Papp András ismét feladta a leckét. Az 1997-ben megjelent regényt követően (Te beszállsz a bárkába) most újra szertelenül és nagy tétekben forgatja meg gondolatait-kérdéseit az Írás nagy rulettjén. Mi pedig olvassuk, megpróbáljuk követni szemünkkel, elménkkel, néha azonban, még ha vonakodunk is elismerni, meg-megszédülünk.
     A fülszövegben jóllehet azt olvassuk, hogy „A fiatal, tehetséges prózaíró elbeszéléseinek középpontjában a szenvedély áll”, a legkevésbé az jutna eszünkbe A suttogó darabjait olvasva, hogy szenvedélyesek lennének. Szenvedők talán. Hiszen Papp remekül ért ahhoz, miként láttassa életünk mikroszkopikus vagy éppen kozmikus tragédiáit egy-egy szépen kerekített írásban, vagy akár csupán bekezdésben, netán egyetlen árva sorban. Kétségtelen, hogy – már csupán a tragédia mélységénél fogva is – ebben a tekintetben méltán került a Kucsébertálca a nyitódarab hangsúlyos helyére. Az is igaz mindemellett, hogy talán nem éppen a legszerencsésebb ebben a funkciójában.
     Papp András nem kímél a Kucsébertálcával, rögtön az elején feladja a leckét. Noha a szerzőnek sem kell a szomszédba mennie egy-egy hatásosabb mondatért, Papp a járt utat választva Camus-től kölcsönzi híres nyitómondatát. Na persze ez esetben az „Anyám valóban meghalt” másként viselkedik, és a novella hangvétele ugyan végig mintegy szenvtelennek hat visszafogottságával, a halál mibenlétét és a fiú érzelmi reakcióit taglaló már-már analitikus elbeszélésmódjával, mégsem lehet azt mondani, hogy közöny szűrődne be a sorok közé. A nyitómondatot inkább úgy érezhetjük, mint az elbeszélő arra irányuló kísérletét, hogy a megemészthetetlen tényt legalább felfogja, tudatosítsa magában. A novella végül is az arra való törekvés elbeszélése, hogy az itt hagyott fiú túl tudjon jutni az első döbbenet utáni ürességen. Az afölött való döbbenetén, hogy „Nem veszett el, csak nincs”. Az elbeszélőt időről időre visszarántja körbe járó gondolataiból a maga nyersességével előtérbe tolakodó fizikai lét („Basszuskulcs, ez azért mégse az anyám, gondolom a mozdulatlan testet nézve a nyitott koporsóban, mint koporsóban lebegő cuccot, basszuskulcs, ez azért mégiscsak az anyám, de valahogy nélküle.”), és ilyenkor tárul fel az olvasó előtt, hogy milyen mély is ez a döbbenet, ez az űr. Hogy a fiú zavara milyen fájdalmas és milyen bénult, jól jellemzik az olyan mondatok, is, mint „A halál harmadik személy bennem”, és az elidegenítésre és a zavartság érzékeltetésére szolgáló megoldásként érzékeljük azt is, hogy a novella egyetlen szereplőjét Papp, a szöveg által megkívánt módokon hol Kucséberként emlegeti, hol alanyfiaként (az alanyanya, vagyis a halál és annak furcsán idegen szertartásai alanyaként szereplő anya fiaként), hol pedig egyszerű egyes szám harmadik személyű jelölésben, elnevezés nélkül. A Kucsébertálca hangvétele mentes mindenféle pátosztól, hiszen „A halálnak nincsen pátosza, az élet apró, aktuális dolgai eltérítik az ember figyelmét, pillanatról pillanatra, s csak kevés idő marad arra, hogy felfogja, hogy megértse, mi történt”. Arról, hogy mit is művel Papp András e novellában ismét őt kell idéznünk: „Megnyitjuk a nagy kampós zárójeleket, akár kapával a földet…”, s valóban, ha valamihez, ehhez ért a szerző, hát ez az: megnyitni a zárójeleket, kifordítani a leghalványabb érzést is, kivesézni a legkószább gondolatot is, és a mélyén megtalálni azt, ami már hasonlíthat az igazsághoz. Mindehhez számos írói fortélyt is hadirendbe állít, s noha szellemesebbé és rétegzettebbé teszik a szöveget azok a grafikai megoldások, mint például a (N) jelet használni a meghal ige helyett, vagy Isten nevét helyettesíteni a (?) jelöléssel, ahol pedig a dolgok annyira abszurdba fordulnak, hogy értelmező mellékmondatok tucatjai sem lennének elegendőek kibogozásukhoz a (?) jellel inteni az olvasót továbbgondolásra, az ilyen kiszólások egy idő után nehézkessé teszik a szöveget azáltal, hogy állandóan megakasztják az olvasót.
     S hogy miért is bizonyulhat – ha nem is szerencsétlen, de legalábbis – problémás választásnak a Kucsébertálcával nyitni? Nos, bármennyire is próbálunk azonosulni a szöveggel, ezt a novellát úgy olvassuk, hogy szemöldökünket mindvégig ráncba gyűrjük, hunyorgunk, koncentrálunk is erősen, de a szöveg nem hagyja, hogy néha kissé hátradőljünk, s a figyelemnek ez az intenzitása, melyet Papp elvár az olvasótól, a kevésbé elszántakat elbizonytalaníthatja, folytassák-e a kötet olvasását. Pedig rögtön a második novella, mely a Hotel Revier címet viseli, meggyőzheti a kétkedőket, hogy igenis, érdemes. A Hotel Revier megengedi, hogy hátra dőljünk, hiszen maga a novella is ilyen hátradőlős, lassan folydogáló, amelynek révén betekintést nyerünk a hotel éjszakai felügyeletét ellátó fiatal férfi világába, ahogy a magány és a csönd hátán úszva belegabalyodik saját gondolataiba az éjszaka anyagtalanságában, időtlenségében. Az obskúrus, poe-i, sőt, megkockáztatom, borgesi befejezés azonban hagy bennünk némi kielégítetlenséget.
     A Másodmagam valamiképp a barokk eredetű, majd a romantikában kibomló Doppelgänger-téma sajátos interpretációja, amennyiben a barátja nevében eljáró elbeszélő egója helyébe barátja egója lép, ilyetén módon válva egymás alteregóivá, s e fenti, elsőre bonyolultnak tűnő kapcsolatrendszer ürügyén az író az azonosság/megkettőződés problémáját boncolgatja. A Másodmagamban már sűrűn találkozunk az olyan szép mondatokkal (melyeknek Papp András kétségtelenül mestere), mint például amellyel az utca hidegében rostokoló örömlány képét vetíti elénk: „Az országát áruló királynő fázósan görbült alsó birodalma fölé; dauerolt hajában csak festett fény volt a szőkeség, ugyanakkor a zsebekbe mélyesztett két kezében, a könyökben csúcsosan hajló karjában volt valami kezdetleges abból, amit szárnyaknak mondanánk.” Vagy íme egy másik: „Gyermeki öröm volt, egyszerű gyermeki öröm, mint egykor, amikor egyedül játszva egy személyben voltam kocsis és ló: ostorral vertem a lábam, hogy gyorsabban fussak.”
     A címadó Suttogóban egy régi életmód halálát festi meg Papp a maga sajátosan tekergőző filozofikus, ugyanakkor képszerű mondataival. A lovakkal valamiféle atavisztikus képesség révén szót értő falusi férfi némán dacoló viaskodásának vagyunk tanúi, mellyel igyekszik megállítani a megállíthatatlan életmódváltozást, az úgynevezett „haladást”, ha másként nem, hát saját kis életében. Az azonosulás, ill. tükröződés problematikáját itt is érintő írás a parasztember évszázados bizalmatlanságát rajzolja ki, a drámai végkifejlettel hozzátévén, hogy ez a bizalmatlanság nem védi meg az új időknek új dalaitól. Ezen a ponton jól kapcsolódik a Szabadesés című darabhoz, amellyel mintegy továbbgöngyölíti e gondolatkört. 
     A Hortobágy után újfent városi környezetbe helyezi a szerző a Fülönfüggő című darabot. A szép, spontán hangütésű, sallangmentes stílus mintegy felüdülés a korábbi darabok koncentráltságához képest, a téma mindamellett cseppet sem kevésbé fajsúlyos. Szép példáját mutatja a novella az írói belehelyezkedésnek, hiszen a vak fiú monológját olvasva lassanként mi magunk is megvakulunk arra a néhány oldalnyi időre, és elkezdünk vakul gondolkodni, ennyiben tehát ez a novella hatásában messze túltesz akár ezeregy esélyegyenlőséget propagáló rövidfilmen vagy plakáton is.
     Az Az a kevés maradék megint csak a halál tárgykörében mozog, mondhatnánk úgyis, hogy a halál ebben a novellában is laza keringőre hívja az olvasót. A mélyben matató gondolatfolyam egy építkezés során előbukkant koponya („Szép emberi koponya. Csontig vetkőző idő.”), mintegy Yorick koponyája apropóján indul meg, s afféle hamleti számvetéssel ér fel. Az eltűnt írás nyomában és a Plázanovella – a nagy Én két „egymásba írt” parabola a kevélységről. Míg az előbbi álapokrif példázat a parázna asszonyról, addig utóbbi a példázat parafrázisa a mai high-life színfalai közé helyezve.
     A három záró novella, melyek a Kimondott pillanatok alcím alatt sorakoznak a kötetben, annyiban alkotnak külön egységet, amennyiben mindegyikükre jellemző az apró építőkövekből, olykor csupán bekezdésnyi egységekből való építkezés. A Kimondott pillanatok, a Szelencés és a POST FACTUM közül igazából csak az utóbbi tekinthető telitalálatnak, mely tulajdonképpen nem más, mint tizenhárom párizsi anziksz, tizenhárom párizsi pillanat lehető legteljesebbre történő nagyítása. Ezekben a darabokban Papp már erőteljesen közelít a lírai kifejezésmódhoz, és esetleg – bár ezt csak óvatosan gondoljuk – előrevetítheti egy majdani Papp András verseskötet születését.
     A Suttogó legfőbb erénye, hogy – noha nem előképek nélkül való – mindenképpen teljesen sajátságos, egyéni színeket képvisel a mai prózairodalom palettáján. Ilyen novellákat ritkán olvasunk, valahogy mások, mint a szokványos próza, ezért szívesen is olvassuk. Mindazonáltal nem egyszerű olvasmány, elmélyedést és azt a készséget feltételezi az olvasó részéről, hogy hajlandó felvenni a fonalat ott, ahol Papp elejtette. Összességében tehát a legtöbb és legkevesebb, ami elmondható a Suttogóról, hogy: Papp András ismét feladta a leckét. (Kalligram Kiadó, 2004 Pozsony)