Padlásszoba. A tetőablakon át a telihold világít be. Bútorok, tárgyak körvonalai. Egy jókora faláda. A mennyezeten egy oldal szalonna lóg. Egy asztal, két szalmafonatos szék, egy fogas, egy törött tükör, egy vaskályha, néhány zsák, egyéb limlom összevisszaságban. Egy csomóban kötél a falon. Az asztalon kitömött bagoly is. Nyikorgás. Öcsi és a szomszéd gyerek lopakodik be. A FIÚ valamit felrúg. Visszafojtottan beszélnek.

FIÚ: Semmit se látok...
ÖCSI: Maradj már! Mindent látni fogsz... (Gyufát gyújt.) Tartsd a gyertyát...
          Tartsd lefelé... A másik felit! Az istenit! (Körmére ég a gyufa, csak a
          második szállal sikerül a művelet.) Begyulladtál, mi!?
FIÚ: Csak fázom...
ÖCSI: (Gúnyosan.) Fázom... fázom... (A ládához lép.) Na, tartsd ide, a
          lakathoz! Közelebb. Semmit se látok.
FIÚ: Nyitja?
ÖCSI: Ez a drót mindent nyit. Most rántok egyet rajta! Látod? Így kell ezt
          csinálni. (Kinyitja a ládát. Kotorászik benne, és pakol ki.) Nézd, a
          nagyapa bakancsa. A mentéje. Ezek a kitüntetései. Az érdemkereszt.
FIÚ: Mekkora kard...
ÖCSI: Add csak! (Megpróbálja kihúzni a hüvelyéből a kardot, de az
          ellenáll.) Ez így nem megy... Fogd a hüvelyét! (Erőlködnek, de
          ketten se tudják kihúzni) Húzzad! Egy kettő... rajta! (A fiú kezéből
          kicsúszik a hüvely, Öcsi hátratántorodik.)
FIÚ: Jól be van rozsdásodva.
ÖCSI: Jól, de nem a krumpli pucolástól. (Nyikorgás. Megmerednek. Valaki
          közeledik. Öcsi elfújja a gyertyát.) Valaki jön... Gyerünk a ládába!
FIÚ:Nem a ládába...
ÖCSI:Akarsz egy taslit?

Belebújnak a ládába, magukra csukják a fedelet. Az idősebb testvér jön. Szöges bőrkabát, papucs rajta. Botorkál a sötétben.

BÁTYUS: (Egy pillanatig hallgatózik.) Eddig megvolnánk. (Nekiveselkedik
          a ládának. A szalonna alá vonszolja.) Ez nem könnyű.

Föláll a ládára, bicskájával egy darab bőrt lenyúz a szalonnáról, csámcsogva rágja, miközben egy suhintással levágja a szalonnát a kötélről. Nagyot puffan a földön. Kihúzza a nadrágszíját, arra akasztja magát, a szalonna helyére. Miközben egyet-kettőt ráng, lassan csúszik le a nadrágja és leesik lábáról a szobapapucsa. Óvatosan nyílik a láda.

ÖCSI: Tiszta a levegő! (A Fiú hány, öklendezik.) Mi az? Ne fóbiázz nekem
          itt!
FIÚ: Nem kapok levegőt... Nem bírom ezt a... (Öklendezik.)
ÖCSI: Hol a gyertya?
FIÚ: Nem tudom. Nálad volt.

Kívülről feszegetni kezdik be az ablakot.

ÖCSI: A fenébe! Húzd be, mert szétverem...

A láda teteje lecsapódik. Az ablakot befeszítik. Két betörő mászik be rajta, szerszámokkal, jókora hátizsákkal.

I. BETÖRŐ: Mintha hallottam volna valamit. (Hallgatóznak.)
II. BETÖRŐ: Anyád kínját! Tiszta a levegő. Ez csak egy padlás. Na, munkára.
          (Meggyújtják a viharlámpát. Az akasztott emberre bámulnak.) A
          nemjóját!
I. BETÖRŐ: Látod?
II. BETÖRŐ: Messziről úgy tűnt, itt csak egy szalonna lóg.
I. BETÖRŐ: Te jó ég... Ez rosszat jelent. Gyerünk innen! Mondtam, hogy ne
          teliholdkor jöjjünk.
II. BETÖRŐ: Nem kell úgy beijedni. Egy hullának az anyja se érti a szavát. De
          nézd csak! Arany zsebóra. (Motozni kezdi az akasztott embert.) Mit
          állsz ott? Nem megmondtam? Jobban szét kell itt nézni. Ebben a ládá-
          ban is lehet valami szajré.
I. BETÖRŐ: Ebből én nem kérek.
II. BETÖRŐ: (A halott degeszre tömött tárcáját lóbálja a másik orra 
          előtt.) Majd szétreped. Ebből se kérsz?
I. BETÖRŐ: Pucolunk innen vagy nem?
II. BETÖRŐ: Most vagy rögtön? Ezt az igazolványt is el lehet egy százasért
          sózni. Töltőtoll. Kell? Na, ne mószerolj! Nem ezzel írták alá a halálos
          ítéletet.
I. BETÖRŐ: Elment az eszed. Gyerünk innen, még szépen vagyunk!
II. BETÖRŐ: Bla-bla... bla-bla. (Bicskát vesz elő.) Tátod csak a szád.
          Inkább kapd el a lábát. Ne félj, nem harap.
I. BETÖRŐ: Nem vagyok hullarabló!
II. BETÖRŐ: Ha hulla, akkor hulla. Vigyázz, hull a hulla, hopp! (Elnyiszálja a
          nadrágszíjat. A tetem nagyot puffan a földön.) Ekkora zajt
          legközelebb nekem a pokolba csapj! (Rángatja le a halottról a
          bőrkabátot.) Töki, legalább a szalonnát pakold el innen, az útból.
          (Felpróbálja a kabátot.) Mintha rám szabták volna.
I. BETÖRŐ: (A szalonnát a hátizsákba rakja.) Majd ha rád szabják a csíkos
          zubbonyt, azt próbálgasd!
II. BETÖRŐ: Ne károgj a fülembe, töki! (A nadrágot ráncigálja le a
          tetemről.) Playboy-nyuszikat vártál hullahoppban? Ez biza nem
          csinibabán a rokolya. Hogy az ördög vitt volna téged a kukkoldába!
          Hogy ölt volna meg a bölcsőben az unalom! Itt nincs szükség
          szájtátókra, tudod?... (Nyikorgás.) A hétszentségit! Tűnés! Az
          ablakhoz ugranak. Egymást taszigálják, húzzák ki. Sikerül elszelelniük.
          A kocsmárosné jön, hálóruhában.
ANYA: Hova bujtatok? Tudom, hogy itt vagytok fent. A lámpát nekem 
          hagytátok itt? (Felveszi a viharlámpát és körbevilágít. Meglátja a
          halott  fiát a láda mellett.) Hát te? Nem láttad az öcsit? A szomszéd
          fiúval... Alszik. (Leguggol mellé.) Látom, a nadrágot se volt kedved
          levetni. (Lehúzza róla a már félig lehúzott nadrágot. Megsimogatja
          az arcát.) Fázhatsz. Hideg az arcod. A kezed. Mint a békának.
          (Betakargatja a katonazubbonnyal.) Szép kitüntetéseid vannak.
          Hogy áll ez a nyakkendő rajtad? Egy huszárnak a nyakában! Sose
          tudtad rendesen megkötni. Egy kicsit szoros is. Ha neked így jó... 
          Nem tetszik nekem ez a nyakkendő. Nem illik hozzád. Nem azért, de
          nem illik hozzád... (Altatót dúdolgat.) – "Csíjja, csicsíjja, rózsa, 
          Csicsíjja, mályva! Hold lepte úton, Két kutya kullog, Köves, szeles
          úton. Csíjja, csicsíjja, rózsa, Csicsíjja, mályva! A nagyfülü kutya kérdi: 
          Rózsa-rózsa mit csinál? A nagyorrú kutya kérdi: Mályva-mályva mit
          csinál? Rózsa-szál, mályva-szál Kék gyöngyöt tesz bársony-tokba,
          Addig jó, míg szundikál. Csíjja, csicsíjja, rózsa, Csicsíjja, mályva! 
          Addig jó míg szundikáll"

Nyikorgás. A kocsmáros jön, pizsamában, hálósapkában, papucsban. Nagy, erős ember.

KOCSMÁROS: (Nagy hangon.) Mi az ördögöt csináltok itt. Azt hittem már,
          hogy a kis gömböc nyelt el mindannyiatokat.
ANYA: Pszt! Nem látod, hogy alszik?
KOCSMÁROS: Nem hálószoba ez! Mit képzeltek? (Elnémul. A halottra
          mered. Hátratántorodik.) Hogyhogy alszik? Föl van akadva a szeme.
          Csak nem epilepsziás roham?! (Megérinti a halott arcát. Elkapja 
          kezét, mintha megsütötte volna, sziszeg.) Hideg az arca! A keze,
          mint a békának. Ez nem epilepsziás roham. Egyáltalán nem úgy néz ki.
ANYA: Fáradt lehetett. A nadrágját se volt ideje lerúgni. Úgy dőlt el.
KOCSMÁROS: Le kellene vinni valahogy. A saját ágyába fektetni.
          Ragaszkodott ahhoz az ágyhoz. (Nyalábolja fel a Fiút.)
ANYA: Óvatosan. Még felébred, és akkor aztán megnézhetjük magunk.

A kocsmáros a karjában viszi kifelé a hullát. A felesége a nadrágot és a kardot is – magához szorítva – viszi, úgy megy elöl, a lámpával világítja az utat. Utánuk félhomály, nyikorgás. Csönd. Hajnalodik. A láda nyílik. Az Öcsi bújik elő. Dörzsölgeti a szemét.

ÖCSI: (Tölcsért formálva kezével a ládába kiált.) Hékás! Ébresztő! A
          hasadra süt a nap.
FIÚ: Mi van?
ÖCSI: Szépen elaludtunk, az van. Meg mindent összehánytál. Gyerünk innen.
FIÚ: Engem ezért meg fognak verni.
ÖCSI: Gondolod, hogy nekem ezért cukrot adnak? Egy-két tasliba még senki
          nem halt bele. De aztán tartsd is a szád! Egy szót se! Semmit se láttál!
          Semmit se hallottál! Nem is hallottál a padlásunkról...
FIÚ: De hát akkor mit mondok, hol voltam?
ÖCSI: Mit tudom én! Találj ki valami hihetőt. Mondjuk, a kertben játszottál, 
          vagy a fészerben, a farakások közt. És a szalmán elaludtál, a Böske
          kecskétek mellett! Ez a legjobb. Fejőcskét játszottál a kecskével. Ezt
          fogod mondani. Soha nem voltál a padlásunkon, és egyébként is utálod
          a padlásokat. Egyszerűen hányingered van a padlásoktól. Ami 
          mellesleg igaz is.
FIÚ: Engem most nagyon meg fognak verni.
ÖCSI: Egy-két taslitól beijedtél? Egy-két taslitól? Milyen ember vagy te?
          Beszari. Beszari vagy. Ez az igazság. Aludni, mint a bunda, nem bűn.
FIÚ: Mindegy, hogy mit mondok, úgyis megvernek.
ÖCSI: A verés szempontjából lehet, hogy mindegy. Bár az se biztos.
          Gondolod, hogyha az igazat mondod, kevesebb taslit kapsz? Szerintem
          többet. Otthon fejőcskét játszani vagy más padlását összehányni, nem
          ugyanaz. Mondhatom, szép kis barát vagy te. Bemártasz, csak hogy
          kevesebb taslit kapj. Az ilyen árulkodó Júdásoknak le szokták csupálni
          a füleit, tudod. Te, árulkodó Júdás.
FIÚ: Ne félj, nem mondalak meg. Fejőcskét játszottam, utána meg aludtam,
          mint a bunda, ezt mondom.
ÖCSI: Ez a legokosabb. Te semmire se emlékszel. Arra ébredtél, hogy a
          Böske nyalja az arcod, mint a sókövet. Na, öcsém, ha ezt az éjszakát
          túléltük, túléljük a mai napot is. Utána már gyerekjáték lesz minden.
          Nevetni fogunk az egészen. De jobb nem sokáig majréznod itt. Minden
          perc egy taslit érlel. A kerten, a kerítésen át menj haza. Én majd itt
          összerámolok. Helyetted is, barátom. El kell tüntetni innét a hányadé-
          kod!

Nyikorgások. A két kölyök megdermed. A kocsmáros, két rendőr és civilben egy nyomozó jön. Az egyik rendőr fényképezőt hoz. A nyomozó kezében a betörők viharlámpája, de most nem ég.

NYOMOZÓ: Szóval ez a tetthely.
KOCSMÁROS: Amit tudtam, elmondtam. Mit akarnak még tőlem? Csak nem
          akarja a padlásszobát is lepecsételni? Pecsételje le! Bánom is én.
          Pecsételje le a kocsmát, a pincét, a budit, pecsételje le az egész házat,
          de akkor velem együtt!
NYOMOZÓ: Nyugalom. Nyugalom. Egy pecsételéstől még nem dől össze a 
          ház.
KOCSMÁROS: (A két gyerekhez.) Hát ti ketten? Akartok egy nyaklevest?
          Nem cirkusz ez. Téged meg apád reggel óta keres. Mars haza! Hát ez
          mi? Hányadék? Berúgtak a fiatalurak? Gyere csak ide, te jómadár!
          Hát ti dézsmáljátok a boromat! Majd adok én nektek bort!
ÖCSI: (Hátrálva.) Ő hányt, mert fél. A félelemtől, tényleg. Én semmiről se
          tehetek. Ő akart feljönni ide.
KOCSMÁROS: Még hazudsz is?! Egyenest a szemembe! Agyonütlek, te
          kutya!
NYOMOZÓ: Hagyja őket, kocsmáros úr! Gyerekek még.
KOCSMÁROS: Még hogy gyerekek! Ilyenekből lesznek a gazemberek.
NYOMOZÓ: (A megszeppent szomszéd gyerekhez.) No, sipirc hazafelé.
          Apád már biztos velünk akar kerestetni. (A gyerekek távoznak.
          Nyikorgás. A két rendőrhöz.) Alaposan mindent átvizsgálni itt. Semmi
          se kerülheti el a figyelmet. Mindent lefotózni, leírni, a gyanús tárgyakat
          becsomagolni és egy zsákba vele. (A lámpát átadja az egyiknek.)
          Fogd, ezzel talán többet láttok. A két rendőr hozzálát a terepszem- 
          léhez. Az egyik főleg fényképez, a másik a padláson talált zsákokba
          pakol. A végén mint a málhás szamarak távoznak majd. A nyomozó
          kezébe veszi egy pillanatra a baglyot.
NYOMOZÓ: Szép bagoly. Mért nem az ivóban tartja? A bárpult fölött jól
          mutatna.
KOCSMÁROS: Átokmadár. Ki kellett volna rég hajítani. (Kidobja az
          ablakon.)
NYOMOZÓ: Szép dobás volt... (Az ablakot vizsgálgatja.) Mintha ezt az
          ablakot befeszítették volna. Ez friss és szakszerű munkának tűnik.
KOCSMÁROS: Ezek a kölykök a tűzön nem égnek el. Ahelyett, hogy a
          kilinccsel nyitnák ki, képesek betörni az ablakot. Mindig ilyesmin törik
          a fejüket.
NYOMOZÓ: Igen, a mostohagyerekek mindig rosszak vagy útban vannak.
KOCSMÁROS: (Magában.) Szóval innét fúj a szél! Gondolhattam volna.
NYOMOZÓ: Ez, kocsmáros úr, bizony kívülről lett befeszítve.
KOCSMÁROS: Biztos, betörősdit vagy ilyesmit játszottak. Egy jó heccért képesek kimászni a tetőre is. Ezért kár volt ide feljönni.
NYOMOZÓ: Egy világos ügyet éppúgy ki kell vizsgálni, mint egy bérgyilkos- 
          ságot. Ez a szabály. Sose lehet tudni... (Jegyzetfüzetet vesz elő,
          kipróbálja, hogy fog-e a tolla. A kocsmáros szavait írja le.) Maga
          és a felesége lefeküdni készültek. A mostohafia, ugyebár, fel volt 
          öltözve. Mikor szokott lefeküdni?
KOCSMÁROS: Az attól függ.
NYOMOZÓ: Mitől?
KOCSMÁROS: Hétvégén mindig később, mert hát a záróra is későn van.
NYOMOZÓ: Pontosan mikor is zár?
KOCSMÁROS: Maga ezt jobban tudja, mint én.
NYOMOZÓ: Igen, de mindent magától kell hallanom. Érti? Legyünk túl rajta.
KOCSMÁROS: Hát jó. Hétköznap tízkor, hétvégén éjfélkor. Ezzel még nincs
          vége. Utána jön még csak az elszámolás. Minden nap elvégzem, nem
          szeretem, ha felszaporodik. A könyvelést, azt persze hétvégére
          hagyom, az több mint egy óra plusz bíbelődés. Ráadásul a hétvégi 
          elszámolás is bonyolultabb, mert nagyobb a forgalom. Így aztán van
          úgy, hogy hajnali két óra van, az asszony is már alszik, mikor bedőlök
          az ágyba, mint az ólajtó: félholtan. Hát ennyit erről.
NYOMOZÓ: (Egy pillanatig bambán néz.) Nem értem, hogy mi köze ennek
          a fiú lefekvéséhez?
KOCSMÁROS: Ha tőlem kérdi, akkor semmi. De maga még kinyomozhat
          bármit. Azért fizetik, nem? (A nyomozó kiszakítja a lapot a füzetből,
          és kidobja az ablakon.) Szép dobás volt.
NYOMOZÓ: Azt hiszem, félreértett. Hogy a mostohafia mikor szokott
          lefeküdni, arra vagyok kíváncsi.
KOCSMÁROS: Mit tudom én. Ahogy jött. Az ördög tudja. Néha korán, néha
          egészen későn. De inkább későn. Meddig akar vallatni még? Tán nem
          írtam le mindent az őrsön? Vagy valami nem világos? Vagy nem tudják 
          elolvasni? Olyan rondán azért nem írok.
NYOMOZÓ: Üljön le ide, és gondolkozzon. Segítek. (A nyomozó cigarettá- 
          val kínálja a kocsmárost.)
KOCSMÁROS: Nem élek vele, köszönöm.
NYOMOZÓ: (Rágyújt.) Több furcsaság is van itt. (Visszalapoz a jegyzet-
          tömbben.) Azt mondta az őrsön, a kihallgatáson, idézem: – a földön
          találtam őket. Kik azok az ők? Hát a feleségem és a fiam, ki az isten
          fasza lenne. Nyugalom, kocsmáros úr, nyugalom!
KOCSMÁROS: Nyugodt vagyok én. Ettől nyugodtabb már nem lehetek,
          esetleg holtan.
NYOMOZÓ: Ezt csak idéztem a vallomásból, mert akkor, bizony, igencsak
          habzott a szája.
KOCSMÁROS: Csodálkozik rajta?
NYOMOZÓ: Mindenkinek érdeke, hogy megtaláljuk, ha van, a tettest.
KOCSMÁROS: Ha van, ha nincs, attól nem fog feltámadni senki.
NYOMOZÓ: Egy sorozatgyilkos is lehet. Bárki veszélyben foroghat a
          városban. Ne legyen gyerek. Nézze azt a darab szíjat ott a kampón!
KOCSMÁROS: Mi van vele?
NYOMOZÓ: Elvágták...
KOCSMÁROS: Na és? A feleségem is lehetett.
NYOMOZÓ: Lehetett. Valami éles tárgyat látott nála?
KOCSMÁROS: Éles tárgyat?
NYOMOZÓ: Kést, borotvát, szárvágót... ilyesmit.
KOCSMÁROS: Nem emlékszem... Nem tudom... Nem hiszem... Erre nem
          figyeltem. Megbocsátja tán?
NYOMOZÓ: (A segédjeihez.) Azt a darab szíjat is csomagoljátok be. (A 
          kötélre mutat.) Látja, amit én látok ott, a falon?
KOCSMÁROS: Egyszerű kenderkötél. Semmi különös.
NYOMOZÓ: Ha olyan egyszerű, mért nem arra kötötte fel magát akkor?
KOCSMÁROS: Honnét tudjam?
NYOMOZÓ: Látja, ezért vagyok én itt, hogy megtudjuk. Minden apró részlet
          fontos lehet.
KOCSMÁROS: Talán, mert nem tudott hurkot kötni.
NYOMOZÓ: Mért? Nem tudott?
KOCSMÁROS: Fogalmam sincs. Nem kötötte az orromra.
NYOMOZÓ: Hurkot kötni, aki akar, könnyen és gyorsan megtanulhat. Hibás a
          következtetése.
KOCSMÁROS: Hogy hibás-e vagy se, azt a feleségem tudná megmondani.
NYOMOZÓ: Remélem, hamarosan rendbe fog jönni, és őt is kihallgathatjuk. A
          vallomása sokat számítana. Egyelőre be kell érnünk azzal, ami van.
KOCSMÁROS: Vagyis velem.
NYOMOZÓ: Úgy valahogy. A kocsma a feleségéé?
KOCSMÁROS: Tudja maga azt... Csak nem képzeli? Ez a koszfészek lenne
          maga szerint az a nagy indítóok?
NYOMOZÓ: "Te mondád." Régi mondás nálunk: előbb az örökös, utána az 
          örökhagyó.
KOCSMÁROS: Nevetséges! Úgy látszik, nem olvasta egyikünk végrendeletét
          sem. Ajánlom a figyelmébe! Különben pedig ha a maga elvéből 
          indulunk ki, miszerint mindenki gyanús, aki él és mozog, akkor magára,
          a kollégáira éppúgy vonatkozik ez. Tudjuk, rablóból lesz a legjobb
          pandúr. Ma pandúr, tegnap rabló, holnap hóhér. Van egyáltalán
          magának alibije?
NYOMOZÓ: Ott még nem tartunk, hogy engem egy borpancsoló faggasson.
          Inkább arra feleljen, hogy a pénzzel ki gazdálkodott?
KOCSMÁROS: Csak megismételhetem, amit az imént mondtam. Nem sikerült
          leírnia? Szóljon, majd lassabban beszélek, hogy a fejébe véshesse.
          (Szótagolva, lassan) Én számolok el a napi bevétellel. Tehát én
          kezelem a pénzt.
NYOMOZÓ: Kérem, ne bohóckodjon... Az aranyóra? Az igazolvány? Az új
          bőrkabát? Továbbra sem hiányzik más?
KOCSMÁROS: Nem. És ezek is bármikor előkerülhetnek. Rendetlen volt a fiú.
          El is veszthette. Elajándékozhatta. Zaciba csaphatta. Folytassam?
NYOMOZÓ: Elő, persze hogy előkerülhetnek. (A ládát nézi. A közelebb álló
          rendőrhöz.) Ezt az utazóládát jól megvizsgálni!
I. RENDŐR: Már megvizsgáltuk, főhadnagy úr. Feltörték. Utána onnét
          átvonszolták ide. Jó nehéz lehetett, mert – szabad szemmel látni – véste
          ám a padlót. Amit kihánytak belőle, nem tűnik olyan nehéznek.
NYOMOZÓ: Azt mondod, hogy előbb feltörték és csak utána vonszolták át?
          Érdekes.
I. RENDŐR: Az a néhány gönc ott van kihányva. És a lakat is az eredeti helyén
          volt elhajítva. Dróttal nyitották ki. A drótot benne felejtette a delikvens.
          (A másik rendőrhöz.) Mutasd a lakatot!
II. RENDŐR: (Zacskóba tett lakatot mutatja.) A lakatot a dróttal együtt
          laboratóriumi vizsgálatra küldjük.
NYOMOZÓ: Helyes. Csak így tovább. Mindent szedjetek össze, ami előbbre
          viheti az ügyet. (A kocsmároshoz.) Mi volt ebben a ládában?
KOCSMÁROS: Az apósom katonaholmijai, limlom, semmi értékes.
NYOMOZÓ: (A nyomozó a viharlámpára mutat.) Aztán itt ez a gazdátlan
          viharlámpa is? Ez se mond magának semmit?
KOCSMÁROS: Kérdezze meg a fiúkat. Azok biztos tudják, hogy melyik
          istállóban keresi káromkodva a gazdája.
I. RENDŐR: Főhadnagy úr, találtunk egy gyertyát is. Frissen használt.
          (Átnyújtja a gyertyacsonkot.)
NYOMOZÓ: (A csonkot nézegeti.) Szép, szép. Ez már túl sok a jóból, nem 
          gondolja?
KOCSMÁROS: Nem tudom, hogy mit akar ezzel. Bemagyarázni valamit? Úgy
         tesz, mint aki mindent jobban tud, jobban lát.
NYOMOZÓ: Azért fizetnek, nem?
KOCSMÁROS: Hogy bolhából elefántot csináljon, az elefántból meg bolhát?
NYOMOZÓ: Ki mondja meg, hogy melyik az elefánt és melyik a bolha? Épp
          egy borpancsoló? (Visszaadja a rendőrnek a gyertyacsonkot. A
          lehűtött kocsmároshoz.) Maradjunk inkább a tényeknél. A fiú nem
          hagyott hátra valami levelet, üzenetet.
KOCSMÁROS: (Sóhajtva.) Nem.
NYOMOZÓ: Mostanában a viselkedésében valami furcsát nem vett észre?
KOCSMÁROS: Nem is tudom... Olyan volt, mint máskor. Semmi különösre
          nem emlékszem. Megbocsátja tán?
NYOMOZÓ: Menyasszonya volt?
KOCSMÁROS: Nem tudok róla.
NYOMOZÓ: A lányokkal különben hogy állt?
KOCSMÁROS: Rövidlejáratú kapcsolatairól vagy egy tucatról tudok. Egy
          tucat, amiről én tudok, de mennyi lehetett, amiről nem! A Piros cicába
          is be-benézett. Nem először volt ő ott tegnap.
NYOMOZÓ: Ezt ő mondta.
KOCSMÁROS: Egy komoly férfi sose dicsekszik. Különösen nem egy öregedő
          apának. Felhajtás nélkül végezte a dolgát. (A nyomozóra kacsint.) De
          megvannak a magam informátorai. A kocsmámban sokan megfor- 
          dulnak. Egy pofa sörért a Piros cica kandúrjai mindent kitálalnak.
NYOMOZÓ: Egy pofa sörért akkor tán azt is eldorombolják magának azok a
          kandúrok, hogy mi történt azon az éjjelen itt a padláson?
KOCSMÁROS: Aligha. Nem szokásuk a padláson bagzás.
NYOMOZÓ: (Elővesz egy névjegykártyát.) Mindenesetre, ha valamit
          megtud, jelentkezzen. Tessék, a névjegyem. (A két rendőrhöz.)
          Egyelőre fejezzétek be. (Ismét a kocsmároshoz.) Ezt a néhány dolgot
          magunkkal visszük, ha nincs ellene kifogása.
KOCSMÁROS: Csak megköszönni tudom e buzgalmukat. Ráfért erre a
          padlásra a lomtalanítás már. A többi szemétért, mikor jönnek? Csak
          azért, hogy itthon legyek. És ha már annyira belemelegedtek, fel is
          söpörhetnének itt majd. A porban is lehet akármilyen nyom. Talán
          akkor tisztábban látunk.
NYOMOZÓ: Lehet, hogy kisöpörjük a padlását, de lehet, hogy a pincéjét is.
KOCSMÁROS: A pincében csak tele üvegeket és sörös meg boros hordókat
          tartok.
NYOMOZÓ: Nem ártana ott is egy kis kémiai meg egyéb vizsgálatot végezni
          azért... Egyelőre van mit kiértékelnünk. Egy tucat az, amit megtudtunk
          most, de mennyi lehet még, amit nem. Van egy csomó nyom, amin el
          lehet indulni. A viszontlátásra. Kitalálunk, nem kell, hogy kikísérjen.

A nyomozó a kezét nyújtja a kocsmárosnak, de a kocsmáros a névjegyre bambul, köszönni is elfelejt. A nyomozó int a két rendőrnek, azok csetlenek-botlanak a több zsáknyi kacattal. Nyikorgás hallatszik, amire a kocsmáros föleszmél.

KOCSMÁROS: Nyomok. Minden nyomért egy pofa sör túl sok volna a jóból,
          nem gondolja? Sör nélkül nem jutott valami messzire. Még hogy
          főhadnagy, egy kopó! Átkozott szerencse, hogy nem kotyogtam el az
          eltűnt szalonnát. Most is azon és a fülemen csámcsogna. Azért furcsa
          ez az egész. Lehet, hogy nem ártana bedeszkázni ezt az ablakot. "Ej,
          ráérünk arra még!" (A névjegyet olvassa.) Rue de Lapic. Második 
          emelet. Apartman. Ez a Piros cica utcája! (A névjegyet a zsebébe
          süllyeszti.)

Nyikorgás. A Roulin, a postás jön. Szakállas, őszülő úr. Beragasztott, bedugaszolt orral, begipszelt bal kézzel, civilben. A leveles táskája azért nála van. Egy pecsétes borítékot lobogtat. Orrhangon beszél.

ROULIN: Zavarok?
KOCSMÁROS: Joseph Roulin? Ő volna? A táskája rá vall.
ROULIN: Bárcsak más lehetnék, talán nem fájna úgy a fejem.
KOCSMÁROS: Ha nem mondaná, nem ismernék a rokonomra.
ROULIN: Pedig csak a kisujjam és az orrcsontom tört el. De nagyobb baj is
          lehetett volna ám.
KOCSMÁROS: Ezt felénk orrsövényferdülésnek hívják.
ROULIN: Hogy nagyobb baj nem lett, a reflexeimnek köszönhetem. Csakis a
          reflexeknek.
KOCSMÁROS: A reflexeknek. Ilyet se hallottam még.
ROULIN: Nem véletlen hívjuk, mi postások, Sanghajnak. Veszélyes környék
          ez.
KOCSMÁROS: Még ha csak ez a környék lenne veszélyes zóna a világon,
          könnyen el lehetne kerülni.
ROULIN: Egy bírósági idézést kellett volna kézbesítenem tegnap Philippe
          Gardelnek. Említettem vagy nem?
KOCSMÁROS: Valami rémlik. Mintha egy postás Philippe Gardelhez sietne.
ROULIN: Vesztemre. Rám uszította az a szemét Gardel a vérebet. Olyan
          ronda, lapított orrú boxer.
KOCSMÁROS: Még egy Joseph Roulint se irigyelek most a reflexeiért.
ROULIN: Mikor alá akartam íratni, hogy átvette a papírt, csak annyit mondott
          – "fogdmeg!" Így a foga között szűrve: "fogdmeg"! Alig lehetett hallani,
          de ennyi is elég volt a dögnek, hogy nekem ugorjon. De nem
          vesztettem el a fejem, sikerült megőriznem a lélekjelenlétem.
KOCSMÁROS: Érdemkeresztet ezért ki kapna? Nem így fest egy győztes
          csata hőse. Vagy e sérüléseit Joseph Roulin nem a reflexeinek
          köszönheti?
ROULIN: Nem volt idő lacafacázni. A dögnek gurítottam a biciklit, és hasra
          vetettem magam. Halottnak tetettem magam. Régi trükk ez, de bevált.
          Arra nem volt időm, hogy a táskából elővegyem a gázsprét.
KOCSMÁROS: Joseph Roulin sose lacafacázik.
ROULIN: Ha egy tehénlepény lett volna az úton, abba is fejest ugrottam volna.
          Gondolkodás nélkül. Rosszabbul is járhattam volna. Így csak az 
          orromat vertem be, csak úgy spriccelt a vér.
KOCSMÁROS: Ennyi múlott a reflexeken.
ROULIN: A kisujjam, hogy eltört, nem is éreztem akkor. Nem fájt egyáltalán.
          De utána, azt hittem, kiesik a szemem. A doki szerint agyrázkódást 
          kaptam. Fájdalomcsillapító nélkül majd megőrülök.
KOCSMÁROS: Ebcsont beforr. Kár siránkoznunk ezen.
ROULIN: Azóta itt, a tarkómon érzem a dög lihegését. Az a szemét csak
          nézte, hogy nyalja az a dög a vért, ami az orromból kifolyt. Borsódzik
          a hátam, ha rágondolok.
KOCSMÁROS: Meghívjam ezért Joseph Roulint egy dupla, francia konyakra?
          Orrán, ha az nem, semmi se segít.
ROULIN: Fájdalomcsillapítót szedek. Arra nem ihatok.
KOCSMÁROS: Sok mindent köszönhet egy postás a reflexeinek. Hogy nem
          ihat, azt értem, de akkor minek jött ide, ha nem inni jött. Félig
          rokkantan. Gyanús!
ROULIN: (Meglobogtatja a pecsétes levelet.) Át kell adnom ezt. Értsd meg.
          Hivatalos papír ez. Pedig betegszabadságon vagyok most.
KOCSMÁROS: Hát igen, a reflexek.
ROULIN: (Elővesz egy könyvet.) Itt alá kell írnod, hogy átvetted, és én már itt
          se vagyok. Feküdnöm kell... Még akkor délután át kellett volna
          adnom.
KOCSMÁROS: Mondtam tegnap vagy nem mondtam, hogy vigye a Piros
          cicába? Tanúim vannak rá! De Joseph Roulinnak beszélhet az ember.
ROULIN: Elvittem volna én a Piros cicába is, ha nem lép fel némi komplikáció.
          De hát közbejött ez a baleset. A kórházban kötöttem ki.
KOCSMÁROS: A címzett eltávozott innen. Ismeretlen helyre. Egy postás ne
          tudná ezt? Akkora nem lehet ez a porfészek.
ROULIN: Tudom, hogy késő. Ha tudtam volna... De hát közbejött ez a
          baleset. A kórházban kötöttem ki.
KOCSMÁROS: A reflexek miatt.
ROULIN: Tévedsz! A véreb miatt. Az a szemét állat miatt, aki rám uszította azt
          a dögöt. Feljelentettem, de tudom, hiába. Nincs tanú. Tanú nélkül 
          pedig simán el fogják ejteni az ügyet.
KOCSMÁROS: És a reflexek?
ROULIN: Gúnyolódsz?
KOCSMÁROS: Egy Joseph Roulinnak az összeköttetései, úgy tudom, jobbak a
          reflexeitől. Vagy tévednék?
ROULIN: Betört orral, kitört kisujjal fussak fűhöz-fához? Nem akarom
          kinevettetni magam. Megelégszem a feljelentéssel, a vizsgálati 
          fogsággal. A dög agyonlövetésével. Tudod, mit mondott az a szemét a
          kihallgatáson a nyomozóknak?
KOCSMÁROS: A főhadnagy módszereitől elönt az epe. Ostoba fráter.
ROULIN: Hogy el volt oldozódva a cipőm, hogy ráléptem a pertlire, mikor át
          akartam adni az idézést. Magamtól estem hasra, azt mondta. A szeme
          se rebbent, mikor mondta.
KOCSMÁROS: Ha jól értem, ezért nem vitte el ez az ember a levelet tegnap a
          fiamnak. A Piros cicába. Különben elvitte volna? Erre aligha kapjuk
          meg a választ ma. Mi lett volna, ha... A nagy történelmi kérdés lóg,
          mint Damoklész kardja a levegőben és a fejünk felett.
ROULIN: Elvittem volna, ha hiszed, ha nem. Az öreg Campra fiának péntek
          délután mindig ott kézbesítem a leveleit, a sürgönyöket. Minden
          pénteken a Piros cicában dorbézol. Már délelőtt beköltözik. Sosem
          hagyja ki. Az egész város tudja ezt. Nem titok. Az öreg pék se nagyon
          bánja. A fiad esetében pedig nem egyszerű levélről van szó. Hivatalos
          okmány ez. Úgy ám. Nem jó a hivatalos ügyeket elmulasztani. Ki
          tudja, mi van egy ilyen levélben.
KOCSMÁROS: Hát igen, ki tudja, mi van benne.
ROULIN: Nem levélbomba.
KOCSMÁROS: Ki tudja.
ROULIN: Ha félsz, nem kell felbontanod.
KOCSMÁROS: Egyszerűen nem vagyok kíváncsi a tartalmára.
ROULIN: Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy nem veszed át?
KOCSMÁROS: Nem vagyok köteles átvenni más levelét. Ha a mostoha- 
          fiaméról van is szó. Nincs más. Vissza kell szépen juttatni a feladónak.
          Indoklás: a címzett írni és olvasni tegnap óta nem tud.
ROULIN: Ha átveszed, semmi bajod nem lehet, de ha nem veszed át, az utcára
          kerülhetek. Ezt, ugye, nem akarod?
KOCSMÁROS: Érzelmi zsarolás. Erre vetemedne, Joseph Roulin? Ettől a
          levéltől egyszerűbben és könnyebben megszabadulna bárki.
ROULIN: Tán adjam át a feleségednek?
KOCSMÁROS: (Fenyegetően.) A feleségem ebből hagyd ki! Megértetted?
ROULIN: Hát akkor hogy?
KOCSMÁROS: Dobd a szemétbe!
ROULIN: És ki fogja itt nekem aláírni a nagykönyvben? A szemetes bácsi?
          Valakinek ezt át kell vennie. Valakinek ezt át kell adnom. Meg kell 
          értened.
KOCSMÁROS: Add át egyik szeretődnek!
ROULIN: Egy ostoba levél miatt ennyi huzavona. Éreztem én, hogy itt baj lesz.
KOCSMÁROS: Ha átadtad volna tegnap, ma nem lennél kutyaszorítóban. És
          ha véletlenül mégis az utcára kerülnél holnap, ne feledd, hogy mit
          köszönhetsz a reflexeidnek.
ROULIN: Most egy hülye pecsétes levél miatt veszünk össze?
KOCSMÁROS: Nem a levél miatt. A reflexeid okán.
ROULIN: Nem értem. Mi bajod a reflexeimmel?
KOCSMÁROS: Elég, ha én tudom.
ROULIN: Azt hiszed, olyan nagy örömmel jöttem ide? Betört orral? Gipsszel a
          kezemen? Tegnap délután se jöttem szívesen, főleg hiába, ma pedig
          annyi kedvem sem volt jönni, mint tegnap. Hidd el!
KOCSMÁROS: Hogy ágyban maradj holnap, úgy látszik, a lábadat kell
          eltörnünk.
ROULIN: Szóval innét fúj a szél? (Önkéntelenül hátralép.)
KOCSMÁROS: Látom, a feltételes reflexeid már működésbe léptek. Néhány
          elejtett szó elég hozzá.
ROULIN: Azt hiszed ez nekem kéjutazás? Percekig toporogtam a kaputok
          előtt. A kocsmád környéke olyan kihalt, mintha az emberek már nem is
          szomjaznának. Talán mégis ki kellene nyitnod. A munka biztos
          segítene.
KOCSMÁROS: Mint rajtad a reflexek?
ROULIN: Gúnyolódj csak! Inkább nézd meg a feleséged. A kocsma kövén ül.
          Hiába szóltam hozzá, egyre a csillárt bámulta. Egy cseléd kellene mellé.
          Valaki, aki ápolná.
KOCSMÁROS: Csukjam a Saint-Rémyben a Mauzóleumba? Jó, hogy nem ezt
          mondod.
ROULIN: Én csak jót akarok. Nem kötelező megfogadni. De a kisfiad is majd
          elvadul így. Mikor jöttem, egy sánta kutyát kergettek az utcán, a többi
          kölyökkel. A kisfiad vezényszavára kerítették be...
KOCSMÁROS: Lehet, hogy neki kellene átadnod a pecsétes levelet. Odavan a
          hivatalos stílusért.
ROULIN: Hiába kiabáltam utána, kergették tovább a sánta dögöt. Pedig csak
          azt akartam megtudni tőle, hogy hol vagy.
KOCSMÁROS: Mégis megtaláltál. Aki keres, talál.
ROULIN: Ha a hadnagy úr nem jön, aligha találok rád.
KOCSMÁROS: A cimboráid vagy nem? Különben is, ha jól tudom, egy ilyen
          levél egy házkutatási paranccsal felér.
ROULIN: Valakinek csak át kell adnom ezt a levelet. Nem vihetem haza.
KOCSMÁROS: Ajándékozd a szeretődnek!
ROULIN: Ezt már elsütötted az előbb. Akkor se vált be.
KOCSMÁROS: "A törvény szerint fogunk eljárni, ha a felszólításnak nem tesz
          eleget a kézhezvétel után három napon belül." Jól mondom? Menj, és
          sétálj egyet a hullaházban. A fertőtlenítőszagban szellőztesd meg a
          szakállad. Hátha jót tesz neki. És olvasd fel ezt a pecsétes gyászbe- 
          szédet. Hátha érdemes ezért feltámadni, és aláírni az elismervényt.
ROULIN: Ki kellene békülnünk, elvégre rokonok vagyunk. A temetés mikor
          lesz?
KOCSMÁROS: Jobb rokonságot is el tudnék képzelni, Joseph Roulin. Sajnos,
          az ember nem válogathat az emberek közt, mint egy svédasztalon.
          Különben csütörtökön lesz a tor. Talán. A főhadnagyodtól, meg a
          hasonszőrű cimboráidtól függ, hogy előbb vagy utóbb tömheted-e meg
          válogatott falatokkal a hasad.
ROULIN: Ha akarod, közbenjárhatok.
KOCSMÁROS: Egy percre se tudod kikapcsolni a reflexeid? Te is akkor
          ráznál az emberrel kezet, amikor már nem lehet. Hanem mi van avval a
          holland piktoroddal? Mért nem jelentkezik?
ROULIN: Úgy tudom, elsején akar átjön hozzád. Addig ki van fizetve a
          szobája, a Carrelben. Kidobott pénz lenne, ha már most átjönne a
          hotelből. Szegény FIÚ a Vince, a képeit is csak úgy tudta feladni a
          postán, hogy cserébe lefestett. Néhány vázlatot nálam hagyott,
          eljöhetnél megnézni őket, meg egyébként is... Így széttárt karokkal 
          ültem modellt. Hátratolva a sipkám, ahogy szoktam, ha jól mennek a
          dolgok. (Az asztalhoz egy székre ül, mutatja.) Azt mondta, úgy
          nézek ki, mint Szokratész.
KOCSMÁROS: Búza közt virít a konkoly. A paréjra a paraszt mit mondjon?

Nyikorgás. A postás és a kocsmáros várakozó álláspontra helyezkedik, a bejáratra szegezik a szemük. Csillárt és kést szorongatva a kocsmáros felesége jön, zilált, kócos. Látszik: elmeháborodott.

KOCSMÁROS: Mit akarsz azzal a lámpával? Vidd vissza! Süket vagy? A
          kurva életbe! (Roulinhoz. A foga közt szűrve.) Fogdmeg! Jól
          mondom? Így kell? Fogdmeg! Te arról, én erről. Fogdmeg!
ROULIN: Evvel a kézzel? Hogy képzeled?
KOCSMÁROS: Csak egy asszony. Fél kézzel el fogjuk intézni.

Kétfelől támadnak az asszonyra, aki végig egy szót se szól, de minden erejével ellenáll. Dulakodás. Káromkodások, szitkozódások és egyéb hangok: pl. fogdmeg, csavard ki, mit ügyetlenkedsz, fogdmeg, a kurva anyját, vigyázz, harap, harapsz, te dög?... Sikerül a kést is, a csillárt is – amivel össze-vissza hadonászott – kiszedni a kezéből.

KOCSMÁROS: Hozd a kötelet! Addig én fogom.
ROULIN: Miféle kötelet? Hol van?
KOCSMÁROS: Ott a falon! Nem látsz az orrodtól? (Az asszony sikertelenül 
          próbálja kiszabadítani magát a kocsmáros vasmarkából.) Nyugi
          bébi! "Don’t worry be happy"
ROULIN: És most?
KOCSMÁROS: Szépen megkötözzük! Előbb a kezét. Kötözd már, mit
          bámulsz?
ROULIN: Gipszelt kézzel? Hogy képzeled? Megmagyaráznád?
KOCSMÁROS: Add, majd én. Te meg fogdmeg, de jó erősen! Fogdmeg!

Az asszony közben orrba könyökli a postást, akinek kirepül a dugasz az orrából, üvöltve dől el. Orrából ömlik a vér. A földön fetreng és üvölt, mint a fába szorult féreg. A rémült asszony a sarokba menekül.

ROULIN: Áá! Az orrom! Jajaj-jaúú-jaóó... Az orrom! Jajaj-jaúú-jaóó 
          ...Végem! Áhahhaaháá...
KOCSMÁROS: Ne ordíts már úgy, mert megsüketülök! (A postás táskájából
          kotorászik, fél szemmel az asszonyt figyeli.) Nyugi, bébi! Mindjárt
          jön a doktor bácsi. Hol az a kurva gázspréd! Így eldugni. Még 
          csodálkozol, hogy agyba-főbe vernek? Végre! (Az asszonyhoz közelít
          a flakont maga elé tartva.) Ne félj, kislány! Nem harap a bácsi. Ez
          csak egy kis parfüm, látod! Szabad-e locsolkodni? "Zöld erdőben
          jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni, meg szabad-e locsolni?
          (Befogva orrát fújja az asszonyra a sprét, míg ki nem ürül, az
          asszony összecsuklik. A kocsmáros a nyitott ablakhoz fut és
          mélyeket lélegez. A postáshoz.) Látod, cserbenhagyott megint az a 
          híres reflexed, de cserben ám! Többet sprével, mint erővel! Meddig
          hat ez a gáz?
ROULIN: Nem tudom. Nem próbáltam még.
KOCSMÁROS: És még csodálkozol, hogy így ellátják a bajod? (A gázsprén
          lévő szöveget böngészi.) Az ördög vigye a bolhabetűket! Butángáz
          meghajtású. Nincs benne freon. Az ózonpajzsot nem sérti. A flakon
          környezetkímélő műanyag. Kit érdekel ez a hülyeség? (Eldobja.)
ROULIN: Nem akar elállni a vérzés.
KOCSMÁROS: Így nem is fog soha, csak a zakód lesz véresebb. Ülj le a
          székre, ahogy szoktál, ha jól mennek a dolgok, csak a sipkád helyett a
          fejed told most hátra. Egészen hátra. Amennyire csak tudod. (A postás
          úgy tesz.)
ROULIN: Nem valami kényelmes.
KOCSMÁROS: Majd csak eláll. Addig bírd ki. (Az asszonyt közben a 
          ládához kötözi.) A matrózkötéstől nincs jobb.
ROULIN: Matrózkötés? Sose hallottam róla.
KOCSMÁROS: Nincs az a szabaduló művész, aki ebből ki tudná szabadítani
          magát.
ROULIN: Orvost kellene hívni.
KOCSMÁROS: Egy kis orrvérzésbe még nem halt bele senki.
ROULIN: Azt hiszem, félreértettél. Nem magamra, a hitvesedre gondoltam.
          Egy professzor sokat segíthetne itt.
KOCSMÁROS: Egy professzor? Tán arra a kajlafülű barátodra gondolsz a
          Saint’Rémy Mauzóleumában?
ROULIN: Nem ő az egyetlen professzor a Mausole-ban.
KOCSMÁROS: Egy cselédlány többet ér, mint száz professzor. Mondd, melyik
          professzor főzne, mosna, pelenkázná, etetné meg... Melyik professzor
          csinálná ezt utána?
ROULIN: Akkor már inkább egy nagynéni vagy valamelyik unokahúgod. Egy
          rokon mégis más, mint egy idegen.
KOCSMÁROS: Igen, azért ütik bele mindenbe az orrukat, míg be nem verik,
          míg el nem ered az orruk vére. A lámpa majd megvilágítja az agyát. (A
          csillárt fölköti arra a bizonyos kampóra.)
ROULIN: Így mégse hagyhatjuk itt. (Köhögorohamot kap. Feláll, vért köp.
          Befogja az orrát.)
KOCSMÁROS: Mert csupa korom meg légyszar? Inkább itt csúfolkodjon, mint
          az ivóban. Ha áramszünet van, a petróleum jó világít, de jó büdös is.
          Akármit mondasz, nincs jobb a gyertyától.
ROULIN: Hülye ötlet volt ez tőled. A saját vérembe fulladtam majdnem.
KOCSMÁROS: Megbocsáss, de ez a trükk régen bevált. Tehetek én róla, 
          hogy megváltoztak az idők. Hogy a villám helyett a villany csapja
          agyon ma az embert.
ROULIN: Különben amit mondtam, a feleségedre értettem, nem a koszos 
          lámpádra.
KOCSMÁROS: Az ilyeneket pincébe vagy ketrecbe szokták zárni. Még mindig
          jobb neki itt, fent, mint odalent, a sötét, dohos pincében a boros-
          hordók közt. Nem gondolod?
ROULIN: Éppenséggel oda is bezárhatod.
KOCSMÁROS: Ha nagyon útban lesz, ne félj, oda is fog kerülni.
ROULIN: Te tudod. A te feleséged. De vigyázz, ma már egy vérebnek is
          törvényben garantált jogai vannak.
KOCSMÁROS: Szóval már itt tartunk. A végén még téged fognak deresre
          húzni, mert a Gardel kutyájának toltad a bicajodat.
ROULIN: Nem akar sehogy elállni. Jobb lesz, ha bedugom. (A padlóról
          felveszi a kirepült dugaszt.) Ez csupa por lett.
KOCSMÁROS: Egy kis por nem árt. Annál jobban tömít.
ROULIN: Úgy nézek ki, mint egy hentes. Vihetem a pucolóba a zakóm.
KOCSMÁROS: (Az asszony kezéből kicsavart kést felveszi a földről.)
          Gyerünk! Nincs itt már mit keresnünk. "Elvégeztetett". Mossuk le a
          torkunkon az ijedelmet.
ROULIN: Nem ihatok. Fájdalomcsillapítóra nem... Hála a reflexeimnek. (A
          Kocsmárosra kacsint.) Haragszol?
KOCSMÁROS: Mire haragudjak? A reflexeidre? Most mondd meg,
          haragudjak a reflexeidre? Az orrodra inkább tudnék haragudni, mint a
          reflexeidre.
ROULIN: Csak az orromat ne bántsd! Csak azt ne! Az a gyenge pontom.
KOCSMÁROS: Messziről látni rajta. Hiba volna tagadnod. Távoznak. 

Nyikorgás.