Tíz Miatyánk, tíz Üdvözlégy, egy Hiszekegy és egy pohár víz. Mint vitathatatlanul bűnös léleknek, ezt a penitenciát rótta rám gyóntató atyám sok évvel ezelőtt. Vétkem, koromnak megfelelően, a serdülők testet és lelket egyaránt emésztő vétke volt, a feltámadó érdeklődés a másik nem domborodó idomai iránt. A huszonegy ima mellé a pohár víz afféle jótanács, figyelemelterelő művelet, egy számomra mindmáig igazolatlan fixa idea, miszerint az ember képes a kísértésnek ellenállni. Ez akkor sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a szomj mindig megmaradt.
     Bűneimtől nem sikerült megszabadulnom, azóta is a bűnösség tudatában vergődöm (bár a kín egyre enyhül), akárcsak Benedek Szabolcs negyedik regényének hősei, Radnai Béla, a kettős életet élő fiatal muzeológus-történész, aki képtelen meghitt kapcsolatba kerülni a szebbik nem képviselőivel, ezért szabadidejének és fizetésének nagyrészét peep showkra és prostituáltakra költi; Katherine Pimpli svájci újság- és regényíró, aki második, sikertelen regényét követő veszekedés hatására elhagyja férjét, szakít korábbi, addig sem folt nélküli házaséletével; Sárosdi, a történetgyűjtő prózaíró, akinek sivár magánélete már-már kóros önbizalomhiányt okoz, minek következtében egyre távolabb érzi magát egy sikeres regény megírásától vagy éppen Zsigmond (1368-1437), a lelkiismereti válsággal küszködő, hitében megingott magyar király és német-római császár, aki leghűségesebb magyar vitézét, Tar Lőrincet küldi egy amolyan tapogatózó diplomáciai útra a túlvilág hatalmasságaihoz, kideríteni, létezik-e pokol.
     Benedek Szabolcs már a kezdőmondattal megkedvelteti, emberközelivé teszi szereplőit. "Kedvenc állatom az őstulok" – adja meg az alaphangot azzal a kijelentéssel, ami majd a történet vége felé újra visszatér, immár nagyobb nyomatékot adva önmagának. A három részre bontott regény első részének (Paradicsom) első három fejezete amolyan csalogató, a három főszereplő életének legmeghatározóbb pillanataival, Radnai Béla emlékeivel az általános iskolából, ahol Lendvai Henriett osztálytársnője iránt érzett szerelmének letagadása volt legmeghatározóbb élménye; Sárosdi, a prózaíró magányosságának bemutatásával; Katherine Pimpli írónő egyetemi tanulmányainak és gyors teherbeesésének, majd házasságának és első regénye megszületésének történetével. Benedek már a kezdet kezdetén tudatosítja, hogy hősei mindennapi emberek, mindennapi gyarló cselekedetekkel. Esendőek, semmi emberfeletti képességnek nincsenek birtokában. Ezzel teszi őket szimpatikussá, ezzel szeretteti meg őket. Benedek több fejezettel bizonyítja, hogy kitűnő emberismerő, egyben helyzetteremtő és szituáció ábrázoló képessége húsbavágóan pontos, leírásai kíméletlenek. Ugyanúgy képes egy házastársi perpatvar zavarba ejtően hiteles és egyben humoros ábrázolására, ahogy képes egy abszurd szerelmi háromszögből fakadó még abszurdabb helyzetek kibontására, vagy a függőfolyosók társadalmi életének szociográfiai szintű bemutatására.
     A Parázsvölgy olvasója jó üzletet köt. A könyv három részének, melyek címe sorrendben Paradicsom, Pokol és Purgatórium, huszonegy fejezete legalább három elbeszélést (vagy kisregényt) tartalmaz, teszi mindezt úgy, hogy majdnem mindegyik fejezet önálló novellaként is olvasható, mindez azt eredményezi, hogy egyéb betéteknek (Katherine Pimpli második, Gyermeki tűz című regényének kivonatos ismertetése, Zombori István Lovagok és lovagrendek című ismeretterjesztő munkájának templomos lovagokra vonatkozó fejezetének összefoglalása, Radnai Béla Zsigmond királyról szóló tanulmánya) köszönhetően lehetetlenné válik eldönteni, valójában hány történetet is olvasunk. Lényegében tehát a Parázsvölgy megszámlálhatatlan történetek sokasága, melyeket egy közös nevező jellemez (ezért beszélünk regényről, ha nem így lenne, akkor most novelláskötetről írnék). Mi az, ami indokolttá teszi azt, hogy ezeket, a különben egymástól függetlenül is érvényesnek, működőképesnek tekinthető történeteket egybefűzi Benedek, és sokféleségük ellenére mégsem esik darabjaira a regény?
     A bűn és a bűnösség tudata.
     Hogy miben vétkeznek a regény szereplői, sem ők maguk nem képesek a könyv lapjain pontosan megragadni, sem a szerző nem teszi egyértelművé. Úgy tűnik, legtöbbjük legsúlyosabb vétke a szexualitás bugyraiba való alámerülés. De ha jobban megvizsgáljuk, mindegyik szereplő más-más el- vagy el nem követett, vélt vagy valódi bűntől szenved. Radnai Béla, mint férfi, szexuális tapasztalat hiányára nem panaszkodhat, a regényben az ő oldaláról felbukkanó női neveket felsorolni is hosszú volna, mégis a prostituáltakkal való folyamatos kapcsolat hatására érzi magát egyszerre "bűnösnek és szerencsétlen, rongy alaknak". Legnagyobb hibája, ha úgy tetszik, vétke, mégis sokkal inkább az, hogy a jelennél jóval többre értékeli a múltat, minden cselekedetével csak a múltat tolja ki a jelenbe, egyfajta folyamatos múltban él (ahogy teszi kedvenc állata, az őstulok), újból és újból megismétli gyerekkori kudarcát, osztálytársnője iránt érzett szerelmének letagadását. Katherine Pimpli, svájci írónő számára a félrelépések nem okoznak különösebb lelkifurdalást, vonzza a bűn. Rá legnagyobb hatással férje, egykori történész tanára van, akihez igyekszik folyamatosan igazodni, első regényének témáját is férjének kutatási területéről, a titokzatos templomos lovagok históriájából meríti. Ő abban látja vétkesnek magát, hogy nem adott elég teret önmaga kipróbálásának, képességei megismerésének, hanem egy férfi árnyékában élte le életét. Sárosdiról sajnos túlságosan keveset tudunk meg. Így, felületesen kevésbé meghatározó alakja a könyvnek, bár stimuláló hatása a többi szereplőre jelentős, hiszen ő (lesz) megírója a Zsigmond királyról és Tar Lőrincről szóló regénynek.
     Minden cselekedetet csak egy olyan morális rendszerben vizsgálva tarthatunk bűnnek, amely a jó és a rossz függvényében helyez el minden egyes emberi lépést. Hogyan ítélkezhetünk akár mi olvasók, akár a szereplők önmaguk fölött, ha nincs kezükben ilyen rendszer, ha egy (akármilyen) vallás vagy isten nem tölt be egyikük életében sem, de a regényben sem kulcsszerepet? A választ Sárosdi regénye adja meg, amely Benedek regényének második része Pokol cím alatt. Noha a többi történetszálhoz látszólag ez a rész nem kötődik szorosan, sőt az sem tudjuk eleinte, hogy ez a mű, regény a regényben, az egyik szereplő későbbi sikeres kisregénye, mégis egyfajta megoldást kínál az olvasónak és feloldozást a regény szereplőinek vétkük alól. Szereplői Zsigmond király és hűséges vitéze, Tar Lőrinc. A király egy végeredményében zátonyra futott főúri lázadást követően uralkodói nagyságát illetően elbizonytalanodik, szeretne bölcs, erős és igazságos uralkodó lenni, de szándékait, úgy érzi, képtelen megvalósítani. Kételyei, mint azt a Tar Lőrinccel folytatott bizalmas beszélgetéseiben kifejti, saját képességeit illetően erősek, úgy érzi, napról napra folyton elbukik, visszaeső bűnösnek tartja magát, kit újra és újra magával ragad a bujaság, a kapzsiság, a gyöngeség, a gyávaság és az önzés. Lényegében egy bűnbak ő, aki egyszerre hordozza magán a többi szereplő bűneit, Radnai Béla bujaságát, Katherine Pimpli menekülését a felelősségvállalás elől, de Sárosdi önbizalomhiányát is. Legkomolyabb dilemmája az, és ezzel megfogalmazza a regény legfontosabb kérdését, hogy a bűn súlya maga vagy a félelem a büntetéstől, ami lehetetlenné teszi a változást. "Létezik egyáltalán bűn, ha nincs is bűnhődés?" Önmaga, akár a többi szereplő, képtelen szembenézni ezzel a kérdéssel, ezért küldi Tar Lőrincet Szent Patrik írországi barlangjához, amit a korabeli világ csak a Pokol bejárataként ismer.
     Úgy, ahogy Zsigmond Tar Lőrinc útjának köszönhetően bizonyságot szerez a túlvilág rendjéről, a számadás és a bűnhődés természetéről, úgy ismeri fel a többi szereplő a harmadik, Purgatórium című részben (tekintsük ezt számukra egyfajta földi tisztítótűznek) saját hibáit, kapnak ezzel egyben esélyt a változásra. Katherine Pimpli megfogalmazza, hogy "nagyon kevés dolog van az életben következmény nélkül [...] ha valamit elhibáztunk, először saját magunkban kell föltárni, mit lehetett és mit kellett volna másképp csinálni", míg Sárosdi számára inspirációt, egyben az önértékelés helyreállását Pimplivel való flörtje adja meg. Radnai Béla egy rendkívül ellentmondásos kapcsolatba keveredik egy elvált asszonnyal, aki a házkörüli segítségért bújik ágyba vele, és annak lányával, aki addigi első viszonzott szerelme lesz. Ám "a történetbe már a kezdet kezdetén bele volt kódolva, hogyan fog végződni": egyszerre veszti el szeretőjét és szerelmét, amikor anya és lánya tudomást szerez erről a szerelmi háromszögről. Mégis ez adja meg az esélyt az újrakezdésre, a megtisztulásra, számára ez az abszolút mélypont, ahonnan "csak fölfelé vezethet az út".
     A Parázsvölgy sokoldalú mű, komoly, de a humorral sem fukarkodik. Megoldásaiban sokszor történettudományi munka jellegét ölti magára, precízen közöl évszámokat, Zsigmond uralkodásának idejét ugyanúgy, ahogy például Katherine Pimpli házasságkötésének dátumát. Ugyanakkor fejlődésregény és alternatív isteni színjáték profán túlvilággal, melynek egét és alvilágát nem népesítik be halhatatlan lények, csupán gyarló emberek, kik a feloldozást csak saját sorsukban találhatják meg. Benedek Szabolcs mindenféle szempontból egy rendkívül összetett regényt alkotott, mely mégis felfejthető, komplexitásával az emberi lélek önostorozó természetét mutatja be, mind témájában, mind megoldásaiban szorosan illeszkedik előző regényeihez, mégis összetettségével képes túlmutatni azokon. (Pont Kiadó, Budapest, 2005)