>VI. nap V. történet. Bizony, szólalt meg egy reszelős, öreg hang, engem sem emberhez fűzött a szerelem, hanem csak emberi dolgokhoz. – A hang jóindulatúan krákogott, a firenzeiek könnyen maguk elé képzelhették a rövid combok fölött domborodó pocakot, az egymásba kulcsolt párnás ujjakat, a széles toka fölött reszkető jóindulatú, bölcs mosolyt. Pampinea felsóhajtott: – Barátaim, bármily unalmas este is várna ránk, kérlek titeket, ne engedjétek, hogy egy határvidéki plébános jámbor és tanulságos mesékkel szórakoztasson minket. Az alkalom sem lenne megfelelő, hogy itt, a Körszállóban egy tiszteletreméltó atya társaságát keressük. – Fiammetta ujjaival akart inteni a lángocskának, de nem lévén jártas a szellemidézésben, a reszelős öreg hang visszavette a szót.

– Kedves, jó, földi testvéreim, kezdte a szellem, ti nemes hölgyekhez és urakhoz méltóan jártasak vagytok nyilván a történelemben, biztos neves humanisták oktattak titeket, így hát hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy a Határvidék fővárosában ilyen tanult külföldiekkel érintkezhetem.
     Én mint szegény parasztfiú a középiskolát Losoncon, aztán Besztercebányán végeztem. Akkor nem is hittem volna, hogy az iskolás évek véget érhetnek egyszer. Míg az ember gyerek, egyetlen délutánban száz- és százezer perc fér el, akkor még annyi gazdagsága, olyan sokféle íze az időnek, amiről nem is álmodnak a felnőttek. Én néhány perc alatt megtanultam a kollégiumban a leckéket, letisztáztam a számtanpéldákat, aztán régi felvidéki útleírásokat forgattam, vagy arról álmodoztam a könyvtárban, hogy világutazó leszek, mint Benyovszky Móric, meghódítok egy trópusi szigetet, és úgy élek a bennszülöttekkel, mint tanítójuk, könyvtárosuk és választott királyuk. Sok időm volt unatkozni, ezért naplómban kitalált madár- és orchidea-fajták tulajdonságait jegyeztem fel, a szlovák, magyar és német nyelv elemeiből pedig összeállítottam egy "vad nép" imaginárius grammatikáját, és a feljegyzéseimet (Beszámoló Itinerária ritkaságairól címmel) büszkén nyújtottam át tanítóimnak.
     Lehota tanár úr, Szirmay tanár úr, Keller professzor úr megdícsértek példás szorgalmamért, ám azt tanácsolták, szabadidőmben segítsek a kollégium gondnokának rendbe tenni az udvart, kérjek tanácsot tőle, hogy haszontalan ábrándozás helyett hogyan fordíthatom a közösség javára a képességeimet. Először és utoljára büszkén kifejtettem, hogy én úgyis történész, világutazó és felfedező leszek, az álmodozásnál, a nyelvtanulásnál nem is fordíthatom hasznosabb dolgokra a szabadidőmet. A tanáraim hümmögtek. Keller professzor kölcsönkérte a "felfedező naplómat", s csak annyit közölt velem, hogy becsvágyó, ügyes fiú vagyok, de egy szemtelen törtetőnek is kell a konyhán segítenie.
     Ám rengeteg idő volt, sokkal több perc, mint amennyit nevelőim jóvá hagytak nekem. Játékból – de most már titokban – nemcsak latinul, hanem görögül, perzsául is megtanultam. Nyáron, mikor az én falumban végetért az aratás, temetők sírköveiből következtettem a családfákra, egyetemistákat kísértem falukutatásra, míg végül, a nagyszombati könyvtárban szóba elegyedtem egy öreg jezsuitával. Igen, az atyák! Ők, a jezsuiták voltak, akik a gerinc-, szem- és szívtelen törtetőknek kifizették az egyetemi tandíjukat, akiknek árnyas és kényelmes rendházaiban készülhettem a történelem vizsgákra, és akikkel megoszthattam a legkalandosabb terveimet.
     Vajon kalandosak voltak-e ezek a tervek? Régész szerettem volna lenni, az egyetemen elkísértem ásatásokra a tanáraimat, hordtam a nagy régészek után a mérőeszközöket, és úgy ítéltem, egy avar temető vagy egy szabolcsi földvár sem unalmasabb Mezopotámia romvárosainál. De az atyák tartottak attól, hogy mint paraszti származású régészt, szem-, szív- és gerinctelennek tartanak majd a Határvidéken. Amúgy ők sem láttak egy honfoglaláskori temetőben semmi érdekeset – hiába magyaráztam, hogy minden tárgy mögül fel lehet ismerni egy teljes, ragyogó és másokkal meg nem osztható életet.
     Én nem nagyon tudtam, hogy az atyák mit akarnak felismerni, vagy mit akarnak velem kezdeni, ám egyszer csak rám parancsoltak, hogy tanuljak spanyolul, mert néhány év múltán Mexikóban, egy méridai kolostorban tanulmányozhatom a Latin-Amerikát járt határvidéki jezsuiták emlékeit. Hogyan is civilizáltuk mi, magyarok az őserdő pogányainak millióit, erről kellett volna a magyar jezsuitáknak értekezéseket írni. Először hálásan bólogattam, majd remegve megjegyeztem, a mexikói lelőhelyeket felosztották már maguk között a legjobb észak-amerikai egyetemek, én mint közép-európai jezsuita közelébe sem mehetek egyiknek sem. Elöljáróim nevettek, és közölték, annál jobb, legalább nem a maja papok, hanem a 17-18. századi jezsuiták nyomait kutatom.
     A maja expedíció hírére kezdődött bennem a szerelem – amiről akármit is beszélnek a költők, amolyan földrajzi és nem szívbéli dolog. Láttam magam előtt a vége-hossza-nincs indián falvakat, az amerikai régészek által lezárt maja romvárosokat, ahol az amerikai filmek hőseihez hasonló délceg amerikaiak dolgoznak – és persze saját magamat, ahogy ott ődöngök kétségbeesve a falu és a lelőhely között, látván, hogy én, Tóth Imre se ide, se oda nem tartozom. Úgy döntöttem hát az indulás és a végső szerzetesi fogadalom előtt, hogy inkább szerelmes vagyok.
     Gyöngyim nem a Felvidéken, hanem egy dunántúli falucskában született, s az volt az egyetlen titkos terve, hogy ő vagy jövendőbelije szülőfaluja, Murakeresztes igazgató tanítója legyen. A fogadalom előtt felszálltam a vonatra, elutaztam Gyöngyikével Murakeresztesre, és míg segítettem atyjának, a nyugdíjas igazgató tanítónak a méhészkedésben, a falu határában olyan különös sírköveket leltem, hogy kedvem támadt megpiszkálni őket. Ne piszkáld, öcsém, mondta Gyöngyikém atyja, onnan csak rossz pásztorgyerekek húzogatnak elő mindenféle pogány vasakat. Éreztem, hogy a fülcimpám remegni kezd, és mikor utánajártam, a gyerekek miféle "vasakat húzogatnak", úgy éreztem, szívesen lennék tanító Murakeresztesen. Hiszen a múlt egyforma távol van minden pontból.
     Gyöngyikém áttetsző, hófehér kis kezével felejthetetlen réteseket sütött azon a nyáron, és én úgy gondoltam, szívesen lennék tanár a közelben, a nagykanizsai polgári iskolában, tanulmányozva a spanyol grammatika helyett a Mura-menti horvát népszokásokat. Ám elöljáróim közölték velem, nincs visszaút, már várnak a sevillai misszionárius-iskolában. Mivel az Egyetemi Könyvtár egyik lapjában arról olvastam, hogy Floyd Lounsbury előrehaladt a maja írás megfejtésében, gyorsan búcsút vettem Gyöngyitől, a szüleimtől, a testvéreimtől, a földvárakat kutató magyar régészektől, és egy hosszú, álomszerű tengeri utazás után megérkeztem Mexikóba.
     Szívem mélyén – bár hozzá kell tennem, Gyöngyim is szív- és szemtelennek nevezett – olyan kötelességtudó, szorgos földműves vagyok, hogy csak akkor tettem csak be a lábam az első ásatásra, mikor elküldtem Budapestre első értekezésemet a régi, Mexikóban járt Janokról, Jancsikról és Hansokról. Ezek a régi, határvidéki szem-, gerinc- és szívtelenek mint jezsuita misszionáriusok az őserdők mélyén iskolákat, hidakat építettek, közben a kolibrikről, az indián nyelvjárásokról vagy Tlalocról, a maja esőistenről írtak a rendfőnököknek jelentéseket – majd kötelességtudóan meghaltak egy indián csetepatéban vagy trópusi betegségben. Kedvetlenül, de azért szorgosan kutakodtam, hiszen a régészkedés, ahol szeméthalmok, kutyacsontok alapján próbáljuk a múltat elképzelni, mindenkit alázatosságra tanít.
     De akárhány kidőlt-bedőlt levéltárat kutattam végig, ezek a fiúk Európában már nem érdekeltek senkit. Az új Jancsik, Janok vagy Hansok jószívvel vagy szív nélkül egy újabb világháború csataterein véreztek, és én szerencsésnek tarthattam magam, hogy egy ilyen békés, műemlékekkel zsúfolt földsávban ért a világégés. Nem panaszkodhattam: tőlünk nem messze, egy másik méridai kolostorban megfordultak amerikai régészek, köztük a nagy Thompson tanítványai, s itt élt kövéren, reverendásan egy francia epigráfus is.
     Kiügyeskedtem, hogy ebbe a rendházba kerüljek, és míg lelki gondozóként kijártam a falvakba, megtanultam a chiapas indiánok nyelvjárásait, és publikáltam egy kis cikkecskét a a temetkezési szokásaikról. Közben elgondolkodtam, hogyan is lehetne az antropológiai adatokat a régészetiekkel összeegyeztetni. Hiszen a maja régészet igen különös helyzetben van. Nincs az a Kolombusz előtti indián, akikről többet tudnánk, mint Kunkorodó Ormányról, Pajzsjauguárról, Tekercsmókusról, vagyis a maja királyokról: ismerjük a naptárukat, a használati tárgyaikat, ujjaink közé foghatjuk az ékszereiket, a fegyvereiket; jobban ismerjük őket, mint Kína, Egyiptom, Sumer urait – és mégsem tudjuk az adatokat értelmezni. Képesek vagyunk az irdatlan oszlopokra rótt írásjegyeket elolvasni: "Kán Xul fia, Tekercsmókus az Ég-dinasztiához tartozott, de erőit átadta tikali felesége anyjának, Chaacalnak." Ám értjük-e, mit akart a kőfaragó mondani?
     Nekem könnyű dolgom volt, a majákat az észak-amerikai régészek tárták fel – márpedig ha Egyiptomot, Mezopotámiát amerikaiak ássák ki, ezekről a kultúrákról sem tudnánk semmi lényegeset. Míg jártam a falvakat, sündörögtem az amerikai régészek körül, rengeteg publikációt olvastam végig. "Szerencsés egybeesés, hogy a 16. századi yuctec, tzeltal és tzotzil szótárak a pakal szót pajzsként vagy kis kerek pajzsként említik. Ezt a nagy uralkodót nyilvánvalóan Pakalnak hívták, és neve egy pajzs formájú ideografikus glifával írható le." Vagy: "a templomon látható feliratok az uralkodó születését 9.8.13.9.0, 8 Ahau 13 Pop, azaz i. sz. 60-ra teszik; míg halálát 9.12.11.5.18., Etz’ nab 11 Yax-ra, azaz 684-re."
     Töménytelen adat, mintha csak Mexikóban a földönkívüliek hagytak volna maguk után értelmezhetetlen jeleket. Ám (vállalva a félreértést) valakinek az angolt is angolra kellett fordítani – értelmezni a sok régészeti információt, ahogyan azt a múlt század németjei tették a görögökkel Ám mi, európaiak még félreérteni is nehezen tudnánk a feliratokat vagy akár az amerikai régészeket. A "yaxchiláni Pajzsjaguárt a a xacchiláni 8-as és 41-es szemöldökgerendán Madárjaguárnak, Ahau foglyul ejtőjénak is hívták, ez az elnevezés hasonló azokhoz, amellyel apját, Jaguármancsot és nagyapját, Kunkorodó Ormányt tisztelték."
     Az elhagyott romvárosok, az első amerikai civilizáció helyén ma is maják élnek. Míg ásóbotjaikkal szorgosan szurkálják kis földjeiket, sok öreg – meghatározott rend szerint húzogatva a rubrikákat – a kunyhók mélyén még vezeti a Nagy Égkört, a maja papok titokzatos naptárát, és közben maga sem érti, miféle mágikus kényszernek engedelmeskedik. Felhívtam erre az amerikai régészek figyelmét, mire lassan meg is teltek a maja falvak lelkes és vidám fiatalokkal, harwardi antropológusokkal, akik a kakaóbab szárításának huszonhétféle módjáról írtak disszertációkat. Én pap voltam, paraszt voltam, és míg jártam-keltem a falvakban, éreztem, nem annyira indiánok az indiánok velem, mint az északi régészekkel.
     De az emberiség legpontosabb naptárát megalkotó papokat, a rettenetes Tekercsmókust és Pajzsjaguárt nem volt könnyű összekapcsolni a kakaóbabot számolgató parasztokkal – ám nem volt lehetetlen sem. Rendházunkat minden évben látogatták hithű mormonok, horoszkópos ezoterikusok, nevadai ufó-hívők, akik a maja civilizáció születését, virágzását és bukását – mint a legtöbb amerikai – űráramokkal, viking támadókkal, földönkívüliekkel igyekeztek magyarázni. Ám akármilyen fantasztikusak voltak ezek az elméletek, úgy véltem, az amerikaikból épp a képzelőerő hiányzik. Nem tudnak elég ügyesen egy maguktól különböző világot elképzelni.
     De talán én sem tudok, gondoltam. Mexikóban sokáig eszembe sem jutott a murakeresztesi meggyesrétes, a szem-, szív- és gerinctelen fiatalok a budapesti egyetemen, az egész, háborúk, kőkolosszusok és határmódosítások sújtotta Határvidék – ám az amerikai régészekkel ellentétben én már láttam merev, mozdulatlan társadalmat. Márpedig az ilyen világok is sokszínűek, izgalmasak és változatosak, magyaráztam az amerikai kollégáknak – akiket már kollégáknak nevezhettem, mert a maja faluközösségek struktúrájáról szóló cikkemmel nagy sikert arattam a Carnegie Egyetem dombornyomásos évkönyvében.
     A rend eleinte nem vette jó néven munkálkodásomat. Haragszanak manapság a szerzetesrendekre, magyarázták, és helyi elöljáróim igyekeztek megértetni velem, hogy Tekercsmókus avagy Jaguármancs hatalmi struktúrája mennyire nem illik a "szolgáló egyház" képéhez. Foglalkozz, testvér, az orchideákkal vagy a falusi higiénia viszonyainak javításával, ajánlotta egy legáció-vezető Méridában. Én sűrűn bólogattam, megjegyeztem, hogy a szerelem – akármilyen szerelem – tér-vagy időbeli dolog, és megvártam, amíg a római elöljárók kiküldenek a Yale-re a hierografikus írásfajtákat tanulmányozni.
     Mennyire érdekes nemcsak a maja, hanem a mai amerikai kultúra is, gondoltam, mikor reverándásan, de a legkorszerűbb jegyzetekkel a kezemben, először helyet foglaltam az egyetemi büfében. A maja írásról írott nagy tanulmányomhoz az amerikai egyetemisták segítettek hozzá, akik engem, a neves epigráfust arról kérdezgették, miért olyan "primitív" módon bonyolult a maja írás, miért nem lehet "egyszerű" és "normális" módszerrel megfejteni. Új cikkeket írtam a hieroglifákról, melyekben már nemcsak az egyetemisták, hanem a New York-i és bostoni kiállítások, a modern művészek is "segítettek". Hiszen én a Horthy admirális uralta Határvidéken vagy akár a méridai kolostorban igen behatárolt szellemi inspirációk között éltem, soha életemben nem találkoztam szemiotikával vagy képversekkel, és nem is hittem, hogy ezek érdekesek lehetnek.
     Vajon azzal a céllal készültek a maja feliratok, hogy egyetlen megfejtésük legyen? Egy képvers is szándékosan hordoz többféle jelentést, és mégsem keresünk mögötte kőkori űrhajósokat, ufókat vagy vikingeket. Írtam egy kis tanulmányt kép és szöveg lehetséges viszonyáról az arisztokratikus kultúrákban, és közben megkíséreltem a maja feliratokat többféleképp értelmezni, a rejtvény-jelleget nemcsak az írásmód, hanem a gondolkodás strukturális sajátosságának feltűntetni. Még be sem fejezhettem ezt a kis esszémet, máris ráncigálni kezdtek az antropológusok, a szemiológusok, a klasszika-filológusok, az egyiptológusok, ezek a különféle nevekre hallgató, de egyformán száraz szaktudósok.
     Ám csak rövid ideig élveztem az ilyen-olyan előadásokat, az utazgatásokat Kanadába, Egyiptomba, Franciaországba. Még publikáltam Diego de Landa érdekes útleírását, és aztán tréfásan megjegyeztem a sarkamban lihegő tanítványoknak, hogy most már sürget a méridai falu-egészségügy, maga az idő, amely – hiába fért bele Tekercsmókus vagy Pajzsjaguár is – a gyerekkoromhoz képest jelentősen összeszűkült. Azonban a párizsi kiadóm nem engedett vissza Latin-Amerikába. Ragaszkodott hozzá, hogy egy kis esszét írjak a da Landa- kiadáshoz, ebben fejtsem ki a nézeteimet az amerikai régészetről.
     Éreztem, hogy én, Tóth Imre, a Pázmány Péter Egyetem egykori diákja nehéz helyzetben vagyok. A latin-amerikai őserdőket járó spanyol páterek soha nem hittek az egyiptomi fáraók vagy Sába királynője titokzatos hatásában, hiszen egy hagyományos társadalomból érkezve könnyedén maguk elé képzelhették az indián magaskultúrákat. Jól tudtam, a franciáknak csak azért van szükségük Diego da Landára és Tóth Imrére, hogy az amerikai régészek orra alá borsot törhessenek.
     Míg azon töprengtem, hogyan méltassam úgy a spanyolokat, hogy ne sértsem meg az amerikaiakat sem, a párizsi Régészeti Intézet bemutatott a torzonborz Jurij Knorozovnak, a Mexikóban járt nagy szovjet régésznek. Hallgattam a lelkes, becsvágyó, fiatal oroszt, akit a szovjetek a rakéta-válság évében küldtek Mexikóba, hogy a Carnegie Alapítvány orra előtt fejtse meg a tikali feliratokat. Míg hallgattam Knorozov lázas fejtegetéseit, döbbenten vettem észre, hogy az orosz fiú is rágja a körmét, épp úgy, ahogy a mexikói kisgyerekek vagy régen, Besztercebányán az osztálytársaim. Összeszorult a szívem, mikor belegondoltam, hogy ez a fiú ahhoz, hogy kijuthasson Mexikóba, micsoda alkukat köthetett.
     Jártam vele a párizsi kocsmákat, és szlovákul kérdezgettem, vajon Szibéria kurgán-sírjait nem tartja-e elég érdekesnek. Jurij megrázta a fejét, elmesélte, hogy gyerekkori naplójában titkos orchidea-fajokat fedezett fel, az orosz, a litván, az ukrán nyelv elemeiből összeállított egy különleges nyelvet... és bármire képes lenne, hogy majdan egy új Schliemann vagy Champoillon lehessen. Melyik nagy nemzetközi tudóst érdekelnek a szibériai ásatások, kérdezgette. Sűrűn bólogattam, bár nemigen hittem abban, hogy ez a fiú sokáig élhet. Ám annyira elnyertem a bizalmát, hogy hazatérése előtt megajándékozott a Maja papok titkaival, egy általa írt ifjúsági regénnyel. Hatalmas élvezettel olvastam: Jurijnál Mexikóban elnyomott parasztfiatalok küzdöttek a gonosz papok ellen, hatalmas jobbágyfelkeléseket szerveztek, trónokat döntöttek meg, és legvégül megkaparintották a termelőeszközöket. Kevés irodalmi művet élveztem ennyire.
     Egy kelet-európai tudóssal és saját tudományterületem határaival való találkozás engem is saját magammal való szembenézésre kényszerített. Mexikóba visszatérve elviselhetetlennek találtam a trópusi fákat, a hónapokig dézsaszámra ömlő esőt, a napszítta, a szememben huszonöt év múlva is egyforma indián arcokat, és untam már a kolostorban Celestino testvér csúzát, Agostino testvér reumáját, a barátok harminc éve Barcelonából hozott anekdotáit. Kevesebbet tudok saját rokonságomról, mint Tekercsmókusról, sóhajtoztam – pedig nem volt okom sóhajtozni. A párizsi sikerekre tekintettel a rend felmentett a missziós munka alól, és megbízást kaptam az amerikai kiadóktól Írás és hatalom a mexikói magaskultúrákban című tanulmányra.
     Még be sem fejeztem monográfiám utolsó mondatát, mikor úgy éreztem, nincs miért élnem, ha nem láthatok még egyszer egy poros akácfákkal szegélyezett kelet-európai utcát. Végül is nem bírtam a szerelemmel, a lázas betegséghez hasonló vágyakozással, három nappal azután, hogy postára adtam a kéziratomat, mint bűneit megbánó, hazatelepülni vágyó emigráns jelentkeztem Mexikóvárosban a határvidéki konzulnál. Tudtam, egy jezsuita práter a Határvidéken most nem számíthat túlzott engedékenységre, ám kifejtettem, mennyire bánom, hogy a klerikális reakció szolgálatába szegődtem, és könyörgő leveleket írtam a Határvidék új Jaguárjainak, hogy hazatérhessek.
     Egy helyi Tekercsmókus fogadott a budapesti repülőtéren. Kifejtette, hogy hálából a hazatérésért most már a szocialista Határvidék szolgálatába állíthatom a képességeimet. Én elmondtam, hogy végzettségem szerint történelem szakos tanár vagyok, és Mexikóban a falusi egészségügy minden bonyolult kérdésében nagy tapasztalatot szereztem. Mögöttünk ott hullámoztak különös orchideákként, színpompás virágcsokorként a fiatal, szőke, barna, vörös, fekete hajú határvidékiek. Meglátjuk Tóth elvtárs, majd meglátjuk, mondogatta a hivatalnok, ám "magánemberként" reményét fejezte ki, hogy mint papot és emigránst nem engednek túl közel a falusi parasztokhoz és a "szegény" ártatlan gyermekekhez.
     Bólintottam, és egy budapesti Ibusz-szobában nekiláttam, hogy felderítsem rokonaimat, és felvegyem a kapcsolatot Gyöngyikével. A rokonokat szétszórták a háborúk, a kitelepítések, a határmódosítások – csak egy kedves fiatal unokatestvért leltem fel, aki helyettes vadőrként dolgozott Győr-Sopron megyében – ám Gyöngyikém, mint iskolaigazgató, két férjet eltemetve most is ott lakott Murakeresztesen. Tollat ragadtam, és Gyöngyike segítségét kértem, hogy valamelyik határvidéki általános iskolában könyvtárosként hasznosíthassam a képességeimet. Gyöngyi tizenöt oldalas levélben válaszolt, hosszan taglalta gerinc- és szemtelenségemet, majd a levél utóiratában közölte, hogy a murakeresztesi általános iskola jelenleg "ideiglenesen" rendelkezik egy üres szolgálati lakással, amibe bármikor beköltözhetem.
     Miután megérkeztem Murakeresztesre és lakmároztam végre a rétesekből is, kisétáltam a murakeresztesi temetőbe. Az avar kori sírokból a parasztok, a gyerekek, a téesz-tagok minden mozdíthatót elhordtak, de én úgy véltem, okos és józan ásatási tervvel rekonstruálni lehet nemcsak az avar-kori temetőt, hanem a falut is. Gyöngyimet rábeszéltem, hogy a Zala megyei úttörőknek régész-tábort szervezzen, én pedig tárgyaltam a helyi Kunkorodó Ormánnyal, a területi Jaguármanccsal, kijártam a megyei múzeumból az engedélyeket, és a következő iskolai szünetben a gyerekekkel hozzákezdhettünk az ásatásokhoz.
     A kettős honfoglalás elmélete miatt izgalmas éveket élt át a Határvidék régészete. Én mint dilettáns helytörténész, gyerekekkel ásogató könyvtáros bácsi természetesen nem szólhattam hozzá semmilyen tudományos kérdéshez. Miközben sétálgattam az akácfákkal beültetett utcákon, már nosztalgiával emlékeztem az amerikai régészek nagylelkűségére. Ám közben annyira megkedveltem a gyerekeket, hogy egy ismeretterjesztő ifjúsági regényt írtam Jaguármancs és barátai címmel. A Móra Kiadó egyik lektora a Timur és csapatához, a másik az Egri csillagokhoz hasonlította a munkámat, így hát a saját példámon láttam be, hogy a rejtvény-írás és a tekintélyelvű társadalmak összefüggnek.
     Tekintve a klerikális reakció igájában eltöltött éveket, kiadóm azt is megbocsátotta, hogy a brazil őserdők mélyét felfedező határvidéki jezsuitákról egy kis kalandregényt írjak Magyarok az Amazonas partján címmel. Szerkesztőm kihúzott minden olyan megjegyzést, amely azt sugallhatta, hogy ezek a derék, szegény származású és nehéz sorsú magyar fiatalok papok lettek volna – ám mit tehettem. A határvidéki gyerekek a murakeresztesi általános iskolában küldözgették az olvasói leveleket, a horvát, német és magyar nyelv elemeiből összeállított imaginárius grammatikákat, az elképzelt orchideákról és kitalált utazásokról szóló lelkes beszámolókat. Mint életem legtöbb napján, most is boldog voltam.
     Ráadásul mint a latin-amerikai indiánok iránt érdeklődő idős, de eléggé tanulékony bácsi megkaptam lektorálni Jurij Knorozov gyerekkönyvét, a Maja papok titkait. Kíváncsi lennék, mi történt ezzel a szovjet fiatalemberrel, kérdeztem a szerkesztőmet, mire a hölgy elmesélte, úgy hírlik, a leningrádi egyetem fiatal archelógia professzora a múlt évben öngyilkos lett. Ez a hír egy ideig úgy elborította a kedélyemet, hogy sokáig még a murakeresztesi ásatások sem vigasztaltak meg.
     Szívesen kaptam volna híreket a Carnegie Alapítványról, a méridai indián falvakról, de egyik napról a másikra elkezdett recsegni-ropogni a határvidéki társadalom. Ezt a recsegést-ropogást mint történész (mint igazi álmodozó) már sokszor képzeltem magam elé. A hierchikus társadalmakat mindig földrengések rázzák meg, gondoltam, különösen Kelet-Európában, ahol a helyi Tekercsmókusok nem végezhetik ki a rituális labdajáték-tereken olyan egyszerűen a szem- és gerincteleneket, mint a maja hercegek. Nagyon szerettem volna mindenhol ott lenni, mindent a saját szememmel látni, de a reumám odakötözött az ágyamhoz és az ifjúsági regényekhez.
     Egy derűs tavaszi vasárnap megjelent szolgálati lakásom, a Kossuth utca 47 előtt a BBC stábja. Nálam nem volt telefon, Murakeresztesen senki még csak egy szót sem tudott angolul, úgyhogy az angol tévések a nagykanizsai múzeumból tájékozódtak a helytörténész bácsi holléte felől. Nem sajnálja Mr. Toth, kérdezte a riporter, hogy egész öregkorát egy ilyen istenháta-mögötti, nevenincs faluban töltötte el.
     Rámosolyogtam, bár a kérdést nem is értettem.

Pampinea vígan kuncogni kezdett, és mintha csiklandozta volna a függönyök mögül bekandikáló nap, vagy a hajnali utcákról áradó lárma, kilöttyentett egy csepp italt a kezében tartott pohárból a selyemköntösére. – Rajtad a sor, Filostrato, hogy valami elmésséget mondj erről a szerencsétlen vagy hóbortos öregemberről. – Megelégednénk annyi tanulsággal, hogy "igen, minden hely Isten háta mögött van" – szólt Dioneo, és rákacsintott Filostratóra.
      – Kár annyit szellemeskednetek, barátaim, kár ezzel a kajánsággal a szellemeket elűzni – mondta kicsit sértődötten Filostrato. – Ez az öreg tudós – ámbár, ha jól emlékeztek Tóth Imrének hívták – magyar volt, most kár hogy nem tudjuk megkérdezni tőle, miért nevezte a hazáját ő is Határvidéknek. – Talán megtudjuk a következő történetből – szólt Elisea, és odafordult a kristálygömbhöz. – Remélem, most már nemcsak indián királyokról vagy magyar meggyes rétesekről, hanem igazi szerelmesekről is hallunk.