Közismert esemény Németh László életében, hogy 1942-ben megpályázta a debreceni Tisza István Tudományegyetem magyar irodalomtörténeti tanszékének professzori állását, és nem kapta meg. Németh eredetileg ugyan ódzkodott a pályázattól, ám debreceni barátainak kapacitálására végül beadta a derekát, azaz pályázatát.¹ A tanszék betöltésének előkészítésére 1942. szeptember 9-én dr. Szabó Dezső dékán elnökletével a kar bizottságot jelölt, amelynek tagjai dr. Hankiss János, dr. Fest Sándor, dr. Pukánszky Béla, dr. Bárczi Géza, dr. Szabó Árpád professzorok. Az előkészítő bizottság még aznap összeült, "s úgy határozott, hogy az üresedésben lévő magyar irodalomtörténeti tanszéknek meghívás útján való betöltését javasolja, ha dr. Zsigmond Ferenc el nem fogadná, a bizottság a tanszéknek pályázat útján való betöltését javasolja".² Mivel Zsigmond Ferenc nem tartott igényt a katedrára, a kar felkérte a vallás és közoktatásügyi minisztert, hogy a pályázatot kiírni szíveskedjék.³ Szabó Árpád – feltehetően a professzori körben tapasztalt véleménymegoszlás ismeretében – számot vetett azzal, hogy Németh pályázatának minősített támogatása is kétséges, ezért 1942. november 11-én, a III. rendes kari ülésen lemondott jelölőbizottsági tagságáról.⁴
     A debreceni Németh-barátok időközben azon háborogtak, hogy Juhász Géza is megpályázta az egyetemi katedrát, amit ők barátságtalan lépésnek vettek. Juhász sértettségében a visszalépést fontolgatta, amiről Németh László beszélte le, egyúttal csillapítania kellett Gulyásék megbotránkozását.⁵
     Hónapig nem született döntés, noha a bizottság nevében Pukánszky Béla 1943. februárra elkészült a pályázatok értékelésével. Végre 1943. május 3.-án összeült az előkészítő bizottság, Szabó Dezső dékán, Fest Sándor, Pukánszky Béla és Bárczi Géza részvételével. Hankiss János, immár államtitkári címmel felruházva, hivatali elfoglaltsága miatt nem jelent meg, Karácsony Sándor pedig betegsége miatt maradt távol. Hankiss írásban küldte meg álláspontját, Karácsony Sándor viszont Lükő Gáborral szóban üzente meg javaslatát. Pukánszky betűrend szerint minden jelöltet részletesen, nagy empátiával minősített, bizonyos alapkritériumokat érvényesítve. Elsőként Juhász Sándor Gézáról állapította meg, hogy mint alkotó író fog az irodalom tanulmányozásához, nem kutató tudós, sőt írásaiban szembeállítja a tudományos "köztudatot" az íróival. Ráadásul szemlélete irányzatosan szubjektív: a népiség tölti be egész lelkét. Másodiknak Kerecsényi Dezsőt minősítette, javára írva, hogy az MTA levelező tagja, Baumgarten-díjas, a Protestáns Szemle főszerkesztője. Elismeréssel adózott gazdag irodalomtörténeti munkásságának, s pártatlan, igazságkereső tudósnak jellemezte, kifogást jószerint nem támasztott. Negyediknek Tóth Béla pályázatát mérlegelte. Érdemeinek elismerése ellenére megállapította: "munkássága mennyiségét és minőségét tekintve a legszerényebb a pályázóké között", nincs kiforrott szemlélete, Németh László és Juhász Géza hatása alatt áll. A sort Vajthó László véleményezése zárta. Pukánszky nem hallgatta el a debreceni Tisza István Tudományegyetem egyik magántanárának erényeit, de hiányolta Vajthó egyéni látásmódját. Úgy vélte, munkáiban a középiskolai tanár szólal meg, aki a köztudatban élő megállapítások és ítéletek újrafogalmazására képes. A betűrend értelmében Németh László harmadik volt a sorban. A róla szóló tanulságos jellemzést részletesen közöljük:

3. Dr. Németh László (szül. 1901-ben Nagybányán), ev. ref. vallású, 1924-ben orvosi diplomát szerzett, 1926-ban egészségtan-tanári képesítést nyert, 1928 óta középfokú iskolákban állandóan tanít, (több tanulmányutat tett Német-, Olasz- és Franciaországban) székesfővárosi iskolaorvos, ismert író és kritikus. 
     Németh László munkássága kétségkívül a leggazdagabb és legsokoldalúbb a pályázóké között. Alakilag felmerülhet az a kérdés, foglalkozhatunk-e érdemlegesen pályázati kérvényével, minthogy a pályázónak nincsen bölcsészettudományi tudori fokozata, noha Karunkon megüresedett állást óhajt elnyerni. A hivatalos hirdetmény azonban nem kívánja meg a pályázóktól a bölcsésztudori fokozatot, s így a kérvénnyel érdemben foglalkoznunk kell. De Németh László eddigi munkássága erkölcsileg is kötelez bennünket arra, hogy minden tekintetben egyenrangú pályázónak tekintsük őt. Ezt a munkásságot legalább részben valamennyien ismerjük. Mint minden írói munkásság, mely sokirányú és több műfajt ölel fel, természetesen ez is egyenlőtlen értékű, és a szakkörök meg a szélesebb nyilvánosság részéről is eltérő fogadtatásban részesült: bizonyos körökben a legmelegebb elismeréssel, sőt bámulattal szólnak róla, máshol élesen szembefordulnak vele. Természetesen az ő munkásságának szépirodalmi részével sem foglalkozhatunk; de nem vizsgálhatjuk egyenként kritikai írásait sem, noha ezek olykor egész kötetté duzzadnak – pl. Szekfű Gyuláról írt, sokat vitatott és támadott tanulmánya (Bolyai Akadémia kiadása, h. és é. n. 144. l.) s dalomszemléletének fővonásait meglehetős világossággal tárják elénk. Minthogy részletes vizsgálatukról már jelentésünk terjedelme miatt is le kell mondanunk, ezeket a fővonásokat igyekszünk először megragadni.
     Németh László irodalomszemlélete némi rokonságot mutat a Juhász Gézáéval, aki szintén mint alkotó író fordul irodalmunk története felé. Elsősorban az élő irodalom érdekli, melyet erősen szubjektív bírálatban részesít, és a múlt vizsgálatában is állandóan a jelennel való kapcsolatot keresi, értékelési elveit pedig ugyancsak a népi irodalom eszménye szabja meg. De Németh László látóhatára térben és időben jóval szélesebb: különösen pályájának kezdetén buzgón mélyed az európai műveltség tanulmányozásában, s európai keretben vizsgálja a magyar szellem sorsát és hivatását. Később az élő szellem kutatása egyre inkább a kultúra fejlődéskérdései felé tereli; érdeklődése mindinkább a történelem felé fordul, s munkásságának gerincét az utóbbi esztendőkben nagyrészt irodalomtörténeti tanulmányok alkotják. Irodalomszemléletének egészen új, sajátos vonása a kelet-európai összehasonlító szempont, mely valóban termékenynek ígérkezik és szellemi fejlődésünk több eddig homályban maradt részletére vet fényt. Természetes, hogy sok kötetet megtöltő kritikai írásaiban – és nemcsak azokban, melyek a napi szükséglet számára készültek – szubjektívizmusa gyakran túlzásokra ragadja. Nem lenne nehéz tanulmányaiból mondatokat idéznünk, melyek a tényeket torzítják és súlyos elfogultsággal, szinte az öncélú támadás lendületével fordulnak vitathatatlan szellemi értékeink vagy tudományunk és irodalmunk elismert nagy munkásai ellen. De úgy érezzük, hogy az ilyenféle idézetekkel mi is könnyen a torzítás hibájába eshetnénk, ez pedig méltatlan lenne Németh László minden egyenetlensége ellenére is tiszteletet keltő munkásságához, melyből egy kissé keserű, tépelődő, de mély műveltségű, kivételes tárgyi tudású és mindenben önálló gondolkozó képe tárul elénk.
     Részletesebb vizsgálat alá Németh Lászlónak azokat a munkáit vesszük, melyeket önéletrajzi vázlatában maga is irodalomtörténeti munkásságának középpontjába állít. Ezek Berzsenyiről és Széchenyiről szóló könyve, Magyarság és Európa című kötete és a Kisebbségben tanulmányai.
     Berzsenyiről szóló könyvét (Budapest, é. n. Franklin-Társulat kiadása 144 l.) az irodalomtörténet szempontjából legfontosabb munkájának tartjuk, melyet általában a szakbírálók is elismeréssel fogadtak. Szerző a 119. lapon maga jelöli meg könyve célját: "E könyv fő feladata talán éppen az, hogy az idáig állószobornak ábrázolt Berzsenyit folyton új csúcsokat kereső útján mutassa be." Németh László életképe komoly elmélyedéssel és átélő-képességgel készült szubjektív alkotás. Alaposan végigtanulmányozta Kazinczy levelezésétől kezdve az egész Berzsenyi-irodalmat és lépten-nyomon gyakran helytálló és termékeny megállapításokkal foglal állást az eddigi kutatás eredményeivel szemben. Apró adatbeli tévedései nem érintik a lényeget: Németh László valóban megértő, elhivatott módon közeledik Berzsenyihez, s kivételes lényeglátó képességével rajzol róla új, figyelemre méltó képet. Nagyon meggyőző, amit Berzsenyiről, az emberről ír: a soproni németes polgári műveltség és a dunántúli középbirtokú nemes életmódja között mutatkozó különbség, a költő testvértelensége, apjához való viszonya, herkulesi ifjúkorának "mítosza" és több más mozzanat új fényt és jelentőséget kap lelki arcának kialakulásában. A kötet két legérdekesebb és kétségkívül lemaradandóbb fejezete az "Ember a műhelyben" (II.) és az "Önigazolás" (V.) című. Az előbbiben szerző az igazi műértő tekintetével, kiforrott ítélőképességével és nemes ízléssel vizsgálja Berzsenyi líráját. Különösen elismerésre méltó, hogy az ismert nagy alkotások mellett a költő néhány feledésbe merült, örökszép versére is rátereli a figyelmet, főképp pedig az, hogy Berzsenyi műhelyébe vezetve az olvasót, egységes, vonzó képet ád fejlődéséről. Az "Önigazolás" című fejezetben a Platonnal és esztétikai tanulmányokkal foglalkozó Berzsenyit állítja az olvasó elé. Németh László gyakran itt is mélyebbre tekint, mint az eddigi Berzsenyi-kutatók, s így a költő-esztétikus helyesebb megértéséhez jut. A Platonra vonatkozó részletekben felhasználta ugyan Kerényi Károly "Az ismeretlen Berzsenyi" című, akkor még kéziratban lévő tanulmányát, de ezzel szemben is mindig megtartja szemléletének és ítéletének önállóságát.
     A könyv apróbb hiányaira a szakbírálók rámutattak. Szerintem ezek a hiányok nem súlyosak és alig csökkenthetik a szerző lényeglátó és összefoglaló érdemét. Két – szerintem elvi jelentőségű – bíráló megjegyzést azonban mégis fűznék a könyvhöz. Az egyik szerző bántó lenézése a "hivatalos irodalmárokkal" és filológusokkal szemben. Nem értem ezt a lenézést: a filológusok és "hivatalos irodalmárok" önmegtagadó műhelymunkája nélkül Németh László aligha kerülhetett volna abba a helyzetbe, hogy Berzsenyiről szóló szép könyvét megírja, lenézése annál indokolatlanabb, mert olykor gúnyolódásával szemben a joggal várt eredménytöbbletek is elmaradnak. Hogy pl. a költő miképpen töri át a horatiusi kereteket, arról Németh Lászlónál is alig találunk többet, mint Gyulai Pál leszólt előadásaiban. Ez az alázathiány a kutató tudománnyal szemben éppen nem veszélytelen, különösen, ha erős egyéniség sajátossága, mely kétségkívül irányító hatással van ifjúságunk gondolkodására. Aki igényt tart arra, hogy egyetemen vezesse az ifjúság szakképzését, annak tudnia kell, hogy a képzettség alapja a megbízható és lelkiismeretes kutatómunka. Hogyan támadjon kedv a tudományra vágyó ifjúban kutatásra, ha egyik szellemi irányítójától valóban megvesztegető előadásban a becsületes kutató becsmérlését hallja? Másik bíráló megjegyzésünk Németh László tagadhatatlanul egyéni irodalomtörténeti stílusát illeti. Ízlés dolga, hogy valaki írásaiban szívesen használja az erotikával kacérkodó hasonlatokat, a szinte kamaszos lendületű kifejezéseket, az olvasót meghökkentő fordulatokat. Megvallom, hogy Németh László regényeiben és színműveiben gyakran még élveztem is fojtott szenvedélytől izzó, érdes és meg-megállásra kényszerítő írásmodorát. Irodalomtörténeti tanulmányban azonban bizony zavar ez a stílus, és alig hiszem, hogy közelebb vezet a célhoz. Nem kell mindjárt a "hivatalos irodalmárok" "bikkfa-nyelvezetéhez" folyamodni, hogy az efféle éppen nem helyénvaló, s olykor bizony tényekkel sem igazolható kifejezéseket elkerüljük: "specerájban kotló irodalmár", "millénniumi hülyeség", vagy "az eltört sódarú Berzsenyi", aki "beledermedt a dicsőség kocsonyájába". Ne lássék kicsinyes akadékoskodásnak, hogy ezeket a stílusbeli kisiklásokat szóvá teszem. Németh László ízig-vérig íróember, s stílusa írói lényegének egyik legjelentősebb vonása. Ha pedig azzal a gondolattal foglalkozunk, hogy erre az íróra bízzuk egyetemi ifjúságunk magyar irodalmi szaknevelését, kétszeresen foglalkoznunk kell írásmodorának veszélyeivel. Németh László kétségkívül végiggondolja mondatait; mögöttük mindég ott érezzük egyénien látott vagy elképzelt valóságképét. Kérdés azonban, hogy ifjúságunkban meglesz-e az erő arra, hogy ellenálljon gyakran ragyogó, újszerű mondatai sábításának, keresztülnézzen a köntösön és az írót abban a parancsban is kövesse, hogy mondanivalóját szigorúan végiggondolja. Németh László ezt a parancsot mindég híven teljesíti. Ifjúságunk azonban – tapasztalatból tudom – igen gyakran folyamodik tetszetős, aforisztikus tömörségű mondatokhoz akkor is, mikor mögöttük hiányzik a gondolat. Nem kell-e attól tartanunk, hogy Németh László éppen rendkívüli szuggesztív erejénél fogva még inkább ebbe az irányba tereli? Bízunk abban, hogy az íróról vallott szigorú erkölcsi felfogását tanítványaiba is bele tudja oltani, de aggodalmunkat mégsem hallgathatjuk el. 
    Széchenyiről írt könyvét (Bolyai Akadémia kiadása. h. és é.n. 189 l.) "vázlatnak" nevezi Németh László, azért nyílván, mert Széchenyi munkásságának reális gyakorlati vonatkozású részleteit inkább csak jelzi, igazi célja az, hogy hősének szellemi képét adja. Ez a "vázlat" bizonyos tekintetben szerző legérettebb munkája. Azzá teszi az a törekvése, hogy valóban tárgyánál maradjon, és ne lásson Széchenyiben alkalmat arra, hogy időszerű kérdésekről mondja el véleményét, – mint legtöbb irodalomtörténeti tanulmányában, bizonyos mértékben a "Berzsenyi"-ben is, – és oldalvágásokat mérjen irodalmi ellenfeleire; azzá teszi fegyelmezett stílusa is, mely nem erőszakolja az egyéni, gyakran bántó és a népszerűsködés gyanúját keltő fordulatokat meg hasonlatokat. Tartalmilag a könyv értékét első három /"A külföldi magyar"– "Byron testvére" – "Ádám munkát keres" / és hatodik fejezetében /"Széchenyi és Kossuth"/ látom. Az előbbiekben szerző a naplók és levelezések alapján rendkívül finom értelmező és lényeglátó készséggel állítja elénk a fiatal Széchenyi lelki fejlődését, azt a folyamatot, mely a külföldi magyart ezernyi gátláson, kételyen és egyéni gyötrődésen keresztül a magyar reformpolitika úttörőjévé formálja; az utóbbiban szinte drámai erővel tárja elénk a negyvenes évek Széchenyijének egyre nyomasztóbb elszigetelődését közéletünkben, egyre tragikusabbá váló magányát. Németh László előadásában Széchenyi alatt meginog ugyan a szobortalapzat, melyre alakját a köztudat állította, de emberileg jóval közelebb kerül hozzánk. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül a könyv egyik jelentéktelennek látszó fogyatkozását: sajtóhibáit. Németh László úgy látszik – általában nem sokat törődik a sajtóhibával. Ez a körülmény nem növeli ugyan könyveinek vonzóerejét, – de lényegüket nem érinti. Széchenyi-tanulmányában azonban a sajtóhibák már-már a lényeget veszélyeztetik. A hibásan alkalmazott idézőjelek az olvasó bizalmát rendítik meg szerző forrástanulmányainak alaposságával szemben, az írásjelek összevisszasága az érthetőséget nehezíti meg. Általában alig találtam könyvet, melynek értékét a sajtóhibák annyira lerontanák, mint Németh László Széchenyi-monográfiáját.
    Magyarság és Európa /Budapest, 1935. Franklin-Társulat kiadása 137 l. / széles távlatú áttekintés a magyarság európai sorsáról és merész, de becsületesen átgondolt kultúr- és társadalompolitikai terv az "öt országba szétszórt" magyarság összefogására egy új Közép-Európában. Mi itt feladatunknak megfelelően csupán a tanulmány irodalomtörténeti szakaszaival foglalkozunk. Ezek elsősorban a könyv "Írók a hanyatlásban" című fejezetében találhatók, melyben szerző irodalmi életünknek rendkívül színes, egyéni látásra valló fejlődési vonalakkal összetartott képét rajzolja Vajda Jánostól napjainkig. Ez a kép szervesen illeszkedik a tanulmány más szakaszainak irodalomtörténeti fejtegetéseibe. Németh László irodalomszemléletének mintegy két pillére Berzsenyi Dániel és Csokonai Vitéz Mihály; az ő költészetükben található értékekhez viszonyítja irodalmunk igen sok jelenségét akkor, mikor látszólag alig teremthető kapcsolat közöttük. Az ő költészetükben rejlő erőket kívánja hatékonnyá tenni a népi és európai hagyományokon egyformán nyugvó új magyar szellemiség kialakulásában. A könyvnek szellemi életünk jelenlegi állapotával foglalkozó szakasza tele van harcias lendületű, erősen szubjektív hangú bíráló megjegyzésekkel, melyeknek a tudományhoz csak kevés közük van. Szerző némely tételét, pl. Kerényi Károlynak, mint az antik görög hagyományokon nyugvó új életszemlélet prófétájának túláradó méltatását – a tárgyilagosságot kereső olvasó alig követheti mosoly nélkül. 
     A Kisebbségben című kétrészes tanulmánygyűjtemény /Budapest, 1942. Magyar Élet kiadása, I. 369 l., II. 364. l./ névadó tanulmányával végül azért foglalkozunk itt külön, mert szerző szerint egy új irodalomtörténet csiráit foglalja magában. Németh László a magyar irodalomtörténet Bessenyei Györggyel kezdődő korszakának "fejlődési zavarait" próbálja felfedni, melyekben – véleménye szerint – mindég a "magyarabb szellem" rekedt meg, míg a kevésbé magyar tovább hatott és vitte a fejlődés fonalát. Lényegében Farkas Gyula könyvének /"Az asszimiláció kora a magyar irodalomban" / megjelenése után a "Magyar Szemle" hasábjain az asszimiláció körül megindult vitához fűzi mondanivalóját, de a "jött-magyar" és a "magyar-magyar" ellentétét a "híg magyarság" és "mély magyarság" ellentétévé szélesíti, és szellemi életünknek 1867 előtti korszakaiba is visszavetíti. Tétele erősen vitatható, sőt bántó, ha a "híg magyarok" Németh László alkotta névsorát – Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy Károly , Kossuth, Eötvös, Petőfi, Jókai stb. – a "mély magyarokéval" – Bessenyei, Kármán, Csokonai, Berzsenyi, Széchenyi, Katona, Szalay, Arany, Kemény, Zilahy, Vajda, Péterfy, Ady stb. – egyszerűen szembeállítjuk. Tagadhatatlan azonban, hogy a torzító szembeállítás mögött némi igazság is meghúzódik. Németh László feltétlenül helyesen állapítja meg, hogy az asszimiláció folyamata és az asszimiláns szellem már jóval 1867 előtt érvényesült irodalmunkban, s ebből a felismerésből kiindulva egyes költőink és íróink teljesebb megértéséhez több találó észrevétellel járul hozzá. A tanulmány második fele alig tartozik ránk: itt kizárólag a "kultúrkritikus" és "irodalompolitikus" szólal meg – magam nem kevésbé irtózom ezektől a szavaktól, mint Németh László, mégis, mint ő, kénytelen vagyok velük együtt élni! – aki szellemi életünk helyzetképét vizsgálva 1939 tavaszán ragyogó dialektikával, de egyúttal sajnálatos elfogultsággal szórja vádjait főleg Szekfű Gyula és Babits Mihály ellen. Vádaskodásait értékükben és hatásukban legtalálóbban azzal a bíráló mondattal jellemezhetjük, melyet maga Németh László írt Szabó Dezső pamfletszerű kritikáiról: "Elképzelhető-e rosszabb iskola egy szellemi tunyaságra hajló ifjúságnak, mint efféle kiütésekből egy sorozatot végignézni?" /69. l./ A "kultúrkritikus" fejtegetéseit csupán azért tesszük szóvá, mert a mondataiban megszólaló megbántottság és fanyar elégedetlenség az irodalomtörténet-író stílusmodorosságaira is fényt vet, és általában elősegíti Németh László írói egyéniségének teljesebb megértését. Hogy elégedetlensége jogosult-e vagy sem, az nem tartozik ránk. De meg kell állapítanunk, hogy az "irodalmárokkal" való gúnyos hadakozásai és sokszor "bunkós" írói jellemzése alatt is ez a megbántottság és elégedetlenség forr.
     Nem hisszük, hogy a magunk részéről is okot adnánk erre az elégedetlenségre akár Németh Lászlóról adott eddigi jellemzésünkkel és bíráló megjegyzéseinkkel, akár azzal, hogy többi tanulmányköteteinek /Tanú I.-IV. évf. , Készülődés I.-II. kötet, Minőség forradalma I-IV. kötet / egyes darabjaival nem foglalkozunk külön. Ezek a tanulmányok értéküket tekintve általában semmiképpen nem állnak szerző itt ismertetett nagyobb munkái mögött. Írói arcképeiben /Bethlen Kata, Kemény Zsigmond /, hozzászólásaiban irodalmunk elvi kérdéseihez vagy a magyar vers fejlődéséhez – utóbbiak közül különösen kiemelkedik Magyar ritmus című, önállóan is /Magyarok Könyvtára, Mefhosz Könyvkiadó, h. és é. n. 63 l./ megjelent tanulmánya – bőven akad találó, éles megfigyelőképességre valló és a megértést hatékonyan elősegítő megállapítás. Ezek a tanulmányok azonban nem változtatnak azon a képen, melyet Németh László irodalomszemléletéről ismertetett nagyobb munkái alapján nyertünk. Németh László mindig mély műveltségű, tiszteletre méltó tárgyi tudású, a maga útján járó gondolkodó marad, aki bátran a problémák mélyére néz és becsületes, férfias lélekkel keresi az igazságot. Fogyatkozásai részben írói jellemének olyan sajátosságaiból adódnak, melyek a nagyközönség szemében inkább előnyt jelentenek számára. Erre azonban i t t nem lehetünk tekintettel. Németh László lényegileg távol áll a tudománytól: filológiai képzettsége nincsen, nem járta meg a kutató műhelymunka fáradságos, de a tényekkel szemben tiszteletre, józan mértéktartásra és alázatra nevelő útját, s így kevésbé érzi a felelősség súlyát, mikor általánosít, ítéletet mond; könnyebben hajlandó arra, hogy a tetszetős vagy szellemes fogalmazás kedvéért az apró adatokból adódó, olykor rideg valóságot módosítsa. Támogatja ebben szinte határtalan szubjektívizmusa is: amint a regényíró Németh László nem tud embereket és eseményeket magától elvonatkoztatni, hanem csaknem mindég önéletrajzot ad más-más változatban, úgy az irodalomtörténet-író is többnyire szinte "személyes megtámadtatás" címén kér szót, és tárgyát alkalomnak tekinti arra, hogy egyéni csodálatának, szeretetének, de még gyakrabban ellenszenvének kifejezést adjon. A lelkében élő keserűség és megbántottság – mint mondottuk – nemcsak olykor indokolatlan harciasságán, hanem írásmodorán is kiütközik. Mindez komoly megfontolásra kötelez, mikor helyét a pályázók sorában érdemének megfelelően kell kijelölnünk. Munkássága mindenesetre tiszteletre méltó és szellemi életünk számottevő értéke; nemcsak eredmény, hanem ígéret, mely talán új keretek között is megtalálja méltó változatát.
     [...]
     Tekintetes Bizottság! Jelentésem végére értem, s most a pályázók rangsorolásának nehéz feladata hárul ránk. E feladat megoldásánál szerény nézetem szerint egyedül az a szempont lehet irányadó, hogy egyetemi tanári állást csak az tölthet be méltóképpen, aki kétségtelen tanújelét adta önálló tudományos kutatási készségének, és akiről eddigi munkássága alapján joggal hihetjük, hogy ezt a készséget tanítványainak is tovább tudja adni. Ezt a szigorú értékmérőt alkalmazva a pályázók megbírálásánál, közülük igaz meggyőződéssel egyedül dr. Kerecsényi Dezsőt merem ajánlani arra, hogy kinevezésre felterjesztessék. Lehet, hogy írott szabályaink több pályázó jelölését kívánják. Magam több pályázó rangsorolására nem vállalkozhatom, mert úgy érzem, hogy lelkiismeretem ellen cselekednék, melynek parancsát minden írott szabály ellenére is követnünk kell, különösen nekünk, egyetemi tanároknak. Tisztelettel kérem a Tekintetes Bizottságot, hogy a kijelentésemben előadottakat megfontolva bölcs döntését meghozni kegyeskedjék.
     Debrecen, 1943. február 12. Mély tisztelettel. Pukánszky Béla ny. r. tanár.

A bizottság hosszas és beható vita után, a Pukánszky Béla előadói javaslatát egyhangúlag elfogadta.
     Az Eötvös-kollégiumi háttérrel rendelkező Pukánszky (1895-1950) 1932-től az MTA levelező tagja volt, csak 1941-től állt a debreceni egyetem német tanszékének élén. Hogy miért éppen őrá bízták a pályázatok minősítését, azt nem indokolta a jegyzőkönyv. Foglalkozott ugyan magyar irodalomtörténettel is, de fő kutatási területe a magyar-német irodalmi kapcsolatok feltárása volt. Szabó Árpád Barta Jánosnak írott levelében azt állítja, hogy kezdetben Pukánszkyt is sikerült Németh László oldalára állítani, de később megváltoztatta álláspontját. Pukánszkynak tudnia kellett róla, hogy Német polgárság magyar földön című könyvéről Németh László is kritikát írt.⁶ Méghozzá részben elismerő, egyetértő, részben elutasító, vitatkozó kritikát. Olyat, amilyen az ő Némethről készített dolgozata.
     A mindent eldöntő kari ülésre 1943. május 5-én került sor. A jegyzőkönyv szerint egyedül Karácsony Sándor hiányzott. Jelen volt Szabó Dezső dékán, Bárczi Géza, Divéky Adorján, Fest Sándor, Hankiss János, Mészáros Ede, Milekker Rezső, Paulovics István, Pukánszky Béla, Szabó Árpád, Tankó Béla nyilvános rendes tanárok, továbbá Gaetano Trombatore nyilvános rendkívüli tanár, Márton Béla és Hoffer András egyetemi címzetes rendkívüli tanárok. A három utóbbi nem rendelkezett szavazati joggal.
     A jegyzőkönyv a következőképpen örökítette meg a szavazási procedúrát:
     Az elnök bemutatta a jelölőbizottság jegyzőkönyvét, mely szerint a bizottság egyhangúlag elfogadta az előadó azon javaslatát, hogy a tanszékre első helyen egyedül dr. Kerecsényi Dezsőt jelöljék. Bemutatta továbbá dr. Karácsony Sándor egyet. ny. r. tanártól közvetlenül az ülés előtt kapott beadványát, amely négy pályázót: Vajthó Lászlót, Kerecsényi Dezsőt, Németh Lászlót és Juhász Gézát aequo loco elsőnek jelöl; vagy ha ez formailag nem lenne lehetséges Vajthó Lászlót elsőnek, Kerecsényi Dezsőt, Németh Lászlót aequo loco másodiknak, Juhász Gézát harmadiknak jelölte. E Budapesten, 1943. május hó 4-én kelt dodonai javaslat azzal is elhárítja a személyes felelősséget, hogy "a végső döntés úgyis a V. és K. Miniszter Úr, illetőleg a Kormányzó Úr kezében van."⁷
     Többek hozzászólása és beható vita után a dékán elrendelte a titkos szavazást afelett, hogy a kar elfogadja-e a bizottság javaslatát, vagyis hogy egyedül dr. Kerecsényi Dezső legyen a jelölt. A 11 szavazólapból 3 igen, 7 nem és 1 üres szavazólap volt. Ezek után a dékán elrendelte a titkos szavazást afelett, hogy kit jelöl a kar első helyen. Mind a 11 szavazólapon dr. Kerecsényi Dezső neve volt olvasható. A második helyre a 11 szavazatból 7 Vajthó Lászlóra esett, 4 szavazólap üres maradt. A harmadik helyre 2 szavazó Dr. Németh Lászlót, 1 szavazó Juhász Gézát jelölte meg, 8 szavazólapot pedig üresen adtak be. A kar hivatalosan az üresedésben lévő magyar irodalomtörténeti tanszékre egyetemi nyilvános rendes tanári minőségben való kinevezésre első helyen dr. Kerecsényi Dezsőt, második helyen dr. Vajthó Lászlót jelölte.

A kari tanács következő, X. ülése úgynevezett rendkívüli ülés volt, melyet 1943. május 17-én tartott. Az ülés két napirendi pontja ismeretében olybá tűnik, hogy összehívásához kizárólag Németh üzenete szolgáltatott ürügyet. Az elnöklő Szabó Dezső ismertette az ominózus levelezőlap szövegét:
     "Méltóságos dr. Szabó Dezső egyet. dékán úrnak, Debrecen, Egyetem. – Feladó Németh László, Bocskai-kert, Debrecen. – Méltóságos Uram, úgy értesülök, hogy a bölcsészeti kar tanárainak nagy része jelölésem ellen foglalt állást. Minthogy én a fakultások jogát arra, hogy választásukban magukat megbecsüljék vagy megbélyegezzék, teljes mértékben elismerem, arra kérem Méltóságodat, legyen szíves ott lévő okmányaimat címemre kiküldeni /esetleg Gulyás Pál barátomnak átadni. / Én a pályázattól elállok. Méltóságod fáradságát előre köszöni Németh László. s. k. Postabélyeg kelte 1943. május 6."
     A dékán felolvasta a Németh Lászlónak küldendő választ, amely a Gulyás hagyatékban maradt fent.
     "Minthogy a magyar irodalomtörténeti tanszékre pályázatát a Nagyméltóságú Vallás- és közoktatásügyi Miniszter Úrhoz nyújtotta be, kérem, hogy az üggyel kapcsolatos további beadványát is a Vallás- és közoktatásügyi Miniszter Úr Őnagyméltóságához szíveskedjen intézni." A jegyzőkönyv tanúsága szerint a választ ez a szöveg követi: "Többek hozzászólása és beható eszmecsere után a kar megállapítja, hogy a levelezőlapban foglaltak sértők rája nézve, ezért kéri a VKMiniszter Urat, hogy a bűnvádi eljárás megindítására a felhatalmazást megadni méltóztassék."
     De folytatásnak, bűnvádi eljárásnak az egyetemi dokumentumok között nincs nyoma. A kar a maga részéről lezárta az ügyet, nem foglalkozott többet vele. Az 1942/43-as egyetemi évkönyv is sima napirendként rögzíti a végeredményt.⁸ Annál nagyobb volt nem szűnő visszhangja Németh László táborában. Németh maga túldimenzionálta a kudarcot, bukásról beszélt, s több helyen is írásos jelét adta "nem patologikus értelemben a katedra-komplexusának" (Barta János). A bölcsészkar döntését botrány szagú országos üggyé Illyés Gyula glosszája avatta.⁹ Abban többek között az áll: "Az öt pályázó közül elsőnek őt ejtették el. Választás elé sem bocsátották.[...] A kudarc csúfos. Debrecenre persze, s mindarra, amit Debrecen a magyar életben jelentett s készült ismét jelenteni." Mint láttuk, ez az állítás nem fedi a valóságot, mint ahogy az sem, hogy Németh tudomása szerint egyedül Karácsony Sándor szavazott rá: nem is volt jelen a mindent eldöntő ülésen. Illyés cikkére reflektált a Debreczen című mérsékelten konzervatív napilap. "A debreceni egyetemi ifjúság őszinte örömmel várta, hogy Németh László elfoglalja katedráját a debreceni egyetemen. Azóta azonban híre járt, hogy a kiváló író visszavonta benyújtott pályázatát..." A lap azt ígérte, hogy vissza fog térni az ügyre.¹⁰ De az újság nem saját véleményét tolmácsolta, hanem Gulyás Pál feltűnően belenyugvó helyzetértékelését tálalta: "Az egyetemmel kapcsolatos ügyre vonatkozólag csak azt mondhatom, hogy Németh László annak idején barátainak unszolására nyújtotta be pályázatát. Én magam sohasem bíztattam túlságosan, mert tudtam, hogy mi volt Csokonai sorsa."¹¹ Gulyás Pál itt némileg szépíti a maga szerepét, de tagadhatatlan, hogy nem ő volt a "felbujtó", a kísérlet spiritus rectora. Professzor Németh Lászlónak című verse is vigasztaló, sztoikus belenyugvást áraszt.
     Az eset irodalomtörténeti minősítésének számát fölösleges szaporítanunk. A bölcsészkar tanácsa szakszerű döntést hozott, egy arra érdemes tudós mellett voksolt, s ha meggondoljuk, a prekoncepció – tudós tanár előnyben! – sem kifogásolható az egyetemen, bár ez hátrányosan ütött ki Németh Lászlóra. Barta János tanulmánya is ezt sugallja. Bitskey István szerint a bölcsészkar tanácsa "úgy döntött, ahogy akkor döntenie lehetett és kellett..."¹² A háború, illetve korai halála miatt Kerecsényi Dezső egyetlen félévben állhatott a debreceni katedrán, működése és emberi habitusa így jószerivel semmilyen nyomot nem hagyott az egyetem szellemi arculatán, még monográfusa sem hasznosította Barta János debreceni működését feltáró tanulmányát. A háborús körülmények, a politikai vegzatúrák Németh Lászlót is sújtották volna, jóllehet az ő mágneses erejű dinamikus egyénisége, intellektuális kisugárzása bizonyosan jobban éreztette volna hatását. De legjobb tudomásunk szerint sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő, hogy tekintélyelvű egyetemeink bármelyikén bölcsész diploma nélkül töltsön be valaki professzori állást irodalmi tanszéken. (Jugoszláviában Sinkó Ervin professzor volt a zágrábi egyetemen, holott nem rendelkezett még érettségi bizonyítvánnyal sem!) Magának a városnak, Debrecennek pedig semmi beleszólása nem lehetett a választásba, szégyellnivalója tehát nincs, legfeljebb vesztesége.
 

Források 

1. Ezt több dokumentum, bizonyítja. Például Gulyás levele: "Ne makacsold meg magad az eszme elutasításában. Sőt. Szinte biztos az eredmény..." stb. In.: Németh László élete levelekben 434. sz. l. Bocskay-kert. In.: Homályból homályba. Életrajzi írások. Bp. 1977. I. 620
2. A bölcsészettudományi kar jegyzőkönyvei 1942/43. (Számozatlan). Az ügymenetre vonatkozó szó szerinti vagy lényegi szövegidézetek és tények ebből a dokumentációból valók, amely megtalálható a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar dékáni hivatalának irattárában.
Barta János: Németh László debreceni katedrája c. (Kortárs, 1984/ 1798-1808). dolgozatának azon állítása: "...a kar a meghívás elől kitért, és meghirdette a pályázatot", e ténnyel együtt állja meg helyét. Barta professzor egy újabb közleményben bővítette tanulmánya adatbázisát (Egy különös levélváltás, Kortárs, 1986/6. 140-141). De Zsigmond Ferenc neve sem az ő, sem a mások dolgozatában és az emlékezők előadásában fel sem merült. Utal rá azonban Némedi Lajos: "...Nehezen ellenőrizhető források szerint az egyetem kísérletet tesz arra, hogy címzetes rendkívüli tanárát Kunhegyesről Debrecenbe hívja a katedrára. E misszióra Révész Imrét kérik fel. Zsigmond Ferenc azonban már belefáradt az életbe, Kunhegyest többé nem hagyja el. " (Zsigmond Ferenc pályája. Alföld, 1983/7. 58-65)
3. Zsigmond Ferenc (1883-1949) 1906-tól 1922-ig a karcagi gimnázium, 1922-1934 között a debreceni Református Főgimnázium tanára. 1923-ban a debreceni egyetemen magántanárrá habilitálták, 1930-ban címzetes rendkívüli tanárrá nevezték ki. 1925-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1943-tól rendes tagja. Több nagy- és kismonográfiát írt (Lévay József, Vas Gereben, Gárdonyi Géza, Jósika Miklós, Mikszáth Kálmán, Vörösmarty Mihály stb). Az ő nevéhez fűződik az első Jókai-monográfia is. (1924). A maga korában fontos volt Az Ady-kérdés története c. könyve. A magyar nemzeti irodalom története I.-II. az egyik legjobb középiskolai tankönyvnek számított. (1932-1933)
4. Kár, hogy Szabó Árpád Barta Jánosnak írott levelében nem nyilatkozott visszalépésének okáról, körülményeiről, csak azt cáfolta, hogy erre Szekfű Gyula kérte volna!
5. Erről Németh László két ismeretlen levele is tanúskodik, melyeket a Függelékben közlünk. Németh ezt írta Gulyás Pálnak. "Nagyon sajnálom, hogy Gézával összekaptatok az én katedrám miatt..." stb. In. : Gulyás Klára - Merva Mária: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése. PIM. 1990. 388. sz. l. 
6. Német polgárság magyar földön. Franklin Társulat. é. n. (1940). Az UMIL tévesen 1944-re teszi a könyv megjelenését, amely a Magyarságismeret sorozat IV. köteteként látott napvilágot. Németh László kritikája: Beolvadók – visszaolvadók. Kelet Népe, 1941/1. 25-26
7. Karácsony Különvélemény-e szó szerint megjelent A magyarok kincse c. könyvében. Exodus, 1944. 130-133
8. Fontosabb kari események. 1. Dr. Kerecsényi Dezső egyetemi magántanárt, gyak. gimn. rendes tanárt a Kormányzó Úr Ő Főméltósága dr. Pap Károly nyugdíjazásával megüresedett magyar irodalomtörténeti tanszékre kinevezte (VKMin. 69. 903 / 1943. IV. 2. sz. a. / egyetemi nyilvános rendkívüli tanári minőségben. A 398. kézzel számozott lapon
9. Illyés Gyula: Németh László Debrecenben. Magyar Csillag, 1943. 613-614. 
10. Németh László nem megy Debrecenbe egyetemi tanárnak, az öt pályázó közül elsőnek őt ejtették el – mondja Illyés Gyula. Debreczen. 1943. május 19. 5
11. Gulyás Pál elmondja, mi hozta Németh Lászlót a Bocskai-kertbe. Debreczen, 1943. május 23. 5
12. Bitskey István: "Csikorgó előidőkből létünk talpa lesz". Németh László esszéi a régi magyar irodalomról. In.: Németh László irodalomszemlélete, Db. 1999, 24. Itt jegyezzük meg, hogy szerző a debreceni katedra ötletadójának Karácsony Sándort nevezi meg. Németh László az elsőbbséget Szabó Árpádnak adta. Lásd: Bocskay-kert. Homályból homályba. I. 620. Barta professzor személyesen Németh Lászlótól hallotta, hogy a "beugrató" Szabó Árpád volt. Más helyen azt írja: "Hogy az első indítás kinek a fejéből pattant ki, azt nemhogy ma, de talán akkor sem lehetett megállapítani."
 

Függelék
 

(1) "Kedves Géza, itt van nálam mind a két levél, amit hozzám intéztél; az is, amit Palihoz. Nagyon helytelenítem, hogy a pályázatod miatt szuttyongatnak, bírálgatnak. Ezzel engem sértenek meg. Ha ebben az ügyben van, akit korholni lehet: az én vagyok. Ha neked csak reményed is volt ehhez a katedrához, nem lett volna szabad pályáznom. De nekem azt mondták, hogy igazán csak reményed van s különben is már egy éve szavamat adtam. Attól félek, el sem hiszed, hogy számomra ez a professzorság inkább áldozat lenne, mint öröm. Kezdetben virtusból mentem neki: bizonyítsuk rá a rendszerre, hogy még ezt sem adja meg nekem. Később elhittem, hogy tehetnék tán valami jót ezen a helyen. De az, hogy barátom: abból látja magát kiütve általam (ó borzalmas mondat!) ami számára a pálya teteje: fölmentést adhatott volna a számomra.
Amit helyed átadásáról írsz, magadnak is be kell látnod Géza, hogy gyermekes. Ha engem nem jelöl a kar, akkor sem jelöl, ha te visszalépsz. Te is csak játszol ezzel a lehetőséggel: részben hogy igazold, amit nem kéne igazolnod, részben hogy megalázd, akit nem kéne megaláznod. Leveleidből azt látom: fáj neked a föllépésem, nagyon-nagyon szeretnél professzor lenni és úgy érzed, lehetnél. S most ingerel, hogy mások ezt éreztetik veled. S valami lehetetlen ellen-nemességgel szeretnéd a magad érzéseit letorkolni. S ettől még ingerültebb leszel. De hát mire való ez? Az nagyon helyes és jogos érzés ami téged a katedra fele húz. Ne szégyeld s arra kérlek, harcolj érte kézzel és körömmel. Ez az egyetlen, ami engem megvigasztal érte, hogy versenytársak lettünk. Hely-átadások emlegetésivel pedig ne sérts meg. Palinak különben is felhatalmazást adtam, hogy ha büszkeségemet sértő dolgok történnének, az írásaimat kérje vissza.
A Harsányi-ügyben olvastam a bíróság határozatát. Szeretném megtakarítani ezt a leutazást s főként Harsányi könyveinek az olvasását. Fölhatalmazol-e, hogy telefonon beszéljek vele s a dolgot likvidáljuk? Tán tudnék olyasmit mondani neki, ami előtt meghátrál.
Tehát fel a fejjel Géza s vállald, amit érzel, úgy vagy nekem is legjobb barátom. Ölel és boldog új évet kíván Németh László. XII/26." (Címzés: Nagys. Dr. Juhász Géza tanár, író úrnak, Debrecen, Dóczy leánygimn. Feladó Németh László III. Törökvész 41. Egyetlen lap mindkét oldalán tele írt 2 féle tintaírás.)
(2) "Kedves Géza, becsületes, őszinte levelednek nagyon örültem. Kár, hogy Palival nem értitek meg egymást: kétféle becsületesség is lehet összeférhetetlen. A pályázat alól nem mentelek föl, pláne most, hogy elmondtad reményeidet. Ha ne adj isten: rámszakad a katedra, te is alászorulsz. A Pali kezébe tett fogadalom alól majd föloldatlak; lesz hatalmam rája. Kár akkora dolgot kerekíteni mindebből, hagyjuk folyni, s majd meglátjuk. Harsányi könyveit még időben látnom kéne. Vigyázz kérlek, nehogy fölsüljek mint szerkesztő. Zilahy azt ígérte, hogy ír neked. Mentetek valamire? Szerinte Harsányi is belátta, hogy kár volt erőltetni. Végső estben viszont Ravaszt és Voinovichot vonultatja föl ellenünk. Marhaság! Olvasd a hadijelentéseket. Ölel családoddal: Németh László." (Címzés: Nagys. Dr. Juhász Géza író tanár úrnak, Debrecen, Hatvani u. 1. Dátum a pecséten: 1943. január 11. Kézírásos, tintaírású levelezőlap, autograf aláírással.)

(Németh László e két levelét Lévay Botondnak, a Juhász Géza hagyaték örökösének szívességéből és engedélyével teszem közzé az eredeti helyesírással.)