A tálentumok
 

Kedvesem, miket beszélsz már megint?
A figyelem sávszélessége egyre bővül,
mint egy fénycsóva s kazlak a szem körül,
mindent egyszerre érzel, pillanatnyilag.
A napodat, ami összeállt estére valahogy,
a fogaidat, melyekből kettőt kifúrtak,
a hajszálaidat, ahogy fázott a fejed, a lábujjaidat,
amint lefagytak, mondod, most hihetetlenül szenzibilis
a lelked, de idézőjelek közé dugod a kezeidet,
ott melengeted a bizonytalanban az elméd.
Azután durranás, egy pezsgősdugó elindul
az álmennyezet felé, a poharak moccanatlanul
állnak mindaddig, amíg nem nyúlsz a tálca felé.
Majd az asztal is borul, a virágok vize a konnektorba
fröccsen, hirtelen repülnek szét a kekszek.
A vázát régóta szét akartad verni,
most mégis megesik a szíved a kék cserepeken.
De egy fotót erről az egész kuplerájról, azt kellene.
Ahogy a monitorról a rózsa lelóg, a klaviatúrát
ki lehet dobni, az egér csupa méz, abszurdabb ez,
mint egy Bunuel-szemgolyó. A balkán megeszi
a lelket.
És mindez egy mondat miatt, amit elszólt
Valaki, ez volna a nagybetűs élet, na nem,
inkább az ima, már kocsma se, bor se, hagyjuk,
mások szemében bolond szentfazék, bárcsak,
igen, tényleg az lehetnék, valóban elkülönült
és elválasztott csodapók, talán az vagyok,
csak keringek saját szellemem körül.
És belátom: józanul jobb.