"Magyarázatokat magyarázni nagyobb szó, mint dolgokat magyarázni, és több könyvet írtak könyvekről, mint bármi másról: egyebet se teszünk, csak értelmezzük egymást. A világ hemzseg a kommentároktól; írókban nagy a hiány" – írja Montaigne egyik esszéjében. Néhány évszázaddal az első esszéíró után ez a kijelentés talán még igazabbnak és helyénvalóbbnak tűnhet, hogy ha szem elől tévesztjük azt a tényt, hogy az életnek és a könyveknek a szálai gyakran annyira egymásra épülnek, összekuszálódnak és kibogozhatatlan egyveleggé válnak, hogy már aligha lehet a kellőképpen különválasztani őket, és bizonyosan meghatározni, hol fejeződik be az egyik és hol kezdődik a másik. Mellesleg ezt nem is szabad. Ha elfogadjuk Svetislav Basara ama állítását, miszerint az írók manapság azok a csatornák, amelyek egykor az udvari bolondok voltak, akkor ennek a létállapotnak az egyetlen lehetséges következménye, az egyedüli lehetséges válaszút csakis az, amit Füzi László szavaival élve Fekete J. József is leszögez POST című kötetében: a borgesi modellben tisztelt virtuális valóságba való belépés.
     Már oly sokan elmondták, hogy nem az számít, amit a szerző leír, hanem csakis az, amit lejegyzett szövegével a közvetlen olvasónak mond. Az olvasmány az olvasatban domborodik ki és válik teljes művé. Ahogyan Octavio Paz, mexikói költő írja, ahány versolvasó, annyi költemény. Őt parafrazeálva Fekete J. József Magánynapló című munkanaplójában (amelyből részlet olvasható a POST Előszó helyett című fejezetében) megállapítja, hogy minden monográfus egy másik élet(mű) (de)konstruktőre. Az élet és a valóság csakis szubjektív úton fedezhető fel, önmagunkon keresztül érezhető át, így az elolvasott mű is csakis az író-olvasó személyiségével, egyéni világnézetével párosulva él tovább. Ezért téves lenne Fekete J. József POST című Szenkuthy Miklós-monográfiáját – akárcsak a Szentkuthy életművel foglalkozó korábbi írásait, valamint más jellegű szövegeit is – pusztán (élet)műértelmezésnek és értékelésnek tekinteni. De tételezzük fel, hogy mégis csupán erről van szó: ezesetben felmerül a kérdés, hogy valaki számára nem pont ez az olvasás jelenti az életet, és ha az elolvasott művekről ír, akkor vajon csak azokat értelmezi, azok által kiváltott benyomásait taglalja vagy egyúttal saját életnaplóját jegyzi le. Már Danilo Kiš kitűnő parabolájában, A holtak enciklopédiájában rámutatott arra, hogy minden emberi élet van annyira fontos, hogy megérdemli azt, hogy "enciklopédiába szedjük". Ez a végtelen humanizmus Szentkuthy életművében is fellelhető, amire Fekete J. József is rámutat: "...meggyőződése, hogy egy lehullt tátikasziromban több értelem lehet, mint Platónban, hogy a nagy művészet és a konyhai tortacifrázás között alig van különbség...". A Nagy enciklopédiában egy fejezet mindenképpen az író-olvasó monográfus részére is megadatott, aminek a lehetőségével ő a maga módján él. Mindenesetre bátran leszögezhetjük, hogy Szentkuthy életének és munkásságának a tanulmányozásával és feldolgozásával egyidőben Fekete J. József a saját életét (is) boncolgatja, és annak megértésének a keresésére indul. Ezt a POST legelején jelzi is: "Halálom lesz ez az egyetlen téma, ez az egyetlen stílus."
     Két évtizede tartó Szentkuthy-tanulmányozás és ennek kapcsán három karcsú kötet (Olvasat – Esszék Szentkuthyról; Olvasat II. – Újabb esszék Szentkuthyról; Széljegyzetek Szentkuthyhoz) megjelenése után írta meg Fekete J. József a POST-ot, amelyben megpróbálta egyesíteni, összegezni a magyar irodalom páratlan zsenijével kapcsolatos tapasztalatait, benyomásait, véleményét. A monográfia 18 fejezetében (külön, önálló esszéjében?, közülük néhány szinte teljesen változatlanul került be korábbi kötetekből) kimerítő módon szól Szentkuthy Miklós életművének az első és utolsó darabja között ívelő tudatosságról, hiszen Szentkuthy végső művészi célja saját életmítoszának a megírása volt, egy egyetemes művészi alkotás létrehozására törekedett; művészi eljárásának a mibenlétéről, amelyekben ötvözi a nagy mítoszokat és az apró, mindennapi realitásokat; rámutat arra, hogy Szentkuthy számára nem annyira a gondolat fontos, inkább maga a gondolkodás, hogy Szentkuthy írás közben soha nem gondolkodott műfajleméleti vagy esztétikai kategóriákban, továbbá, bárkiről is szól, ír Szentkuthy, tulajdonképpen mindig magáról beszél, ami meglátásom szerint szoros kapcsolatban áll azzal, hogy számára az egyén addig érdekes, amíg egyedi, sajátos, különös, és ez a szélsőséges szubjektivitás, ahogyan Fekete J. József is kiemeli, Szentkuthy elvitathatatlan írói erénye... Továbbá, a műben szó van még Szentkuthy gyermekéveiről; Szentkuthyról, mint apáról, férjről és szeretőről, a nőkkel való kapcsolatairól, az általa megfogalmazott szerelem-állapotokról; Szentkuthyról, mint tanárról (ahogyan Fekete J. József írja, tanári hitvallását Szentkuthy két fogalom említésével foglalta össze: Jézus és Freud – vagyis a tanár szereti a gyerekeket és egyben ismeri a gyermeklelket); szóalkotó tehetségéről, amire már Hamvas Béla is felfigyelt; szellemiségéről, szellemi elődeiről, az utolsó másfél század polgári filozófiája által kiváltott kétely szerepéről Szentkuthy művészetében; a színház, a grand guignol és a haláltánc hármasságáról, mint Szenkuthy ábrázolási módjának, alakjai megjelenítésének és szövege stílusának jelentős mértékű meghatározójáról; az irónia, a deszakráció és az idő, pontosabban az időtlenség (Fekete J. József is megjegyzi: "A Szentkuthy-regények egyik nem rejtett célja az időnek a meghaladása, sőt megszüntetése.") helyéről és szerepéről a Szentkuthy-életműben; írónk fordítói tevékenységéről, külön fejezetet szentelve az Ulyssesnek stb.
     Szentkuthyt gyakran a magyar "újregény" szörnyetegeként is nevezték, és ezt a – ahogyan Fekete J. József megállapítja – nem mindig pejoratív értelemben vett meghatározást és szerepet mindenekelőtt a huszadik századi magyar irodalom próbaköveként emlegetett, a "szörnyszülött" Prae című regényével érdemelte ki. A múlt századelő prózairodalmának a megújítói kezdték hangoztatni, hogy lehetetlen úgy felépíteni egy mű fabuláját, hogy az minden pillanatban, minden szegmentumában élethű legyen, ha abba nem visszük bele magának a mű megszületésének a folyamatát is. Az élet túlontúl összetett kategória, hogy bármiféle beskatulyázásnak is megfelelne. S noha Fekete J. József esetében egészen másról van szó, az a benyomásom, hogy Szenkuthy életének és műveinek, valamint saját olvasatának a boncolgatásakor ő is gyakran él ezzel az "egyetlen élethű" leírásmóddal: megpróbálja Szentkuthy műveit minél több szemszögből megvilágítani, rámutatni azoknak esetleges utalásaira, megszületésük előzményeire, s ilyenkor másokat is idéz, gyakran egyes meghatározásának megalapozása céljából magát a szerzőt, sokszor "menet közben" életrajzi adatokat szúr be a szövegbe, de ez a sokrétű, pillanatokra talán fragmentális jellegű levezetés, szerkesztésmód, egyes adatok és érdekességek többszörös ismétlése egyáltalán nem borítja fel a monográfia teljességét, gördülékenységét, sőt, éppen ellenkezőleg: ez az eljárás teszi ezt a kötetet egyidőben olvasmányossá és hitelessé, mert, Szentkuthy szavaival élve "a művészet nem katekizmust csócsáló jó óvónéni", de, teszem hozzá, nem is a "beavatatlanok" számára érthetetlen és száraz entellektüel-locsogás. Sokkal igazabb és megnyerőbb az, amit Szentkuthy állít, s amivel Fekete J. József is él: "...távoli dolgok között azonosságot látni, egyetlen egyöntetűnek látszó dologban pedig ezer különféleséget felfedezni, így szokta látni, összeilleszteni és felbontani a világot a tudós és a művész (a kettő egy!) szeme."
     De döntse el az olvasó... írja Fekete J. József egy helyen a kötetben, de ezt a javaslatot akár az egész monográfiára is alkalmazhatjuk, emlékezzünk csak vissza, hogy a kötet Octavio Paz gondolatának a parafrazeálásával kezdődik. A szerző egyetlen pillanatra sem próbál bennünket meggyőzni afelől, hogy talán neki van igaza – s talán paradox módon épp emiatt sikerül ezt neki ekkora mértékben! –, ritkán foglal konkrét álláspontot, nem rohan bele abba a kelepcébe, hogy Szentkuthy műveit "megmagyarázza", és összegezve: nem várja el az olvasótól, hogy őt "nagyon komolyan vegye", mert, ha eléggé a végére járunk a dolgoknak, akkor rádöbbenünk, hogy a legkomolyabb gondolat, amelyre életünk folyamán rádöbbenhetünk csakis úgy hangzik, hogy az életben minden komolytalan. Hiszem azt, hogy ez a POST szerzője előtt is világos volt, amikor a következő Szentkuthy-idézetet beiktatta művébe: "Apámnak a szerelem műve közben csuklania kell, vagy prüsszentenie, mert egy felébredt légy véletlenül az orrának ütközött, abbahagyja idegesen a művet, s én örökkön-örökké semmi vagyok. Hogyan higgyek komolyan az életemben, mikor mindig tudom, hogy esetleg egy légynek köszönhetem az egész világot?"
     Visszakanyarodva a szöveg legelejére, még egyszer ki kell hangsúlyozni, hogy a világ csakis szubjektív módon fogható fel, amiből kifolyólag az író-olvasó is önmagából kiindulva, ömagához viszonyítva kezeli az olvasmányt, ezért olvasata merőben összefügg személyes élettapasztalatával és világnézetével, s az olvasmány csakis akkor válik valódi élménnyé, hogy ha bizonyos párhuzamokat vél felfedezni önnön szubjektivitása és az elolvasott mű között; akkor is, hogy ha rációja netán arra inti, hogy csak öntudatlan beszuggerálásról van szó, hiszen pont ugyanaz a tudata által azzal is tisztában kell lennie, hogy szkepszisével nem kezdhet semmit, legfeljebb anyaggá gyúrhatja, majd kiakaszthatja szobája falára, és a borgesi modellben tisztelt virtuális valóságban elmerengve gyönyörködhet benne.
     "Élet és mű Szentkuthy esetében egy és ugyanaz" – írja Fekete J. József. De döntse el az olvasó, mert az ő feladata, hogy másokról (Mozart, Händel, Haydn, Goethe, Dürer, Luther stb.) írt műveibe Szentkuthy mennyire vitte bele önmagát, valójában milyen mértékben saját magáról (is) írt, akárcsak ezt Fekete J. József a róla írt monográfiájában tette, vagy akár, ahogyan azt én teszem az erről a monográfiáról írt kisesszémben. Végül is, ki az, aki kétely nélkül meghatározhatná, hogy melyik a való(bb): az aki ír, vagy akiről írnak... (Forum, Újvidék 2005)