A mester, az egyetlen, azaz Konfuciusz, vagy Hérakleitosz, vagy a legbölcsebb rabbi (vagy Borges) sokat hallott a könyvtárról, mely a szóbeszéd szerint minden könyvnek, minden írásnak, minden nyelvnek otthont adott. Minden volt és létező, minden elveszett és eljövő könyvnek, írásnak és nyelvnek. Útra kelt, hogy a jámbor mindentudás e földi székhelyét a saját szemével lássa.
     Jólesett gyalogolnia, a kopár földön tükröződő ég elgondolkodtatta, a Névtelen Szentek Csarnoka, amely mellett elhaladt, álmélkodásra késztette, az igazságot elvétő szavak rendje, mellyel időszakos útitársai örvendeztették meg, szórakoztatta.
     Istenről vall minden, gondolta könnyelműen és komoran.
     Ha Isten a minden, minden szavunk Istent szólítja meg, gondolta még, mintha bátorításra lett volna szüksége.
     Tudta-e Platón, hogy az ideák nem másutt vannak, hanem a nyelvben, és szavaknak hívjuk őket, kérdezte magától utoljára, de a válaszra nem volt kíváncsi, a kérdést is csak unaloműzőnek szánta.
     Megérkezett.
     Dísztelen, már-már stílus nélküli épület volt a könyvtár, kisebb, mint számított rá; egyetlen termében az egyetlen könyvtáros éppen a szakállát nyírta. Gyertyafénynél, ódon tükör előtt.
     Udvarias meghajlással köszöntötték egymást.
     A mester akkor látta, hogy a könyvtár egyetlen termében egyetlen polc húzódik a falon, az tartja a kristályokat, a tükröket, a gyertyákat (ezek a könyvtáros személyes kincsei lehettek) és az egyetlen könyvet.
     – Ez volna? – bökött az érkező a társtalan kötetre.
     A könyvtáros bólintott.
     A mester, a másik előzékeny mosolyától fölbiztatva, leemelte a polcról és belelapozott.
     Gyanútlanul sebes mozdulat volt, meglepődni sem hagyott időt.
     A könyv egyetlen lapból állt. Azt fogta közre az ősnyomtatványok fejedelmi szegényességét idéző borítótábla. A lapon, ott, ahol a szövegnek kellett volna lennie, áthatolhatatlan feketeség várt a készületlen tekintetre. Mintha végtelen számú betűt írtak vagy nyomtattak volna rá. Vagy egyetlen textust végtelenül sokszor. Nem lehetett eldönteni, a sűrű és mély hiány atlantiszi fensége eltörölte a minden és a semmi különbségét. A mű olvashatatlan gazdagsága, kimeríthetetlen üressége pohárba igézett tengerhez, tenyérben őrzött sivataghoz volt hasonlatos.
     Másodszor is a könyvbe pillantván a mester immár betűket látott, közönséges ábécéket minden lehetséges és lehetetlen nyelvből, minden ismert és ismeretlen korból. Meg egyéb ábrákat és jeleket, azokat is lajstromba szedve.
     Harmadjára – már el sem ámult – Hölderlin versét olvashatta ugyanott, a Békeünnepet.
     Fölöslegesnek ítélt minden további kísérletezést, mégoly gondosat és tervszerűt is.
     Becsukta a könyvet, fegyelmezett zavarban, mint aki kétségbeesni is tapintattal szokott.
     Tűnődve ültek.
     Csöndesen itták a bort, amit a könyvtáros, ki tudja, miért, következetesen teának nevezett.
     – Még nem teljes – mondta a mester.
     – Még nem – ismerte el a könyvtáros.
     Egyikőjük fölemelte a gyertyát. A másik fogta a könyvet.
     Jófajta papír volt, gyorsan és korom nélkül égett.
     Hamu is alig maradt utána.
     – Így lesz tökéletes.
     – Igen, így lesz tökéletes.
     Kitárták az ajtót, és minden ablakot.
     A kevéske hamut a beszabaduló szél lágy hullámokban söpörte ki a könyvtárból, és szórta szét a néma földek felett.