Az írói tehetséget nem nehéz tetten érni, de meghatározni, vagy csupán megmagyarázni annál inkább lehetetlen feladatnak tűnik. Aligha hiszem, hogy mindmáig bárkinek is sikerült volna megbízható definíciót adni az írói tehetségről. A legnehezebb, megválaszolhatatlannak tűnő kérdések egyikével találkozunk, midőn a tehetséggel szembesülünk, pontosabban annak a műben való tárgyiasulásával, ugyanis nincs szavunk a leírásához. Csak abban vagyunk biztosak, hogy a képesség, adottság, hajlam, rátermettség nem igazán fedik a tehetség fogalmát. Az író esetében mindezek mellett ott kell lennie az ihletettségnek, az erkölcsi érzékenységnek, amit a nyelvi készség fog egybe.
     Méhes Károly prózái fölött ott magasodik ez a megfoghatatlan tehetség, szerencsére olyannyira szerényen, hogy legkevésbé sem zavarja a novellák olvasatát. Mégis nehezen írok a történeteiről, annyira kerekek, simák, szerkezetük és nyelvük annyira letisztult, hogy egyszerűen képtelenségnek tűnik bármit is hozzájuk fűzni. Tóth Erzsébet fogalmazta meg ezt a most bennem is föltámadó érzést a Camus napsütése című kötetében, midőn a valós, vagy megtörténhető eseményekre épülő, de azoktól a szellem és a lélek szférájába rugaszkodó műalkotásban fölfedezte azt, „amit nem lehet magyarázni, és méltatni. Csak idézni lehet.” Azzal a különbséggel, hogy Méhes Károly esetében az idézéssel se jutnánk messzire, novelláival csak úgy érdemes találkozni, ha elejétől végéig elolvassuk őket. Ezek a szövegek ugyanis történeteket beszélnek el, amelyek valahonnét elindítva tartanak valahová, és csak egészükben elmondva van értelmük. Nem csak a fabulának a szüzséből való kibontakozása szempontjából kerekek az elbeszélések, és emiatt csonkulnának részleteiben idézve a történetek, hanem azt a belső ívet is lerombolná a kiemelő idézés, ami az elbeszélés szereplőiben vagy azok között szeretetből vagy szeretetvágyból, szeretetlenségből és magányból, emlékekből és nosztalgiákból, múltból és sorsból épül a történet során. Olyan ez az ív, akár az üveg, megkarcolni se lehet, de ha ki szeretnénk belőle emelni egy cikket, az egész ív összeomlana. Ha karcolni szeretnék, legfeljebb a figyelmetlen korrektúrát észrevételezhetném, a kötetbe ugyanis több értelemzavaró, sőt bántó hiba is becsúszott. Amennyiben mégis a kiemelés mellett döntenék, a kötet első harmada táján egy mozaiknovellában fölbukkanó kis halottlátó történetéből emelnék ki egy meghatározó és jellegzetes passzust. Az írás végéig kiderül, megteszem-e. Annak ellenére, hogy ebben a szövegben nem szeretnék a szemléltető idézés módszerével élni, valószínű, hogy mégis megteszem, még annak ellenére is, hogy a címszereplő lényegében csak epizodista a különös történetekkel övezett emberek galériájában, mert sorsa szinte sűrítetten tartalmazza mindegyikőjük végzetét.
     Székesegyházat emelni a mű fölé. Úgy érzem, ez Méhes Károly vezérgondolata. Ez a székesegyház azonban nem a módszer katedrálisa, hiszen a szerző elbeszélő technikája a magyar novellairodalom klasszikus, vagy ha úgy tetszik, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond nevével fémjelzett vonulatát követi; nem az öncélú artisztikum komplikált építménye, mert stílusát legközelebbről realistaként határozhatjuk meg; és nem a mű fölé növő személyiség bazilikája, ugyanis Méhes nem önmagát, hanem próteuszi alaköltő adottságát játsza ki elbeszéléseiben; olyan épület inkább, ahol a belépő találkozhat az emberivel. A novellák történetei ugyanis mindig az egyedi emberi sorstól indulnak el, és az általános emberi fogalomköréhez érkeznek meg. Kik ezek a sorsokat fölvonultató alakok? Hősök – a szó hagyományos értelmében – semmiképpen. Egy kamasz, aki egyszerre ráébred, hogy életében akar valamit, és egy hirtelen döntés nyomán az eszményített és epedve vágyott színésznő felkutatására indul, a kalandja majdnem életébe kerül, közben azonban föltárul előttünk családi háttere és társadalmi környezete. Egy csúf nő, aki a jelképpé hatalmasodó magánnyal és a halállal él együtt, és az élteti, hogy a kertszomszédja meglesi szombat esténként, amikor fürdés után meztelenül fésülködik az ablak előtt. Bár ennek az elbeszélésnek éppenséggel a kukkoló férfi, a benne működő bizarr kíváncsiság és vágy a központi témája. Egy férfi, aki kísértetek között él, és maga is kísértetiesen hasonlít – mindig valaki másra. Egy hírlapíró, aki szembesül a történet megírhatatlanságával. Egy nő, aki nagyanyja szekreterében leli meg a múltját, egy lecsúszott művészlélek, akit múltjának egy nem éppen dicső pillanata tett tönkre, de paradox módon ugyanez a pillanat élteti is tovább. Egy költő, aki árvízi mentésbe keveredve elveszíti összes kinyomtatott műveit, ugyanakkor a lakásadó özvegyasszonynak írt verse magasztosítja igazán poétává, mert a nő a költeményt tartalmazó papírlapot A magyar költészet kincsestára kötetében őrzi. Egy pap és egy volt fegyenc, akik pattanásig feszült idegekkel néznek egy focimeccset, közben egzisztenciális feszültség tölti fel a parókiát egészen a robbanásveszély szintjéig. Egy másik zsurnaliszta, akit egy e-mail üzenet késztet életének fölülvizsgálására és kényszerít a halálba. Egy „ávós hóhér”, akinek múltjáról éppen csak annyit tudunk meg, amennyit ez a két szó kifejezhet. Egymástól egyre távolodó apák és fiúk, egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő apa és lánya.
     Köröttük pedig a múlt, amiből kisarjad az egyének sorsa. A novellák mindegyike ezt az éltető, vagy éppen epesztő összekapcsolódást járja körül eredeti történetekkel, nem egyszer nyomatékos iróniával (Áradó költészet, A szabadság vizein), rémregénybe illő atmoszférateremtéssel (A Kőváry-villa lelkei, A néma kutya), groteszkbe forduló feszültséggel (Győzzön a jobbik), érzelemgazdag, empatikus melegséggel (Az enyém maradsz), humorral (Megállómánia). A humor egyébként valamilyen módon és valamilyen mértékben átjárja a kötet minden novelláját, ám mégse annyira meghatározó, mint például az egzisztencialista alapvetés, vagy a szövegekben megjelenő bölcseleti-bölcselkedő passzusok. Ezek azok a helyek, ahol az író egy pillanatra kilép a választott alakmása mögül, és szinte kiszól a szövegből. Nem önreflexív nyíltságra kell azonban gondolni, hanem olyan mondatokra, amelyek emelkedettebbé, megfontoltabbá, bölcsebbé teszik a szereplők szólamát.
     Méhes Károly írói tehetségének köszönhetően mesteri alakváltásokat produkál. A fenti felsorolásból kitetszik, hogy elbeszélésének alanyai nemben, korban, egzisztenciális helyzetükben, sorsukban jelentősen eltérnek egymástól, megjelenésük mégis annyira hiteles, mintha valójában nem talált vagy kitalált történetet olvasnánk, hanem annak a személynek, a „hősnek” az elbeszélését, aki csupán ezt az egy életet élte, csak erről vannak emlékei, de ebből mindenre emlékezik. A novellákban tehát három dolog találkozik: a furcsa különös történet, a hiteles előadás, és az egyszerű, megfontolt és letisztult nyelvből építkező szerkezet. A kötet tizenöt elbeszélése a maga módján kivétel nélkül egyedülálló és fontos, egyik másik egyenesen katartikus, nem igazán emelhető egyik a másik fölé. Ha mégis ezt kellene tennem – ha most éppen nem recenziót írnék, hanem egy novellapályázatot bírálnék –, akkor hármat neveznék meg, amelyek személyesen mélyebben érintettek a többinél. A szokatlanul rövid és a többinél jóval humorosabb Megállómánia klasszikus, katartikus novella, amelyben a közhellyé kopott humoros szófordulatok mellett egy közhelyessé kopott élet „történik”, mögötte pedig az egyéni és közösségi tragédia (deportálás) feledhetetlen emléke működik. Egy kibeszéletlen történet. A néma kutya abszurd szituációjában megjelenő, remetelétben vegetáló apa – róla állítja a fia, hogy ávós hóhér volt –, ugyancsak a kibeszéletlen történetek áldozata. A szokatlanul hosszú, Az enyém maradsz című nagyszerű darabban apa és lánya igyekeznek, talán az utolsó pillanatokban kibeszélni azt, amit az apa évtizedeken át füzeteibe jegyzetelt, és elszámolni azzal a múlttal, ami sorsuk meghatározójává lett.
     Méhes Károly novelláiban a mindennapok embere keveredik valamilyen titok hálójába, ez a titok leginkább valahol a saját múltjában, kusza gondolataiban, kibeszéletlen történetekben bújik meg. Kifürkészése során pedig a hősök, kortól, nemtől, társadalmi helyzettől függetlenül, tehát általánosan az elmulasztott lehetőségekkel, a szeretetkapcsolat problémáival, a visszafordíthatatlan sorssal, az elmúlás bizonyosságával, az élet legkeményebb dolgaival szembesülnek, mindegyikőjük a maga módján, úgy, hogy tapasztalatuk mindannyiunknak szóló üzenetet közvetít. Mint például Mártonka, a kis halottlátó, akitől retteg, aki ismeri, utálkoznak rajta, és egyben csodálják is: „Sajnálom szegény embereket. Biztos rossz tudni, hogy valaki tudja a színtiszta valóságot. Hogy miként lett az életből halál, és hogy a halál mennyire, de mennyire más, mint az élet. De persze önző vagyok, és mind közül magamat sajnálom a legjobban. Mert biztos, hogy én se maradok tiszta.”
     Íme, mégis megtettem, idéztem a könyvből. Hiszen senki se maradhat tiszta, „valahol emberek vagyunk, elvégre, tisztelet a kivételnek”*. (Szignatúra könyvek. Alexandra Kiadó, Pécs 2004)
 

* Idézet Méhes Károly Megállómánia című novellájából.