Testhatár
Holló András-áthalás
 

Az emberféle, mondják, saját
hús-vér pórázán rángó ideg,
ha lehet ezt megragadni
egyáltalán létköltőileg.

Az emberféle kapaszkodik,
farkasordító magányát hordja,
befelé zúg, mint az erdő,
s indulna egy másik seholba.

Bádogszentek, hideg őrtüzek,
maradni veszteg nem lehet:
ölrevonó temetők vigaszában
benépesül az emlékezet.

Gyertyaszál tanyasi ablakban,
Mária serényen felsöpri a házat,
itt posztumusz esküvő készül
– üdvéből fogant káprázat.

Mielőtt elege lesz az elégből,
és szíve körül kattan a zár,
mielőtt végképp beadja a kulcsot,
ahonn’ összemosódik testhatár,

még letérdel, fejét avarba fúrja,
és lassan elmormol egy fél imát.
Ahogy a türelmes szél fújja szét
a hátrahagyott daguerrotípiát.

Ami lényeges, az úgyis
már a halál után kezdődik.
Akkor is, ha eljutottunk
a láthatatlan emelkedőig.