Egerben tanuló keresztlányom már harmadik éve naponta minimum kétszer átbaktatott a város főterén, amikor is bátorkodtam megkérdezni tőle, hogy ki készítette Dobó István ott álló szobrát. Mit tudom én! – hangzott a gyors és csattanós felelet. A sors különös szeszélye folytán, pár nappal később gimnáziumi osztályában ugyanezt kérdezte a magyartanára is, s csak egy diák tudta a helyes választ: az én, immár "kiművelt" keresztlányom! Óhatatlanul is ez az eset jutott eszembe Sárközi Márta emlékkönyvének olvasása közben, aki szerint "az utcai szobor kizárólag a galambok és verebek számára készül". Mellbevágó kijelentés egy németül, franciául, olaszul, angolul csaknem anyanyelvi szinten beszélő, nagypolgári entellektüel családból származó hölgytől, aki ráadásul Molnár Ferencnek (A Pál utcai fiúk írójának) és Vészi Margitnak (Ady Margitájának) volt a lánya, akinek a második férje – Sárközi György – 1935-38 között a népi mozgalom legjelentősebb folyóiratát, a Választ szerkesztette, s aki 1946-tól három esztendőn át maga is az újraindított Válasz körül bábáskodott kiadóként és szerkesztőként. Senki se gondolja azonban, hogy azért indítom ezt a könyvismertetést ezzel az aranymondással – Sárközi Mártához illőbb stílusban: aranyköpéssel –, mert ezt az egyet sikerült kibányásznom a 400 lapos könyvből. Dehogy! Ez csak kedvcsináló, ízelítő egy rendkívüli asszony sziporkázó gondolataiból.
     Bevallom, mielőtt kézbe vettem a kötetet, szentségtörő gondolatok jártak a fejemben. Azon morfondíroztam, hogy egy nem különösebben jelentős gyermekregény (Zsófi könyve), pár fordítás (köztük Durell remek Családom és egyéb állatfajtákja) és három év szerkesztői munka érdemessé tesz-e valakit egy emlékkönyvre. Vajon – fortyogtam magamban – mikor számíthat emlékkönyvre Bálint Gábor, a zseniális "vasfejű székely" (Arany János kifejezése), aki harminc nyelven beszélt, vagy a tizenhat nyelvet ismerő, nem kevésbé zseniális erdélyi Bitay Árpád? Be kellett azonban látnom, hogy rosszul közelítek a problémához. Ez a kötet ugyanis elsősorban nem a "szakma" tisztelgése Sárközi Márta előtt, nem a szerkesztőnek, még csak nem is a szépírónak állít emléket. Ez a kötet a hajdani barátok kegyeleti gesztusa, őket dicséri, hogy nem voltak restek papírra vetni emlékeiket, nem vonakodtak a kötet szerkesztőjének mikrofonja elé állni. (S hogy a felkapott szálat elvarrjam: a két fentebb említett erdélyi zseni – sajnos, az adósságlistát hosszan folytathatnám! – mindmáig el nem készült emlékkönyve is a hajdani barátokat, tisztelőket, kollégákat – mindannyiunkat – minősíti.)
     Sárközi Márta körül pedig nem volt barátban hiány. Lator László szavait kölcsönvéve, ma már a magyar irodalom halhatatlanjainak számító íróink úgy jártak hozzá, "mint a sérült lelkű kamaszok a mindenkinek nyitva álló lelki gondozóba". Rendszeresen megfordult nála a népi írók színe-java: Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán, Sinka István, Féja Géza, az egészen más életérzésű Pilinszky János és Juhász Ferenc, az Eötvös Collegium utolsó nemzedékének költői és filoszai: Fodor András, Lator László, Domokos Mátyás, Gyapay Gábor stb. S ki mindenki még! A hosszas enumeráció helyett egy valakit még föltétlenül meg kell említeni, akit a háziasszony talán mindenkinél jobban szeretett és tisztelt, s akin – nagy szó! – sohasem köszörülte borotvaéles nyelvét: Bibó Istvánt. A lenyűgöző névsor azonban ne tévesszen meg bennünket! Sárközi Márta nem működtetett irodalmi szalont. Kamaszkorát drága, előkelő külföldi internátusokban töltötte, nyughatatlan anyját követve Rómában, Berlinben élt, de a nagyvilági környezet nem szédítette el, s ízlésétől idegen volt mindenféle szalonosdi és sznobizmus. Kinevette, kigúnyolta a finom kultúrlegényeket, ezeket – bocsánat, Sárközi Márta-idézet következik – "lila fingnak" nevezte. Sárközi Márta nem szalonjával, hanem színes egyéniségével, valamint segítő- és szolgálatkészségével, áldozatvállalásával vonzotta magához az embereket. Kormos István jellemzése szerint olyan ember volt, "akitől csak kapni lehetett, adni neki semmit". Segíteni azonban sohasem farizeus módon, mások szeme láttára segített. Bevált módszere volt, hogy az élelemmel megrakott kosarat letette a rászoruló lakásajtaja elé, becsöngetett, s mielőtt még a házigazda kijött, elsietett. Mivel felsorolni is lehetetlen, hogy nem túl hosszú élete során hány embert karolt föl, ezért csak egy legendás esetet említek meg. Bibó Istvánt 1956-os szerepvállalásáért a hat év börtönbüntetésre ráadásképpen még vagyonelkobzásra is ítélte a Kádár-rendszer bírósága. A végrehajtás napján Sárközi Márta saját költségén visszavásárolta a bútorokat és visszaszállíttatta a Bibó-családnak.
     Szellemi dolgokban is hallatlanul nagyvonalú volt. Nem izgatta, hogy akadtak olyan barátai, akik az ő kontójára vállaltak el fordításokat, hogy bár az ő közreműködése nélkül ezek a fordítások nem lettek volna épkézláb szövegek, a kinyomtatott könyvben Sárközi Márta egy köszönő szó erejéig sincs megemlítve.
     Vonzerejének másik titka függetlensége, a társadalmi elvárások, a világi érvényesülés semmibevevése volt. Miután a Nyúl utcai villája elúszott a Válasz nyomdaköltségeire, a Választ pedig betiltották Rákosiék, Sárközi Márta nem vállalt szellemi munkát, hanem tüntetően, a rendszerrel való szembenállását demonstrálandó, beállt kétkezi munkásnak. Nem érezte rangon alulinak, hogy műstoppolóként keresse meg a kenyerét. Nem ideológiák, elméletek, s főleg nem előítéletek, tabuk és dogmák torzító tükrén át szemlélte környezetét, hanem volt mersze valódi világot hörpinteni. Férje, Sárközi György 1945 tavaszán Balf közelében Szerb Antallal és Halász Gáborral együtt éhen halt, de Sárközi Márta nem lihegett bosszúért, inkább felélesztette a Választ, s férje szerkesztői örökébe lépett. Viselkedése példamutató volt akkoriban, hiszen a Haladás című folyóirat körül csoportosuló polgári radikálisok (Zsolt Béla, Rónai Mihály András, Faragó László stb.) zajosan követelték a népi írók kiebrudalását a magyar irodalomból. Sőt, Horváth Zoltán – Sárközi Márta első férje – azokat is ítélőszék elé kívánta állítani, akik Szabó Lőrincet védelmükbe vették. (Enyhén szólva is különös, hogy többek között az a Rónai Mihály András követelte harsányan a "feszítsd meg"-et, aki Mussolinit versben dicsőítette.)
     Az emlékkönyvek típushibája, hogy rosszul értelmezett kegyeleti okokból nem hús-vér emberként, hanem idealizált, hibátlan félistenként jelenítik meg előttünk az ünnepelt személyt. Szerencsére, jelen esetben erről nincs szó. Barátai Sárközi Márta egyéniségének ellentmondásos oldalairól is nagy szeretettel, de kertelés nélkül nyilatkoztak. Megtudjuk, hogy illemszabályokat lefitymáló hetykesége időnként magamutogatásba csapott át. Előfordult, hogy a kirándulásból hazafelé jövet a zsúfolt HÉV-en táncra perdült és divatos slágereket énekelt. Barátai irultak-pirultak, de őt ez nem zavarta. Arról is értesülhetünk, hogy húsz-harminc évvel fiatalabb barátainál ő fürdette az újszülötteket, de saját első és második házasságából származó fiait rövid időre beadta Sztehló Gábor legendás intézetébe, a Gaudiopolisba, hogy ő az irodalomnak élhessen.
     Sárközi Márta szerette meghökkenteni a környezetét, s ezt leggyakrabban szabadszájúságával érte el. Ha lenne a magyar irodalomnak ostoba Guiness Rekordok Könyve, ebből a szempontból minden bizonnyal a dobogó legmagasabb fokára állhatna. Ő volt a legtrágárabb női írónk, szerkesztőnk. "Gyönyörű szájáról olyan természetességgel gördültek elő a legvaskosabb káromkodások – írta róla Kormos István –, hogy egy jutasi őrmestert is pirulásba döntött volna, még Sinka István és Féja Géza is megkapaszkodott az ablak alá kirakott fapadba, s csak néztek mereven a szemközti Hunyad-oromra." Szabadszájúsága azonban nem a cseléd, a kocsis mocskosszájúsága volt. Ugyanaz a káromkodás nem ugyanúgy hangzik egyik vagy másik szájból. Sárközi Márta elegáns úri nő maradt káromkodás közben is. Elegáns volt, amikor jótékonykodott, s elegáns volt, amikor káromkodott! Éppen jótékonykodásának vezérelve – "Be jó lenni és rejtve lenni jónak" – valószínűsíti Szabó Zoltán meglátásának igazát: "Modora a lélek minőségének leplezését szolgálta." Trágársága érzékenységét, sebezhetőségét palástoló álarc volt csupán.
     Véleményét, meggyőződését ellenben sohasem álcázta, sohasem rejtette véka alá, hanem nyers, már-már brutális őszinteséggel kimondta. A kommunizmusról lesujtó véleménye volt, s ezt a következő formában vágta a szemébe egy történetesen párttag látogatójának: "Aki ebben hinni tudott, az vagy ostoba vagy gazember. Ha a környezetéből valaki elszegődött a kommunisták szekértolójának, tömören csak annyit jegyzett meg, hogy az illető elkurvult, s megszakította vele a kapcsolatot. Akadt azonban olyan személy is, akinek ezt is megbocsátotta. Például Sarkadi Imre tiszta szívből, meggyőződésből, s nem érvényesülési vágyból fakadó kommunistasága fölött szemet hunyt.
     Ugyanilyen nyíltan, magától értetődő természetességgel beszélt a már akkoriban is tabunak számító, zsidósággal kapcsolatos kérdésekről. Az egyik emlékező meg is ütközött rajta, hogy időnként "nem antiszemita, de a zsidókat kritizáló mondatokat" is megengedett magának. Éppen ez a szellemi függetlenség különböztette meg Sárközi Mártát a tömegemberektől: sem emberek, sem pártok, sem népek, sem ideológiák – a sor bizonyára folytatható – tévedhetetlenségében nem hitt. Amikor kéziratban elolvasta első férjének, Horváth Zoltánnak a Magyar századforduló című művét, Angliában élő fiának, Sárközi Mátyásnak tömör, velős és szellemes kritikát mondott róla (vö. Levelek Zugligetből): "Én ezt a címet adnám a könyvnek: A magyar századforduló szocdem fejlődése a Síp utcai hitközség szemszögéből." Sárközi Mártának többször lett volna oka is és lehetősége is, hogy elhagyja az országot, de ő a legnehezebb időkben is ragaszkodott szülőhazájához. Kimondatlanul is hű volt munkaszolgálatos, mártír férje, Sárközi György életelvéhez, aki 1938 végén azt írta Erdei Ferencnek, hogy marad Magyarországon, mert "Abban a zsidó emigrációban pedig nem kívánok részt venni, ami mindig oda fut, ahol jobb dolga van."
     Úgy van rendjén, ha egy-egy emlékkönyv a főszereplője értékrendjét tükrözi. Széchenyi Ágnesnek, a könyv szerkesztőjének köszönet jár a kötet körüli munkájáért, de sajnos, jegyzetei, kérdésfeltevései, megfogalmazásai időről időre ütköznek Sárközi Márta szellemiségével. Széchenyi nem sajnálta magától az íveket, s hatvanegynehány lapos bevezetőt illesztett a könyv elejére. Önmagában ez nem lenne baj. A baj az, hogy önkéntelenül is Karinthy Ady-paródiája jut róla az ember eszébe, mert ebben a könyvben – persze, túlzok – "mindent" kétszer lehet olvasni. Az előszó ugyanis jócskán idéz a könyvben később megszólaló személyektől, s ennek következtében számtalan dolgot másodszor is olvashatunk. Azonban még a "mindent kétszer mondásra" is fátylat lehetne borítani. Sokkal zavaróbb, hogy Széchenyi Ágnes képtelen leplezni rokon- és ellenszenvét, s mindig ugyanazoknak a kárára, illetve előnyére elfogult. Újra és újra a kákán is csomót keresve, görcsösen igyekszik fogást találni a népi írókon, elsősorban Németh Lászlón, másodsorban Illyés Gyulán.
     Németh László túlérzékeny, sértődékeny ember volt, Sárközi Mártára is meg-megneheztelt, s időnként Sárközi Márta is vitriolos szavakkal illette az először a Válaszban közzétett Iszony írójának "nyafogásait". Ennek ellenére mindkét félhez méltatlan dolog levelezésük elé fejezetcímnek kiugratni a Megugatjuk egymást idézetet. Sárközi Márta több ízben is értetlenül állt Németh László kísérletei, például sajkódi aszkétikus gyakorlatai előtt, de tisztában volt kivételes írói zsenijével. Németh László 1961-ben levelet írt Kádár Jánosnak a bebörtönzött Bibó István érdekében. Ifjú Bibó István szerint ez önzetlen, segítő szándékú cselekedet volt, de Széchenyi Ágnes azzal igyekszik e gesztus fényét tompítani, hogy kiemeli: Németh László tegezte Kádárt. Sem a levél születésének rendkívül szövevényes történelmi-politikai-taktikai körülményeiről, sem arról nincs szó, hogy mennyire nyögvenyelős volt ez a tegeződés.
     Illyés egy kicsit jobban jár, mint Németh László, de az ő esetében is számos finom csúsztatás szemtanúi lehetünk. A nyilatkozó Rác András mozaikművész szerint Sárközi Márta "1956 után Illyésre is haragudott, hogy az írók nem vitték végig a bojkottot. Az volt Márta érzése, hogy aki ír, és akit hagynak írni, az bizonyos fokig áruló..." Rác András megvallja, hogy tájékozatlan az irodalom belső ügyeiben, de a szerkesztőnek illene tudnia, hogy éppen Illyés sztrájkolt legtovább, csak 1960. március 9-én szólalt meg interjúban az Ország-Világban. Tudatlanság ez vagy rosszindulat? Széchenyi Ágnes a Bibó-emlékkönyv kapcsán is pálcát tör Illyés fölött, mert – úgymond – csak többszöri felszólításra és unszolásra, késve küldte el azt a rövid beszédet, amit Bibó ravatalánál mondott el. Széchenyi folyton okvetetlenkedik, s végül már a népi írók iránti elfogultsággal aligha vádolható Halda Alíz kénytelen felvilágosítani Illyés viselkedésének nyitjáról: kormányok jönnek, mennek, a nép marad. Széchenyi előítéletessége éppen azért bántó és méltatlan a kötethez, mert Sárközi Márta egész életében arra törekedett, hogy fölülemelkedjen a népi-urbánus ellentéten.
     Nem szeretnék arányt téveszteni és a kelleténél többet foglalkozni Széchenyi Ágnessel, de nem mehetek el szó nélkül elfogultságával vetekedő filológia pontatlanságai mellett. Csupán egy-két példa! Széchenyi szerint Püski Sándor főként a népi oldal jobbszárnyához tartozó írókat jelentette meg, s ide sorolja Németh Lászlót, aki köztudomásúlag egész életében baloldali utópiákkal birkózott. Szabó Dezsőt is a népi írók jobbszárnyára utalja, jóllehet Szabó Dezső gondolatai erősen hatottak a népi írókra, de ő maga sohasem tartozott közéjük! Nem csak a könyveknek, a tévedéseknek is megvan a maguk sorsa: öröklődnek. Az egyik emlékező szerint Sárközi Márta "Balladásan szép nevét Molnár Ferenctől kapta". Ezt a nyilvánvaló bakit – balladája Molnár Annának, s nem Mártának van –, Széchenyi – az említett "mindent kétszer mond" módszerét követve – gyanútlanul megismétli. A legbájosabb a 43. számú jegyzet szövege, amely szerint Szakasits Árpád közreműködött "az SZDSZ megszüntetésében". Bizonyos okoknál fogva Szakasits ebben a műveletben nem vehetett részt...
     A szerkesztő bosszantó hibái és egyoldalúságai azonban végül is feledhetőek, és úgyis csak a szakemberek szemét szúrják. Aki szeret bepillantani az irodalmi élet kulisszái mögé, aki szereti a szellemes, polgárpukkasztó, több vonatkozásában talán nem is igaz, de találó gondolatokat, a kacagtató, vaskos, pikáns ki- és beszólásokat, annak melegen ajánlom Sárközi Márta szép kiállítású, remek papíron megjelent emlékkönyvét. (Magvető, Bp. 2004)