van harc, ha éppen nincs háború? Ha mindig harc van, hol a béke helye? Ha nincs sehol helye a békének, mit kezdjünk vele? Az a béke, mely eláradva nem lehet békességgé, jobban pusztít, mint a háború. Miért ez a mindenütt lappangó készenlét az ütésre, gáncsra, rágalomra, az ölésre? Nyert-e azzal valaki, ha kioltotta másnak életét? Hisz’ mikor rászakadt a tény, mint a nyaktiló, hogy gyilkos, beleroppant. S ha nem roppant bele, annál rosszabb. Ha meg nem ölünk, nem ontunk vért, s csillapodó nyugalom van bennünk, miért nem értjük meg, hogy mindennel, sóval, szóval, savval, mézzel, virággal, gombostűvel, csönddel, még mosollyal is lehet ölni? Miért terjed köztünk szabadon az a téves eszme, hogy a teremtett élettel bánhatunk úgy is, mint a szakadozó fölmosóronggyal? Miért hallgattatjuk el gyáván, önzőn, betegesen kapkodva a tiltakozó sikítást, mely a zárt anyaméhből is kihallatszik? És soha többé véglegesen el nem csöndesedik? Miért olyan komor ez az egész elhibázott, helyrehozhatatlan evilági élet, ha a bölcs szegények oly derűsek? Miért a gondolkodó erő, ha az ember elszánt dühvel naponta pusztítja magát? S mégis miért imádja, ha pusztítja? Miért ébredünk a Földön mennyeien, vegetálunk nappal pazarolva, s megyünk aludni pokolian? Miért nő rá útjainkra, falainkra, tolakszik be ablakainkon az émelyítő hitványság, mint a repkény? Miért olyan édes az irigység, a rosszakarat, a kiszínezett valótlanság? S miért oly keserű, mint a méreg, az igazság? Miért ne volna lehetséges, hogy azért nem én, hanem a másik, mert az jobb, többet tud, annyira akarják, s neki sikerül is? Miért nem elég nekem, hogy mélyen s élesen látok, mint egy csillagvizsgáló, és gyönyörűnek találom a fényt az űr iszonyú sötétjében? Miért akarják ráomlasztani a történelmi plafont is arra az egy közemberre, akiről még az ellensége is tudja, hogy igazi? Miért nem érti meg az ostoba gyűlölködő, lehetne ő is az, csak éppen ezt-azt másképpen kellene csinálnia? Hisz’ oly világos: nem az egy embernek van igaza, hanem az igazságnak van embere, akit az kérlelhetetlenül megkeres s kijelöl? Miért nem lehet az igazságot bíróság elé állítani? Miért a hazugok riszálnak mindig a reflektorfényben? S nem látszik tőlük a nagy, közös baj? Miért kezdődik a véres vagy vértelen tanúság mindig ezzel a mondattal: én nem akarok hazudni. A hazugság atyja is kijelöl. De ő nem egyet mindenkinek, hanem mindenkit úgy, mintha egyetlen volna. Pedig egyrészt nem az, másrészt az. Miért abbahagyhatatlan a "miért"? Miért a leggyöngébb a legerősebb? Miért az Áldozat az egyetlen Sztár? Miért lesz hamarosan olyan áldozattá minden sztár, akit a kutya sem sajnál, mikor végre letűnik? Miért mondod, hogy az irodalom mindenek fölött? A mindenek fölötti irodalom elszáll, mint a pára. Csak a mindenek-alatti irodalom méltó a stigmákra, miket rendesen bele is ütnek, mint billogokat a marhába, s ezután – s nincs, aki ezt megakadályozhatná – válik igazsággá: mondatonként, mégis egészen. Miért az az ember "boldog", aki "féli az Urat"? Miért kell jól félni, s nem szabad rosszul? Miért istenszeretet a jó félelem, s aggodalmas önszeretet a rossz? Miért az a legfőbb úr, aki a legmegvetettebb szolga? Aki azért lehetett kenyérré, mert igéből született. Miért lefelé hatol, a mind sötétebbe az igazi hatalom? Mert a Napból jön. S miért nő a fű, hogyha majd leszárad, s miért szárad le, hogyha újra nő?