Odüsszeusz a járdaszigeten
 

Én jól tudom: nem mérted be a távot.
A köpésnyomok irányítják lépted,
ha vergődsz át a déli forgalomban,
és halkan káromkodsz, hogy kurvaélet.

És fürkészed, hogy hol van az a zebra,
amely innen átvezethetne végre
– a gépkocsik és szirének hadán át –
a bulvár legszebb járdaszigetére.

Mondd, hány ősz áll és hány tavasz mögötted
és hány lámpa és hány sarok van hátra,
hogy ép bőrrel úszd meg ezt a kalandot,
és átléphess egy másik járdasávra?

Hát jól figyelj: a helyzet nagyon úgy fest,
hogy megállhattál volna szinte bárhol:
a lényeg, hogy e sűrű forgalomban
hogyan kerülhetsz messzebb Ithakától.

Én jól tudom: nem mérted be a távot,
a köpésnyomok irányítják lépted.

Majd elrepülsz egy lomha léghajóval,
és felülről nézed e hangyanépet.

És hová tűnik minden egyes lépés
és minden mély lélegzet át az úton,
az ajtónyitás diszkrét téli bája
s az ágyad is, hogy folyton visszahúzzon?

Ha elrepülsz egy lomha léghajóval,
a mindennapos konyhaszagtól távol,
akkor sem változik majd a képlet:

te balfácán, állhattál volna bárhol.

A reggelek, a telek, a köpések,
a vergődés a sűrű forgalomban,
az asztalon a félbehagyott étel
– ha nem lesz már, hát honnan indulsz,
                                                                 honnan?

S ha leszállnál a léghajóddal végül,
az utcazajba vajon majd ki tesz le,
és hogy jutsz át, ha elfogyott a szufla,
járdaszigetről a járdaszigetre?!