népköztársaság élegyetemének egyik tekintélyes professzora, hogy engedélyt – s némi valutát – kaphasson a tanszékén folyó – ideológiailag nyilvánvalóan jóváhagyott – értelmiségszociológiai-történeti kutatásokhoz nélkülözhetetlen adatokat és összefüggéseket feltáró interjúk elkészítéséhez! És professzori tekintély, ideológiai szavatosság ide vagy oda, mitsem ért volna el, derül ki az Előszóból, ha nem akad a kormányapparátuson belül két derék, okos funkcionárius, akik, bár olykor aggodalmuk jelzésével, maradéktalanul, lelkesen támogatták merész vállalkozását: Rátkai Ferenc és Nagy János. (Utóbbi pataki diák volt, aminek, mint majd az interjúkból kiderül, ugyancsak megvolt a maga fontossága, sőt „értelmiségszociológiai” jelentősége.)
     De mindez részletesen elolvasható, elolvasandó az Előszóból, amelyből fény derül, vagy mondjuk inkább, vetül arra is, hogy milyen külpolitikai konstellációk, belpolitikai fordulatok – fondorlatok és gazdasági kényszerek játszottak közre a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján a tervezett interjúsorozat engedélyezésénél, s végül a Beszélgetések bár csonkított formában, de nyilvános megjelentetésénél. Itt még csak annyit kell megjegyezni az Előszóval kapcsolatban, hogy segítségre, persze más természetűre volt szükség az emigránsoknál is, akik érthetően gyanakvással fogadhatták a rendszer egyik ideologikusnak számító tanszékét vezető professzor érdeklődését. „Talán a legtöbbet – írja Huszár – és leghatékonyabban Csoóri Sándor segített. Barátok voltunk tán már két évtizede, a filmben is ezért vállalt szereplést. Az emigrációban osztatlan tekintélynek örvendett, talán csak Fejtővel és Schöpflinnel nem állt közvetlenebb kapcsolatban. Levelet is írt az érintetteknek. Szabó Zoltán válaszlevele, amelyet Csoóri csak visszaérkezésem után kapott kézhez, megőrződött. Elsősorban Csoórit invitálta: »De ha úgy fordul, hogy te nem utazol, amit sajnálok, Huszár Tibort persze hogy szívesen látom…«”
     „A kapcsolatteremtésben – folytatja Huszár – Püski Sándor is tevékenyen segített. Őt még Budapestről ismertem, készült vele filminterjú is, de e kötetben a New York-i könyvesboltjában készült beszélgetés szerepel. Boltja amolyan főhadiszállás volt, s a Washingtonban élő Nagy Ferencet és Kiss Sándort ő győzte meg a velem való találkozás célszerűségéről.”
     Az Előszó aztán lenyűgözően – érdekesen meséli el minden egyes találkozás létrejöttét és lefolyását; valóságos kis „kaland”-novellát olvashatunk. Németh László jutott róla az eszembe: ha egy szakmájához igazán értő ember, szokta volt mondani írni kezd arról, amit igazán szeret, az rendszerint írásműnek is kiváló.

Rátérve mármost az interjúkra magukra, a három itthoni beszélgetés-találkozás hátteret, hasznos sőt nélkülözhetetlen történeti „konteksztust” teremt a nyugatiakhoz.
     Bibó Istvánnal Erdei Ferenc lakásán beszélget Huszár Tibor; Bibó – vezeti be a beszélgetést H. T. – Erdei Ferenc „évfolyamtársa, ifjú éveinek kísérője, barátja volt. Arra szeretném kérni őt, hogy mielőtt a szegedi egyetemi évekről beszélne, ahol először pályájuk találkozott, szóljon pár szót saját családjáról és pályakezdéséről.”
     „Magam is szívesen kezdem ezzel – feleli Bibó – mert az a helyzet, hogy édesapám és édesanyám is elég szoros és meleg emberi kapcsolatban voltak Erdei Ferenccel, és annak, hogy ez miért történt így, van egy bizonyos szociológiai érdekessége. Én apai ágon abból a mezővárosi értelmiségből származom, amelyet érdekes módon Erdei Ferenc – persze ettől teljesen függetlenül – leírt.”
     Társadalomtudományos jellemzés, baráti kapcsolatok, helytállás, segítőkészség keverednek abban az „interjú-monológban”, amelyet legfeljebb itt-ott irányítanak H.T. kérdései, hogy aztán családtörténeti, általános történeti, egyetemi évek történeti, ösztöndíjtörténeti események felvillantásán és összefonódását át a legendás Bibó István-Erdei Ferenc-Reitzer Béla barátság vagy mondjuk inkább „önképzőkör” hangulatának s – kivált Erdei esetében – tudományos eredményeinek bemutatásával-értékelésével eljusson egy jellegzetesen Bibó István-i – Szabó Zoltán szavával szólva – „terepfelmérés”-hez: „1935-ben én hazajöttem külföldről, édesapám meghalt, felköltöztünk Pestre. […] Ekkor kezdődött Pesten egy rendkívül mozgalmas, politizáló, programcsináló, közéleti élet. Ez volt az az időszak, amikor a népi írók mozgalma országos üggyé vált, akkor alakult meg a Márciusi Front, ekkor volt a levegőben a politikai változás lehetősége[…] körülbelül olyan helyzet volt, hogy volt a magyar társadalmi és politikai fejlődésnek egy öntörvényű mozgása és elindulása, ami, ha magában marad, akkor – fura hasonlat – valami olyan dolognak kellett volna elindulnia, mint most Spanyolországban zajlik. Vagyis: az uralmon lévő félfasiszta, félreakciós oligarchia önbizalma meginog, az oligarchia elöregszik. Sorompóba lép egy csomó reformszükséglet, amelyek lassan egyértelműekké, mindenki által elfogadottá, minden, az oligarchia szoros érdekviszonyaiba be nem ágyazott és bele nem merevedett ember számára magától értetődővé válnak: földreform, a parasztság felemelése, társadalmi változások, a munkásság helyzetének a változása. Közben megmarad a fennálló hatalom önmagát megőrző ereje, amely szeretne a dolgoknak utánaengedni, de retteg attól, hogy mindez kommunizmussá fajulhat, és ment volna folyamatosan az 1930-as évektől, míg ’40-re, ’50-re talán lett volna belőle valami öntörvényű dolog. Ezt keresztezte a hitleri Németországnak a megjelenése a színen. Ezt jellemezte Németh László úgy, hogy nekünk az a bajunk, hogy a mi kis fazekunk mindig valami szomszéd fazekának a hatására értelmetlenül és idő előtt vagy időn után forr fel, és akkor az, amit saját, belső törvényünk szerint kellene csinálni, nem úgy történik.”
     Ezért marasztalódik el Bibó értelmezésében a szárszói konferencia is: nem ismerték fel, nem utolsó sorban a két nyitóelőadás hatására, amit jó előre felkérten Erdei Ferenc és Németh László tartott, „hogy ez az egész együttes [amit Bibó néhány szóval kitűnően jellemez] kiválóan alkalmas lett volna egy németellenes, antifasiszta népfrontmozgalom kiindulásául. […] Végül is az első két előadás szabta meg az egész konferencia problémafelvetését, és mindkét előadás hibájának a gyökere egy volt: más előjellel, de mindketten a kommunizmus-fasizmus alternatívát helyezték középpontba az antifasiszta közös program helyett. Így a szárszói konferencia, amely jó lett volna arra, hogy egy aktív antifasiszta kapcsolatkeresés kezdete legyen, végeredményben egy folytatás nélküli, magányos megnyilvánulássá vált.” Holott: „Az a beállítás, hogy nincs mit csinálni, és az igazi, termékeny aktivitás szempontjából csüggesztő állapot áll fenn, körülbelül a szárszói konferencia pillanatában vált túlhaladottá.” Töpreng Bibó, hogyha ő ott van, ugyan mit mondott volna: „valószínű, hogy minden harmadikutasságom ellenére nem csatlakozom a Németh László problémafelvetéséhez.”

Mire idáig jutottam az írásban, nyilvánvalóvá vált, hogy recenzióvá terebélyesedik; hiszen elő kell venni jónéhányat a következő „találkozások”-ból, be kell mutatni, miként divergálnak a kiválasztott beszélgetőtársak nézetei és emlékei a H.T. által következetesen firtatott fő témákban, egyebek közt éppen Szárszó megítélésének tekintetében, míg végül itt is, mint Kuroszava filmremekében, itt is összeáll A vihar kapujában: a diverzitást őrző emléktájkép, jelen esetben „a két világháború közötti magyar szellemi-politikai mozgalmakról”. Ezt érzékeltetni azonban még tisztességes recenziónak is sok időt igénylő, kimerítő feladat; nemhogy könyvbemutatónak. (Arról most nem is szólva, hogy jelen recenzens mennyire irtózik mindenféle bemutatótól.)
     Hadd lapozzak rá mégis a könyv (és a jelen recenzió) végefeléről legalább még egy találkozásra: Gombos Gyulával, már csak azért is, mert szemben Bibó hatalmas interjúmonológjával ez „műfajilag” is más: pompás interjú-dialógus, melyben a beszélgetőtársak egyforma részletességgel és terjedelemben érveket-véleményeket ütköztetnek; egyebek közt éppen Szárszóról, a konferencia jelentőségének és létrejöttének-létrejöhetőségének a kérdéséről-körülményeiről.
     A téma időszerűségét mutatja különben, hogy épp a 2005-ös könyvhéten jelent meg a Kortárs Kiadónál Monostori Imre Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei című monográfiája, ahol részletes elemzését találjuk, éppen az 1983-as Beszélgetésekre is többször hivatkozva, Szárszó „A vihar kapujában-izálódásának”: A második Szárszói beszéd alapmotívumai és fogadtatástörténetének évtizedei címmel.

A Donáth Ferenccel készült interjú valósággal afféle „plutarkhoszi párhuzamosa” a Bibóval készültnek. Két egyformán lucidus elme, egyformán racionális és valósághoz ragaszkodó elszántsággal, a politikai-társadalmi gondolkozás és tisztánlátás egyformán kiváló képességeivel megáldva (vagy megverve), nagyjából egyforma szakmai készültséggel – mindketten jogot végeztek –, származás szempontjából is hasonló háttérrel – mindketten az Erdei Ferenc jellemezte kisvárosi értelmiségből léptek elő –, és ami tán a legfontosabb: mindkettőjükben egész életükön át ugyanaz a kikezdhetetlen erkölcsi érzék lobogott. S aligha képzelhető el két különbözőbb közéleti pálya. (Írhatnék politikai pályát is, ha az utóbbi mifelénk – s tán nemcsak mifelénk – nem jelentené mindinkább mindenfajta erkölcsi törvény foglalkozásszerű negligálását.) S ez a két végig külön futó pálya mégis egyazon cél felé futott; matematikai hasonlatunkhoz visszatérve és kicsit patetikusan szólva: párhuzamosan a plutarkhoszi „végtelenbe”. Füzi László értelmezésében értve a szót akár azt is mondhatnám: a „Semmibe”. De hagyjuk, Donáth tisztánlátásához és őszinteségéhez semmiféle metafora nem illik. Azt illik idézni inkább, ahogyan – H.T. kérdésére – maga Donáth meghatározza pályáját: „– Attól kezdve, amikor 1934-ben Rajk László közölte velem, hogy felvesznek az illegális kommunista pártba –, nos ekkortól az én személyes sorsom, pályám, hogy úgy mondjam, »meghatározódott«. Az elsőrendű feladat ettől fogva tulajdonképpen a forradalmi tevékenység volt számomra. Minden más, ami egy ember életében adódik, ismeretségek, barátságok, a kereső tevékenység ehhez rendeződött; és ez a legális és az illegális párttevékenységemre egyaránt vonatkozik[…].” De nehogy a felsőbb pártszerveknek vagy pláne Moszkvának mindenben alárendelt engedelmességet értsen valaki ezen a „meghatározódottságon”. Donáthot Bibóéhoz fogható valóságérzéke megóvja mindenféle doktrinérizmustól; egyetemi hallgatók közötti szervezőmunkájától kezdve, a Tandíjreform Bizottság létrehozásától el egészen a monori találkozóig mindig a reálisan adott lehetőségeket és gondosan felmért szövetségeket igyekezett hasznosítani.
     Helyi igényekre figyelő, de országos és világösszefüggésekben tájékozódó politikai gondolkozást és szervezést honosított meg Donáth, a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán lefektetett elveknek megfelelően, melyeket az MKP vezetői itthon és a Külföldi Bizottságban általában negligáltak. Ez a becsületes nyiltság hozta létre s tette termékenynyé találkozását és együttműködését a debreceni diákokkal és az ottani kommunistákkal, amint azt Donáth részletesen, nevekkel és olykor jellemzésekkel ismerteti. „– A debreceniekkel való találkozás – összegez inkább mintsem kérdez Huszár Tibor – az első diétán történtek, gondolom, a Márciusi Front főpróbájának tekinthetők, s annak előtörténetéhez tartoznak. De ez már egy többszereplős, új elemeket tartalmazó történet.”
     „A Márciusi Front elindítója – folytatja Huszár mondatát Donáth –, valóban a kommunista diákok, értelmiségiek Debreceni Diétán elhatározott kezdeményezése volt. De hogy ebből egy mozgalom lett, hogy a harmincas évek közepén, amikor Európa-szerte előretört a fasizmus és Magyarország is gyors léptekkel fasizálódott, hirtelen, mint egy síkságból kiemelkedő domb vagy hegy, egyszercsak megjelenjék egy teljesen demokratikus szellemű értelmiségi mozgalom – ennek magyarázata sokkal mélyebben keresendő, mint pusztán a kommunista diákok és értelmiségiek szervezkedésében. A Márciusi Front mozgalom gyökerei a magyar társadalomnak a két vesztes – levert – forradalom utáni állapotába nyúlnak vissza, közelebbről legnagyobb és megoldatlan problémájába: a földkérdésbe. És abba a csalódottságba és kiábrándultságba, amely a magyar értelmiség jelentős részét elfogta ennek az egész félfeudális szellemű úri politikának a csődje láttán, különösen a világgazdasági válságot követő esztendőkben. Azt persze hosszú lenne elmondani, hogy a magyar értelmiség milyen megnyilatkozásai mutatják – a szervezkedés terén is, az irodalomban is – a kiábrándulásnak, az úri osztályok politikájában való csalódottságnak ezt az útját. De kétségtelen, hogy a Márciusi Front mozgalom megjelenésének megértéséhez elengedhetetlen ezeknek az előzményeknek a megismerése és a népi írói mozgalom kialakulásának társadalmi háttere. Mert, hogy úgy mondjam, a Márciusi Front mozgalom két pilléren nyugodott: egyrészt a népi írókon, másrészt pedig a kommunista diákok és értelmiségiek mozgalmán.”

Érdemes itt kicsit kilépni a könyv kereteiből, s megnézni, mit írt az Új Látóhatárban 1963-ban Kovács Imre: „A Debreceni Diétán jelentkezett először az a baloldali intellektuális csoport, amelynek később oly jelentős és tragikus szerep jutott a kommunista pártban: a debreceni fiatalok […] Részt vettek az előkészületekben és a rendezésben, technikájuk, magatartásuk, mozgalmi ismeretük és érvelésük módja azonnal elárulta, hogy politikai kiképzésüket hol és milyen körülmények között kapták. Engem a nevük és a mögötte sejthető dzsentri származás lepett meg a legjobban; csupa nemesi név, partiumi eredettel és azzal a politikai érzékkel, ami egy kényes földrajzi pozíció terméke, és amelynek ideológiája, stratégiája és taktikája egy mondatba sűríthető: Ahogy lehet […] Határozott nézeteikkel és szempontjaikkal mozgalomban gondolkodtak, terveztek és cselekedtek, akkor is észrevehetően Moszkva direkt utasítására. A kremli taktika akkori nemzetközi instrumentuma a népfront volt, elsősorban Franciaországra szabottan, de óvatosan és eredménytelenül nálunk is megkísérelték. A kommunisták változatlanul állítják, hogy a Márciusi Front a kezdeményezésükre jött létre, ami egyszerűen nem igaz. Voltak kommunisták is a Márciusi Frontban, ismertük őket, együtt dolgoztunk velük, de mint mozgalmat egyedül és kizárólag mi, nem kommunista népi intellektuelek alapítottuk.
     A Márciusi Front gondolata a budapesti Centrál kávéházban született meg, ahol […]” – és itt a standard történet mesterien tömör összegezése következik, Guszti bácsiról, a közismerten besúgó főúrról se feledkezve meg. Aztán a közösen megfogalmazott tizenkét pont felolvasása az 1937 március 15-i ünnepségen…:
     „A tizenkettedik pont megcáfolja a kommunista kezdeményezést: »Követeljük a Duna-völgyi népek számára a hovatartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna-völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását…«” (Kovács Imre. Népiség, radikalizmus, demokrácia. Bp., 1992. Gondolat-Nyilvánosság Klub-Századvég. 75-77. old.)
     A Kovács Imrével készült hosszú s az egész Beszélgetések szempontjából központi jelentőségű interjúban újra fölmerül, központi helyen, a kérdés. „Huszár Tibor: Az 1937-es év a Márciusi Front éve. Tudom, hogy többször írtál történetéről, legutoljára a negyvenedik évfordulója alkalmából. Mégis, ha részletesebben felelevenítenéd az előzményeket, a diákbizottságot, a Centrál kávéházi összejöveteleket.
     Kovács Imre: Nézd, a Centrál kávéháznak az a szerda délutánonkénti összejövetele. Ott volt egy törzsasztalunk, páholyszerű kiképzéssel, ahol szorongva elfértünk hatan, mindegyik oldalon hárman, de ha többen jöttek, hát odahúztunk még egy asztalt vagy kettőt, székekkel, és kiterebélyesedett kétszeresére, háromszorosára.
     Huszár Tibor: Ez a Válasz Kör asztala volt?
     Kovács Imre: Nem volt kimondottan a Válasz Kör asztala; az egyívású írók találkozása volt. Azt mondták, hogy ni, ezek, akik népi irodalommal, falukutatással foglalkoznak, ezekről a területekről a Centrál kávéházban jöttek össze…”
     Kovács Imre részletesen bemutatja és jellemzi az összejöveteleket és a résztvevőket, elmeséli a névadás hiteles történetét, és a tizenkét pont megfogalmazásáét, a március 15-i felolvasásának történetét, a hatást, a következő vidéki találkozókat.
     Huszár megszakítatlanul hagyja folyni a remek, szinte Krúdy novellaként ívelő történetet, s csak a végén hoz fel néhány kételyt inkább mint kérdést, néhány részlettel (köztük a neuralgikus 12. pont elfogadásával) kapcsolatban, Donáth Ferenc és Újhelyi Szilárd visszaemlékezéseire hivatkozva. Kisebb dialógus inkább, mintsem vita alakul ki közöttük, kölcsönös lovagias (majdhogynem azt írtam, hogy „úri”) gesztusokkal, ám véleményük fenntartásával. Végül Kovács Imre, nem annyira jó politikusként, mint inkább az emberi lelket értő íróként a következőképpen összegez: „Donáth logikus gondolkodású ember volt, nagyon precízen fogalmazott, nem volt bőbeszédű, azt hiszem, ma sem az; röviden próbált mindent kifejteni. Szerettem nála a precizitást, mert abban az időben is inkább a dagály jellemezte a zsurnalisztikát, közéletet, mint a precíz gondolkodás. Ugyanakkor én Donáthban megláttam az illegális Kommunista Párt tagját, s ő ezt nem is tagadta. Azt én nem vonom kétségbe, sőt megerősíthetem, hogy próbált egy széles – nem jó a kifejezés, de – nemzeti keretben, nemzeti alapon gondolkodni. Tudta, hogy ez azoknak a csoportoknak, mozgalmaknak a megerősítését is jelenti, mert, ha eljön az idő, akkor úgyis együtt csináljuk majd a dolgokat. A változás után, akármilyen formában jön a változás; tehát ő megértett bennünket, amennyiben ő elfogadta a mi szemléletünket, egyezett talán taktikailag olyan kényes kérdésben is, mint a 12. pont. Messzemenően nagyobb távlatba állította be az egészet. Amit én itt vitatok, hogy én is ugyanígy gondolkodtam, én is azt mondtam, hogy kizárólagosságra nem törekedhetünk, egyikünk sem törekedhet. Én abban a helyzetben, őszintén megmondom, nem tudtam elképzelni, hogy a munkásság még egyszer olyan helyzetbe kerül – ne feledd el, még a háború előtt vagyunk, fogalmunk sem volt, hogy milyen lehetőségek, mik állnak előttünk, nem tudtam elképzelni, és az országban, a magyarság egy részében élt az 1919-es proletárdiktatúra vagy az emléke –, hogy a munkásság önmagában képes lenne egy ilyen megmozdulásra, programmal előállni, országvezetésre. Őszintén szólva nem is láttam vezetőt, mert nem volt, de ugyanúgy nem tartottam képesnek egyedül a parasztságot sem a vezetésre. Nem emlékszem egész pontosan ezekre a megfogalmazásaimra, de én nagyon erősen kiálltam a paraszt-munkás összetartás mellett.
     Huszár Tibor: Írásaid ezt félreérthetetlenül tanúsítják.
     Kovács Imre: Na, látod, szóval én függetlenül attól, hogy párt, illegális sejt, a munkásságra úgy néztem, mint a kibontakozás nagyon fontos elemére, de nem mint kizárólagos elemre […] Abban a helyzetben, 1937-ben vagy 1938-ban a két nagy osztály: a parasztság és a munkásság összefogásában, harmadikként az értelmiség hozzánk csatlakozásában láttam azt a politikai, progresszív politikai erőt, amelyik képes keresztülvinni, amit mi akarunk, akár így, akár úgy.
     Huszár Tibor: Köszönöm. Most hadd kérdezzem véleményedet […]” és sorjáznak a gyakran újabb dialógusokba vezető kérdések a Márciusi Front egy éves évfordulójának megünneplésére, a Front gyöngülésére és felbomlására, a párttá válás vagy maradni mozgalom dilemmáira, a Válaszban megjelent második kiáltványra, a Táj- és Népkutató Kiállításnak a Márciusi Front utóéletéhez tartozó létrehozására és idő előtti hirtelen bezárására, a Parasztpárt legendás megalakulására a Maroson ringó dereglyén, Makón, 1939 június 29-én. „A dereglye – emlékezik Kovács Imre – Erdei ötlete volt, hogy úgysem kapnánk engedélyt akármelyik helyiségben pártalakításra, ugye ezeket a gyűléseket be kellett jelenteni rendőrségnek, csendőrségnek, engedély kellett. Ha az engedélyt megadták, rendszerint ott ült melletted az asztalnál egy rendőrfogalmazó, aki jegyezte, amit mondasz vagy kopogott a ceruzájával, hogy ez már azért túl sok, és ha nem figyeltél a ceruzája kopogtatására, akkor félbeszakított, vagy föloszlatta a gyűlést, ha nem tartóztatott ott le mindjárt. Erdei nagyon okosan úgy gondolta, hogy egy ilyen dereglyén, amit rossz motoros csónak vontatott föl-alá a Maroson, megcsináljuk, megbeszéljük a Parasztpárt alakítását. A töltésen csendőrök cirkáltak, ragyogtak a szuronyok, a napsütésben villogtak, és nagyon drámai, színpadias volt, tudod, ahogy az egész megalakult. Azzal, hogy megalakultunk, tulajdonképpen programot is adtunk, mert voltaképpen mit kellett ott ismételgetni, a legtöbb kérdésben már mi megegyeztünk: a választások, a földreform, stb.”
     Ez után a lírai bevezető után Kovács Imre tárgyilagosan és kritikusan summázza az induló párt tevékenységét, hogyan vették meg váltóra Mezőfi Vilmostól a Szabad Szót, hogyan lett a Parasztpárt alapjában véve a Szabad Szó hetilap köré csoportosult társasággá, bár alakultak szervezetei vidéken is, hogyan rendezték minden összejövetelüket a szerkesztőségben, hogyan vonzotta a Szabad Szó mint hetilap és a Parasztpárt mint olyan „azokat a mozgalmistákat, az illegális Kommunista Párt tagjait, akiknek kellett egy legális gyülekezőhely, Donáth Feri ott ült közöttünk, és Fehér Lajos, Fehér Gyula, Gyenesék, szóval ezek mind jártak föl hozzánk a szerkesztőségbe, aztán például Mód Aladár, Kállai Gyula, ők akkor a Népszavánál dolgoztak. A Szabad Szó szerkesztősége nemcsak kimondottan egy parasztpárti hetilap szerkesztősége volt, hanem most már egy ilyen találkozóhely. Ahogy itt mondják, egy olyan clearing house, ahol cserélődnek az eszmék, odamentünk, tudtuk, hogy mit csináljunk, majdnem azt mondhatnám neked, fontosabb központja lett végül is ennek a mozgalomnak, mint volt a Válasz vagy a Márciusi Front.”
     Nem írja, de valószínűleg ismerős lehetett Huszár Tibornak ez a clearing house-szituáció a hatvanas évek Valóságából? [Egy ilyen ezeréves történetére olyannyira büszke (kelleténél büszkébb) országban óhatatlanul ismétlődnek helyzetek és elnyomások.]

Lényegében ugyanígy értékeli a Szabad Szónak és szerkesztőségének szerepét a Donáth-interjú:
     „– Hogyan alakult kapcsolatod a Szabad Szó gárdájával?
     – Ez érdekes történet. Mikor 1940 nyarán kiszabadultam, felmentem a szerkesztőségbe, ahogy ezt Szabó Pál az egyik könyvében meg is írja. Szabó nagy érdeklődéssel fogadott, és az élményeimről faggatott. Elmondtam, hogy letartóztattak, de perre nem került sor, mert nem találtak semmi bizonyíthatót. Meg kell mondanom, Szabó Pál nem csinált semmiféle gondot az ügyből, s magától értetődőnek tartotta, hogy tevékenységemet a Szabad Szónál ott folytassam, ahol letartóztatásomkor abbahagytam. De hát többé nem volt kétséges előttük, hogy kommunista vagyok. És dicséretükre válik, hogy ennek ellenére továbbra is megtartottak mint a lap munkatársát, fizettek is. A jó viszony tehát megmaradt közöttünk, és ez nemcsak Szabó Pálra és Kovács Imrére vonatkozik, hanem mindazokra, akik a szerkesztőségben tevékenykedtek, és akikkel nemcsak a közös eszmeiség, hanem a barátság is összekötött.”
     Pontosan egybevág a Parasztpárt híres dereglyés alapításának a leírása, valamint a Párt és a Szabad Szó kapcsolatának az értékelése is a Kovács Imre és a Donáth Ferenc interjúban.
     „– Kik voltak az alapítók? [kérdezi H.T. Donáthtól]
     – Mindenkire nem emlékszem. Erdei Ferenc és Erdei Sándor meg Veres Péter bizonyosan jelen voltak, ott volt Darvas József – ő írt is egy kis tudósítást, amelyet megjelentettünk a Szabad Szóban – s talán Kovács Imre, de ebben nem vagyok bizonyos.”
     – Ily módon tehát a Szabad Szó lett a parasztpárt orgánuma.
     – Ennél talán többről van szó. Lényegileg az egész parasztpárt a lap hasábjain élt, létezett, a lap volt az a szervező erő, amely körül a velünk rokonszenvezők – parasztemberek és értelmiségiek – tömörültek, kezdetben elsősorban a Tiszántúlról, később a Felvidékről és Erdélyből is, nem kevesen. Vagyis a Szabad Szó olvasótábora kimondatlanul is azonos volt a Nemzeti Parasztpárt tagságával, a levelezőket pedig – a későbbi szóhasználat szerint – aktivistáknak tekintettük.
     – Mi volt a te szerepköröd?
     – Mikor a Szabad Szó 1939-ben megindult, Szabó Pál azzal bízott meg, hogy mint a szerkesztőség rendszeres munkatársa, hétről hétre a nemzetközi helyzetről írjak beszámolót, de írtam a lapban más témájú cikkeket is. A Nemzeti Parasztpárt életében tehát a Szabad Szó szerkesztőségének tagjaként vettem részt. Ilyen minőségemben rendszeresen találkoztam Kovács Imrével, aki a lap főmunkatársa, a gyakorlatban főszerkesztője volt, de időről időre találkoztam Veres Péterrel, Erdeivel és Illyés Gyulával is. Valamennyien ott voltak azokon a megbeszéléseken, amelyeken a lap szerkesztésével kapcsolatos kérdéseket vitattuk meg, de ezeken az összejöveteleken a nemzetközi és a magyarországi helyzetről is eszmecsere folyt, s megbeszéltük a párttagokkal való kapcsolattartás módját és lehetőségeit.”
     Aztán H. T. az az idő tájt politikai tényezővé növekvő (és törekvő) Györffy Kollégiumra kérdez rá: „Kapcsolatunk – válaszol Donáth – valóban a Szabad Szón keresztül kezdődött, itt Fehér Lajosnak volt fontos szerepe – emlékezetem szerint egy ideig maga is a kollégiumban lakott, fivére, Fehér Gyula pedig egy ideig a kollégium vezetője volt. A lapnak nagyon lényeges összekötő szervező szerepe volt, ilyen értelemben volt jelentősége a kommunista párt szempontjából is. A kollégiumban kialakuló baloldali mag sok szálon kapcsolódott a Szabad Szóhoz, illetve a parasztpárthoz. Azt azonban meg kell mondanom, hogy a háborús körülmények között a Nemzeti Parasztpárt sem tudott valóban élő, politizáló szervezetet kialakítani, olyat, amely széles körben hathatott volna.”

Ez a példás egyezés – s nem ez az egyetlen a Kovács Imre és a Donáth Ferenc interjú között – arra a merészségre csábít, hogy ha a Bibó és a Donáth interjú összehasonlíthatósága valamiféle plutarkhoszi – azaz euklidészi – párhuzamossággal volt ábrázolható, akkor a Kovács Imre és a Donáth Ferenc interjúk összehasonlíthatóságához valamiféle nem euklidészi, Bolyai-féle párhuzamosságot rendeljünk: az egyébként egymást metsző interjúk valahol érintik egymást, a párhuzamossági szögtől függően; jelen esetben a Nemzeti Parasztpárt megalapításánál és a Szabad Szó köré szerveződésénél. Ugyanakkor valósággal metszi egymást, amit a két interjú a Márciusi Front megalapításáról és a létrehozók szerepéről mond. Érdemes azért idézni néhány különbözően megítélt ponttal, elsősorban a „debreceniek” szerepével kapcsolatban, hogy mit ír erről Borbándi Gyula A magyar népi mozgalomról szóló krónikájában: „A legjelentősebb csoport kétségtelenül Debrecenben működött, ahol a népieken kívül a kommunista szervezőknek is sikerült több diákot a fennálló rend ellen és a társadalmi változások ügye mellett mozgósítani. Már az 1936. márciusi második debreceni Diétán feltűnt egy aktív kis csoport, amely radikális követelésekkel állt elő és nemcsak diákügyekben, de országos kérdésekben is véleményt nyilvánított. A felszólalások mutatták, hogy részben a népi írókon, részben marxista szerzőkön nevelődtek. A vezetőjük Zöld Sándor volt, aki Kállai Gyulán és Donáth Ferencen keresztül kapcsolatban állt az illegális kommunista párttal. A csoport másokkal is kereste az együttműködést, így a debreceni Reform Társasággal, az Ady Társasággal, a kisgazdapárttal, a szociáldemokratákkal és a népi írók közül Veres Péterrel, Kovács Imrével, Darvas Józseffel, Juhász Gézával. A debreceni fiatalok közül ismertebbek voltak Kiss József, Vajda Benő, Losonczy Géza, Újhelyi Szilárd, Majerszky Klára, Gulyás Gábor, Tariska István, Szilágyi József. A nevezettek részben az Egyetemi kör, részben a Turul tagjai voltak. A Márciusi Fronthoz formálisan az ellene megindult támadások után csatlakoztak.” (Borbándi Gyula. A magyar népi mozgalom. 2. kiad. Bp., 1989. Püski. 254-255. old.)

Valamikor a 70-es évek végén készítettem interjút Tariska István professzorral. Pályájáról szólva nyomatékkal emelte ki Sántha Kálmán jelentőségét, s nem kizárólag csak szakmai szempontból. Embersége, emberi példája is mintaképükké vált, s nemcsak a klinikáján dolgozóknak, hanem az egész klinikatelepnek, sőt magának a Tisza Istvánról elkeresztelt egyetemnek is. Illusztrálás gyanánt megemlített egy kis epizódot. Amikor „jószándékú” emberek felhívták a prof. figyelmét, tudja-e, hogy a klinikáján kommunisták is dolgoznak, csupán annyit válaszolt, hűvösen: „Na és? Jól végzik a munkájukat, megbízhatóak, tisztességesek. A többi az ő dolguk.” (Emlékezetből idézem. Se a kéziratot, se a megjelent interjút nem találom. Az interjúkézirat átnézésekor Tariska akadémikus ezt az egy mondatot mindenesetre kihúzta.)

A debreceni Diéták, valamint a Márciusi Front – ahogyan Kovács Imre nevezte – „két pillére” közül a második mögött a harmincas évek Debrecenének szellemisége áll. A Reform Társaságot vezető egyházkerületi főjegyző (egykori forradalmi igazságügyminiszter), Juhász Nagy Sándor szellemisége, a Zsidó Gimnáziumot megteremtő és igazgató legendás irodalomtörténettudós tanár Kardos Alberté, a város nagy polgármesteréé Vásáry Istváné, az őérte és a Reform Társaságért egyaránt kiálló Baltazár püspöké, Vásáry hivatali elődjéé, Magos Györgyé, a két nagy városépítő polgármestert segítő főkertészé és a Város szellemi kertjét – és iparostanoncait művelő Gulyás Pálé, a Válasz hű szövetségeseié, a „Kardosoké”, Pálé és Lászlóé, a Sántha Kálmán példájával „beoltott” egyetemé és így tovább. Mindenekelőtt pedig azoké a középiskolai tanároké, jogászoké, orvosoké, kereskedőké, lelkipásztoroké, iparosoké, gazdáké, akik szívükön viselték a Város arcát és sorsát. A cívis, polgári öntudat. (Vásáry István fogalmazta meg ezt legszebben, lemondatása és kényszernyugdíjaztatása után: „»A belügyminiszter úr döntött abban a perben, amelyben én voltam az egyik fél. Hogy a másik fél valóban ki volt, az nem derült ki eddig. Azt csak a jövő fogja megmutatni«” – írta Vásáry a város közönségének szóló és a [’35] július 14-i helyi lapokban közölt levelében. Búcsút csak akkor kellene vennie Debrecentől és lakosaitól, ha hozzájuk csak az érvényesülés múló lehetősége kötötte volna. »De engem – írja – Debrecenhez egészen más szálak kötnek. Olyan szálak, amelyek fonódása elődeim szenvedése és üldöztetése során kezdődött, amelyek századok során erősödtek olyan kötelékké, amit földi hatalom nem szüntethet meg. A történelem, amely lassan formálja a lelkeket nemzedékeken át, adta nekem Debrecen lelkét. Lelki kapcsolat Debrecen és közöttem. Ez a kapcsolat a hivatali viszony megszűnte után is megmarad. Nemcsak okom, de jogom sincs ezért búcsúzni.«” (Veress Géza: Vásáry István politikai pályája. Debrecen, 1999. Csokonai Kiadó. 154. old.)
     Veress Géza Vásáry István politikai pályáját bemutató és elemző monográfiája azért említendő itt, mert a Beszélgetések nem egy interjújában a Gömbös-kormánynak a Vásáry-per idején regnáló két belügyminisztere, Keresztes-Fischer Ferenc és Kozma Miklós – főként Kozma – valahogy belátóbbként és türelmesebbként, olykor szinte már-már rokonszenvvel említődik. Úgyhogy a dialógussá növő Kovács Imre interjúban – a kötet egyik kulcsírásában – Huszár Tibor hosszan vitázik, helyesebben pontosít: „A Belügyminisztérium irattári anyaga – a két háború közötti – megvan a levéltárakban. Én is áttanulmányoztam, jóllehet tudom: a történelmet a »hátsó lépcsőházból« nem lehet reálisan megítélni, ám ez a »lépcsőház« is hozzátartozik az épülethez. Itt állandóan kétféle megítélés ütközött. A »szűk látókörűek« kommunistaként aposztrofálták az egész Márciusi Frontot: Féját, Téged is, Illyést is. Valóban dokumentálták: Illyés publikált a »100 %«-ban, kapcsolatban állt Tamás Aladárral, tiltakozott a Sallai – Fürst kivégzéssel kapcsolatban, szóval nyilvántartottak mindent, amit kompromittálónak véltek. A másik logika a Keresztes-Fischeré. Ő természetesen ugyanúgy a rendszer érdekeit védte, csak megítélésem szerint okosabban. Ő tudta, hogy a [Márciusi Frontban] a népi szárnyhoz tartozók nem kommunisták, s nem is kívánta e radikális fiatalokat beszorítani az utcájukba. Ellenkezőleg: meg kell osztani őket, el kell szigetelni a kommunistáktól. […] A Márciusi Front fölbomlását objektív tényezőkön túl Keresztes-Fischerék taktikája is felgyorsította. Jött a müncheni egyezmény, visszacsatolás, társadalomlélek- tanilag is új tényezők játszottak szerepet, Keresztes-Fischerék úgy vélték: ideje Donáthékat és a debreceni fiatalokat a föld alá szorítani, és letartóztatni. Ez meg is történt. A nem kommunista baloldaliaknak egy kicsit az orrukra kell koppintani. A »leglangyosabbakat«, akik megszelidíthetőek, meg kell kísérelni integrálni. Létrehozták a szociális biztosok, a megyei szociális titkárok rendszerét, itt teremtve nekik, számukra körülhatárolt cselekvési teret. Azokat a radikális értelmiségieket pedig, akik nem hajlandók integrálódni és nem kompromittált baloldaliak, olyan folyóiratok köré kell tömöríteni, amelyek egyidejűleg német- és kommunistaellenesek, tehát részben ellenzéki jellegűek. A Honszeretet Egyesület folyóiratainak ilyen szerepet szántak. Te azok között szerepeltél, akik kompromittált baloldaliak, tehát akiknek az orrukra kell koppintani; Szabó Zoltánék számára fölkínálták a szociális titkári megbizatást, Féja Géza a »Magyar Út« és a »Magyar Élet« körében talált pártfogókat.
     Kovács Imre: Szociális titkárnak elfogadták azokat, akik Féjától jobbra álltak, Féja vitte őket szociális titkárnak. Aki tőle balra állt, azt nem, körülbelül ez volt a mérce, a választóvonal.”
     Mintha a hatalom okosabbjai megtanulták volna Illyéstől, hogy Magyarországon – és általában Közép-Kelet-Európában – az irodalom számos, nem utolsó sorban politikai feladat vállalására kényszerül, melyre szerencsésebb tájakon külön szakintézmények differenciálódtak? Mindenesetre „differenciáltan” kezelték az írókat.
     De az uralkodó nagybirtokos-nagytőkés hatalom nyomban és kíméletlenül lecsapott, ha valahol közvetlenül és komolyan veszélyeztetve látta az érdekeit. Ekkor Keresztes-Fischer nem volt különösebben „okos”, és Kozma Miklós se volt az az érzékeny humanista, akinek később, kárpátaljai kormánybiz- tosként Cs. Szabó Lászlónak mutatkozott. (Beszélgetések, 1983, 19-20. old.) Veress Géza gondosan dokumentált monográfiájából kétségkívül kiderül, hogy közvetlenül ők adták az utasításokat helyi főmegbízottjaiknak, Kolozsváry-Borcsa Mihálynak, a Vásáry elleni sajtókampány szervezőjének, és Vay László főispánnak, a közjogi procedúra vezénylőjének. A Vásáry elleni akció sikeres lebonyolítása után vitéz Kolozsváry-Borcsa „a miniszterelnökség sajtóosztályán előbb miniszteri tanácsosként a vidéki sajtóügyek előadója, majd sajtófőnök lett – ő csak értett hozzá! Később mint a sajtókamara elnöke hajtotta végre a hírhedt sajtótörvényt. Rövid idő alatt 1400 újságból 400 megjelenési jogát szüntette meg.” (Veress Géza, i.m. 156. old.) Vay Lászlót 1937 februárjában nevezték ki földművelésügyi minisztériumi, majd 1938 szeptemberében miniszterelnökségi államtitkárnak […] kinevezése alkalmával írta a szinte minden mondatában hazug Függetlenség: „»Mint Debrecen város és Hajdú vármegye főispánja hatalmas küzdelmet folytatott az ősi civitást leigázó destruktív szabadkőműves érdekszövetségekkel. Tiszta keresztény nemzeti szellemben, a mindenek felett álló közérdek jelszavával állott élére Debrecen keresztény magyar társadalmának és férfiasan vállalta a kemény harcot, melyet a baloldali elemek indítottak ellene. Bátor helytállása páratlan népszerűséget szerzett neki, és vezérlete alatt Debrecen keresztény magyarsága a községi választásokon mindent elsöprő győzelmet aratott. Felszabadította a városházát az évtizedes liberális, szabadkőműves megszállás alól, helyreállította a köztisztesség uralmát, és újra érvényesítette a legmagyarabb civitás igazi ősi szellemét. Ezután két országos jelentőségű választási küzdelemben Gömbös Gyula politikáját és a keresztény nemzeti gondolatot vitte diadalra Debrecen politikai életében is.«” (Veress Géza, i.m. 157. old.) Ha nem is ennyire durván és nyíltan antiszemitául, de lényegében hasonlóan „tudósítottak” a nem kimondottan kormánypárti napilapok is; Veress Géza a Pesti Naplóból idéz „Kolozsváry-Borcsa Mihályra, Gömbös Gyula bizalmas hívére” és Vay Lászlóra vonatkozó dicséreteket.
     Ezzel azonban nem lett vége az Ügynek. Először Baltazár püspök állt ki barátja és harcostársa mellett: „»Vásáry Istvánt az objektív bírói ítélet visszahelyezte […] a szubjektív politikai hatalom pedig elmozdította polgármesteri hivatalából« - írta Baltazár Dezső a Protestáns Lapban. Az lett a tragédiája, hogy »szellemi magasságban és erkölcsi integritásban impozánsan nagyméretű egyénisége […] és a vele szemben állók kicsinysége között túlságosan nagy volt a különbség.«”
     Baltazár püspök után Bethlen István hivatkozott (Gömbös önkormányzati tisztségviselők szabadságát megnyirbáló törvényének bírálatában) szomorú példaként Vásáry körmönfont eltávolítására: „ott van például a debreceni polgármester esete – mondta. Ellene mindenféle címen fegyelmi vétségeket akartak megállapítani, és amikor nem sikerült másképp elítéltetni, csak pénzbüntetésre, akkor rögtön ezt a törvényt vették igénybe és nyugdíjba küldték, holott ő Debrecen városának olyan polgármestere volt, hogy ma amerikaiak mennek Debrecenbe megcsodálni, megbámulni azt a haladást, amelyet az utolsó években tett.” (Uo. 158. old.)
     Meglehet éppen ez idegesítette és nyugtalanította a Nagybirtokos- Nagytőkés hatalmat „reforminteligensen” kiszolgálni kívánó Gömbös kormányt?
     Mi lett volna, ha Debrecen szép gazdasági, városépítési, szellemi sikereivel mintavárossá válik; később netán épp a debreceni fiatalok és a Márciusi Front közreműködésével – országszerte?
     Mintha Baltazár püspök és Vásáry polgármester idejében Debrecenben valami olyan folyamat indult volna el, amilyenről Bibó István beszél: „Vagyis: az uralmon lévő félfasiszta, félreakciós oligarchia önbizalma meginog, az oligarchia elöregszik. Sorompóba lép egy csomó reformszükséglet, amelyek lassan egyértelműekké, mindenki által elfogadottá, minden, az oligarchia szoros érdekviszonyaiba be nem ágyazott és bele nem merevedett ember számára magától értetődővé válnak: földreform, a parasztság felemelése, társadalmi változások, a munkásság helyzetének a változása. Közben megmarad a fennálló hatalom önmagát megőrző ereje, amely szeretne a dolgoknak utánaengedni, de retteg attól,hogy mindez kommunizmussá fajulhat, és ment volna folyamatosan az 1930-as évektől, ,míg ’40-re, ’50-re talán lett volna belőle valami öntörvényű dolog. Ezt keresztezte a hitleri Németországnak a megjelenése a színen[…].”

A „két lábon álló” Márciusi Front megalakulása, felfutása, összeomlása, a 12. pont megfogalmazása és kihirdetése, a Parasztpárt megalapítása és a Szabad Szó köré szerveződése, a kormány gesztusai az értelmiség, mindenekelőtt az írók felé és ugyanakkor megosztottságuk elősegítése nem utolsó sorban egy ügyes folyóiratpolitikával (nem ok nélkül tér ki H.T. csaknem minden interjúban a Magyar Út és a Magyar Élet keletkezésének, szerkesztésének, finanszírozásának a kérdésére), a falukutatás megfogalmazódása, divatja és politizálódása, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Teleki Pál szerepe és hatása, a Puszták népe berobbanása s nem egyszerűen csak a honi szociológia állóvizébe, a Válasz „Válasszá” alakulása és megszűnése, a Viharsarok, a Futóhomok, a Cifra nyomorúság Sárközi Válaszából szervesen következő megjelenése, hosszú évtizedeken és rendszereken át élő mintája, az íróperek, a tiltakozások, a Teleki-tanszék, a Táj- és Népkutató Központ; a Kiállítás szervezése és megrendítő bezárása a Károlyi Palotában, Szekfű Gyula útja az „És ami utána következik”-től, Cserépfalvi és Püski még annyira is különböző egyéniségük, indulásuk, vállalkozói stílusuk, sőt szerzőgárdájuk ellenére vagy azzal együtt is csodálatosképpen valahogy egyfelé ható könyvkiadása, s a magyar művelődéstörténet-írás, tudomány, (szociológia), történetírás, irodalomtörténet, politikatörténet, értelmiségtörténet megannyi megoldottnak vélt, többnyire azonban megoldatlan vagy félig átgondolt kérdése merül fel hét + négy beszélgetésben szubjektív ám éppen ezért (lásd Koch Sándor: Szubjektív virológia) megbízható, hiteles, objektív megközelítésben illetve elbeszélésben. Illyés (aki a kötet úgyszólván valamennyi beszélgetésében jelen van idézve névvel vagy név nélkül) mondja a véle készült rövid és frappáns filminterjúban; mikor Huszár arról kérdezi, „ami az Új Szellemi Front után történt. Arról a korszakról, amikor Sárközi György lett a redaktor, továbbá a Centrál kávéházról, az ott időnként össze-összeverődő társaságról, amelyik később vállalkozott a Márciusi Front toborzására, a kiáltvány megfogalmazására. Beszélnél erről a körről?
     – Hát kérlek, ez már nehéz. Épp azért, mert azt hiszed, hogy az előbb történész voltam, hát most mint szépíró tudok valamit mondani. Azonban a dolog úgy áll, hogy akinek képzelete és művészi érzéke van, annak az emlékezőtehetsége megbízhatatlan, mert az rögtön alakít. Szóval, a valóságot egy Művész agyán át úgy lehet mérni, ahogy mondjuk Egry festményeit a Balatonról egy balatoni fényképhez. Mindenki azokra az emlékekre emlékszik, amelyeket már elmondott, így tulajdonképpen megrendezzük az emlékeinket.” S ha sorba vesszük a megkérdezettek Szárszóról szóló emlékeit, megint csak bámulhatjuk Illyés frappánsan és szellemesen fogalmazó lángelméjét. Idéztük már Bibó véleményét a szárszói konferencia túlhaladottságáról, Erdei Ferenc és Németh László előadásának ott és akkor időszerűtlen és értelmetlen polarizálódásáról. Lényegében Bibó értékelésével (és a Fejtő Ferenc interjú egészével) összhangban felel Cs. Szabó László Huszár Szárszó-kérdésére: „Nézd, akkor én már nagyon szkeptikus voltam, az egész összejövetelt hiábavaló erőfeszítésnek tartottam. Röviden ezt mondhatom. Az események engem igazoltak.” Kovács Imre, aki nemcsak politikusnak, de írónak is kiváló, szól leghosszabban és legszebben Szárszóról: „Szárszón nagyon szép találkozó volt. Úgy nevezem, hogy a bátrak találkozója, mert minden irányban és minden oldalról összejöttek azok, akik már tudták, ha jobboldaliak is, a »Magyar Út«, a »Magyar Élet« köréhez tartoznak is, hogy a háborúnak vége, Hitler elvesztette. Hiába volt egyfajta engedékenység a kormányban, hogy disszidens megnyilatkozásokat is engedjen, mert rá volt kényszerítve, hogy megtegye, de mégis, akik Szárszón ott voltak, azok már szakítottak a múlttal, a közelmúlttal, azzal, amibe az ország került, mikor belépett a háborúba. Ez már nem volt kétséges senki előtt, aki ott összejött, hogy elveszett a háború ezen az oldalon, egy más megoldás jön, amit a fölszólalások tükröztek is, főleg Németh Lászlóé, amelyiket én akkor nem szerettem, utólagosan elolvasva elégikusnak, patetikusnak, nagyon emberinek találtam, meg is dicsértem.”
     Hosszú dialógus bontakozik ki aztán Németh László szárszói beszédéről és szerepéről meg Erdei Ferencről számos, ma is változatlanul érvényes érveléssel. Leghosszabban Püski Sándor számol be a konferenciáról, Huszár kérdésére részletesen kitérve a szervezés munkájára, gondjaira, akadályaira és a konferencia anyagát közlő Szárszó című kötet kiadására és terjesztésére. Huszár kérdésére „Most, ennyi év távlatából visszaemlékezve, miben látod a konferencia jelentőségét?” – így válaszol: „Abban, hogy az egyetlen nagyszabású és nyilvános megmozdulás volt, mely foglalkozott, bármilyen ellentmondásosan is, a magyar társadalom jövőjével, alakulásával a háború utáni időkre, és nyíltan, bátran beszélt, tekintet nélkül a politikai veszélyekre, meg a háborúra meg mindenre.”
     A Gombos Gyulával folytatott, rejtett és titkos politikai összefonódásokra- összefüggésekre fényt derítő interjú-dialógusban Gombos megemlíti, hogy állítólag Keresztes-Fischernek volt köszönhető, „hogy a Szárszót engedélyezték, és úgy, ahogy volt elnézték”. Mire Huszár megjegyzi, hogy „1943-ban a kormányon belüli angolszász irányultságú frakció nyíltabban bátorította a németellenes mozgalmakat.
     Gombos Gyula: De ők szerintem még nem látták be 1932-ban sem, hogy megbukott a német orientáció. Minden egyébből úgy látszik, hogy ők az utolsó pillanatig ragaszkodtak vágyálmaikhoz.
     Huszár Tibor: Püski Sándor, Féja Géza visszaemlékezése szerint e körök is bátorították őket.
     Gombos Gyula: Hallottam, hogy Szárszó azért jöhetett létre, mert Keresztes-Fischer és még volt valaki ott a belügyminisztériumban, tanácsosi rangban, aki állítólag ezt elintézte. Ez az ember állítólag szintén Magyar Közösség-i tag volt. Én sose találkoztam vele. Szóval így lehet ezt is személyes összefüggésekben nézni. Minden helyzet hihetetlenül bonyolult. Éppen azért, mert emberek csinálják, és az emberek pillanatnyi hangulata vagy ellenérzése egy másik emberrel szembeni elvi állásponttá alakulhat át. Mert az ellenszenv gyakran keres magának az ellenszenvnél magasabb rendű indokot önmaga igazolására.”
     Lehet, hogy itt keresendő Németh László és Erdei Ferenc különféle elvi alapokon történő elítélésének a forrása is? Valamint az elsősorban etnikai érvekre alapuló frontvonalak megalkotásának és ápolásának gyakorlata? Vagy a különféle titkos és féltitkos társaságoké, mint az Etelközi Szövetség, a Magyar Közösség, a Honszeretet Egyesület, amelyek itt-ott felbukkannak a Beszélgetésekben, de semmit róluk voltaképpen meg nem tudunk. Mik és kik határozták meg és befolyásolták a folyóiratok és napilapok sorsát és struktúráját? A Beszélgetések visszatérő kérdései ezek; érdemes idézni a kérdés nehézségének jellemzésére Gombos Gyula válaszát Huszár Tibor hosszú – mondjuk jobb híján így – befolyásolásszociológiai vázlatára: „Nézd, és nem hiszem, hogy az akkori jobboldalt és baloldalt, a két erődrendszert én doktrinér módra nézném. De ez a két erődrendszer van. Mindenesetre mint szemlélet sokszor leegyszerűsítve alkalmaztatott. Az is igaz, hogy egyik sem volt monolit struktúra, hiszen egyiket sem irányították, főként nem szervezték egyetlen központból. Mint például Sztálin kommunista pártját vagy Hitler nácipártját. Így tény, hogy a jobboldalon mindig voltak változó összetételű frakciók, sőt nagyobb csoportosulások is, mégis az egészet összetartotta a hazug »keresztény nemzeti« ideológia, a társadalmi status quo és a hatalom maradéktalan birtoklásának az őrzése. Meg a minden bajra egyetlen magyarázatként használt antiszemitizmus. Persze a baloldal sem volt monolitikus, még kevésbé, mint a jobb. Eltérő társadalmi érdek, gazdasági érdek, külpolitikai orientáció különböző csoportosulásokat, pártokat vont maga köré. De valamennyit kívülről is láthatólag közös frontba vonta össze az előbb már említett s minden egyebet maga alá rendelő külön szolidaritás, ennek érzékenysége és türelmetlensége. Legalábbis néhány olyan fő kérdésben, mely számunkra akkor rendkívül fontos volt.”

Itt abba kell hagyni az idézést, mert nem egyszerűen félrevezető, egyenesen érthetetlen lenne az előzmények és főleg Huszár Tibor bő két oldalas válasza, Gombos viszontválasza, és Huszár újabb válasza nélkül. A dialógus csak egészében őrzi, és úgy máig hitelesen relevanciáját. Ami nem fordítható „érvényesség”-gel, a latin szó valamilyen – lehet, hogy csupán beleérzett? – társadalmi többlete miatt.
     Mindenesetre ez a relevancia sugárzik mindenütt, ahol Huszár Tibor alkalmat talál – és talál bőven – a szociológus-társadalomtudós Erdei Ferenc jelentőségének, tanulmányai, esszéi, könyvei és kutatásai úttörő fontosságának, máig megkerülhetetlenségének a felvillantására-hangsúlyozására. Nem valamiféle „Erdei-apologetikához” szolgáltat adatokat, inkább valahogy beveszi a legkiválóbb magyar szociológust – ahogyan Németh László minősítette Erdeit – afféle „csendes beszélgetőtársnak” a tizenegyek mellé. Ez a gondolkozásbeli és tudománytörténetírói tisztesség a könyv legszebb vonásainak egyike. S tán előrevetíti a magyar művelődés- és tudománytörténetírásból régóta hiányzó Erdei-monográfiát. (Corvina Kiadó, Bp. 2005)