Szárny
 

A vízállás vitathatatlanul túl magas
ebben a szezonban, az ugrás teljesen
bevégezetlen, hiába való aktus lenne.
– Repülést akartam mondani, de nem
voltam szentimentális kedvemben. –
Nagyobb bukfenc esetén, az ilyentájt
megvillámló Isten lábába is
csak fejbe rúghat a fellegekben.
(Arról a hídról különben is csak
papírgépet, legfeljebb a szádsarkából,
azokat az apró bazdmeg-okat
lenne érdemes röptetni.)
Inkább ha akarod, felőlem betéphetnénk,
és akkurátusan enyves kavicsokat
rugdoshatnánk a vadkacsák közé,
de, ha ragaszkodsz, még mindig
ott van a gangotok, (persze majd
akkor se velem – előbb
lakás, egzisztencia)
vagy mégis játszhatnánk, mondjuk:
ki tudja messzebbre hányni
a cigaretta csutkát nyitott ablakon át,
akár nyirkos melltartót esténként,
vagy,
vagy csak nézd meg,
azt a döglött galambot a buszmegállóban.

Most komolyan! Ehhez a
„röpülj babám, aztán kinyalhatják” -hoz
nekem nincs elég bátorságom.
Be vagyok szarva.
Legfeljebb csak – szigorúan – képzeletben,
felcsúsztatva kezem a csuklódtól,
merem megsimogatni hátad,
észrevétlenül megérinteni téged,
abban a lágy ívben,
gerinced, s lapockád közötjében,
ott,
minden a szárny miatt van.