A kötetet bevezető esszé (Vajon arányos-e most hozzá minden, ami van?) a József Attila-emlékév kapcsán hozza felszínre a szerző József Attilához fűződő versélményeit, de... Itt máris félbe kell szakítani a mondatot, mert közhelyet idéz, hiszen ezt teszi, emlékezik, megidéz, értekezik József Attiláról ebben az esztendőben az is, akinek hivatala, az is, akinek szíve ügye, az is, aki alkalmat lát a magamutogatásra. Tóth Erzsébet rühelli a közhelyeket, azokat még inkább, akik a pénz szagától megmámorosodva, vagy a politika szellőjétől meglegyintve lehetőséget látnak ebben-abban, most éppen a költő születésének századik évfordulójában, és ennek ürügyén – valami ellenszolgáltatás, jutalom, vagy egyszerűen csak csörgő forintok reményében elmondják sztereotip mondataikat. Közéleti dolgok, amik fölbuggyannak a közélet iránt (is) érdeklődő költőnőből. Esszéjét viszonylag távolról indítja, Tar Sándor, "az egyik legnagyobb magyar író" halálhírétől, amit az ügynöktörvényről folytatott vitaműsorban a showman-riporter által az egyik politikushoz intézett mondatból hallott ki: "Egyik besúgód épp ma halt meg" – mondta a riporter. S a politikus nem igazította helyre, hogy egy író halt meg, "az egyik legnagyobb magyar író". Innét már bizonyos, nem hagyományos irodalmi (mármint témájában) esszével, esszékkel lesz dolga az olvasónak, hanem az attól tágabb horizontú intellektuális költeménnyel, amely tulajdonképpen a lét kérdéseit járja körül. József Attila mégsem ürügye az írásnak, hanem lírai alakmás, a szerző költészetének legújabb szakaszában különösen hangsúlyos ez a szerepjátszás, szóval lírai alakmás, sőt példakép, aki bátran a hatalom szemébe tudta vágni véleményét, és ennek nyomán Tóth Erzsébet se fogja vissza magát: "Ebben a világban, ilyen közéletben, ebben a városban, kerülgetve a kutyaszart, a koldusokat és hajléktalanokat, tudomásul véve milliók elszegényedését, és a magam nyomorát, hogy két hete kidobtak a munkahelyemről, ami három évig egy kicsi biztonságot adott, egy olyan világban, ahol a hazugság a rend, ahol saját jó meleg gyávaságába burkolózik a többség, a félelembe, hogy mi lesz velem, mi lesz a családommal, ha egyszer meg mernék kérdezni valami igazán fontosat a főnökömtől, ilyen világban... enyhén szólva is kellemetlen lesz József Attila sorokon gondolkodni.
     Persze, most is a fantaszta beszél belőlem, valószínűleg azok gondolkodnak majd róla, akiknek eddig is nélkülözhetetlen volt, a többiek meg kipipálják az évet és begyűjtik az elismeréseket. Erkölcsit, anyagit egyaránt."
     Tóth Erzsébet költő, nem kritikus, nem közíró. Olvasókönyve sem bírálatok gyűjteménye, hanem a könyvek fölötti, vagy azok kapcsán való tépelődések egybefogása. Amennyiben létezik "az olvasó, aki ír" archetípusa, akkor Tóth Erzsébet nagyon közel állhat hozzá. Elolvas valamit, és valami más jut róla eszébe, vitatkozva és érvelve száll szembe egy-egy könyv elméleti állításával, máskor meg gyermeki naivitással csodálkozik valami felett. A kikerekedő írásokban aztán harmonikusan simulnak egymás mellé az asszociációk, a vitatkozó mondatok kiteljesítik az olvasott könyv horizontját, a naivitás vállalása pedig szívet melengető közelségbe varázsolja a szerzőt. Egyszerűen nem lehet nem szeretni azt, aki ilyen mondatokat ír le: "Eliot tanulmánya (A kultúra meghatározása) 1949-ben jelent meg. Miért kellett neki erről írni, kérdeztem magamban..."
     Az olvasmányok, szabadon választottak és feladatként kapottak egyaránt önvizsgálatra kényszerítik az olvasót, aki így számtalanszor átgondolja a maga és a világ közötti viszonyt, saját életét és a környezetét átható erővonalakat. Helyére teszi a dolgokat ("A média és a film megsokszorozza, és egy kissé mutatvánnyá silányítja a bűnöket? Milyen bűnös az, aki büszkélkedik bűnével?"), igyekszik fölfedezni a dolgok hátterében azért talán mégis létező erkölcsöt ("Hová lesz a bűntudat pokla, és a kárhozat, és hová – ha van – a megbocsátás?"), hogy végül, a valós eseményekre épülő, de azoktól a szellem és a lélek szférájába rugaszkodó műalkotásban fölfedezze azt, "amit nem lehet magyarázni, és méltatni. Csak idézni lehet." Egy helyütt idézi például Bogest, miszerint: "Olvasni az olvasás gyönyörűségéért kell, semmi másért." Ennek az idézetnek a tükrében szinte természetes – ismét a bájos gyermeki naivitás látszatát keltve –, hogy egyetlen szövegen belül egymás mellé kerül nála Leszek Kolakowski bölcseleti munkája, Fehér Béla pikareszkje és Piotr Siemion regénye, ugyanis a naivitás álcája mögött olvasó írónő nemcsak fölkapja a fejét olykor, hanem érzékeli és rögzíti a fontos összefüggéseket is. Ami igazán megkapó írásaiban, hogy idegen tőlük minden póz és minden behódolás, egyfelől a kamaszos lázadás munkál bennük, másfelől pedig a bakfiskortól máig szerzett tapasztalatok higgadtsága, tűz és víz, ami mégsem oltja ki egymást, hanem egyensúlyban, de magas hőfokon tartja az érzelmi hevületet. Tóth Erzsébet vállalja önmagát és véleményét. Undorral ír például a nagy amerikai galériák látogatóiról, akik öltözetükben, arcuk kikészítésében és modorukban inkább tűnnek (modoros) műalkotásnak, mint a falakra függesztett festmények. Ez az a közönség, amely hasra esik, ha a kritika és a művészettörténet ezt diktálja, és fitymál, ha a közízlést alakítók a fejüket csóválják. Ezzel szemben neki van véleménye, és eszébe se jut beállni más véleményének az árnyékába. Bele is könyököl abba, ami nem tetszik, vagy nem ért vele együtt, de ez megint csak a csitris leánykönyöklés, amivel az olvasó tudomására hozza, hogy beszéljenek csak bármit, én másként gondolom. Teszi ezt annak ellenére, hogy tisztában van a paranccsal: "Az író jobban teszi, ha kétszer is meggondolja, mielőtt bárhol leír valamit." Hogy az írók közül legnagyobbnak tartott Borges példáját említsem csupán, előtte azért le szoktak borulni, másfelől meg már aligha sértődik meg az ellenvetés miatt: Borges egy helyen azt állítja, hogy az irodalom ráadás a világra, ugyanis a könyvek nem a világ tükröződései, hanem egy külön világ. Ki ne bólogatna erre helyeslően? Tóth Erzsébet például nem, azért nem osztja ezt a nézetet, mert szerinte a könyveknek a világon kívül helyezése a világon kívül helyezné a könyvek íróit és olvasóit is. Bizony, ezen is el lehet tépelődni egy ideig. Meg azon is, hogy Tóth Erzsébet írásaiba bevonul a világ. Az irodalomról szóló esszékben ott a szerelem lobogása, az elesettek iránti rokonszenv, saját szegénységének lecsapódása, a világ megosztottsága, a társadalom és az egyén tűrőképessége, a nem kimondottan az irodalomról szóló esszékben pedig folyton föltűnik az irodalom, a szövegeket átszövik az olvasmány- élmények, mondatok, amelyekre lehet hivatkozni, amelyekkel lehet vitatkozni, vagy csak úgy eszébe jutnak az embernek. Vagy például a családtagok, a folyton a háború kitörését félő nagyapa, a nagymama, a húgocska, az édesanya, egy barát vagy szerető, egy-egy ismerős gyakrabban fordul elő ezekben az írásokban, mint például Szerb Antal naplóiban saját családtagjai, pedig a napló mégis inkább olyan műfaj, ahol ezt természetesebbnek tűnne.
     De miért is emlékezteti olvasóját, hogy az írónak komolyan meg kell fontolnia, hogy mit ír le, sőt, hogy egyáltalán leír-e valamit? Nem csak azért, mert Eco szerint az, aki a háború ügyében nyilatkozik, maga is részese lesz a háborúnak, hiszen nyilatkozatával állást foglal egyik vagy másik oldalon, vagy miként Nádas Péter leszögezte: "és végül is nem az határozza meg az embert, amiről beszél, hanem az, amiről végtelen szóáradatának álcája mögött hallgat, amit beszédesen is el kell hallgatnia", amiről Camus így vallott: "az embert leginkább az teszi emberré, amit elhallgat, s nem az, amit kimond", hanem azért is, mert "a mű az örökkévalóságnak készül, a nyilvánosságnak, tehát eleve kérdéses az őszintesége. De őszinte-e akkor az író, ha csupán önmagának nyilatkozik önmagáról, viszont leírja, tehát megtette az első lépést a nyilvánosság felé?" – kérdezi, majd Ciorannál leli meg a választ, amiből azt szűri le, hogy "voltaképpen csak az imában lehetünk teljesen őszinték". És személyesek – tegyük hozzá. Thomas Mann naplóinak olvasása során vetődik fel benne a következő gondolat: "Talán az az igazi napló, amelyet csak írója olvas, azután elégeti." Ez a mondat lehet Mann kiadott naplóinak kritikája is, ugyanakkor – hiszen a szerző végtére költő –, egy élet(mű) döbbenetes performanszára, valamiféle eszményi műalkotás képzetére is utalhat.
     Amit Ecóról ír, jószerével rá is vonatkoztatható: "Umberto Ecót, aki írónak sem utolsó, szintén az olvasás, a könyvek jövője és jelene foglalkoztatja, s mint vérbeli értelmiségi – ez korántsem mondható el minden íróról –, gyakran körbetekint elefántcsonttornyából az emberi történelem valóságos és szellemi tájaira. Amit lát, nem tölti el felhőtlen örömmel, de kételyeit és borongásait meggyőző biztonsággal és eleganciával palástolva azt sugallja: tartsunk ki, írástudók és olvasók, könyvek nélkül itt nem lesz semmi. Ha bunkerba kell vinnünk a könyvet, akkor majd visszük."
     Tóth Erzsébet meg viszi a könyveket magával, magában, a kötetbe rendezett, korábban az Új Könyvpiac, a Magyar Nemzet, a Forrás és a Hitel hasábjain megjelent írásai szinte kivétel nélkül könyvekkel foglalkoznak. A szövegek egymástól függetlenül, különböző közegben jelentek meg, olvasatuk azonban összefügg. Talán annak a bizonyítéka ez, hogy az olvasmány megtalálja az olvasóját, nem csak az olvasó az olvasmányát, még akkor is, ha a szerkesztő teszi le a könyvet az olvasószerkesztő asztalára. De mi érdekli a könyvekben? Egy helyen kifejti, hogy ma már másmilyen a könyv, mint valaha volt, másként is kell olvasni őket, és más szerepet töltenek be életünkben: "Voltak boldogabb korok, amikor az irodalom némi vigaszt nyújthatott az olvasónak az elszenvedett életért, az irodalomból megismert reménytelen sorsokért, sőt, olykor életmintákat adott, hősöket mutatott fel.
     Elmúlt ez az idő. Alig találunk hősöket a mai irodalomban. Íróink önmagukat írják sikeres életműveken keresztül, nincs fantáziájuk, energiájuk, érdeklődésük másra, saját nagyra nőtt személyiségükön kívül." Ez utóbbi nem különösebben foglalkoztatja az írónőt, hanem inkább a történet, a történet mögötti ember, a sorsbavetettség léthelyzete, a feldolgozhatatlan létállapot megoldása, az erkölcs átminősülése, vagyis minden, ami "emberi". A "szakmai" résszel nem foglalkozik, nem törődik vele, hogy az író hogyan jut el oda, ahova, hanem csak az érdekli, hova jut. Pontosítsunk: a gondolat kalandja érdekli, nem pedig e kaland stilizálásának finomságai. A mű vagy hat, vagy nem hat. Ha nem hat, eleve érdektelen. Ha meg hat, akkor maga a hatása az érdekes, nem pedig a hatás mechanizmusa. Más szóval: vannak ma is katartikus olvasmányok. Ennek feltárásában, a műnek való értelemadásban a szerző teljesen személyes, nem abban a leszűkített értelemben, amit általában szubjektivitásnak szoktunk nevezni, és a kritikaírásban tapasztalni, hanem inkább úgy, hogy teljes személyiségét mozgósítja az olvasottak fölötti gondolkodás során. Ez a személyiség pedig két húrra hangolódik: a szerelemre és a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni lázadásra. Ez utóbbi a kötet címadó esszéjében messze elrugaszkodik a kislányos könyökléstől, és egyre komorabbá válnak mondatai: "A társadalomban élő ember legfőképpen abban különbözik az állattól, hogy akadályokba ütközik létfenntartása. [...] A gürcölés születéstől halálig tart. Ahol az élet nem más, mint az élet megalázása, az élőre kényszerített élethalálharc [...] egy alapjaiban méltatlan élet", sőt egészen sötétekké, mint Cioran vagy Alber Caraco mélyfekete halálhimnuszai, hiszen "akinek negyven évet vett el életéből a bolsevizmus, annak nem biztos, hogy lesz még negyven éve a lélek és a tudat vasfüggönyeit kiheverni".
     Tóth Erzsébet olvasókönyve arról tanúskodik, hogy a könyvet nem csak szemmel kell olvasni, hanem egész testtel. Nem úgy, mint a zsidó hagyományban, testmozgással kísérve, hanem ésszel, szível, zsigerekkel. Az ilyenfajta olvasás nyomán derül ki, hogy a mai könyvek mai olvasata is katartikus élménnyé terebélyesedhet. (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2005)