A plexi a 20. század művészetének anyaga.
     És most már a 21. század művészetének anyaga is.
     Története a magyar művészetben a Paizs-életmű kibontakozása és kiteljesedése által 1969-től napjainkig ível.
     A háttérben önjelölt követők, társutasok, rokonlelkek.
     Ahogy a középkorban nem volt mobiltelefon, ugyanúgy nem voltak plexiszobrok sem. Ezért is mondhatjuk, hogy a plexiszobor modern és korszerű. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a dolgok tulajdonképpen egyáltalán nem, vagy csak alig változnak.
     De azért a higgadt geometria, a rideg konstruktív szellem által vezérelt pleximunkák – amelyeket összegyűjtve 1976-ban a budapesti Csók István Galériában mutatott be a Mester –, csak-csak átadták a helyüket a kaotikus kavargás – a zuhanásban megállított tárgy drámája, a kimerevített füst lírája – alkotásainak, amelyeket harminc évvel később, 2005-ben ugyancsak a budapesti Csók István Galériában tárt közönség elé. (Vannak tehát még helyek, élő legenda által övezett helyszínek.)
     A plexi-anyagnak magának azonban ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget: az anyagtól, pusztán az anyagától még nem vált műalkotássá semmi – legfeljebb ritkává, drágává vagy különlegessé.
     A plexiszobor is – legyünk néha bátran (kissé) patetikusak – a benne megtestesült szellem, gondolat, felismerés, illetve különös látvány által válik műalkotássá.
     Ebben az esetben az átlátható látványban rejlik a különösség.
     A plexiszobor átláthatósága ugyanakkor nem feltételezi a benne testet öltő szellem átláthatóságát is.
     Inkább az átláthatóságban megjelenő átláthatatlanság esete forog fönn. Ez az átlátható felület alatt, az áttetsző tömegben megjelenő konfliktusok első, úgymond ütköző-szintje.
     A Paizs-plexi: a befoglalt, kimerevített, zárványszerű tárgy és tárgykollázs drámai szituációja.
     A tárgyak lebegnek és tisztán kivehetők. Aztán a tárgyak észrevétlenül nehezen felismerhető dolgokká, majd fogalmakká alakulnak.
 

A fogalmak bonyolult, többértelmű jelentéseket hordoznak.
     A Paizs-plexi: a lebegő, tisztán kirajzolódó szimbólum-tárgy vagy szimbólum-organizáció áttételes, eredeti önmagától elemelt megtestesülése és felmutatása.
     A metaforává válás zárványa. A szilárd, kemény, tömör és a teret illuzionizmusaival öntörvényűen feloldó és átható, beszippantó és kisugárzó objektum.
     A pleximunka a Mester meghatározása szerint „tudatos kövület”.
     Befoglalója és felmutatója a torz, összeroncsolódott, szétszabdalt vagy szétesett, rommá váló, megperzselődött, megégett, maradványjellegű, emlékszerű, súlyos jelentésekkel terhelt rekvizítumnak, amely azt sugallja, hogy poszt vagyunk: a dolgok, a történések utáni résztvevők.
     Az 1971-es pleximunkák kapcsán írta a kortárs Lakner László: „Az ember plexibe önti, amitől fél. Művészetet csinál abból, amitől fél.”
     Most, 2006-ban, már a megunt félelmek után, a dolgok, a jelenségek; a rozoga csirke-csontváz, a szétvert óra, a csipeszbe kapaszkodó csipesz, a mozgalmi újság fejléc-töredéke, a megőrölt papírpénzmaradványtömb korszakában járunk.
     Az új abszurditások és paradoxonok látványával és tudatával lenyűgözve.
     Elveszett eséllyel és lehetőséggel a felülemelkedésre, legalábbis amíg kitartanak – a régi jó „új gazdasági mechanizmus” farvizén begyűjtött –, a formatervezettnek nem nagyon ítélhető 6.80-as borotválkozótükör-készlet darabjai. (Hat forint nyolcvan filléres borotválkozótükröt tartani, mintegy a természetnek…)
     A pleximunkák ránk zúduló emlék-, és prognosztizált jövőképeinek indíttatására szürreális álmok valószerűvé vált szereplőivé avathatjuk magunkat; egylábú broylercsirkékként rohanunk a privatizált forradalomba és közben valahogy mégiscsak elandalít önmagunk tragikus szépsége.
     Koloncként vonszolja maga után az új idő a letűnt évtizedek nyomasztó hagyatékát.
     De azért felüdülésként eltűnődhetünk a nehezen megmagyarázhatón: ha a koksz káesz, akkor a plexi miért iksz?
     Hagyományaink és megszokásaink, a konvenciók menthetetlen rabjai lennénk?