Szijj Ferenc második prózakötete a magány beszédtöredékeit tartalmazza. Kompromisszum nélküli próza, hiszen aki a hurok belsejéből beszél, az már nem alkalmazkodik semmilyen más térhez. Nincs is rálátás más térre, az önmagába csavart homogén beszéd eltakarja a világot. De ki lakik a hurok belsejében? És mit akar? Miért fecseg ekkora kétségbeesett lendülettel?
     A könyv tizenhárom rövid monológot tartalmaz, melyek tematikusan összekapcsolódnak, ugyanazt a lokális-verbális közeget tapogatják le. Szijj Ferenc kritikai recepciója mindig próbálta megvizsgálni azt az életvilágot, amiben kikristályosodott, vagy esetünkben, amiből kitüremkedett a szöveg. Valóban tartalmas kísérlet ennek a bioszférának a vizsgálata, hiszen a hang modalitásának elemzésén túl a referencialitás által mozgatott valóságdarabkák milyensége is kiugróan jellegzetes. A létezés elemi foka ez, kráterhelyzet. Zsigeri életfunkciókra redukált egzisztenciák, huroklakók végeznek látszatmozgást egy semleges, átlátszó közegben. A trafik, a panellakás, a kocsma tengelypontjai körül forgatja őket egy monomániás indulat, de valódi történetet nem képesek létrehozni ebben a térben, csak magára a szövegtérre reflektálnak.
     Ez a reflexív düh az, ami megkülönbözteti az aktuális kötet figuráit a korábbi prózagyűjtemény (A futás napja) alakjaitól. A futás napjának szereplői megközelíthetetlen zárványként, kívül-állóként tudták csak felmutatni, saját hiányukkal felskiccelni a rajtuk átzuhogó világot. Áteresztették önmaguk nyelvi kontúrján, hagyták megtörténni a tragikum semleges tömbjét. A hurok belsejében látszólag mások a játékszabályok. A beszélő és körülötte, általa történő világ viszonyát most is a "csak puszta létezésemmel vezekelhetek puszta létezésemért" szentencia határozza meg, de ez a tétel a szüntelen, acsarkodó rámutatás nyelvi terében fogalmazódik meg. A beszélő hangsúlyozottan jelen van a "köztisztasági és népegészségügyi helyzet"-ben, és állást foglal, kijelentéseket tesz. Az már más kérdés, hogy milyen alapon, milyen pozícióból.
     A nyelvi szekvenciákat görgető szövegben egy beazonosítható korszak szegmentált képe rajzolódik ki. Taxisblokádok és kormányválságok jelennek meg a horizonton, de ezeket fétisként kezeli a narrátor mintegy a személytelen harag nyelvi "megcsomósodásaként". Ezekkel a reális-emocionális csomókkal küzd a mindenkori beszélő, ezek akadnak meg a testében. Megfertőzik és fenyegetik, mint a Zaklatottság káprázatában című (egyik legjobb) szöveg tisztaságmániás narrátorát a biológiai-társadalmi élet nyomai. A szöveg paradox játékterében referenciális és antireferenciális tendenciák egyszerre vannak jelen. A világ csak a harag kontextusában lehet jelen, de a harag is csak a valóságdarabok segítségével artikulálódhat. Kölcsönösen ki vannak szolgáltatva egymásnak. Mint ahogy a beszélő is saját dühének, hiszen csak ez az érzelmi habitus képes a hátán hordani a tárgyi és személyes viszonyok konglomerátumát. Ez a függőségi viszony, a kölcsönös kiszolgáltatottság az, ami mégis működésben tartja a világ-beszélő-hiány egységét: "...mert végső soron csak az emberek hálátlansága és gonoszsága marad, amiről persze nem tehetek, ebben a formában nem, ebben, hogy jönnek és mennek, és nem marad senki, így senkit sem bánthatnak, de mégis marad a gonoszság, és hogy nincsenek." (A működés halála)
     De milyen valójában a "huroklakó"? Apró, szivacsos lény. Lehet trafikosnő, frusztrált háziasszony, üldözési mániás nyugdíjas, piti feketéző. Nagyhangú és veszélyeztetett. Nem lehet más, hiszen csak hangja menedékébe bújhat. Állandó szövegelése túlélési taktikájának része. Nincs igazi szubjektuma vagy története csak konstans "indulati energiája". Csak úgy lehet, ha valami ellen van. Nem vállal közösséget a megélhetetlenként megélt világgal: "Ezekhez nekem semmi közöm. Lelkileg ezek nemhogy rokonságban nem állnak velem, de még egy bolygón sem élünk. Ezek mind földönkívüliek, fura zöld emberkék, akik mindent jobban akarnak tudni nálam, de fogalmuk sincs, mi az, hogy méltóság és mi az, hogy sírni vágyás."(Indulati energia)
     A huroklakó csak úgy tud rákapcsolódni a létre, ha folyamatosan negálja. A tagadás az egyetlen lehetséges kapcsolat, de valahogy mégis meg kell szólalni, s hangja a nyelv elutasításának indulatos gyűlöletbeszéde. Innen a harag. Ebből a megaláztatásból. Beszélni kell, de minden szóval az ellenség gazdagodik. Meghatározatlan alany generál magának meghatározatlan ellenségképet az öndefiníció reményében. De hiába, csak retorikájával azonosíthatja magát. Egy "misszionárius batman" ez a figura. Misszionárius hévvel formázza szónoki teljesítményét a "legszégyenletesebb tudnivalókról", de az álarc mögött csak egy hézag, a szöveg mögött csak egy ellipszis van. A tagadva-definiálás stratégiája mögött nincsen senki. Csak következtetéseink vannak, de nincsenek premisszáink. A retorika a hagyományos arisztotelészi értelmezés szerint a logikai szillogizmusok, a következtetés általi meggyőzés tudománya. Arisztotelész szerint a retorikai célokra legalkalmasabb szónoki eszköz az enthüméma. Az enthüméma egy csonka, elliptikus szillogizmus hiányzó előfeltétellel. A szónok csak a konklúziót közli, mert olyan ki nem mondott premisszából következtet, mely egy magától értetődő igazság, sőt banalitás. Ezt a banalitást a szónoki szöveg hallgatója önmaga illeszti a konklúzió mögé és gyakorlatilag saját magát győzi meg. Szijj Ferenc véglényeinek retorikus teljesítményét a fenti értelemben értett enthüméma jellemzi. A düh és a harag következtetéseit akarják levonni a hallgatóval, de ennek a következtetésnek nincsen más premisszája, mint a beszélő létének teljes banalitása és radikális üressége. Ez a hurok belseje, a retorikai és metafizikai hézag, mely nem szerepelhet a szövegben, de mégis meghatározza, sőt, ez az, ami egyáltalán lehetségessé teszi annak minden állítását. ("Mindig, mindennek ez van a végén, ez a kiszolgáltatottság")
     Valójában A hurok belsejének beszélői sem valóságosabbak mint A futás napjának roncsolt identitásai. A gyűlöletbeszéd indulata nem pozícióiknak biztonságát jelzi, hanem éppen ellenkezőleg. A nyomás az elviselhetetlenségig fokozódott. Az eltűnésből próbálják visszabeszélni magukat. De az olvasó szempontjából ez az állandó készenlét nem átélhető. A totális háború állapota megsemmisíti az olvasói hátország éberségét. A dicséretes ontológiai elkötelezettség hosszútávon magát az olvasásélményt is elszürkíti és a szövegek monomániája belassítja, akadályozza a könyvet. A Futás napját épp a heterogén textuális eljárások, és szempontváltások tették poétikailag mozgékonnyá a statikus világkép ellenére. A hurok belsejét verbális remeklései (A rőfössegédek teadélutánja, Sima ügy, Indulati energia) nem mentik meg a habitus statikusságának nehézkedésétől. Érezni, hogy egyes monológdarabokat igazából csak az elszabadult retorika konstruál és nem mélyítik, gazdagítják a már felfedezett szociális-metafizikai sémát (lásd pl.: Kimondjuk a boldogítót, Szabásminták). Persze a könyv ravaszul védekezik minden mechanikus strukturálás ellen és önmaga bármely irányban való folytathatóságát és esetlegességét is állítja: "csak az a közös történet, aminek eleje van, közepe, de nem lehet vége, csak így megszakítani lehet, és marad az üresség". Mégis, a monológok ária jellegű megkomponáltsága az esetlegességből formált igen szigorú tervezettséget sejtet. Csakhogy ez a konstruáltság monadikus jellegű. Bármelyik szöveg felcserélhető bármelyikkel, ahogy a narrátor is. Mindegyik szöveg ugyanazt a sejtszerkezetet nyilvánítja ki, s maga a kötet mint egész is egyenrangú egységeivel. A szövegek bölcseleti állásfoglalása mégis elfogadtatja ezt a talán nem túl innovatív szerkesztésmódot, ha könnyebben olvashatóvá nem is teszi kötetet. Az olvashatóság kérdésénél relevánsabb probléma épp a többször emlegetett retorizáltság. A futás napjának diffúz szövegdarabkái épp az olvasói jelentés-tulajdonító eljárások kijátszásával teremtette meg saját reflektálhatatlanságát. A "semmi" működése a befogadói magatartások elbizonytalanításában, az explicit történet-üzenet-struktúra hiányában nyilvánult meg. A jelen kötet szónoki magatartása, a retorikusan-ontológiailag értelmezett enthüméma azonban mégis meghatározott érzelmi, kognitív beállítódást vált ki az olvasóból. Az olvasó végrehajtja a hiányos következtetést. Elfogadja hurok, a hézag haragját. Ez az eljárás a szöveg érzelmi hatását megnöveli ugyan viszont lecsökkenti az olvasó interpretációs játékterét. A hurokkal szemben nincs túl sok választása. Ez a tendencia nem feltétlenül pejoratív, hiszen a referencialitás irányába történő elmozdulás szövegek tematikus gazdagodásának lehetőségét is jelentheti. A lecsökkent játéktér egy másik irányban terjeszkedhet tovább.
     A fenti kritikai megjegyzések ellenére A hurok belseje távolról sem jelent visszalépést Szijj Ferenc prózai pályáján. Világának differenciálása, retorikus "kifejlése" könnyebben megközelíthetővé tette elkötelezett állásfoglalását a "semmi" ügyében. A régebbi kötet világát valószínűleg csak ebbe az irányba lehetett folytatni. Izgalmas kérdés, hogy innen hová indul el a szerző. A hurok áriái talán duettekké oldódnak fel végül. A párbeszédes forma talán érvényes lehetőséget teremthetne annak a feszültségnek a kirobbantására, mely elfojtva minden eddigi Szijj szöveg mélyszerkezetét meghatározta. A retorikus kérdés azonban változatlan: A hurok megszólítható, de ki beszél onnan? (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004)