Görögországi töredékek
 

"...mint aki elfelejti, hová visz az útja"

(morajlás)

A tenger egybefolyik az éggel,
tekintetem a horizonttal
és a képzelettel;
nem tudni,
vajon az ég vagy a tenger
morajlik körülöttem.
Arra gondolok, hogy igen, itt van,
kéklő együttlüktetés –
 

(Hérakleitosz II.)

Az ellentétek egységesen
gúnyolódtak rajtam,
amikor a perzselő nap
szétégette hátam,
ám a hideg széltől megfáztam.
Estére tüzelt a bőröm,
vacogott a fogam –


(másolatok)

Mindenütt az egzotikus múlt
gipsz- és műanyagmásolatai.
Egzotikus a nemzet,
akár egy butik –


(romok)

Egyre szűkülő
koncentrikus körökben
járjuk be törékeny emlékezetünk
ókori romjait,
araszolva az egyre táguló,
belső középpont felé –


(a másik)

Nem nagy ügy
különbséget tenni
a számítógép
és a Meteóra közt.
Mindkettő isteni.
Az egyikben
virtuális végtelenben
vergődik a vágy,
a másikban –

(a szakadék arca)

Nem lennék fekete csuhába
bújt szerzetes a Meteóra
valamelyik kolostorában.
Nem azért, mert
ateista volnék,
hisz ami van vagy nincs,
tagadni, állítani,
majd ezért küzdeni
egyformán nevetséges.
Inkább talán azért,
mert tériszonyom van:
nem mernék nap mint nap
a szakadék sziklás arcába tekinteni –

(Nietzsche)

Kétszer ugyanazt megírni,
ugyanabba a zsákutcába lyukadni?
Csak a thesszaloniki piacon.
A lázas forgatagban
lármát csapnak, csalogatnak,
olívabogyó, halva, hal,
harsányan süt a Nap:
örökké más az ugyanaz –


(maradvány)

Az ógörög költők a szabadságot
kötött formában képzelték el.
Táplálta őket a hagyomány.
Engem felfal,
mint Szaturnusz a fiait.
S ami marad,
csak néhány csont,
emlékfoszlány,
töredék –


(belső fénykép I.)

Ájia Szófia kőkertjében más az idő, mint
túl a falán, a falánk; az, ami elkülönült,
egybevegyül itt, s nincs, ami ezt a szilárd palotát és
hűs erejét a modern épületek közönyös
képzavarával összekavarja. Keletre, nyugatra
semmi se törheti szét –


(belső fénykép II.)

                                       – senki se mondja neked,
élned vagy halnod így meg úgy kell, menedék e
régi taverna, üdítő a metaxa, a bor,
túl jón, rosszon cefreszagú az isteni, dús lét.


(presszókratikusok)

Egy kalambakai kocsma teraszán
törzsvendégek üldögélnek,
délután háromkor.
Sziesztáznak.
Se a megváltás,
se a világvége nem aggasztja őket,
legkevésbé talán a közelgő
parlamenti választások.
Kártyáznak, néha-néha
kommentálják a játékot.
Arkhéjuk enyhén bódító,
ánizsos illata terjeng
a levegőben,
úgy tűnik,
egy pillanatra értem
a nyelvüket –


(képeslap)

– vörös naplemente,
parton sétáló pár,
pár centért kettőnké lehet,
mondhatjuk, itt jártunk,
a képeslapot legszívesebben
(ha már szív-ügyekről...)
összegyűrném, hadd kopjon
a giccs, maradjon csupaszon
az a néhány szó,
amit közös időnk a hátlapra karcolt.